Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
Vénákéi Judit: rédfehdilóhőm Mielőtt útnak indultam, így összegeztem magamban az esetet: adva van a fiatal, csinos titkárnő. Az igazságtalanság vele történt, őt kell tehát először megkeresnem. A titkárnőt ugyanis kidobták az állásából. Kidobták első fokon, kidobták másodfokon, és jóváhagyták felső fokon. A jegyzőkönyvben ennyi az indoklás: „renitens magatartása miatt.” Rossz nyelvek szerint arról van szó, hogy bár nem volt szívtelen teremtés, bizonyos szolgálatokat következetesen megtagadott bizonyos főnököktől. Meg különben is fiatal volt, túl fiatal, sőt legfiatalabb a nők között. Cipőit, táskáit Pesten vásárolta, pulóverjeit külföldről hozatta, és másnaponként fésültette a haját. A nők irigyelték, azok is, akik házra gyűjtöttek, meg azok is, akik autóra gyűjtöttek, és emiatt hároméves pulóverekben jártak, olcsó cipőket vásároltak. Közakaratból dobták ki a titkárnőt. A végrehajtást, jogi alátámasztást, aláírást egy Bodza nevű jogtanácsosra bízták. Bodza tudta, hogy a titkárnőt ok nélkül teszik az utcára. Tudta, mint jogász, talán úgy is tudta, mint ember. S mivel ő is csak ember volt, teljesítette a főnök szemhunyorító akaratát. Szerepe az ügyben egészen jelentéktelen, végrehajtó közeg csupán, aki — mint mondani szokták — nem tehetett másképp. A szálak tőle a főnökig vezetnek, sőt több főnökig, egész addig a főnökig, akinek idős, csúnya, és csöppet se renitenskedő sógornője a kidobott titkárnő helyére került. Világos képlet, a visszaélés annyira szembeszökő, hogy szinte azonnal megírhatnám. A becsület azonban úgy kívánja, hogy előbb személyesen is találkozzam a szereplőkkel. A fiatal, csinos, kidobott titkárnővel elsősorban, mert neki kell igazságot szolgáltatni. Elővettem a cédulát amire nevét és címét följegyeztem. Orosz Magda, Tisza u. 7/b. telefon nincs. Valószínűleg otthon találom, hiszen egyelőre állástalan. Megszoktam, hogy a szerkesztőségig eljutó panaszkodók többnyire idősebb emberek. Betegek, akik több segélyt vártak; öregasszonyok, akik lakótársaktól szabadulnának; albérlők, főbérlők, nyugdíjasok, mániákusok, szóval olyanok, akik ráérnek panaszkodni. A fiatalabbak inkább tovább verekednek a maguk igazáért, vagy nem bíznak benne, hogy az újságíró többet tehet náluk, vagy egyszerűen munkahelyükről egyenesen a bölcsődébe sietnek, s nincs rá idejük, hogy útba ejtsék a szerkesztőséget. Orosz Magda se nekem panaszolta el a baját, véletlenül jutottam hozzá, s még abban sem vagyok biztos, hogy szívesen veszi segítőszándékomat. Abban viszont biztos vagyok, hogy az újságíró nem mehet el tétlenül Orosz Magda mellett, s ha már újságíró, meg kell próbálnia szembeszállni egy vállalat kávészagú ellenszenvével. Mert így messziről, ha csak békés információkért fordulunk hozzájuk, nagyon barátságosak ezek a kávészagú irodák. Csupa készség és mosoly az iroda, ha „itt van az elvtárs a sajtótól”, és igazán öröm beülni a főnök reprezentatív foteljába, hogy a jó erős kávé mellett a jövő évi felújításokról beszélgessünk. Nincs ennél kényelmesebb munka, akárki megirigyelheti. De ha nem ilyen jólfésült kérdésekkel keressük meg az irodát, ha nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány forintból építenek új ebédlőhelyiséget, akkor csupa fullánk lesz az iroda, gombostűk állnak ki a reprezentatív fotelból s méreg olvad a feketében cukor helyett, így tüzeltem magam, amíg a Tisza utcát kerestem, mert — szégyellem bevallani — nem volt kedvem fölkutatni Orosz Magda igazságát. Nem a fullánkos, mérges irodától ijedtem meg, legalább úgy ismertem már, mint a másikat, a készségeset, mosolygót, kávészagút. Attól se tartottam, hogy hosszadalmas, bonyolult históriába keverem magam, ami majd átnyúlik egyik hétből a másikba, másikból a harmadikba, míg végül lapos tehetetlenséggé kenődik szét a jegyzetfüzetemben. Kivételesen ez sem aggasztott. Csak egyszerűen nem ébredt föl bennem az igazságkereső indulat. Márpedig enélkül nem tudok segíteni Orosz Magdán. Valahogy nem érdekelt ez a lány, aki szép és csinos, és előbbutóbb úgyis a talpára esik. És minél kevésbé érdekelt ő, annál jobban érdekelt az ügy másik, teljesen jelentéktelen szereplője, a végrehajtó közeg, az a Bodza nevű jogász, aki igazán nem tehetett másképp. És míg az újságíró kötelességtudó sietséggel kereste Orosz Magdát a Tisza utcában, az író folyton a háta mögé pislogott, hátha véletlenül meglátja ezt a kis beosztottat, ezt a doktor Bodzát. Már egészen közel jártam a Tisza utca 7/b. számú házhoz, már ki tudtam válogatni a többi ház közül, láttam, hogy sárgás színű, emeletes, még a régimódi ügyetlen helykihasználással épült , akkor, mielőtt kezem a kilincsre tettem, hirtelen meggondoltam magam. Hátat fordítottam a Tisza utca 7/b-nek, Orosz Magdának, — aki talán már engem lesett az ablakból — és egyenesen az irodába siettem, hogy megnézzem magamnak Orosz Magda helyett Bodza Lajos jogtanácsost. Nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, idősebb, pocakosabb, megállapodottabb. Azt hittem, idősnek, pocakosnak jobban illene a jogtanácsosság, meg a végrehajtó közegség. De ő fiatal volt, alig túl a harmincon. Amellett elegáns, nemcsak hordta, viselte is a ruhát, s az arca már kora tavasszal barnára napozott — Dr. Bodza ? — Parancsoljon — hajolt meg minden csodálkozás nélkül, mintha éppen engem várt volna. Most elő kellett volna hozakodnom Orosz Magda ügyével. De ahelyett, hogy miért írta alá Orosz Magda elbocsátó papírját, ezt kérdeztem. — Ilyen korán kezdi a strandszezont? — Van egy motorcsónakom — válaszolt készségesen. — Ez a szenvedélyem. — Rokonszenves szenvedély — mondtam, inkább azért, hogy időt nyerjek. — Az egyetlen — mosolygott büszkén. Figyelmesen végignéztem még egyszer. — És a nők? — Ehhez a külsőhöz illettek a szép, föltűnő nők, akik sok festéket használnak és magas kontyba tornyozzák a hajukat. — Elváltam. A jogtanácsost, aki nem tehetett másképp, családosnak képzeltem. A családosok általában nem tehetnek másképp. — Szóval egyedül él? — Egészen egyedül. — Albérlet? — Főbérlet. Két szoba összkomfort. — Gyerek? — Szerencsére még időben észbe kaptunk. — Tehát nincs. — A gyerek úgy jó, ha a másé. — A napbarnított arcú, jófogú emberek szépen nevetnek. Egészség árad a nevetésükből. — Magát biztosan sokan irigylik. Vállat vont. — Nem tudom. — Orosz Magdát is sokan irigyelték. Elkomorodott, de nem túlságosan. Csak annyira, amennyire mindenki elkomorodik, ha magánbeszélgetés közben a munkájával vegzálják. — A csinos nőket sokan irigylik — mondta tárgyilagosan. — És nálunk ő volt az egyetlen csinos nő. — Ez volt a bűne? Könnyű, lezser vállvonás, amolyan sportos mozdulat. — Lehetséges. — Maga csak tudja, hogy mi volt a bűne? — Az ilyen lány — tért ki a válasz elől — menjen el manökennek. — Nem mehet minden csinos lány manökennek. Széttárta a karját, s ez annyit jelentett, „sajnálom, többet nem mondhatok”. — Orosz Magdát jogellenesen bocsátották el. Gondolom, ezt maga jobban tudja nálam. — Nézze ez nem olyan egyszerű — magyarázta indulat nélkül. — Minden munkahelyen vannak nem kívánatos emberek. — Kinek nem kívánatosak? — Például a főnöknek, valamelyik főnöknek. Ezek persze kifogástalan munkaerők is lehetnek, és más helyen esetleg nagyszerűen beválnak. . Orosz Magdát a paragrafusok szerint nem kellett volna elküldeni. Ezt azért szögeztem le, nehogy a rendelkezésekre emlékeztessen. Elég jól tudom a szakmát, és ha rám bíznák Orosz Magda visszahelyeztetését, nem lenne nehéz dolgom. — Csakhogy magára mást bíztak. — Pontosan erről van szó. Nekem arra volt utasításom, hogy meneszteni kell. — Jobb meggyőződése ellenére? — És a paragrafusok ellenére. Egyébként a meggyőződésemre senki se kíváncsi. — Kifejezett utasítást kapott? — Ne lovagoljunk szavakon. — Mégis? — Olyan megbízást kaptam, ami egyenértékű az utasítással. — Éspedig? — A főnököm rám szokta bízni a rázós ügyeket. — És ez rázott? — Rázott. Éppen a jogi megalapozatlansága miatt. — Figyelmeztette erre a főnökét? — Fölösleges lett volna. Ezt ő ugyanúgy tudta, mint én. — Maga nem szerette Orosz Magdát? — Én a kollegáimat általában se nem szeretem, se nem utálom. Elviselem őket. — Magdát is elviselte? — Elég jól elviseltem. — Nem sajnálta? — Különösebben nem. Voltak nála csúnyább ügyeim is. Magda egy hónapon belül elhelyezkedik, ebben biztos vagyok. Jó kávét főz, és gépelni is tud. Sőt, szorult helyzetben gyorsírni is. Nem lobogott benne a munkaláz, de azért elintézte, amit kellett. — Most saját maga ellen érvel. — Ez magánbeszélgetés, nem? Hivatalosan tudok másképp is. — Akkor most beszéljen hivatalosan. Arcvonásai átrendeződtek. Ahogy most rám nézett, szenvtelen, sőt színtelen tekintettel, emlékeztetett az én elképzelt jogtanácsosomra. Még a teste is megereszkedett, mintha belül már készülődne a pocakja. Viselkedésében mindig volt valami kihívó, mintha a szépségével akárkit megfőzhetne. A kollegákban, a főnökeiben elsősorban a férfit látta, márpedig ezt egy dolgozó nő nem engedheti meg magának a munkahelyén. Egész magatartása, a föltűnő ruhák, a drága francia parfümök, az a buzgalom, ahogy az utolsó divatot kergette,, nyugtalanságot keltett az irodában. Valósággal lenézte azokat, akik a páváskodásban nem tudtak vele lépést tartani. Márpedig a kortársnői mind komoly családanyák, csupa kispénzű tisztviselő és tisztviselőfeleség, nem is álmodhattak olyan pulóverekről, cipőkről, mint amilyeneket ő havonként megvásárolt magának. Alapos gyanú merült fel arra is, hogy nem tisztességes úton jut hozzá ezekhez a holmikhoz. — Nagyon csúnya dolog — szakítottam félbe. — Ezért kellett kidobni az állásából? — Esetleg. — Mi az, hogy esetleg? — Esetleg ki kellett dobni, ha a helyzete tarthatatlanná vált. — Mikor vált tarthatatlanná a helyzete? Amikor az egyik főnök sógornőjének állás kellett? Elnevette magát. — Erre a kérdésre csak magánbeszélgetésben válaszolhatok. — A főnöke bizonyára elégedett magával. — Nem panaszkodhatom. — Sok hasonló ügyét vitte keresztül? — Volt néhány. — Sose tiltakozott? — Ne gyerekeskedjen. Engem azért alkalmaztak, hogy megcsináljam, amit mondanak. Kicsi vagyok ahhoz, hogy külön véleményem legyen. — Azért van? — Itt hordom a belső zsebemben, a személyi irataim, a fésűm meg az anyám levele mellett. — De hiszen ez nem katonaság, ahol a parancsot mindenáron teljesíteni kell. Elnéző mosolygással mért végig. — Ha én nem teljesítem, majd teljesíti más. Méghozzá az én helyemen teljesíti. — Tehát ha nem viszi keresztül Orosz Magda elbocsátását, maga repül? — Orosz Magda után még nem. Hiszen ez nem katonaság. De a második, harmadik Orosz Magda után rám is sor kerülhet. — No és aztán? Mostanában nagy szükség van ügyes jogászokra. Azt a rövid időt majd csak kihúzná valahogy. — És minek tépjem magam reménytelen dolgokért, mikor a másik kollega úgyis teljesítené a parancsot. Az utasítást, ha úgy tetszik. Ez kevésbé katonás. Nem egyszerűbb, ha lázongás, álláskeresés, állandó idegeskedés helyett úgy dolgozom, ahogy elvárják tőlem? — De — bólintottam ingerülten — valóban egyszerűbb. Mosolyogva búcsúzott tőlem. Azt mondta, ha bármilyen felvilágosításra van szükségem, szívesen rendelkezésemre áll. Megköszöntem. Aztán azt is mondta, hogy örült a szerencsének. Miféle szerencsének? Annak, hogy megismerkedtünk. Nagyon kedves , mondtam. Még azt is mondta, hogy mindig örömére szolgál, ha kellemesen elbeszélgethet valakivel. Ő ugyan legjobban a magányt kedveli, ezért vásárolta a motorcsónakot is, de néha jólesik hallania a mások hangját. — Most meghallotta? — Természetesen. — No és? Csodálkozva villant rám. — És semmi. Ma már nem juthattam el Orosz Magdához és talán holnap se jutok el hozzá. Rosszul telt a napom. Semmit se végeztem, ráadásul a kedvem is elromlott. Jó ideje nem láttam, legalább nyolc esztendeje, ujra szemközt ülve vele, hosszan nézem csontos, barázdás arcát, melyet pirosra mart a nyílt tél. Fekete süvegén olvadozik a hó, lompos bajuszára ráfagyott a hetedik évtized zúzmarája. Megfáradt, szép öreg paraszt. Úgy vélem, leginkább Mágori Vargha Béla Vén parasztjára hasonlít s mégis más. Amikor a komor látomásaival birkózó székely festő remekbe alkotta, modellje még közelebb állt az »örök Tiboréhoz«. És sokan voltak, milliónyian. Mára változott néhány vonásuk, s megfogyatkoztak. Megörökítésükre itt az utolsó alkalom. Most kell vászonra csalni a százados tekintetet, a földdel és a földért vívott küzdelem bélyegét — a fiúk és unokák arcára másfajta jegyet vés a kor —, rézbe karcolni, agyagba formázni, papírra vetni a mába forduló múlt példáit és tanúit. Tiborc búcsúzik a mező világától, legalábbis nyugalomba vonul. Imigyen kutatom Tóth Mihály arcát, melynek pirosló pergamenjére nemcsak az öregapák kínja karcolódik, robot és dézsma, szolgabíró hatalma, a szerzés démona, hanem az önmaga gyötrése, az ingadozás a régi és az új mezsgyéjén, a lélekváltás virrasztó gondja, a hazai földindulás sűrű izgalma. Először: belépni vagy várni? Később: maradni vagy kilépni? S aztán újra: bennragadni a régiben avagy visszalépni az egyszer már megpróbált közösbe? Amikor erre jártam, kilencszázhatvanban, éppen újra belépett, immáron véglegesen. — Mennyivel is? — kérdem a nyírségi falu tornácos házában beszélgetve. A kőpadlós előtérben üldögélünk, a pitvarfélében, melyet az egykori szabadkéményes konyhából szakítottak ki, belső felét meghagyva a sütésnek-főzésnek, a másikból valóságos paraszt-halit alakítva, valamiképp a tisztaszoba pótlására. Tóth Mihály nagyot szippant kurta Csongorjából, váltogatva szivarozik és pipázik, akárcsak jómagam az utóbbi időben: — Tán magam sem tudom. Régen volt, mintha nem is lett volna. Felkapom a fejemet, ilyet sem hallottam még parasztembertől: ne emlékeznék a földjére? — Olyan kevés volt? — csodálkozom. Mintha a közepes gazdák között emlegették volna, az első sorban tartották volna számon, mindenképpen jó gazda hírében állt. Roszszul emlékeznék? Üldögélt lelke csendességében, aztán kibökte, kurtát pöffentve: — Húsz holdam volt. Eszerint nem is igazi Tiborc? — tűnődöm, ő az annyit emlegetett ingadozó középparaszt? S azok az árkok, barázdák az arcán nemcsak a látástólvakulásig tartó munka, hanem a barázda féltés nyomai? Bizonyára sértődött, s ezért nem akar emlékezni a birtokára, az »ősi fundusra«, — vélem s tovább faggatom. — Milyen föld volt? Amolyan mihaszna tücsöklegelő? — Milyen lett volna? — vonulnak a felhők szeme nyílt egén. — Nyíri homok, a fele barna homok, a másik fele futóhomok. Megad az azért mindent. Tudja, a Nyír olyan, akár a koldustarisznya. Mindig lötyög benne valami. A rizskásán kívül megtermeltünk mindent. Most már azt is. f^OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOs.^ Koroda Miklós: Tiborc nyugalomban 0'MXKXX>OOOOOOOO<KK>OO OOOOOOOOO OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC / mert, hogy megigyuk! — vélekednek! — Ennek a vesszejét még Árpád apánk telepítette! — hunyorít házigazdám. — Hat fajtából szűrtük. Megkóstoljuk. Tóth Mihály folytatja a számvetést: — A beadás, emlékezhet rá, sehogy sem fűlt az emberek fogához. Én meg igyekeztem teljesíteni, amit reánk mértek. Ezért aztán görbe szemmel néztek rám. Tán még ennél is nagyobb hiba volt, hogy suthunk amolyan hamvába holt pálya volt a téeszek családjában. Esztendőre meglett a Petőfi, ez már egy grádiussal magasabb volt, mivel a Kossuth csak első mintájú volt. Ehhez a második mintájához csatlakoztam. Állattenyésztő brigadéros lettem. Mindig szerettem a jószágot, kivált a marhát, mert az adja a hasznot, embernek, földnek. Meg a birka. Tíz marhája volt, amikor belépett a Petőfi csoportba. Jól vizsgázhatott mításomat, az 1600 négyszögöl háztájival együtt. Fokról fokra lépett a szocializmusba, meg-megállva. Ha úgy tetszik, megadta a módját. S most várja az obsitot. A nyugdíjat. — És mit gondol: most is megtalálja a számítását? — Nehezedek már elfele. Egyszer csak megáll az óra. Éppen elegendő elbajlódni a háztájival, megadja, ami nekünk, kettőnknek kell, az aszszonnyal, a nyugdíj a ráadás. A gyerekeket már rég a maguk szárnyára engedtem, már az unokáim is elrepültek a nádas fészekből. Ki a városban, ki a szövetkezetben keresi a boldogulását. Gondolni sem akaródzik arra, mit kínlódnék vénségemre a húsz holddal. Ezért töröltem az emlékezetemből és mondtam magának: nem is tudom, mennyi volt a földem. Ennyire bölcs vagy csak illeszkedik? — töprengek. -Beilleszkedett a mai világba?- Hörpintünk, s mintha erre válaszolna, a kimondatlan kérdésre, leteszi a poharat: — Csak azt sajnálom, hogy nem vagyok fiatalabb húsz esztendővel. Azoknak lesz igazán jó! A mostani harminc- meg negyvenéveseknek. Tőlük már meg sem kérdezhetik: mennyivel léptek be? Náluk aztán lesz mit számítani a nyugdíjra! Ha úgy szeretik a földet, mint mi, öregek, akik bújtunk belé, a kezünkkel kapartuk, hogy tudjuk: mi van benne? — Akkor annál inkább sajnálja! — Egy csöppet sem! — billen a kucsma. — Mondjam meg az igazat? Most végre közelebb kerülök hozzá — reménykedem — és a valósághoz. — Csakis azt Másnak mi értelme lenne? Tóth Mihály forgatja a Csongort bütykös ujjai közt: — Tudja, az úgy van, beilleszkedtem ebbe a mai világba. Megtaláltam benne a számításomat. Ennyi az egész. Amikor ötvenegyben szerveződött a Kossuth csoport, azt mondtam: hátrafelé hiába nézegetünk! Úgyse jutunk máshová, lépjünk be. Keservesen indultunk, sehogysem egyeztünk. Hamarost feloszlottunk, mielőtt igazából megalakultunk volna. Ez a mi kosállattenyésztésből — meg emberségből. Addigra már termelőszövetkezeti községet csináltak a faluból. Csináltak, mivel az idő tájt alighogy zsendült a szövetkezeti mozgalom vetése, nemhogy megért volna. Ezt nem Tóth Mihály mondja: magam tapasztaltam, akkor én is a Nyíren barangolva. Bor kerül az asztalra, a nyíri vinkó nemesített unokája. Már ez így van, mind a Nyírségen, mind Szatmárban — szerte e kis hazában másként kerekedik így a szó, múltról és máról. A fiatalok már a cukrászda eszpresszóba járnak, s töményt isznak a duplához, sokan otthon is főznek kávét, de az öregek már csak maradnak a hegy tevénél, errefelé a homoki venyige harmatánál — azért teradóssággal kezdtem az elnökséget. Törleszteni kellett. Megszoktam gazdakoromban: adós, fizess! S ehhez tartottam magamat. Minden idegszálammal rajta voltam, hogy megszabaduljunk a banktól — így mondja: minden idegszálammal. Effélét sem hallottam eddig idős paraszt szájából. — A törlesztés még annyira sem tetszett a tagságnak, mint a beszolgáltatás. Keseregtek, huzakodtak, morogtak. Én meg nem engedtem, így aztán egy fillérünk sem maradt. Nem is számoltuk pénzben a munkaegységet, természetben fizettünk, már amennyit. Egy évig és három hónapig küszködtem, aztán leköszöntem. Csinálja más, ha jobban tudja! Megmaradtam egyszerű tagnak. Ötvenöt februárjától ötvenhét januárjáig a mezei brigádban dolgoztam. Próbatevő idő volt, ötvenhat októberében minálunk nem történt különösebb. Hanem ötvenhét januárjában kimondták a feloszlást. Nem szépítem, annak én sem mondtam ellen. Csak azért emeltem szót, hogy ne osszák fel a szövetkezet vagyonát. Ne menjen bitangba, ami összegyűlt. Mert a többség azt akarta. Hiába tiltakoztam. Szétosztottunk mindent. Sajnáltam a vagyont. — És újra gazda lett. A maga ura — mondanám. — A mindenki adósa. Vettem két tehenet, felszerelést, amit kellett, mert rám nem jutott sok az osztozkodásnál. Mire körülnéztem, harminchétezer forint volt a rovásomon, meg tizenhétezer forint adóhátralékom. Ez egyszer sehogy sem találtam meg a számításomat. Több bajom volt a húsz holdammal, mint az elnökséggel. Pedig azzal is volt éppen elegendő. Elég annyi: meguntam az adósságot, a vergődést, eladtam kétezer négyszögöl földet, tisztába tettem a házam táját és ezerkilencszázhatvan márciusában visszatértem a közösbe. Beléptem az Új Barázdába. Ez már valóságos termelőszövetkezet. Nem akartam többé se állattenyésztő, se mezei brigadéros lenni. Megelégedtem a mezőőrséggel. Hatvanharmadik esztendőmet tapostam addigra. Egy nap, egy munkaegység! Ez lett a jelszavam. Nem hagytam ki egyetlen napot sem. Így aztán megint megtaláltam a szá 1958. március 3 NÉPSZAVA