Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

­ A magyar játékszín alakulásáról, az adott évad állapotáról rendszeresen beszámolunk olvasóinknak — jobbára azonban csak a fővárosi színházak mun­kájának a tükrében. Vidéki színházainkról legfel­jebb akkor ejtünk szót, ha egy-egy jelentősebb be­mutatóval jelentkeznek. Ebben sem vagyunk mindig következetesek. Pedig szinte felmérhetetlen az, amit Thália vidéki szolgálópapjai végeznek a színházkul­túra terjesztésében, a színpadi szó megszerettetésé­ben. Ezért a jövőben sorra felkeressük a színjátszás vidéki szálláshelyeit, és bemutatjuk őket lapunk ha­sábjain, kiemelve eredményeiket, de nem hallgatva el tájanként jelentkező sajátos gondjaikat sem. Ez alkalommal két legnagyobb ipari városunk, Miskolc és Győr színházáról készült képeket hívjuk elő és foglaljuk beszámolónk keretébe. MISKOLC: terve Város a Szinva partján. Lakosainak számát te­kintve a legnagyobb vidé­ki település. Az utóbbi években az ipar fejlődése következtében hirtelen nőtt meg. Jelenleg 170 ezer lelket számlál. A város színházkultúrá­ja közel másfélszáz esz­tendőre tekint vissza. Az 1823-ban megnyílt első , színház, amely később a tűzvész martaléka lett, a magyar nyelvű színjátszá­sért folyó harc jegyében született 1857-ben avat­ták fel az új épületet, az olasz származású Cassano elég hevenyészett tervei alapján. 1925-ben átalakí­tották, az idő barokk ízlé­se szerint. Az 1956 utáni felújítás nyomán az or­szág egyik legkorszerűbb színháza lett. Ennyit a múltról. A jelenről szólva, elöl­járóban egy igen fontos dolog. Az idei a második évad, melynek során a Miskolci Nemzeti Színház és az Egri Gárdonyi Géza Színház összevontan mű­ködik. Egyébként az eg­riek színháza is nemrég épült újjá, korszerűségét tekintve a maga nemében vetekszik a miskolcival. Erről beszél Lendvai Ferenc, aki négy eszten­deje igazgatója a Miskol­ci Nemzeti Színháznak. — Rendkívül jelentős­nek tartom a két színház összevonását. Vidéken számolni kell a sajátos körülményekkel. Úgy gondo­­lom, hogy az úgyneve­­zt tájelőadásoknak a ko­ra lejárt. A színháznak, mint újdonságnak a va­rázsa elmúlt. Másfél évti­zeddel ezelőtt még sámlit, székeket hurcoltak ma­gukkal a falusi nézők, csakhogy eleven színészt lássanak. Most azonban — különösen a televízió közbejöttével — egészen más a helyzet A néző a színházban nem csonka élményre vágyik. Teljes értékű előadást akar lát­ni. Beleértve a teljes dísz- szes több évadra létet, a pihent színészt, a megfelelő körülményeket Tájolni mi most tulajdon­képpen a Miskolctól hat­van kilométerre fekvő Egerbe járunk.­­És az adott körülmények foly­tán nem összecsapott pro­dukciókkal. Egy eszten­dőben 550 előadást tar­tunk, ebből 500-at a két város színházában. Mint kiderül, ennek nagy a gazdasági előnye is a művészi színvonal biztosítása mellett. Eddig egy prózai színmű legfel­jebb 20—30 előadást ér­hetett meg. Most ugyan­azokat az előadásokat lát­hatják Miskolcon és Eger­ben egyaránt, és így 40— 50 alkalommal telik meg a nézőtér. Operett eseté­ben 80—100-szor léphet­nek ugyanazzal a művel színpadra. Így csökken a próbák száma, ugyanak­kor csökkennek a díszlet-, a jelmezköltségek is. — Egy-egy mű előadó- GYŐR: tíz A »négy folyó városát­­gazdagon népesítik be tör­ténelmi emlékek. Ezek közé azonban semmikép­pen nem sorolható a Kis­faludy Színház épülete. Az egykori raktár, majd mozihelyiség felett régen eljárt az idő. Több szó esett egy új, korszerű színház építéséről itt, mint amennyi víz lefolyt a Dunán. A meglevőt ugyanis nem érdemes ta­tarozni, többe kerülne mint egy új. Váradi György régi, so­kat tapasztalt színházi ember, szintén erről szól. — Bizony, a színház ál­laga hosszú évek óta meg­oldatlan. Születnek ugyan tervek, különböző elkép­zelések, de ezek sorra el­­vetélődtek. Minden gon­dunk ebből fakad. Nincs raktár, nincsen garázs. Műhelyeink öt helyen működnek. De bizako­dunk abban, hogy meg­változik a helyzet A jó­sainak növekvő száma jó­tékonyan jelentkezik a műsorrend megtervezésé­ben is. Higgadtabban és átfogóbban lehet hosszabb időben gondolkodni. Hi­szen az az igazi, ha a színház nem csupán évad­ban gondolkodik. En­nek megfelelően tavaly magyar ciklust állítottunk színpadra. Németh Lász­ló, Gyárfás Miklós, Hu­­bay Miklós és Sándor Iván műveit. Az idén vi­szont klasszikus ciklust tervezünk. Ennek kereté­ben színre kerül: Shakes­peare Ahogy tetszik, Tre­­nyov Ljubov Jarovája, Schiller Stuart Mária és Móricz Zsigmond Nem él­hetek muzsikaszó nélkül. De a klasszikus prózákon és a zenés darabokon kí­vül egy másik ciklus, a Modern esték keretében mutatjuk be Samy Fayad Bankrablás olasz módra, Dürrenmatt Nagy Romu­lus és Albee Nem félünk a farkastól című darabo­kat. Ugyanakkor tervez­zük Tennessee Williams nálunk még nem játszott művét, A múlt nyáron hirtelent és Karinthy Fe­renc Dunakanyarját. Ha visszalapozunk évekre, tallózva a miskol­ci színház műsorrendjé­ben, világosan kitűnik, hogy a vidéki játékszín­nek ezt a fellegvárát cél­tudatosan igényes művé­szi törekvések jellemez­ték. Erről ez a most készült pillanatfelvétel is nyil­vánvalóan árulkodik, ezer bérlet seryegi tanács tűzön-vizén keresztül meg akarja ol­dani városunknak ezt a nagy közös gondját. 1971- ben ünnepeljük Győr 700 éves fordulóját, reméljük hogy ekkor már az új színház színpadáról kö­szönthetjük a közönséget. Azt a közönséget, amelynek növekedését ma már a színház befo­gadóképessége korlátozza. Az elmúlt évek során si­került a bérlettulajdono­sok számát 1900-ról tíz­ezerre felemelni. A tava­lyi évad egyébként arról is nevezetes, hogy a szín­ház a tervét először telje­sítette túl. — Pedig meglehetősen nehéz helyzetben va­gyunk. Pesten csak egy televízió műsorával szem­ben kell a színházaknak állni a sarat. Győrött vi­szont egyetlen kapcsolás­sal képernyőre idézhető a grátzi, a bécsi és a pozso­nyi adás. Hogy mégsem vallottunk kudarcot? Gon­dolom azért, mert ponto­san betartjuk a műsorter­vet és ez rokonszenvessé teszi a színházat. Nem csapjuk be a nézőt. Igen örülünk például annak, hogy a múlt esztendőben bemutatott Pausztovszkij­­mű is sikert aratott. Az idén 12 bemutatót terveznek. Többek közt az Amerikai Elektrát, Vészi Endre Kettévált mennye­zet című művét. A szín­padi különlegességek ked­velői számára rendezik meg a Mikro Színpad elő­adásait. Ennek műsorán szerepel Lahola csehszlo­vák szerző Bosszú című alkotása, s bemutatják a jugoszláv Soljan egy igen érdekes színdarabját. — Mi is azon a vélemé­nyen vagyunk, hogy a kö­zönség mindenképpen a színházhoz méltó előadás­ban gyönyörködhessen. Ezért három táj­központot alakítottunk ki, ezek: Ka­puvár, Mosonmagyaróvár és Sopron. Külön színhá­zi autóbuszok hozzák-vi­­szik a nézőket a kör­nyék falvaiból, a­kik nemcsak az operetteket tekintik meg, hanem a prózai műveket is. Hiszen bérletesek töltik meg a nézőteret, pénztári forgal­munk a helyhiány miatt alig számottevő. Egyéb­ként, ami a színvonalas zenés előadásokat illeti, meglehetősen nagy gon­dot okoz, hogy nincsen ezen a téren biztosítva a színészutánpótlás. Olyan színészeké, akik játszani, énekelni, táncolni egy­aránt tudnak. E tekintet­ben a fővárosra nem szá­míthatunk, sőt, éppen a vidéken felnőttek kerül­nek legtöbbször az Ope­rettszínház színpadára. Visszakanyarodva a né­zőszám alakulására, sok fejtörést okoz Győrött, hogy az általános fejlődé­sen belül az üzemekben dolgozók száma meglehe­tősen kedvezőtlen képet mutat. Néha egy-egy telt­ház-akciót sikerül meg­szervezniük, de ez sem ja­vít a helyzeten. A pártbi­zottsággal karöltve kere­­sik-kutatják ennek az okát. Úgy vélik, hogy el­sősorban a három mű­szakban végzett munka vonja el a munkások fi­gyelmét a színháztól. Lehet, hogy így van, de kár volna beletörődni. Győr az ipari munkásság városa, színháza is legyen az övé. Szombathelyi Ervin VIDÉKI JÁTÉKSZÍN -1968 Kicsi a Bors, de... 1919 — Hatrészes, Kalandos tv-filmen . Néhány nappal ezelőtt jókora cirkuszsátrat állí­­tottak fel a Lumumba ut­ca sarkán. Nem keltett túlságos feltűnést. A film­gyár környékének lakói azon se csodálkoznak, ha a trafikban csupaszőr muzsikokkal vagy lottózó végvári vitézekkel talál­koznak. Most legfeljebb egy kicsit bosszúsan húz­ták a fülükre a paplant, illert a cirkuszi sátorban egész éjszaka vadul lövöl­döztek. Reggelre össze­omlott a sátor, maga alá temetett egy csomó mar­cona anarchistát, és az öreg bohóc a »holttestek« alól kibújva­ így szólt: — Én haza akarok menni! Erről van szó. Bors és társai, a készülő tv-film­­sorozat hősei haza akar­nak menni. Magyar hadi­foglyok az 1918 őszén kezdődő történet fősze­replői. Keserves döntés előtt állnak: vagy be kell állniuk a fehérek közé, vagy Szibériába viszik őket. Bors Máté, aki civil­ben első osztályú moz­donyvezető és osztályon felüli angyalföldi vagány, a harmadik utat, a szö­kést választja. Heten csat­lakoznak hozzá. Horváth bácsi, az idős paraszt­­katona,­­Takács, az ifjú kommunista, Mirkó, a bol­gár, Lukács úr, a békebeli konyhasor, Selmeczi, a srapnellnyomástól dado­gó, beijedt nagygazdafiú, Sipos, a hetyke huszár — elég különös összetételű társaság. Ráadásul Dániel hadnagy úr, a tiszti uni­formisban is örök civil, szobatudós latintanár, akinek sokféle tudomá­nya utóbb pompásan pá­rosul Bors gyakorlati, csavaros észjárásával. Szükség is van a jól működő agytrösztre, mert a szökevényekre veszé­lyes kalandok sora vár. Először egy lopott cir­kuszkocsival igyekeznek hazafelé, és az anarchis­ták félrevezetésére egy kis orosz faluban előadást is tartanak. Ez az a cirku­szi produkció, amelynek éj­szakai forgatásáról elöl­­járóban beszámoltunk. Nem szokás, nem is illik előre elmondani egy folytatásos film kaland­jait, fordulatait Elég annyi, hogy Bors és tár­sai sok ötlettel, humorral, ésszel minden helyzetből kivágják magukat. Talál­kozunk majd velük az őszirózsás forradalom és a győztes Tanácsköztársa­ság napjaiban, majd a bukás után is. Akkor is­mét szöknek, de búcsú­zóul még lóvá teszik a bevonuló lovastengerészt. Talán ennyiből is kide­rül, hogy Bors nem na­gyon hasonlít a romanti­kus forradalmi hős esz­ményképéhez. Bors ügyes, talpraesett vagány, a szó jó értelmében. Minden korban vagány lenne. Ezúttal a forradalom ér­dekében hajtja végre a »stiklik« sorozatát. Tele van ötletekkel, egészsé­ges önbizalommal, humor­ral és szereti a nőket. (Minden folytatásban mást.) Egyszerű, kedves fiatalember, aki úgy érzi, hogy jó ügyet szolgált , ezt úgy teszi, hogy nagy szavaknak, pátosznak nincs helye az ő történe­tében. Társai között pedig vannak forradalmárok, szimpatizánsok, még áruló is akad. Úgy, ahogy az életben. Ezért is bízha­tunk benne, hogy a ké­szülő hatrészes tv-film életszerűen, hitelesen és ugyanakkor fordulatos, vonzó módon eleveníti meg azt az időszakot, amelyet a fiatalok csak a történelemkönyv lapjairól ismernek. Herskó János vezetésé­vel készül a tv ifjúsági osztályának ünnepi pro­dukciója, ő forgatja most az első egyórás részt. A többi fejezet rendezői: Szabó István, Markos Miklós, Palásthy György, Simó Sándor és Kardos Ferenc. Bors szerepében Sztankay Istvánt látjuk majd, Dániel tanár urat, aki nyolc nyelven beszél és »egy kicsit zongorázni is tud«, Antal Imre játsz­­sza. Rajtuk kívül még sok kitűnő színész gondosko­dik róla, hogy a Tanács­­köztársaság 50. évfordu­lóján bemutatásra kerülő tv-filmsorozat az alka­lomhoz méltó és szívesen fogadott, sikeres produk­ció legyen. (rajk) Sztankay István és Antal Imre a film első részében Szellemi heti naptár — lakatos módra Különös naptárat szer­kesztünk. Egy lakatos el­múlt heti szellemi naptá­rának rubrikáit állítgat­­juk össze, a munka utáni szabad idő sokszínű toll­vonásaival. Elöljáróban hadd rög­zítsünk néhány fontos személyi adatot. Neve: Nedvig Pál. Harmincéves, a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár lakatosa. Isko­lai végzettsége 8 általános — a nyolcadikat évekkel ezelőtt a felnőttoktatás­­ keretében pótolta. Csalá­­­­dos, egy lánygyermek édesapja. A felesége —­­ adminisztratív munkakör­ben — ugyancsak a Fé­sűsfonó dolgozója. Pest­erzsébeten, az új lakótele­pen 1960-ban jutott szö­vetkezeti lakáshoz. A csa­lád jövedelme — vagyis kettőjük havi keresete — 2000 +1700 forint. Ned­vig Pál a Béke szocialista brigád tagja, amely már háromszor nyerte el a ki­tüntető címet. Marxista— leninista esti egyetemre jár, sok társadalmi mun­kát végez, munkásőr. Személyi dossziéjából , ennyit Lássuk napra­­ bontva az elmúlt hetet ! övé a szó­­jai vagyunk az operának. Néha azért a bérlet mel­lett igyekszünk időt sza­kítani egy-egy érdekes prózára is. A gyári kö­zönségszervezés messze­menően kiszolgál ben­nünket, ha tehetjük, főleg a tavalyi »bérletszínhely­re«, a Vígbe vissza-visz­­sza térünk. Szerda, február 28. Tulajdonképpen az első kötelezettség nélküli dél­után ezen a héten. Siet­tünk a televízió elé, a Miller-tévéjátékra. Elné­zést, ha annyiszor szólok a televízióról, de kétség­telen, hogy a szabad idő jelentős részét ez foglalja el, s azt hiszem, nem én vagyok egyedül így. A kollégák a megmondha­tói, mennyi közös témát adnak a különböző mű­sorok. Számomra a szé­les körű, változatos isme­retterjesztése a legfőbb érték. A tenger enciklo­pédiáját például nem ad­tam volna semmiért. Na­gyon érdekel még olyan — bár a magamfélének egyáltalán nem könnyű — téma is, mint a relati­vitáselmélet-sorozat, vagy a Tudósklub vitája. El­lentétben az Orionnal! Az asszony pedig mindig mondja: siess, jön az Orion! Akkor én már megyek is a konyhába. Valami olyan félelmetes és hihetetlen ez az ugrás a mából a jövőbe, hogy érzésem szerint, megha­ladja még a fantasztikum fogalmát is, torz valószí­nűtlenséget tükröz, nem érdekel, ami éppen érdekel, ami jól szórakoztat, azt ve­szem a kezembe. Péntek, március 1. Legyek őszinte? Való­jában a hét utolsó napjai felé beszélhetünk igazá­ban szabad időről, vagy pontosabban arról, hogy ettől kezdve már valami­vel tudatosabban, mód­szeresebben gondol az em­ber rá, hogy mit is csi­náljon, ha leteszi a szer­számot. Ezért nem harag­szom én azokra, akik — sajtóban, könyvben, rá­dióban — mostanában egyre többet akarnak se­gíteni nekünk a szabad órák beosztásában. Az igazság az, hogy a sem­mivel is agyon lehet ütni az időt, az ember csak utólag gondol rá: lehetett volna másképp is. No, de mi is volt pénteken? Elég vegyes műsor a televízió­ban, s amikor valami nem érdekelt, belelapoztam egy könyvbe, meg aztán sokat beszélgettünk a más­napi várva-várt látogatás­ról: a gyermekünket — születéséből adódó tragé­dia — otthonban vagyunk kénytelenek neveltetni. Szombat, március 2. Mint ilyenkor általában, az este a televízió előtt talált bennünket Az Orionról már korábban bejegyeztem a véleménye­met, a Roccót viszont szí­vesen megnéztem. De ki ne felejtsem az opera­összeállítást, ami — mon­dom, operabarátok va­gyunk — kellemes perce­ket hozott. Hétfő, február 26. Nemcsak minden kez­det — minden hétfő ne­héz. A szabad­idő szem­pontjából pedig inkább afféle pihenőnap, lazít az ember, talán még szelle­mileg­­ is jobban elengedi magát. Bár ezen a napon ,igazoltan­, voltam távol. A délelőttös műszak után pihenés — este pedig munkásőrszolgálat, mert éppen rám került a sor. A hétfő naplójába egye­bet nem tudok beírni. Csösrtök, február 29. Néha erősnek kell len­nem, s tévé ide vagy oda, az esti egyetem tanköny­veit muszáj elővenni. A történelmi materializmus­nál tartunk — az estét jó részben ez vitte el. A tankönyvön túlmenően, igyekszem az ajánlott iro­dalmat is forgatni. Törzs­vendége vagyok az üzemi könyvtárnak, igazán gaz­dag választékot nyújt. Általában két-három he­tente kölcsönzők, de a pénztárcától függően, olykor vásárolok is. Éven­te 400—500 forintot köl­tök könyvre, 200—250 kö­tetem lehet otthon. Nem vagyok elkötelezve a maiaknak vagy a klasszi­kusoknak, a hazaiaknak vagy a külföldieknek Vasárnap, március 3. Ez már a holnapi nap, ha kívánja, hétfőn tele­fonon elmondom, mivel tellett. Nem tervezünk semmi különöset, pihenés, esetleg szülőlátogatás. S örülünk az otthonunknak. Mert annak mindig örül az ember, még ha nyolc évvel ezelőtt volt is a »honfoglalás«. Hát eny­­nyit tudnék én elmondani erről a hétről. Már ami a szabad időt nagyjából il­leti.* A rubrikák beteltek, íme, közreadjuk. Egy la­katos szellemi heti naptá­ra, 1968 tavaszának ele­jén. Lejegyezte: Kiss­ Gy. János Kedd, február 27. Átugrottam Csepelre a papáékhoz, elromlott a mosógépük, egy kicsit ezermesterkedtem. Már jó este volt, mire hazaér­tem, s persze, a televí­zió!... A Tanner John házassága ment a Ma­­dáchba. Ne vegyék kriti­kának, de az első felvon­­­nás után elnyomott az­­ álom. Az éjszakai szolgá­lat miatt tán nem is cso­da A színházat egyéb­ként nagyon szeretem, tavaly a Vígszínházba volt bérletünk, az idei évadra pedig az Operába váltot­tunk, mindketten bolond- A műveket az októberi forradalom 50. évforduló­jára rendezett nagyszabá­sú jubileumi kiállítás anyagából válogatták — kétezerből százhatvanötöt, tehát tizedrészénél is ke­vesebbet. A válogatás gon­dosságára mutat az, hogy mind a 15 köztársaság művészete arányosan sze­repel, s amellett érvénye­sül az a láthatóan köve­tett elv is, hogy hang­súlyt kapjanak a legfris­sebb törekvések. Túlnyomó többségben a húsz-negyvenévesek nem­zedékének az utóbbi esz­tendőkben született alko­tásaival ismerkedhetünk a tárlaton, számunkra ed­dig kevéssé ismert ne­vekkel és törekvésekkel Főleg a keleti köztársa­ságokból származó fest­mények, grafikák, réz- és alumíniumdomborítá­­sok hoznak sok üdeséget az együttesbe. Humoruk, tömörségük, színességük sokszor játékos díszítmé­nyességük a keleti kultú­rák és a népművészet ha­gyományaiból merít. A balti országok kivált gra­fikai kultúrájukkal tűn­nek ki. Egyébként úgy a hagyományosabb előadás­módot választó, mint a nagyobb gondolati, érzel­mi — és formai — sün­ kiállítás­­ a Műcsarnokban a múltat idéző történelmi kompozíciók mellett sok az élet egyetlen mozza­natára koncentráló élet­kép, és van néhány trip­tichon (hármas­kép), amely az emberi élet egé­szének vagy nagyobb egy­ségének szimbólumait ke­resi. A grafikák többsége irodalmi mű vagy nép­dal illusztrációja, vagy­­pedig nagyobb, összefüg­gő sorozat része, de szép számmal akad önálló lap is. Technikailag is nagy változatosságot mutatnak, az egyszerű ceruza- és tusrajztól a monotypiáig és a művészi sokszorosító technikák különféle vál­tozataiig A szobrok leggyakoribb témája a portré és a — többnyire szimbolikus ér­telmű — emberalak. For­mai ötletességükkel ki­válnak közülük Szvja­­toszlav Richter monu­mentális gránitképmása, tésre törekvő művek ke- az áttört fémöntvényből zött kiváló alkotások alkotott »Kakas-, vala­aikadnak, mint grúz domborművek. A festmények között a (havas) G. I. Muromcev: Felhívás, 1967. NÉPSZAVA 1968. március 3

Next