Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

Vénákéi Judit:­­ rédfehdilóhőm Mielőtt útnak indultam, így össze­geztem magamban az esetet: adva van a fiatal, csinos titkárnő. Az igazságtalanság vele történt, őt kell tehát először megkeresnem. A tit­kárnőt ugyanis kidobták az állásá­ból. Kidobták első fokon, kidobták másodfokon, és jóváhagyták felső fokon. A jegyzőkönyvben ennyi az indoklás: „renitens magatartása miatt.” Rossz nyelvek szerint arról van szó, hogy bár nem volt szív­telen teremtés, bizonyos szolgálato­kat következetesen megtagadott bi­zonyos főnököktől. Meg különben is fiatal volt, túl fiatal, sőt legfiatalabb a nők között. Cipőit, táskáit Pesten vásárolta, pulóverjeit külföldről ho­zatta, és másnaponként fésültette a haját. A nők irigyelték, azok is, akik házra gyűjtöttek, meg azok is, akik autóra gyűjtöttek, és emiatt hároméves pulóverekben jártak, ol­csó cipőket vásároltak. Közakaratból dobták ki a titkárnőt. A végrehajtást, jogi alátámasztást, aláírást egy Bodza nevű jogtaná­csosra bízták. Bodza tudta, hogy a titkárnőt ok nélkül teszik az utcára. Tudta, mint jogász, talán úgy is tudta, mint ember. S mivel ő is csak ember volt, teljesítette a főnök szemhunyorító akaratát. Szerepe az ügyben egészen jelentéktelen, végre­hajtó közeg csupán, aki — mint mondani szokták — nem tehetett másképp. A szálak tőle a főnökig vezetnek, sőt több főnökig, egész addig a főnökig, akinek idős, csúnya, és csöppet se renitenskedő sógornője a kidobott titkárnő helyére került. Világos képlet, a visszaélés annyira szembeszökő, hogy szinte azonnal megírhatnám. A becsület azonban úgy kívánja, hogy előbb személyesen is találkozzam a szereplőkkel. A fia­tal, csinos, kidobott titkárnővel első­sorban, mert neki kell igazságot szolgáltatni. Elővettem a cédulát amire nevét és címét följegyeztem. Orosz Magda, Tisza u. 7/b. telefon nincs. Valószínűleg otthon találom, hiszen egyelőre állástalan. Megszoktam, hogy a szerkesztősé­gig eljutó panaszkodók többnyire idősebb emberek. Betegek, akik több segélyt vártak; öregasszonyok, akik lakótársaktól szabadulnának; albér­lők, főbérlők, nyugdíjasok, mániáku­sok, szóval olyanok, akik ráérnek panaszkodni. A fiatalabbak inkább tovább verekednek a maguk igazáért, vagy nem bíznak benne, hogy az új­ságíró többet tehet náluk, vagy egy­szerűen munkahelyükről egyenesen a bölcsődébe sietnek, s nincs rá ide­jük, hogy útba ejtsék a szerkesztő­séget. Orosz Magda se nekem pa­naszolta el a baját, véletlenül jutot­tam hozzá, s még abban sem vagyok biztos, hogy szívesen veszi segítő­szándékomat. Abban viszont biztos vagyok, hogy az újságíró nem mehet el tétlenül Orosz Magda mellett, s ha már újságíró, meg kell próbálnia szembeszállni egy vállalat kávészagú ellenszenvével. Mert így messziről, ha csak békés információkért for­dulunk hozzájuk, nagyon barátságo­sak ezek a kávészagú irodák. Csupa készség és mosoly az iroda, ha „itt van az elvtárs a sajtótól”, és igazán öröm beülni a főnök reprezentatív foteljába, hogy a jó erős kávé mel­lett a jövő évi felújításokról beszél­gessünk. Nincs ennél kényelmesebb munka, akárki megirigyelheti. De ha nem ilyen jólfésült kérdésekkel ke­ressük meg az irodát, ha nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány fo­rintból építenek új ebédlőhelyisé­­get, akkor csupa fullánk lesz az iro­da, gombostűk állnak ki a reprezen­tatív fotelból s méreg olvad a fe­ketében cukor helyett, így tüzeltem magam, amíg a Tisza utcát kerestem, mert — szégyellem bevallani — nem volt kedvem föl­kutatni Orosz Magda igazságát. Nem a fullánkos, mérges irodától ijed­tem meg, legalább úgy ismertem már, mint a másikat, a készségeset, mosolygót, kávészagút. Attól se tar­tottam, hogy hosszadalmas, bonyo­lult históriába keverem magam, ami majd átnyúlik egyik hétből a má­sikba, másikból a harmadikba, míg végül lapos tehetetlenséggé kenő­­dik szét a jegyzetfüzetemben. Kivé­telesen ez sem aggasztott. Csak egy­szerűen nem ébredt föl bennem az igazságkereső indulat. Már­pedig enélkül nem tudok segíteni Orosz Magdán. Valahogy nem érdekelt ez a lány, aki szép és csinos, és előbb­­utóbb úgyis a talpára esik. És mi­nél kevésbé érdekelt ő, annál job­ban érdekelt az ügy másik, teljesen jelentéktelen szereplője, a végre­hajtó közeg, az a Bodza nevű jogász, aki igazán nem tehetett másképp. És míg az újságíró kötelességtudó sietséggel kereste Orosz Magdát a Tisza utcában, az író folyton a háta mögé pislogott, hátha véletlenül meglátja ezt a kis beosztottat, ezt a doktor Bodzát. Már egészen közel jártam a Tisza utca 7/b. számú házhoz, már ki tudtam válogatni a többi ház közül, láttam, hogy sárgás színű, emeletes, még a régimódi ügyetlen helykihasználással épült , akkor, mielőtt kezem a kilincsre tettem, hirtelen meggondoltam ma­gam. Hátat fordítottam a Tisza utca 7/b-nek, Orosz Magdának, — aki talán már engem lesett az ablak­ból — és egyenesen az irodába siet­tem, hogy megnézzem magamnak Orosz Magda helyett Bodza Lajos jogtanácsost. Nem ilyennek képzeltem. Azt hit­tem, idősebb, pocakosabb, megállapo­dottabb. Azt hittem, idősnek, poca­kosnak jobban illene a jogtanácsos­­ság, meg a végrehajtó közegség. De ő fiatal volt, alig túl a harmincon. Amellett elegáns, nemcsak hordta, viselte is a ruhát, s az arca már kora tavasszal barnára napozott — Dr. Bodza ? — Parancsoljon — hajolt meg minden csodálkozás nélkül, mintha éppen engem várt volna. Most elő kellett volna hozakodnom Orosz Magda ügyével. De ahelyett, hogy miért írta alá Orosz Magda elbo­csátó papírját, ezt kérdeztem. — Ilyen korán kezdi a strand­szezont? — Van egy motorcsónakom — vá­laszolt készségesen. — Ez a szen­vedélyem. — Rokonszenves szenvedély — mondtam, inkább azért, hogy időt nyerjek. — Az egyetlen — mosolygott büsz­kén. Figyelmesen végignéztem még egy­szer. — És a nők? — Ehhez a külsőhöz illettek a szép, föltűnő nők, akik sok festéket használnak és magas konty­ba tornyozzák a hajukat. — Elváltam. A jogtanácsost, aki nem­ tehetett másképp, családosnak képzeltem. A családosok általában nem tehetnek másképp. — Szóval egyedül él? — Egészen egyedül. — Albérlet? — Főbérlet. Két szoba összkom­fort. — Gyerek? — Szerencsére még időben észbe kaptunk. — Tehát nincs. — A gyerek úgy jó, ha a másé. — A napbarnított arcú, jófogú em­berek szépen nevetnek. Egészség árad a nevetésükből. — Magát biztosan sokan irigylik. Vállat vont. — Nem tudom. — Orosz Magdát is sokan iri­gyelték. Elkomorodott, de nem túlságosan. Csak annyira, amennyire mindenki elkomorodik, ha magánbeszélgetés közben a munkájával vegzálják. — A csinos nőket sokan irigylik — mondta tárgyilagosan. — És ná­lunk ő volt az egyetlen csinos nő. — Ez volt a bűne? Könnyű, lezser vállvonás, amolyan sportos mozdulat. — Lehetséges. — Maga csak tudja, hogy mi volt a bűne? — Az ilyen lány — tért ki a vá­lasz elől — menjen el manökennek. — Nem mehet minden csinos lány manökennek. Széttárta a karját, s ez annyit je­lentett, „sajnálom, többet nem mond­hatok”. — Orosz Magdát jogellenesen bo­csátották el. Gondolom, ezt maga jobban tudja nálam. — Nézze ez nem olyan egyszerű — magyarázta indulat nélkül. — Minden munkahelyen vannak nem kívánatos emberek. — Kinek nem kívánatosak? — Például a főnöknek, valamelyik főnöknek. Ezek persze kifogástalan munkaerők is lehetnek, és más he­lyen esetleg nagyszerűen beválnak. . Orosz Magdát a paragrafusok sze­rint nem kellett volna elküldeni. Ezt azért szögeztem le, nehogy a ren­delkezésekre emlékeztessen. Elég jól tudom a szakmát, és ha rám bíz­nák Orosz Magda visszahelyezteté­­sét, nem lenne nehéz dolgom. — Csakhogy magára mást bíztak. — Pontosan erről van szó. Nekem arra volt utasításom, hogy menesz­teni kell. — Jobb meggyőződése ellenére? — És a paragrafusok ellenére. Egyébként a meggyőződésemre sen­ki se kíváncsi. — Kifejezett utasítást kapott? — Ne lovagoljunk szavakon. — Mégis? — Olyan megbízást kaptam, ami egyenértékű az utasítással. — Éspedig? — A főnököm rám szokta bízni a rázós ügyeket. — És ez rázott? — Rázott. Éppen a jogi megala­pozatlansága miatt. — Figyelmeztette erre a főnökét? — Fölösleges lett volna. Ezt ő ugyanúgy tudta, mint én. — Maga nem szerette Orosz Mag­dát? — Én a kollegáimat általában se nem szeretem, se nem utálom. Elvi­selem őket. — Magdát is elviselte? — Elég jól elviseltem. — Nem sajnálta? — Különösebben nem. Voltak nála csúnyább ügyeim is. Magda egy hó­napon belül elhelyezkedik, ebben biztos vagyok. Jó kávét főz, és gé­pelni is tud. Sőt, szorult helyzetben gyorsírni is. Nem lobogott benne a munkaláz, de azért elintézte, amit kellett. — Most saját maga ellen érvel. — Ez magánbeszélgetés, nem? Hi­vatalosan tudok másképp is. — Akkor most beszéljen hivata­losan. Arcvonásai átrendeződtek. Ahogy most rám nézett, szenvtelen, sőt szín­telen tekintettel, emlékeztetett az én elképzelt jogtanácsosomra. Még a teste is megereszkedett, mintha belül már készülődne a pocakja.­­ Viselkedésében mindig volt va­lami kihívó, mintha a szépségével akárkit megfőzhetne. A kollegák­ban, a főnökeiben elsősorban a fér­fit látta, márpedig ezt egy dol­gozó nő nem engedheti meg magá­nak a munkahelyén. Egész maga­tartása, a föltűnő ruhák, a drága francia parfümök, az a buzgalom, ahogy az utolsó divatot kergette,, nyugtalanságot keltett az irodában. Valósággal lenézte azokat, akik a páváskodásban nem tudtak vele lé­pést tartani. Márpedig a kortársnői mind komoly családanyák, csupa kispénzű tisztviselő és tisztviselő­feleség, nem is álmodhattak olyan pulóverekről, cipőkről, mint ami­lyeneket ő havonként megvásárolt magának. Alapos gyanú merült fel arra is, hogy nem tisztességes úton jut hozzá ezekhez a holmikhoz. — Nagyon csúnya dolog — szakí­­tottam félbe. — Ezért kellett ki­dobni az állásából? — Esetleg. — Mi az, hogy esetleg? — Esetleg ki kellett dobni, ha a helyzete tarthatatlanná vált. — Mikor vált tarthatatlanná a helyzete? Amikor az egyik főnök sógornőjének állás kellett? Elnevette magát. — Erre a kérdésre csak magán­­beszélgetésben válaszolhatok. — A főnöke bizonyára elégedett magával. — Nem panaszkodhatom. — Sok hasonló ügyét vitte ke­resztül? — Volt néhány. — Sose tiltakozott? — Ne gyerekeskedjen. Engem azért alkalmaztak, hogy megcsinál­jam, amit mondanak. Kicsi vagyok ahhoz, hogy külön véleményem le­gyen. — Azért van? — Itt hordom a belső zsebemben, a személyi irataim, a fésűm meg az anyám levele mellett. — De hiszen ez nem katonaság, ahol a parancsot mindenáron telje­síteni kell. Elnéző mosolygással mért végig. — Ha én nem teljesítem, majd teljesíti más. Méghozzá az én he­lyemen teljesíti. — Tehát ha nem viszi keresztül Orosz Magda elbocsátását, maga re­pül? — Orosz Magda után még nem. Hiszen ez nem katonaság. De a má­sodik, harmadik Orosz Magda után rám is sor kerülhet. — No és aztán? Mostanában nagy szükség van ügyes jogászokra. Azt a rövid időt majd csak kihúzná va­lahogy. — És minek tépjem magam re­ménytelen dolgokért, mikor a másik kollega úgyis teljesítené a paran­csot. Az utasítást, ha úgy tetszik. Ez kevésbé katonás. Nem egysze­rűbb, ha lázongás, álláskeresés, ál­landó idegeskedés helyett úgy dol­gozom, ahogy elvárják tőlem? — De — bólintottam ingerülten — valóban egyszerűbb. Mosolyogva búcsúzott tőlem. Azt mondta, ha bármilyen felvilágosí­tásra van szükségem, szívesen ren­delkezésemre áll. Megköszöntem. Aztán azt is mondta, hogy örült a szerencsének. Miféle szerencsének? Annak, hogy megismerkedtünk. Na­gyon kedves , mondtam. Még azt is mondta, hogy mindig örömére szolgál, ha kellemesen elbeszélgethet valakivel. Ő ugyan legjobban a ma­gányt kedveli, ezért vásárolta a mo­torcsónakot is, de néha jólesik hal­lania a mások hangját. — Most meghallotta? — Természetesen. — No és? Csodálkozva villant rám. — És semmi. Ma már nem juthattam el Orosz Magdához és talán holnap se jutok el hozzá. Rosszul telt a napom. Semmit se végeztem, ráadásul a ked­vem is elromlott. Jó ideje nem láttam, legalább nyolc esztendeje, u­jra szemközt ülve vele, hosszan nézem csontos, barázdás arcát, melyet pi­rosra mart a nyílt tél. Fe­kete süvegén olvadozik a hó, lompos bajuszára rá­fagyott a hetedik évtized zúzmarája. Megfáradt, szép öreg paraszt. Úgy vé­lem, leginkább Mágori Vargha Béla Vén paraszt­jára hasonlít s mégis más. Amikor a komor látomá­saival birkózó székely fes­tő remekbe alkotta, mo­dellje még közelebb állt az »örök Tiboréhoz«. És sokan voltak, milliónyian. Mára változott néhány vonásuk, s megfogyatkoz­tak. Megörökítésükre itt az utolsó alkalom. Most kell vászonra csalni a szá­zados tekintetet, a földdel és a földért vívott küzde­lem bélyegét — a fiúk és unokák arcára másfajta jegyet vés a kor —, rézbe karcolni, agyagba formáz­ni, papírra vetni a mába forduló múlt példáit és tanúit. Tiborc búcsúzik a me­ző világától, legalábbis nyugalomba vonul. Imigyen kutatom Tóth Mihály arcát, melynek pi­rosló pergamenjére nem­csak az öregapák kínja karcolódik, robot és dézs­­ma, szolgabíró hatalma, a szerzés démona, hanem az önmaga gyötrése, az inga­dozás a régi és az új mezsgyéjén, a lélekváltás virrasztó gondja, a hazai földindulás sűrű izgalma. Először: belépni vagy vár­ni? Később: maradni vagy kilépni? S aztán újra: bennragadni a régiben avagy visszalépni az egy­szer már megpróbált kö­zösbe? Amikor erre jártam, ki­­lencszázhatvanban, ép­pen újra belépett, immá­ron véglegesen. — Mennyivel is? — kérdem a nyírségi falu tornácos házában beszél­getve. A kőpadlós előtér­ben üldögélünk, a pitvar­félében, melyet az egykori szabadkéményes konyhá­ból szakítottak ki, belső felét meghagyva a sütés­­nek-főzésnek, a másikból valóságos paraszt-halit alakítva, valamiképp a tisztaszoba pótlására. Tóth Mihály nagyot szippant kurta Csongor­jából, váltogatva szivaro­zik és pipázik, akárcsak jómagam az utóbbi idő­ben: — Tán magam sem tu­dom. Régen volt, mintha nem is lett volna. Felkapom a fejemet, ilyet sem hallottam még parasztembertől: ne emlé­keznék a földjére? — Olyan kevés volt? — csodálkozom. Mintha a közepes gazdák között emlegették volna, az első sorban tartották volna számon, mindenképpen jó gazda hírében állt. Rosz­­szul emlékeznék? Üldögélt lelke csendes­ségében, aztán kibökte, kurtát pöffentve: — Húsz holdam volt. Eszerint nem is igazi Tiborc? — tűnődöm, ő az annyit emlegetett ingado­zó középparaszt? S azok az árkok, barázdák az ar­cán nemcsak a látástól­­vakulásig tartó munka, hanem a barázda féltés nyomai? Bizonyára sér­tődött, s ezért nem akar emlékezni a birtokára, az »ősi fundusra«, — vélem s tovább faggatom. — Milyen föld volt? Amolyan mihaszna tü­csöklegelő? — Milyen lett volna? — vonulnak a felhők szeme nyílt egén. — Nyíri ho­mok, a fele barna homok, a másik fele futóhomok. Megad az azért mindent. Tudja, a Nyír olyan, akár a koldustarisznya. Mindig lötyög benne valami. A rizskásán kívül megter­meltünk mindent. Most már azt is. f^OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOs.^ Kor­oda Miklós: Tiborc nyugalomban 0'MXKXX>OOOOOOOO<KK>OO OOOOOOOOO OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC / mert, hogy megigyuk! — vélekednek! — Ennek a vesszejét még Árpád apánk telepí­tette! — hunyorít házi­gazdám. — Hat fajtából szűrtük. Megkóstoljuk. Tóth Mi­hály folytatja a számve­tést: — A beadás, emlékez­het rá, sehogy sem fűlt az emberek fogához. Én meg igyekeztem teljesíteni, amit reánk mértek. Ezért aztán görbe szemmel néz­tek rám. Tán még ennél is nagyobb hiba volt, hogy suthunk amolyan hamvá­ba holt pálya volt a tée­szek családjában. Eszten­dőre meglett a Petőfi, ez már egy grádiussal maga­sabb volt, mivel a Kos­suth csak első mintájú volt. Ehhez a második mintájához csatlakoztam. Állattenyésztő brigadéros lettem. Mindig szerettem a jószágot, kivált a mar­hát, mert az adja a hasz­not, embernek, földnek. Meg a birka. Tíz marhája volt, ami­kor belépett a Petőfi cso­portba. Jól vizsgázhatott mításomat, az 1600 négy­szögöl háztájival együtt. Fokról fokra lépett a szocializmusba, meg-meg­állva. Ha úgy tetszik, megadta a módját. S most várja az obsitot. A nyug­díjat. — És mit gondol: most is megtalálja a számítá­sát? — Nehezedek már elfe­­le. Egyszer csak megáll az óra. Éppen elegendő elbajlódni a háztájival, megadja, ami nekünk, kettőnknek kell, az asz­­szonnyal, a nyugdíj a rá­adás. A gyerekeket már rég a maguk szárnyára engedtem, már az uno­káim is elrepültek a ná­das fészekből. Ki a vá­rosban, ki a szövetkezet­ben keresi a boldogulá­sát. Gondolni sem aka­­ródzik arra, mit kínlód­nék vénségemre a húsz holddal. Ezért töröltem az emlékezetemből és mond­tam magának: nem is tu­dom, mennyi volt a föl­dem. Ennyire bölcs vagy csak illeszkedik? — töp­rengek. -Beilleszkedett a mai világba?-­ Hörpintünk, s mintha erre válaszolna, a kimon­datlan kérdésre, leteszi a poharat: — Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok fiata­labb húsz esztendővel. Azoknak lesz igazán jó! A mostani harminc- meg negyvenéveseknek. Tőlük már meg sem kérdezhe­tik: mennyivel léptek be? Náluk aztán lesz mit szá­mítani a nyugdíjra! Ha úgy szeretik a földet, mint mi, öregek, akik bújtunk belé, a kezünk­kel kapartuk, hogy tud­juk: mi van benne?­ — Akkor annál inkább sajnálja! — Egy csöppet sem! — billen a kucsma. — Mond­jam meg az igazat? Most végre közelebb kerülök hozzá — remény­kedem — és a valóság­hoz. — Csakis azt Másnak mi értelme lenne? Tóth Mihály forgatja a Csongort bütykös ujjai közt: — Tudja, az úgy van, beilleszkedtem ebbe a mai világba. Megtaláltam ben­ne a számításomat. Ennyi az egész. Amikor ötven­egyben szerveződött a Kossuth csoport, azt mondtam: hátrafelé hiába nézegetünk! Úgyse jutunk máshová, lépjünk be. Ke­servesen indultunk, se­­hogysem egyeztünk. Ha­­marost feloszlottunk, mi­előtt igazából megalakul­tunk volna. Ez a mi kos­állattenyésztésből — meg emberségből. Addigra már termelőszövetkeze­ti községet csináltak a falu­ból. Csináltak, mivel az idő tájt alighogy zsendült a szövetkezeti mozgalom vetése, nemhogy megért volna. Ezt nem Tóth Mi­hály mondja: magam ta­pasztaltam, akkor én is a Nyíren barangolva. Bor kerül az asztalra, a nyíri vinkó nemesített unokája. Már ez így van, mind a Nyírségen, mind Szatmárban — szerte e kis hazában másként ke­rekedik így a szó, múltról és máról. A fiatalok már a cukrászda eszpresszóba járnak, s töményt isznak a duplához, sokan otthon is főznek kávét, de az öregek már csak marad­nak a hegy tevénél, erre­felé a homoki venyige harmatánál — azért ter­adóssággal kezdtem az el­nökséget. Törleszteni kel­lett. Megszoktam gazda­koromban: adós, fizess! S ehhez tartottam maga­mat. Minden idegszálam­mal rajta voltam, hogy megszabaduljunk a bank­tól — így mondja: min­den idegszálammal. Effé­lét sem hallottam eddig idős paraszt szájából. — A törlesztés még annyira sem tetszett a tagságnak, mint a beszolgáltatás. Ke­seregtek, huzakodtak, mo­rogtak. Én meg nem en­gedtem, így aztán egy fil­lérünk sem maradt. Nem is számoltuk pénzben a munkaegységet, termé­szetben fizettünk, már amennyit. Egy évig és há­rom hónapig küszködtem, aztán leköszöntem. Csi­nálja más, ha jobban tud­ja! Megmaradtam egysze­rű tagnak. Ötvenöt feb­ruárjától ötvenhét január­jáig a mezei brigádban dolgoztam. Próbatevő idő volt, ötvenhat októberé­ben minálunk nem tör­tént különösebb. Hanem ötvenhét januárjában ki­mondták a feloszlást. Nem szépítem, annak én sem mondtam ellen. Csak azért emeltem szót, hogy ne osszák fel a szövetke­zet vagyonát. Ne menjen bitangba, ami összegyűlt. Mert a többség azt akar­ta. Hiába tiltakoztam. Szétosztottunk mindent. Sajnáltam a vagyont. — És újra gazda lett. A maga ura — monda­nám. — A mindenki adósa. Vettem két tehenet, fel­szerelést, amit kellett, mert rám nem jutott sok az osztozkodásnál. Mire körülnéztem, harminchét­­ezer forint volt a rováso­mon, meg tizenhétezer fo­rint adóhátralékom. Ez egyszer sehogy sem talál­tam meg a számításomat. Több bajom volt a húsz holdammal, mint az el­nökséggel. Pedig azzal is volt éppen elegendő. Elég annyi: meguntam az adós­ságot, a vergődést, elad­tam kétezer négyszögöl földet, tisztába tettem a házam táját és ezerkilenc­­százhatvan márciusában visszatértem a közösbe. Beléptem az Új Barázdá­ba. Ez már valóságos ter­melőszövetkezet. Nem akartam többé se állatte­nyésztő, se mezei briga­déros lenni. Megeléged­tem a mezőőrséggel. Hat­vanharmadik esztendőmet tapostam addigra. Egy nap, egy munkaegység! Ez lett a jelszavam. Nem hagytam ki egyetlen na­pot sem. Így aztán me­gint megtaláltam a szá­ 1958. március 3 NÉPSZAVA

Next