Népszava, 1967. július (95. évfolyam, 153–178. szám)
1967-07-18 / 167. szám
TIGRIS ÉS HIÉNA Kései Petőfi-bemutató a Körszínházban Megírásának ideje: 1845 november—december. A bemutató kitűzött időpontja a Nemzeti Színházban: 1846 április 4. Valóságos bemutató (a nyolcvannégy év előtti három szerény kolozsvári előadást leszámítva): 1967. július 14. Budapest. Százhuszonegy esztendő eltolódás. S a szerző nem éppen ismeretlen név Magyarországon: Petőfi Sándor. Mondja még valaki, hogy a műveknek nincsen sorsuk. Petőfi szegény, az ifjú drámaíró, művének mellőztetését látva kifakadt: »... Ezentúl rajta leszek, hogy minél messzebb kerüljem azon intézetet, hol egypár kegyencen kívül kutyába sem veszik azokat, kik egész életüket a hazának áldozandók, s hol csak a vagabundás virtuózok becsültetnek.« (Lám, milyen régi keletű írók és színházak békétlensége.) Egy szó, mint száz — ez a kései Petőfibemutató semmiképp nincs híjával a tanulságnak, s mindenképpen a jövőre tízéves fordulójához érkező budapesti nyári körszínházi tevékenység jó kezdeményezéseinek és érdemeinek számát szaporítja. Így hát máris csatlakoztam a »tíz igaz emberhez« — akikre a Körszínház spiritusz rektora, Kazimir Károly hivatkozik a tizenegyediknek (s ahogy a fogadtatás mutatja, mindjárt többszázadmagammal), akik a vállalkozást helyeslik és szívesen igazolják. De különben — ötnegyed évszázados mellőztetés tényét sem elfogadva igazolásul — nem természetes-e a melléállás? Nem természetes-e magában véve ez a kezdeményezés, amelyet merésszé ismét csak az tesz, hogy százhuszonegy évig másként volt Végtére is egy nép, amely becsüli hagyományait, s amelynek hazájában nem a Shakespaerek, Goethék vagy Schillerekből áll nagyobb része az irodalomnak.« (dr. Méltzl Hugó hajdani kolozsvári profeszszornak Petőfi darabját védő szavaiból) — nem hagyhatja ismeretlenségben legnagyobb költő fiának egyetlen drámáját Akkor sem, ha a színdarab nem ér fel a költő remekműveihez. Drámaszerkezeti naivitásaival együtt is okvetlen van benne annyi erő, a következetes jellemformálásban elkövetett botlásaival együtt is annyi sűrített emberábrázolás és drámai igazság, amennyi színpadot, előadást követel. Ilyen lelkesült, kitűnően értelmezett előadást, amilyent a Körszínházban láttunk. Kazimir Károly magas színvonalon valósította meg dédelgetett ideáját, s az elfekvő Petőfi-dráma szövegének sérelme nélkül, a szerepek helyes és logikus értelmezésével az anyagot felülmúló drámai ívet adott a középkori miliőjű királydráma cselekményének. (Rendezői koncepciója szerencsére sokkal jobb, mint nyomtatásban megjelent előzetes nyilatkozata, amelyben kissé erőltetetten magyarázza a Petőfi életművében valóban rendhagyó alkotást.) Rajkai György díszletei, Láng Rudolf jelmezei, Blum Tamás aláfestő zenéje nagyon megfelelő vizuális és akusztikai közegbe helyezik a vad-romantikus darabot, amely — csak némi tájékozódásul — egy évvel íródott Vörösmarty »Czilei és a Hunyadiak« című drámája után. Mint ismeretes, ez utóbbinak ugyancsak az idén volt színpadi reneszánsza. A színművészek javarészt tehetséges fiatalok. Indokolt kiemelni közülük Dégi Istvánt, Schweiz Andrást, Pécsi Ildikót Teljesen eltérő figurákban nagyon erőteljes, összetett drámai hangot szólaltattak meg. Nagy Attila, Mécs Károly, Koltai János, Szirtes Ádám, Pap Éva és a többiek tetszettek. Nagy művésznő, Sulyok Mária alakítja Kálmán király volt feleségét, a darabbéli összeesküvő Sámson szeretőjét, a trónkövetelők anyját, az eszelősségig bosszúálló »hiéna« Predszlávát. Őszinte drámai hevével hatalmassá növeszti az alakot, csaknem egy Lady Macbeth tartalmában és hitelességében magasabb szintjére emeli. Hasznos és örvendetes volna, ha a most bemutatott Petőfi-dráma körszínházi sorozata után kőszínházban is folytathatná későn induló színpadi életét Rajk András Sulyok Mária (Predszláva) és Nagy Attila (Saul) Nagy S. József: BŰNHŐDÉS mumia korlátozta. A pénzt természetesen elszedte, zsebpénz gyanánt jó tanáccsal látta el, miszerint az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, s így nem csoda, hogy Pötörke örökké durcás arccal forgatta lapátját, s mellékkeresetre próbált szert tenni. Amit persze az asszony ugyancsak elszedett, s így az sem csoda, hogy Pötörke állandóan a szekrényben kutatott, a falakat kopogtatta, s próbafúrást végzett a padlón, nem a lába alatt penészedik-e a pénz. Viszonzásul Pötörkéné szívesen rágalmazta urát, ilyenkor tág résű szájából csakis barátságtalan szavak dőltek. — Te, te (ez, meg az), már megint hiányzik egy tizes, óó, hova tettem az eszem, mikor hozzád mentem ... Mire, persze, Pötörke sértetten próbált a plafonig ugrani, s gyermekhangját villámcsapásként használni, a szemét azonnal felajánlotta elvesztésA férfi lenne a teremtés koronája? Akik Pötörkét ismerték, ezt energikusan tagadták. Az egész ember úgy festett, mintha nem lenne befejezve, egy nagy nadrágba bele volt rázva ötven kiló matéria, s az egész iszonyú arányokban elosztva., Nagy láb, tojásdad fejecske, szeme helyén két éretlen olajbogyó, füle szükség esetén megjárta volna sátorlapnak is. Tudománya sem volt nagy, mind a tíz ujját meg tudta számolni, a nagybetűket nem tévesztette össze a kisbetűvel. Mindent összevetve, sokan örültek, hogy nem azonosak Pötörkével. A mi barátunkat mindez kevéssé zavarta, sokkal inkább az, hogy a párválasztásnál kevés volt a jelentkező, s ezért bizony nem egy Lolio Brigidába oltott, Nobeldíjas kémikus kotyvasztotta számára a babfőzeléket, hanem Sanyarik Erzsébet, helyesebben mondva: Bőske. Erélyes fehér cseléd volt ez a hölgy, Pötörkét szűk pórázra fogva vezette a boldogság révébe, megszabta, hány cigarettát szívhat, mikor mekkorát lélegezhet, s az áhított fröccsök számát is a train-re, ha ő akár egy fillért is, 1567- 18 elvett. Miután már nagy volt a gyakorlata, ha csakugyan elvette a tízest, akkor is élethűen tagadott, sokszor maga is csodálkozva, hogy még látja isten áldott napját. De azért csak dühösítő volt az egész, főleg, ha büntetlen volt, s két napja kútvizet csorgatott kadarkanyomoktól foltos torkába. Bosszút, egyszer bosszút állni — tépelődött ilyenkor —, de hogyan? Megverni? Lehetetlen, egyszer megpróbálta s utána két hétre kiírta az orvos. Elválni? Sajnálta a közös szerzeményt otthagyni, mert annyit tudott, ha elmegy, üres kézzel kezdheti az új honfoglalást. Szokatlanul eszes és finom dolog jutott azután eszébe, persze, kezére játszott a sors is. Valami mellékes munkához jutott, és két százassal jutalmazták érte. És mégis, nem ásta el a kertben, mint általában szokta , mást csinált, hősi, önfeláldozó dolgot. Az egyik százast beletette az asszony aprópénztől hemzsegő bukszájába, egy lógó tizes mellé. Szerencsére, az asszony kinn felejtette a pénztárcát, s amikor ennek tudatára jutott, Pötörkéné eszelősen kezdte számolni pénzét. Számolta, számolta, egyre bambásabban, valami sehogy sem stimmelt. A férfi somolygott, bajsza alatt a szája nevetősen rezgett. S akkor Pötörkéné kitapasztalva a mosoly nyitját, mindenre rájött, s már üvöltötte is: — Ó, te bestia, micsoda bestia — elvettél egy százast. A férfinak leesett az álla, még csak egy hebegésre se tudta visszakormányozni. De az asszony már intézkedett is, profi motozó módjára tűnt el keze a zsebekben, s miután a férfi mindenre gondolt, csak erra nem — máris kezében volt a bűnjel, a másik százé is. Hosszú, méla csend, a férfi már épp hozzákezdett a vinnyogáshoz, de az asszony megelőzte. A fájdalomtól, a megcsalatástól szinte átszellemültek vonásai, ahogy mondta: — Látod, látod, ez vagy te. Majd látva az elegetesedett képet, nagylelkűen hozzátette: — Na, te lókötő, nesze, itt van egy korsó sörre való. Mert van nekem szívem, csak nem szeretem, ha átejtenek. NÉPSZAVA Látogatóban eleinknél a Nemzeti Múzeum történeti kiállításán Micsoda gazdagság! Csaknem ezer esztendő emlékanyagát, történelmünk ragyogó és véresen sötét korszakainak kultúrkincsét őrzi a Nemzeti Múzeum teremsora, a vitrinek, tárlók sokasága. Elfárad a múltba ruccanó, eleinknél tisztelgő látogató teste, szelleme, amíg végignézi, amit 60 muzeológus 3 évi munkái a kincseskamra aranyfényű pompáján ámul el, kit a régvolt vitézek páncéljai, fegyverei, a hajdani kézművesek mestermunkái, vagy a nagy történelmi alakok személyes használati tárgyai vonzanak, érdekelnek. Az az őszülő hajú pesterzsébeti asszony, aki két hét óta harmadszor járja végig a termeket, Majdán Lajosné nyugdíjas műszaki rajzoló az egészért lelkesedik, a kiállítás szelleméért: — Itt nemcsak a régi korok nagy alakjait, eseményeit és tárgyi emlékeit ismerhetjük meg, hanem azokat is, akik egyszerű emberként élték, formálták a magyar történelmet. A katonákat, kézműveseket, parasztokat ... Hol laktak, hogyan dolgoztak, milyen szerszámmal, munkaeszközzel. A régi kiállítások nemigen tükrözték a terval közgyűjteményeink java anyagából válogatott, rendezett. Olyan ez a kiállítás, mint a jó könyv, amelyet nem »kiolvasni«, hanem olvasgatni kell, hogy részletszépségei kibontakozzanak. Egyszeri látásra inkább csak a gazdagon torlódó emlékképek, színes élménymozaikok maradnak meg az emberbenténelem hétköznapjait, pedig ez nagyon érdekes. Valóban, ezért is érdekes és ezért igazán korszerű ez a kiállítás. Meg azért, mert rengeteg tanulsággal szolgál, anélkül, hogy szándékosan oktató jellegű, didaktikus volna. Sehol egy tábla, magyarázó szöveg, amely azt hirdetné, hogy íme, így éltek a gazdagok, így tengődtek a kor nyomorultjai. Ilyen nincs. De a királyi, főúri Ezek a beszédes kontrasztok nem szorulnak külön magyarázatra. Sok a gyerek a kiállításon, csoportosan kiránduló vidéki iskolások, úttörő portyák részvevői, ők is megértik az ellentétek vallomását. Az egri 5. sz. általános iskola 65 tanulója fáradhatatlanul, nagy kedvvel járja a termeket. Talán a különböző korok ruhái, viseletei keltik fel legjobban az érdeklődésüket. Valahogy mintha attól kezdene élni, megelevenedni számukra a történelem, hogy a saját szemükkel láthatják a legendás Kinizsi Pál sodronyvértjét, a szerencsétlen II. Lajos gyermekkori páncélruháját és aranybrokát menyegzős öltözetét, Rákóczi patyolat ingét, Batthyány fehér pikémellényét, amelyet kivégzésekor viselt, pórok condráit és főúri hölgyek aranyhímes selyemruháit, ékszereket, egyházi kincseket, a gyönyörű és szinte nyomasztó pompájú drágaságokat őrző aranyszobával szemben ott a középkori bánya pokoli aknája, az eredeti szuvas-fekete ácsolattal, a gerendákkal isten nevében megtámogatott szűk vágat, amelyben csak térden és hason csúszva dolgozhatott a XII. század bányásza. A fényűző török vezéri sátor előtt ott a korabeli kubikostalicska és a sáncmunkához kirendelt robotos jobbágy ásója, csákánya. Pompa és pellengér ellentétét példázza, kommentárok nélkül, az a terem, amelyben a XVIII. századi főúri viseletek, dísztárgyak mellett az 1735-ös parasztfelkelést megtorló eszközöket, a kivégző pallost, csonttörő kereket és kalodát mutatják be. Petőfi zsinóros fekete mentéjét nézi egy nagyra nőtt egri kisdiák. Keskenyvállú, karcsú, alacsony termetre vall a mente, és a gyerek csodálkozik. — Kicsi ember volt... — És milyen óriás! — fűzi hozzá a vezető tanár. — Filmet kellene csinálni a láncokról. Ezekről itt, a kiállításon. A halimbai avar temetőből kiásott nyakláncokról, Zsigmond király óriási védőláncáról, amellyel keresztben le akarta zárni a Dunát, a királyasszonyok drágaköves nyakláncairól és a rabok láncos vasgolyóiról. 15 perces rövidfilm lenne, szöveg nélkül. — Ön filmes? — Nem, sofőr vagyok az AKÖV-nél, és csak egy ócska fényképezőgépem van. De szeretem a művészetet, és ez a kiállítás, amellett hogy tanulságos, igazán művészi, szédes tárlónál, ahol apró ezüstpénzek hevernek kupacokban, és rajtuk a felirat: »Egy szolga ára 1100 bécsi dinár ... Egy trió ára 100 bécsi dinár ...« — csak ott szólal meg: — Na, az is szép világ lehetett. A történelemkritika után nyomban műbírálatot is hallunk erről a valóban szép és kitűnően sikerült kiállításról. Pontosabban a rendezéssel kapcsolatban mondja francia turista vendégünk, Joseph Chavric, egy normandiai kisváros iskolaigazgatója: — önök csodálatosak. Ennyi történelmi vihar után rengeteg kincset tudtak megőrizni. Azért ne haragudjanak, de szellemi gazdagságukból arra is tellenek, hogy néhány idegen nyelvű feliratot készítsenek. No nem? De, valóban, monsieur, teljesen igaza van. Sőt, a többnyelvű tájékoztató feliratokon kívül még az is jó lenne, ha a múzeum előcsarnokában — a Kossuth-bankó mellett — néhány szép kódexlap-reprodukciót és műtárgymásolatot is árulnának. A skót Alastair C. Kennedy, a prágai Jan Fiala, a holland Irene Borst, az olasz Giovanni Castronouvo, a szovjet V. G. Koroljov, az osztrák Angelica Schröder és a többi száz meg ezer kül- és belföldi látogató, akik elismerő sorokat írtak a vendégkönyvbe, bizonyára szívesen vennék és őriznék a szép kiállítás emlékét. Vajk Vera A történelem hétköznapjai Ruhák, századok, láncok... Egy ember ára A sofőrt Z. Kovács Sándornak hívják és lelkes múzeumbarát. Azt az idős falusi bácsit, aki fekete kalapját kezében tartva, szinte lábujjhegyen lépked a kultúra múzeumi templomában, nehezebb szóra bírni. Figyelmesen szemügyre vesz mindent, hümmög olykor, a XI. századi paraszti munkaeszközökhöz vissza is tér, de nem szól. Csak a szám- KÁNKÁN Illilluriusszuperszeles vásznon Nagyapáinkat még szerfelett érdekelte volna, hogy a kánkánt, ezt a szoknyalibbentős, bolondos-pikáns táncot tiltja-e vagy engedélyezi a törvény. Apáink talán még újszerűnek és frappánsnak találták volna a történet romantikus és humoros fordulatait, a filmgyártással csaknem egyidős ötleteit és sémáit. Poros és avult a sztori, a rendezés és a Kánkán mégis sikerre számíthat. Nem azért, mert az amerikai Walter Lang kétrészes filmje szuperszéles, szuperszínes, szuperlátványos panorámaprodukció. Attól még minimálisan korszerű és maximálisan unalmas lehetne. Egyszerűen arról van szó, hogy a cselekményre ezúttal nem kell odafigyelni, sőt, nem is szabad. Sokkal inkább a kitűnő zenére, Cole Porter már-már klasszikus dalaira, a remek, fergeteges tánc- és dzsesszbalettbetétekre, nem utolsósorban pedig a szereplőkre. Shirley McLaine-t legutóbb édes Irmaként láttuk — kitűnő volt. Most is jól játszik, énekel, ragyogóan táncol, igen sokoldalú, jó humorú színésznő. Méltó partnereket kapott Frank Sinatra, az örökifjú Maurice Chevalier és Louis Jourdain személyében. A film, amelyet most a Corvin panorámamozi mutat be, hét-nyolcéves produkció. Más filmnél ez már tisztes kor lenne, a Kán kán esetében nem számít. Gyengéit nem szaporították az évek, és igazi erényeit — jó zenéjét, a színészek, táncosok, énekesek teljesítményét — nem fakították. (v.) KOSSUTH RADIO 1.30: H. Idej. 4.32: 7. 4.45: Falurádió. 5: H. Idej. 3.30: Regg. kr. 6: H. Idej. 6.30: H. Időj. 7: Reggeli kr. II. 7.30: Új könyvek. 8: H. Időj. Műsorok. 8.22: Dalida énekel, az Észt Rádió esztrádákra játszik. 8.50: Hol történt? 9: Gyermekrádió. 9.40: Operettrészt. 10: Hírek. Hazai lapsz. Időj. 10.07: Bizet: A gyöngyhalászok. 3 felv. opera. 12: H. Időj. 12.15: Magyar nóták. 13: Pesti színházműsor. 13.02: Egy házasságszédelgő története. Capek vidám írása rádióra. 13.17: Zkri muzsika. 14: A hét királyfi. Mesejáték. 14.46: A Kardak-trió játszik. 15: H. Nemzetk. lapsz. Időj. 15.15: Költészet és valóság az opera történetében. 16: Könynyűzene. 16.24: Gazdasági újságíróké a szó. 16.29: Kóruspódium. 16.39: A kékszemű Dávidkáné. VII. 16.57: Műsor. 17: H. Időj. 17.10: Útijegyzet az Egyesült Királyságról. 17.20: Georg Hann énekel. 17.45: Kerekasztal beszélgetés a reklámról. 18: Magyar nóták. 18.10: Pódium 67. A rejtvény. 18.29: Könnyűz. híradó. 19: Esti krónika. 19.30: Szabó család. 20: Magyar muzsika. 20.15: Carlo Zecchi vezényli az MRT szimf. zenekarát. Közb. 20.56: H. Idős. Kb. 22: H. Idős. Sport. 22.25: Ritmikus percek. 23.15: Kamaraz. 24: H. Időj. 0.10: Filmzene. PETŐFI RADIO 4.26—7.57: Azonos a Kossuth adóval. 6.20: Torna. 10—12.30: Zenés műsor üdülőknek. 10: H. Hazai lapsz. Időj. 11: Balatoni időjárás. 12: Hírek. Időj. 12.15: Idegen nyelvű hírek. 12.30: Moniuszkó operáiból. 12.55: Fúvószene táncritmusban. 13.10: Falurádió. 13.30: Kocsár: Nagyrédei lakodalmas. 13.47: Vízállás. 14: Hírek. Idős. 14.08: Népi 7. 14.20: Mai dalok. 14.30: Falusi percek. 14.35: bjedbal: Andersen — balettzene. 14.55: Fiatalokról. 15: Tánczenei koktél. 15.45: George Malcolm csembalózik. 16: H. Időj. .16.05: Operettrészt. 16.20: Struccok magas áron. H. G. Wells humoreszkje rádióra. 16.35: Leoncavallo operáiból. 16.50: Tíz perc a bíróságon. 17: Csúcsforgalom. 18: H. Időj. 18.10: Népdalok. 18.30: Mi a domog- MŰSOROK ráfiai robbanás? 18.55: Chopin-keringőket zongorázik Dinu Lipatti. 19.43: Könnyűz. 19.54: Mese. 20: Esti kr. II. 20.30: Operettdalok. 20.45: Párizsi színházak. Sándor Iván jegyzete. 21: Népi I. 21.14: A tenger közepén. S. Mrozek szatirikus komédiája. 22: Patachioh: Fekete vázlatok. 22.24: de Falla: Pedro mester bábszínháza. 23: H. Időj. URH 19: H. Időj. 18.03: Magnósok, figyelem. 18.50: A Belga Rádió Kamarazenekarának híve, vez. P. Boulez. 20.02: Operarészt. 20.51: Dzsessz. 21.05: Schubert-est. 23: Hírek. Időj. TELEVÍZIÓ 17.50: Hírek. 18.05: Magyar hirdető. 18.15: Új könyvek. 18.20: Olajmezők. Helyszíni közv. a Szeged környéki ifjú olajbányászokról. 19: Az emberiség kincsei. UNESCO- film. 19.25: Közvetítés az aratásról, a tiszaföldvári Lenin Termelőszövetkezetből. 19.50: Esti mese. 20: Tv-híradó. 20.20: Most élj, fizess később! Magy. besz. angol film (14 éven felül). Z7: Tv-híradó 2. POZSONYI TV 18.16: Néprajzi filmműsor. 19: Tv-híradó. 19.30: Rejtvényműsor. 20: Portugáliai filmriport. 20.25: Varietémás. 21.25: Autósok, motorosok. Festmények a Salamon-toronyban Visegrádon, a Salamon-toronyban vasárnap nyitották meg a szentendrei festőművészek kiállítását. Az augusztus 20-ig nyitva tartó kiállításon 26 művész, köztük Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Pirk János, Szántó Piroska, Balogh László, Göllner Miklós, Kántor Andor, Kmetty János, Ilosvai Varga István, Onódi Béla alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők. R Margitsziget! EID SzabadtériA Színpada július 22-én, 29-én, 30-án,T a Pécsi Balett■ vendégjátékaR Bemutató előadás Tf 1 | S' morn errrA Becsi esiN HAYDN: Szimfónia (G-dúr, No. 100) Szimfonikus balett TT BRAHMS: Szerenád (A-dúr) Romantikus balett Főszereplők: Anouk Aimée és ALBAN BERG: Philippe Leroy Lulu — szvit Csak 16 éven Balett-tragédia is felüliek A koreográfiát ■ látogathatják tervezte Bemutató: és rendezte ■ július 20 ECK IMRE .