Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

A meghívás úgy szólt, hogy az egyetem negyedik évfolyamának KISZ-bi­­zottsága önálló oktatás ke­retében egy újságíró mun­kájával szeretne megis­merkedni. Beszélgetés köz­ben azonban kiderült: in­kább azt vitatnák, várt-e célja, létjogosultsága az — úgymond — orvosellenes hangulatot keltő cikkek­nek. A meghívásnak eleget tettem. Bevallom, cseppet sem volt könnyű dolog a 150 főnyi, korántsem hallga­tag hallgatósággal farkas­szemet nézni, konvenció­mentes kérdéseikre vála­szolni. Volt valami ennek a -kérdezz—felelek-a játék­nak a levegőjében ... Va­lami, amiben az én kor­osztályomnak már ritkán van része. A kérdések fel­tevésének konformizmus­tól mentes, abszolút őszin­te módja. Ez volt az, ami az első 15 percben meg­zavart, sőt, zavarba ho­zott. Amíg az időben 15 évet visszalépve, sikerült azonosulnom a légkörrel, beleilleszkednem az egye­temi ifjúságra oly na­gyon jellemző beszélgetési stílusba. Beszélgetési stílus Annyi lenne csupán, hogy ami szívükön, az a szá­jukon? Bizonyos társal­gási mód, vagy életmód? De ha életmód, ak­kor miért változnak meg, amint kinevezést kapnak? Hová vész a merész bírá­lókedv, a könyörtelen kri­tikai szellem? A negatí­vumok oly következetes elítélése miért szenved hajótörést az első kudar­ccal? __ Nem légből kapott ki­jelentések ezek. Hanem egy-két konkrét tapasz­talatból leszűrődött kese­rűség. Sajnos, nem egy olyan kórházi osztályt lát­tam, ahol a fiatalok a néhány esztendeje oly nagy hévvel ostorozott hibákat­­ tétlenül szem­lélik. Segédorvosi beosz­tásukat féltve, a gyorsabb előmenetel reményében választják a bölcs hall­gatást ... De ne szaladjunk előre. Egyelőre itt vagyunk, az­­alma matern falai között, a gyógyszertani tanszék előadótermében. És arra kell felelnem a szemüve­ges, tudásformájú kérde­zőnek, hogy hiszek-e az orvos—beteg közötti biza­lom jelentőségében. Hiszek, őszinte meg­győződéssel. — Nem gondoltam-e ar­ra, hogy »orvosellenes« cikkeim éppen ezt a bi­zalmat ingatják meg? Lelkiismeretlen firkász lennék, ha nem gondoltam volna rá. De ahogy az újságírás lehető­ségével, úgy a bizalom jelentőségével sem sza­bad visszaélni. E bizalom fontossága elsősorban az orvost kötelezi, és érdem­telen viselkedésével ő kockáztatja. Nem pedig az a fórum, amely élve a demokrácia adta lehe­tőséggel és éppen az or­vosi tekintélyt óva — ezt szóvá teszi. — Az orvosi munka hi­bái nem tartoznak a nyil­vánosság elé. Harcolni kell a radikális változá­sért, de nem a sajtóban... A laikus nem ítélheti meg, mi jó és mi rossz benne... A válasszal megelőzött egy modern frizurás fiú. Kifejtve, hogy nem ért egyet ezzel a fetisizálás­­sal. Az orvosi ténykedés visszásságait éppúgy lehet és kell kritizálni, mint bárki másét Az erről szóló újságcikk csak ak­kor elvetendő, ha hazug, vagy ha rosszul van meg­írva. Kissé hevenyészve oda­vetett mondanivalóját a soron következő fiatalem­ber, a KISZ-vezet­őség tagja elvi alapokra he­lyezi: demokráciában nem lehet elvitatni senkitől a bírálat jogát, illetve bizo­nyos iskolai végzettséghez kötni gyakorlását. Az or­vos nem élvezhet társa­dalomfelettiséget. Indo­kolt esetben éppúgy ér­heti kritika, mint mást. Mint az üzemigazgatót, a minisztériumi tisztviselőt, szóval, mint minden ál­lampolgárt A vitában részt vevők túlnyomó többsége nem osztotta ezt a véleményt. Kitartottak amellett, hogy az orvos — markánsan fogalmazva — tabu. Érin­tetlenségre jogosítja a Bizalom. Így, nagybetűvel. — Miért sérelmezzük, ha pénzt fogad el betegé­től? — pereg tovább a kérdezz—felelek.Miért cso­dálkozik ezen — szegezi nekem egy magas, vállas legény — ilyen fizetés mellett... — Az orvostól elvárják, hogy jól öltözött legyen, kiegyensúlyozott, művelt, tájékozott — taglalja a következő. — Ehhez pénz kell... Elfogadom a »­pá­rát« (a paraszolvencia közhasználatú kifejezése, borravalónak is nevezhet­nénk — A szerk.), mert nekem is lesz családom... És rendesen el akarom tartani. — Amerikában csak annak az orvosnak van becsülete, áld évente autót cserél, kocsija min­dig a legújabb típus ... Hát ettől mi még messze vagyunk... Messze. És szeretném remélni, hogy ezt a tá­vot nem is hozzuk be so­sem. Cserélgesse bár, aki tudja, akár fél évenként a kocsiját, de a becsüle­tét ne ezen mérjük. A becsület, a gyógyító munka becsüle­tének nem lehet mércéje az autómárka. Akkor sem, ha készséggel elismerem, hogy a kezdő orvos fize­tése kevés, és hogy ké­sőbb sem tudunk ameri­kai vagy nyugat-európai nívón fizetni. Tudomásul kell venni azonban — ha tetszik, ha nem —, hogy Magyarországon élünk, adott keretek, lehetőségek között, amelyek bővülése tőlünk függ. És az adott bérarányokat is tudomásul kell venni. Mert ebbe il­leszkedik bele az orvosok fizetési rendszere, és nincs rá indok, hogy a többi diplomásé fölé emelked­jék. — Arra van — érvel egy kerék arcú lány —, hogy a műszakiakét elér­je. És akkor lesz erkölcsi alap a »borravaló«, a pa­raszolvencia megtiltására. Ebben — azt hiszem — megegyeztünk. Ami na­gyon fontos lenne. Mert vita közben időnként olyan érzésem támadt, hogy nemcsak a kritika, hanem hovatovább az anyagi javak elosztása tekintetében is a társada­lomfelettiség igénye kap lábra. Mintha azt tükröz­nék a vélemények, hogy más réteg javadalmazásá­ban nincsenek arányta­lanságok, kizárólag az or­vosokéban. Nem jó, nem egészséges tünet ez a befeléfordulás. Amennyi­re pozitív az őszinte rea­lizmus, majdnem annyira negatív ez a szűk látókö­rű vizsgálódás, a lehető­ségeknek ez az idealiz­musmentes mus­trálgatá­­sa. És itt nem is az a leg­nagyobb veszély, hogy a paraszolvenciára ez a ge­neráció is igényt tart. Hisz’ ez önmagában ért­hető. Hanem az a sze­lekció, sőt — nevén ne­vezve — kontraszelekció, amely annak folyománya, hogy nem a legigénye­sebb, a legnagyobb el­­mélyültséget, rátermettsé­get igénylő pályák válo­gatnak. Nem. Ellenkező­leg, a kutatásnak például be kell érnie a »mara­dékkal«. És a megszál­lottakkal, akik lemondás árán is merészelnek hí­vek maradni elképzelé­seikhez. Hasonló cipőben jár a reuma-, a röntgen-, a tüdő-, az ideg-elmegyó­­gyászat. Pedig ide is kell az utánpótlás, méghozzá nem is akármilyen. — Az ember lehetőleg csinálja azt, amihez ked­ve van — hallom a­ kö­vetkezőt. Havi tízezerért sem mennék például tüdő­­gyógyásznak, mert nem érzek kedvet hozzá. Havi tízezret nem is fizethetünk. De va­jon azok, akik kedvet érez­nek ehhez a nehéz, az át­lagosnál veszélyesebb or­vosi pályához, nem érde­melnének-e a jelenlegi­nél valamivel többet? Nem lehetne kissé bőke­zűbben fizetni a távol eső szabolcsi, zalai falvak or­vosait, hogy az ott élő betegek gyógyulása is biztosabb legyen? Ezek mind olyan kérdések, amelyek a realitás talajá­ból fakadnak, amelyek vá­laszt, megoldást várnak. Ezek azok a kérdések, amelyek őszinte feltevése nagyon-nagyon pozitív. Ezek azok a témák, ame­lyek mindaddig aktuáli­sak, amíg megnyugtatóan nem rendeződnek. És ezek azok, amelyek megpendítését nem lehet csupán beszélgetési stílus­nak minősíteni. Ezek már a hivatásérzet, a pálya iránti vonzalom, tisztelet megnyilvánulási formái. Ilyen kérdésekről he­lyes és kell beszélni az ifjúsági szervezet önálló oktatása keretében. Ilyen gondolatok magvát vessék el és akkor kevesebb lesz az ok az orvosellenesnek ítélt cikkek, a bírálat jo­gosultságának megvitatá­sára. Mert kevesebb lesz az ok a bírálatra. A jövő orvosainak ezen az úton szabad ke­resni a beteg bizalmának megnyerését, megtartását. Ez esetben nem lesz tartani valójuk a nyilvá­nos kritikától. Lukács Mária : Reklamáló medikusok között Heti postánkból Levélírónk két éve kapta kézhez oklevelét az Agrár­tudományi Főisko­lán. Az eltelt idő alatt azonban, mint közli velünk, egy napot sem dolgozott szakmájában. Főiskolai hallgatóként ugyan, mint végzős, letöltött egyéves gyakornoki időt az egyik termelőszö­vetkezetben, ez azonban átmeneti idő­nek tekinthető, mivel hozzátartozott a diploma elnyerésének feltételeihez. A továbbiakban arra hivatkozik, hogy napjainkban sok szó esik a mezőgazda­­sági szakemberek felkarolásáról és szak­területre való állításáról. Úgy látszik azonban , folytatódnak a sorok —, er­ről a körülményről a lakóhelye szerint illetékes vezetők még nem szereztek tudomást, vagy éppenséggel szakember­felesleggel rendelkeznek. Így panaszkodik fiatal levélírónk, zse­bében a diplomájával. Arra kér ben­nünket, legyünk segítségére, hogy végre kamatoztathassa tudását, dolgozhasson, hiszen ezért tanult. Nehéz helyzetében kénytelen volt be­tanított esztergályosként munkát vál­lalni a környékbeli gyárban. Azonban nehezen szokta meg a vonatkerék-ab­­roncsok esztergályozását. Keveset ke­resett, s fizetéséből éppen csak hogy fenn tudta magát tartani. Így arra az elhatározásra jutott, hogy kilép a gyár­ból, ismét megpróbálkozik eredeti szak­májában, ahova diplomája is szólítja, elhelyezkedni. Szükségesnek tartotta ezt a lépést azért is, mert attól tartott, hogy az elméleti tudásából esetleg sokat ve­szíthet, különösen akkor, ha a választott hivatásától homlokegyenest más terüle­ten dolgozik. Hónapok óta kilincsel mint »munka­­nélküli­«, hogy végre felkarolják, s va­lamelyik termelőszövetkezetbe elhelyez­zék, s álma teljesüléseként végre beáll­hasson a mezőgazdaság felviragoztatá­­­sáért fáradozók sorába. A kérés teljesíté­se és a fiatal diplo­más gondjának meg­oldása érdekében a levelet eljuttattuk a megyei tanács me­zőgazdasági és élelmezésügyi osztályá­hoz. A megyei tanácstól a napokban ér­kezett szerkesztőségünkhöz a kért fel­világosítás és konkrét válasz. Ebből megtudtuk, hogy a bejelentést megvizs­gálták és megállapították, hogy már ta­valy közölték levélírónkkal: különböző járásban működő két termelőszövetke­zetnél is van szakemberhiány. Ezek kö­zül bármelyiknél el tud helyezkedni, csupán azt kérték a fiatal diplomástól, hogy keresse fel a két megjelölt tsz ve­zetőségét, s állapodjon meg velük. Egész biztosan örömmel fogadják bármelyik mezőgazdasági üzemben. Ennek már lassan egy éve, s most ismét csak azt tudják javasolni, hogy a már előzően megnevezett tsz-ekhez forduljon, mivel a szakemberhiány azóta sem szűnt meg. Azzal fejeződik be a tanács válasza, hogy a fentiek alapján levélírónk pa­nasza nem megalapozott, mivel elhe­lyezkedési lehetőséget már tavaly biz­tosítottak számára. Levélírónk is megkapta a megyei ta­nács válaszát, s arra már írt is nekünk. Újabb levelében megírta, hogy ő még tavaly eleget tett a tanács felhívásának, azonban hiába jelentkezett a megjelölt helyeken, sehol sem alkalmazták. Kér­vényei pedig bizonyára ott porosodnak valamelyik fiókban. Nincs okunk kételkedni a megyei ta­nács válaszában, hiszen a segítő szán­dék részükről nyilvánvaló. Ettől elte­kintve azonban, úgy véljük, hasznára vált volna az ügynek, ha utánanéznek, miért nem alkalmazták sehol a fiatal diplomást. A megnyugtató rendezés ér­dekében ez a lépés még most sem lenne késá~~ Samarjai Tibor Április 5. Kezdődik az iskolai szünet A művelődésügyi mi­niszter tanévnyitó utasí­tása szerint az idén az általános és középisko­lákban a tavaszi szünet április 5-én, pénteken kezdődik, s az első taní­tási nap április 16-án, kedden lesz. A szünetben is gondoskodnak a napkö­zi otthonos gyerekek fog­lalkoztatásáról, ellátásá­ról. (MTI) Hazautazott a prágai Nemzeti Színház társulata A Budapesten nagy si­kerrel vendégszerepelt prágai Nemzeti Színház prózai társulata péntek éjszaka különrepülőgép­­pel hazautazott a cseh­szlovák fővárosba. Bú­csúztatásukra a Ferihegyi repülőtéren ott voltak a Művelődésügyi Miniszté­rium vezető beosztású munkatársai, a budapesti Nemzeti Színház vezetői és élvonalbeli művészei, valamint a budapesti cse­szlovák nagykövetség és a Csehszlovák Kur­íra képviselői. 250 milliárd forint iparfejlesztésre Húszéves az államosított magyar ipar Húsz évvel ezelőtt, 1948. március 25-én hozta nagy jelentőségű döntését a kormány a száznál több munkást foglalkoztató üzemek államosításáról. Az államosítás 549 válla­latra terjedt ki. A nagy fordulat óta va­lamennyi üzem, az egész magyar ipari óriásit fej­lődött. A két évtized alatt megötszörözte termelését az állami ipar, egész ipa­runk pedig több mint hat és félszer annyit termel, mint a háború előtti utol­só békeévben. Dolgozói­nak száma 1938-hoz ké­pest 2,2-szeresére emelke­dett, s a különböző felté­telek megteremtése nyo­mán ma kisebb erőfeszí­téssel háromszor annyit termel egy-egy ipari munkás, mint 1938-ban. Ebben közrejátszik az a sok beruházás, korszerűsí­tés, amelyre az államosí­tás óta az iparban és az építőiparban kereken 250 milliárd forintot költött az ország. A magyar ipar vagyonának — állóalapjá­nak — több mint 80 szá­zaléka az államosítások óta jött létre. 150-re tehető azoknak az üzemeknek, vállalatok­nak a száma, amelyek az elmúlt húsz évben kezd­ték meg működésüket. Eb­ben a számban azonban nincs benne a meglevő gyárak falain belül vagy azok telepeként épült számtalan üzemrész, gyár­egység. Csupán az 1961— 65 közötti időszakról mint­egy 80 olyan új ipari be­ruházást tart nyilván a Központi Statisztikai Hi­vatal, mint a Kéziszer­számgyár kecskeméti, a Hajtómű- és Felvonógyár egri, az Egyesült Izzó gyöngyösi gyáregysége, vagy a kispesti, a soproni és a kőbányai fűtőerőmű. Jelenleg több mint 5300 ipartelep van az ország­ban, ezerrel több, mint a felszabadulás előtt. Az utóbbi években új iparágak jöttek létre, szá­mos új cikk gyártását kezdte meg az ipar. Ki­alakult vákuumtechnikai gépiparunk, betonelem­­gyártó iparágunk és mű­anyagiparunk. A legutób­bi évtized sikeréhez tarto­zik az is, hogy hazánkban most már évente mintegy 120 000 hűtőszekrény, több mint 100 000 televízió és sok egyéb, kulturáltabb életmódhoz tartozó köz­szükségleti cikk készül A magyar ipar előkelő rangot vívott ki a nemzet­közi piacon. Exportunk — s ugyanakkor behozata­lunk is — nagymértékben emelkedett. Az 1936—40 közötti években átlagosan 484 millió pengő értékű árut exportált Magyaror­szág, mostani évi kivite­lünk túlhaladja a 20 mil­­liárd devizaforintot Az államosítás harma­dik évtizedének küszöbén a gazdasági reform beve­zetésével új feltételei te­remtődtek meg a további fejlődésnek. Az ipar ed­digi fő utánpótlási forrá­sai, a munkaerőtartalékok lényegében kimerültek, viszont egyre inkább hat­nak az új mechanizmus ösztönző erői. Széles kör­ben kibontakozik a ver­seny, a kezdeményező­készség, hogy a munka még termelékenyebb le­gyen, és jobban kielégít­hessék a hazai és külföldi piac, a vásárlók igényeit. (MTI) A közvélemény fórumai Az elmúlt hetekben, hónapokban országszerte népes politikai gyűlések zajlottak, amelyeken újjá­választották a IV. kong­resszusára készülő nép­frontmozgalom helyi irá­nyító szerveit Ezek a megbeszélések, viták a politika s a közügyek iránt érdeklődő falusi és városi dolgozók fórumá­vá is váltak, ahol komoly figyelmet érdemlő állás­­foglalások, építő bírálatok és javaslatok hangzottak el. Érdemes innen-onnan tallózva áttekinteni a la­kosság e politikai bizal­mat is tükröző közvéle­ményét A reform és a hiánycikkek Először az új gazdasági mechanizmus első tapasz­talatait, benyomásait kö­vető reagálásokról, kom­mentárokról kell szólni. Ezek pedig egyöntetűen azt tükrözik, hogy a re­form időszerűségével s céljaival a társadalom legszélesebb rétegei egyet­értenek. Megvalósulási fo­lyamatát illetően viszont már több megjegyzés hangzott el. Az emberek itt főként mint fogyasztók és vásár­lók mondták el észrevé­teleiket. (Mint termelők, inkább munkahelyükön nyilatkoznak meg.) Bírá­lataik ezért a kereskede­lemre és főleg a nagyke­reskedelem nehézkességé­re, a hiánycikkek számá­nak növekedésére vonat­koztak. Baranya megyé­ben például azt kifogásol­ták, hogy egyes szezonjel­legű ruhaneműk árát ja­nuárban nagymértékben felemelték, majd a kiáru­sításkor a régi ár alá vit­ték. Ebből olyan követ­keztetést vontak le, mint­ha az egész árrendezést nem gondolták volna át kellően. Bács megyében a fillé­res cikkek hiánya okozott gondot. Nem tudják meg­érteni, miért nem lehet a boltokat a nálunk is gyár­tott apró holmikkal, al­katrészekkel folyamato­san ellátni. Zala megyében azt a kérdést firtatták a felszó­­­lalók, hogy amikor az üzemekben zavartalan a termelés, miért romlik a kereskedelem több ágá­nak az áruellátása? Kü­lönösen a falvakban volt sok ilyen panasz. Mert nemcsak egyes árufélék­ből volt kicsi a választék, hanem a vas­ műszaki, vil­lamossági és a különböző, üvegtárgyak boltja­iban a vásárolni szándékozók kö­rülbelül 60 százaléka nem kapta meg a keresett árut A Hajdú megyeiek vi­szont vásárlási tapaszta­lataik alapján úgy véle­kedtek, hogy szűkült a hiánycikkek köre. Áruel­látási problémát csak bi­zonyos építési anyagok­nál, és időnként a búto­roknál tapasztaltak. Változás a fiatalok megítélésében Minden megyében pozi­tívan befolyásolta a han­gulatot, hogy a munka folyamatossága zömm­el biztosított, nem került sor olyan arányú elbo­csátásokra, mint ami­lyentől oly' sokan tartot­tak. A tanácsi dolgozók mindenütt külön örömmel fogadták a reform rájuk vonatkozó részét. Elsősor­ban azt, hogy a megjelent intézkedések csökkentet­ték a bürokratizmust és lényegesen növelték a ta­nácsok önálló gazdálko­dásának lehetőségét. A népfrontgyűléseken persze sok más kérdés is felvetődött. A Szolnok megyei falvakban például sokallják az új tsz-tör­­vény által a nők számára előírt évi 120 kötelező munkanapot, mint a szü­lési szabadság, a nyugdíj és más kedvezmények fel­tételének a megszerzését. E kritikai észrevételek kizárólag abból adódnak, hogy a gyengébb tsz-ek még nem tudják biztosí­tani a nők ilyen arányú foglalkoztatottságát — bár többségük szívesen vállal­ná. A vidéki gyűléseken ör­vendetes változást jelzett az a tény is, hogy az idő­sebbek — a korábbi évek­kel ellentétben sokkal több megértést tanúsítot­tak a falvak fiatalsága iránt. Elismeréssel szól­tak azokról, akik a váro­sokból visszatértek a tsz­­ekbe. Olyan intézkedése­ket sürgettek, hogy a már visszatért fiatalok otthon is maradjanak, az újon­nan munkába lépők pedig ne is kívánkozzanak el a falvakból. Ennek legfon­tosabb előfeltételét abban látják, hogy a tsz-ek éven át biztosítsák részükre a munkát és térjenek át a havi fizetéses rendszerre. Emellett a falvakban is teremtsenek számukra kulturáltabb szórakozási és sportolási lehetősége­ket. Mondanunk sem kell, hogy csaknem minden fa­luban visszatérő kérdés volt az út- és járdaépítés, a jobb orvos- és ivóvízel­látás, a helyi autóbusz­­járatok biztosítása, és még több más kommuná­lis probléma. Ezeket ép­pen a már elért eredmé­nyek igényeket fokozó, »étvágynövelő« hatása jellemezte, de az a kész­ség is, hogy kezük mun­kájával szintén segítsék községeik fejlesztését. Községfejlesztés és hazafiságra nevelés Budapesten az új gaz­dasági mechanizmussal kapcsolatos kérdések ke­vésbé kerültek a nép­front-gyűlések terítékére. Ebben nyilván a fővárosi szervezettebb áruellátás és a jobb tájékozottság is szerepet játszik. A főváros VI. kerületi népfrontgyűlésén a többi között felvetették: sok magányos öreg lakik nagy lakásokban, s részükre olyan panzió­házakat kel­lene létesíteni, ahol egy­­egy kis szobához és meg­felelő ellátáshoz is jutná­nak. Ily módon számos nagy lakás felszabadulna a sokgyermekes családok részére. Újpesten az ismert kommunális problémák mellett, pedagógusok ré­széről az az elgondolkoz­tató kritika hangzott el: gyakran reklamálják tő­lük a szocialista hazafi­ságra nevelés elmélyíté­sét, jobb módszereit; eh­hez azonban még a törté­nelem reformtankönyvei sem nyújtanak kellő se­gítséget. Ezért javasolták: a népfront kezdeményez­ze a történelemtanárok és a tankönyvírók közös megbeszélését e fontos kérdésről. Még sok mindent ki­emelhetnénk az elmúlt hónapok népfrontgyűlé­sein elhangzott észrevéte­lekből. Ennyi is érzékel­teti azonban, hogy a nép­front lehetőségei még ko­ránt sincsenek kellően ki­aknázva: az általános képviseleti és haozgalmi választásokon túl is gyak­rabban kellene a lakosság vélemény­nyilvánításához fórumot teremtenie. A IV. népfrontkongresszus nyil­ván ilyen vonatkozásban is változást jelent majd. Szenes Imre *****"*"""*mmmmimmmm­mm 9 9 A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA: 224-819*

Next