Népszava, 1968. március (96. évfolyam, 51–77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
A magyar játékszín alakulásáról, az adott évad állapotáról rendszeresen beszámolunk olvasóinknak — jobbára azonban csak a fővárosi színházak munkájának a tükrében. Vidéki színházainkról legfeljebb akkor ejtünk szót, ha egy-egy jelentősebb bemutatóval jelentkeznek. Ebben sem vagyunk mindig következetesek. Pedig szinte felmérhetetlen az, amit Thália vidéki szolgálópapjai végeznek a színházkultúra terjesztésében, a színpadi szó megszerettetésében. Ezért a jövőben sorra felkeressük a színjátszás vidéki szálláshelyeit, és bemutatjuk őket lapunk hasábjain, kiemelve eredményeiket, de nem hallgatva el tájanként jelentkező sajátos gondjaikat sem. Ez alkalommal két legnagyobb ipari városunk, Miskolc és Győr színházáról készült képeket hívjuk elő és foglaljuk beszámolónk keretébe. MISKOLC: terve Város a Szinva partján. Lakosainak számát tekintve a legnagyobb vidéki település. Az utóbbi években az ipar fejlődése következtében hirtelen nőtt meg. Jelenleg 170 ezer lelket számlál. A város színházkultúrája közel másfélszáz esztendőre tekint vissza. Az 1823-ban megnyílt első , színház, amely később a tűzvész martaléka lett, a magyar nyelvű színjátszásért folyó harc jegyében született 1857-ben avatták fel az új épületet, az olasz származású Cassano elég hevenyészett tervei alapján. 1925-ben átalakították, az idő barokk ízlése szerint. Az 1956 utáni felújítás nyomán az ország egyik legkorszerűbb színháza lett. Ennyit a múltról. A jelenről szólva, elöljáróban egy igen fontos dolog. Az idei a második évad, melynek során a Miskolci Nemzeti Színház és az Egri Gárdonyi Géza Színház összevontan működik. Egyébként az egriek színháza is nemrég épült újjá, korszerűségét tekintve a maga nemében vetekszik a miskolcival. Erről beszél Lendvai Ferenc, aki négy esztendeje igazgatója a Miskolci Nemzeti Színháznak. — Rendkívül jelentősnek tartom a két színház összevonását. Vidéken számolni kell a sajátos körülményekkel. Úgy gondolom, hogy az úgynevezt tájelőadásoknak a kora lejárt. A színháznak, mint újdonságnak a varázsa elmúlt. Másfél évtizeddel ezelőtt még sámlit, székeket hurcoltak magukkal a falusi nézők, csakhogy eleven színészt lássanak. Most azonban — különösen a televízió közbejöttével — egészen más a helyzet A néző a színházban nem csonka élményre vágyik. Teljes értékű előadást akar látni. Beleértve a teljes dísz- szes több évadra létet, a pihent színészt, a megfelelő körülményeket Tájolni mi most tulajdonképpen a Miskolctól hatvan kilométerre fekvő Egerbe járunk.És az adott körülmények folytán nem összecsapott produkciókkal. Egy esztendőben 550 előadást tartunk, ebből 500-at a két város színházában. Mint kiderül, ennek nagy a gazdasági előnye is a művészi színvonal biztosítása mellett. Eddig egy prózai színmű legfeljebb 20—30 előadást érhetett meg. Most ugyanazokat az előadásokat láthatják Miskolcon és Egerben egyaránt, és így 40— 50 alkalommal telik meg a nézőtér. Operett esetében 80—100-szor léphetnek ugyanazzal a művel színpadra. Így csökken a próbák száma, ugyanakkor csökkennek a díszlet-, a jelmezköltségek is. — Egy-egy mű előadó- GYŐR: tíz A »négy folyó városátgazdagon népesítik be történelmi emlékek. Ezek közé azonban semmiképpen nem sorolható a Kisfaludy Színház épülete. Az egykori raktár, majd mozihelyiség felett régen eljárt az idő. Több szó esett egy új, korszerű színház építéséről itt, mint amennyi víz lefolyt a Dunán. A meglevőt ugyanis nem érdemes tatarozni, többe kerülne mint egy új. Váradi György régi, sokat tapasztalt színházi ember, szintén erről szól. — Bizony, a színház állaga hosszú évek óta megoldatlan. Születnek ugyan tervek, különböző elképzelések, de ezek sorra elvetélődtek. Minden gondunk ebből fakad. Nincs raktár, nincsen garázs. Műhelyeink öt helyen működnek. De bizakodunk abban, hogy megváltozik a helyzet A jósainak növekvő száma jótékonyan jelentkezik a műsorrend megtervezésében is. Higgadtabban és átfogóbban lehet hosszabb időben gondolkodni. Hiszen az az igazi, ha a színház nem csupán évadban gondolkodik. Ennek megfelelően tavaly magyar ciklust állítottunk színpadra. Németh László, Gyárfás Miklós, Hubay Miklós és Sándor Iván műveit. Az idén viszont klasszikus ciklust tervezünk. Ennek keretében színre kerül: Shakespeare Ahogy tetszik, Trenyov Ljubov Jarovája, Schiller Stuart Mária és Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül. De a klasszikus prózákon és a zenés darabokon kívül egy másik ciklus, a Modern esték keretében mutatjuk be Samy Fayad Bankrablás olasz módra, Dürrenmatt Nagy Romulus és Albee Nem félünk a farkastól című darabokat. Ugyanakkor tervezzük Tennessee Williams nálunk még nem játszott művét, A múlt nyáron hirtelent és Karinthy Ferenc Dunakanyarját. Ha visszalapozunk évekre, tallózva a miskolci színház műsorrendjében, világosan kitűnik, hogy a vidéki játékszínnek ezt a fellegvárát céltudatosan igényes művészi törekvések jellemezték. Erről ez a most készült pillanatfelvétel is nyilvánvalóan árulkodik, ezer bérlet seryegi tanács tűzön-vizén keresztül meg akarja oldani városunknak ezt a nagy közös gondját. 1971- ben ünnepeljük Győr 700 éves fordulóját, reméljük hogy ekkor már az új színház színpadáról köszönthetjük a közönséget. Azt a közönséget, amelynek növekedését ma már a színház befogadóképessége korlátozza. Az elmúlt évek során sikerült a bérlettulajdonosok számát 1900-ról tízezerre felemelni. A tavalyi évad egyébként arról is nevezetes, hogy a színház a tervét először teljesítette túl. — Pedig meglehetősen nehéz helyzetben vagyunk. Pesten csak egy televízió műsorával szemben kell a színházaknak állni a sarat. Győrött viszont egyetlen kapcsolással képernyőre idézhető a grátzi, a bécsi és a pozsonyi adás. Hogy mégsem vallottunk kudarcot? Gondolom azért, mert pontosan betartjuk a műsortervet és ez rokonszenvessé teszi a színházat. Nem csapjuk be a nézőt. Igen örülünk például annak, hogy a múlt esztendőben bemutatott Pausztovszkijmű is sikert aratott. Az idén 12 bemutatót terveznek. Többek közt az Amerikai Elektrát, Vészi Endre Kettévált mennyezet című művét. A színpadi különlegességek kedvelői számára rendezik meg a Mikro Színpad előadásait. Ennek műsorán szerepel Lahola csehszlovák szerző Bosszú című alkotása, s bemutatják a jugoszláv Soljan egy igen érdekes színdarabját. — Mi is azon a véleményen vagyunk, hogy a közönség mindenképpen a színházhoz méltó előadásban gyönyörködhessen. Ezért három tájközpontot alakítottunk ki, ezek: Kapuvár, Mosonmagyaróvár és Sopron. Külön színházi autóbuszok hozzák-viszik a nézőket a környék falvaiból, akik nemcsak az operetteket tekintik meg, hanem a prózai műveket is. Hiszen bérletesek töltik meg a nézőteret, pénztári forgalmunk a helyhiány miatt alig számottevő. Egyébként, ami a színvonalas zenés előadásokat illeti, meglehetősen nagy gondot okoz, hogy nincsen ezen a téren biztosítva a színészutánpótlás. Olyan színészeké, akik játszani, énekelni, táncolni egyaránt tudnak. E tekintetben a fővárosra nem számíthatunk, sőt, éppen a vidéken felnőttek kerülnek legtöbbször az Operettszínház színpadára. Visszakanyarodva a nézőszám alakulására, sok fejtörést okoz Győrött, hogy az általános fejlődésen belül az üzemekben dolgozók száma meglehetősen kedvezőtlen képet mutat. Néha egy-egy teltház-akciót sikerül megszervezniük, de ez sem javít a helyzeten. A pártbizottsággal karöltve keresik-kutatják ennek az okát. Úgy vélik, hogy elsősorban a három műszakban végzett munka vonja el a munkások figyelmét a színháztól. Lehet, hogy így van, de kár volna beletörődni. Győr az ipari munkásság városa, színháza is legyen az övé. Szombathelyi Ervin VIDÉKI JÁTÉKSZÍN -1968 Kicsi a Bors, de... 1919 — Hatrészes, Kalandos tv-filmen . Néhány nappal ezelőtt jókora cirkuszsátrat állítottak fel a Lumumba utca sarkán. Nem keltett túlságos feltűnést. A filmgyár környékének lakói azon se csodálkoznak, ha a trafikban csupaszőr muzsikokkal vagy lottózó végvári vitézekkel találkoznak. Most legfeljebb egy kicsit bosszúsan húzták a fülükre a paplant, illert a cirkuszi sátorban egész éjszaka vadul lövöldöztek. Reggelre összeomlott a sátor, maga alá temetett egy csomó marcona anarchistát, és az öreg bohóc a »holttestek« alól kibújva így szólt: — Én haza akarok menni! Erről van szó. Bors és társai, a készülő tv-filmsorozat hősei haza akarnak menni. Magyar hadifoglyok az 1918 őszén kezdődő történet főszereplői. Keserves döntés előtt állnak: vagy be kell állniuk a fehérek közé, vagy Szibériába viszik őket. Bors Máté, aki civilben első osztályú mozdonyvezető és osztályon felüli angyalföldi vagány, a harmadik utat, a szökést választja. Heten csatlakoznak hozzá. Horváth bácsi, az idős parasztkatona,Takács, az ifjú kommunista, Mirkó, a bolgár, Lukács úr, a békebeli konyhasor, Selmeczi, a srapnellnyomástól dadogó, beijedt nagygazdafiú, Sipos, a hetyke huszár — elég különös összetételű társaság. Ráadásul Dániel hadnagy úr, a tiszti uniformisban is örök civil, szobatudós latintanár, akinek sokféle tudománya utóbb pompásan párosul Bors gyakorlati, csavaros észjárásával. Szükség is van a jól működő agytrösztre, mert a szökevényekre veszélyes kalandok sora vár. Először egy lopott cirkuszkocsival igyekeznek hazafelé, és az anarchisták félrevezetésére egy kis orosz faluban előadást is tartanak. Ez az a cirkuszi produkció, amelynek éjszakai forgatásáról elöljáróban beszámoltunk. Nem szokás, nem is illik előre elmondani egy folytatásos film kalandjait, fordulatait Elég annyi, hogy Bors és társai sok ötlettel, humorral, ésszel minden helyzetből kivágják magukat. Találkozunk majd velük az őszirózsás forradalom és a győztes Tanácsköztársaság napjaiban, majd a bukás után is. Akkor ismét szöknek, de búcsúzóul még lóvá teszik a bevonuló lovastengerészt. Talán ennyiből is kiderül, hogy Bors nem nagyon hasonlít a romantikus forradalmi hős eszményképéhez. Bors ügyes, talpraesett vagány, a szó jó értelmében. Minden korban vagány lenne. Ezúttal a forradalom érdekében hajtja végre a »stiklik« sorozatát. Tele van ötletekkel, egészséges önbizalommal, humorral és szereti a nőket. (Minden folytatásban mást.) Egyszerű, kedves fiatalember, aki úgy érzi, hogy jó ügyet szolgált , ezt úgy teszi, hogy nagy szavaknak, pátosznak nincs helye az ő történetében. Társai között pedig vannak forradalmárok, szimpatizánsok, még áruló is akad. Úgy, ahogy az életben. Ezért is bízhatunk benne, hogy a készülő hatrészes tv-film életszerűen, hitelesen és ugyanakkor fordulatos, vonzó módon eleveníti meg azt az időszakot, amelyet a fiatalok csak a történelemkönyv lapjairól ismernek. Herskó János vezetésével készül a tv ifjúsági osztályának ünnepi produkciója, ő forgatja most az első egyórás részt. A többi fejezet rendezői: Szabó István, Markos Miklós, Palásthy György, Simó Sándor és Kardos Ferenc. Bors szerepében Sztankay Istvánt látjuk majd, Dániel tanár urat, aki nyolc nyelven beszél és »egy kicsit zongorázni is tud«, Antal Imre játszsza. Rajtuk kívül még sok kitűnő színész gondoskodik róla, hogy a Tanácsköztársaság 50. évfordulóján bemutatásra kerülő tv-filmsorozat az alkalomhoz méltó és szívesen fogadott, sikeres produkció legyen. (rajk) Sztankay István és Antal Imre a film első részében Szellemi heti naptár — lakatos módra Különös naptárat szerkesztünk. Egy lakatos elmúlt heti szellemi naptárának rubrikáit állítgatjuk össze, a munka utáni szabad idő sokszínű tollvonásaival. Elöljáróban hadd rögzítsünk néhány fontos személyi adatot. Neve: Nedvig Pál. Harmincéves, a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár lakatosa. Iskolai végzettsége 8 általános — a nyolcadikat évekkel ezelőtt a felnőttoktatás keretében pótolta. Családos, egy lánygyermek édesapja. A felesége — adminisztratív munkakörben — ugyancsak a Fésűsfonó dolgozója. Pesterzsébeten, az új lakótelepen 1960-ban jutott szövetkezeti lakáshoz. A család jövedelme — vagyis kettőjük havi keresete — 2000 +1700 forint. Nedvig Pál a Béke szocialista brigád tagja, amely már háromszor nyerte el a kitüntető címet. Marxista— leninista esti egyetemre jár, sok társadalmi munkát végez, munkásőr. Személyi dossziéjából , ennyit Lássuk napra bontva az elmúlt hetet ! övé a szójai vagyunk az operának. Néha azért a bérlet mellett igyekszünk időt szakítani egy-egy érdekes prózára is. A gyári közönségszervezés messzemenően kiszolgál bennünket, ha tehetjük, főleg a tavalyi »bérletszínhelyre«, a Vígbe vissza-viszsza térünk. Szerda, február 28. Tulajdonképpen az első kötelezettség nélküli délután ezen a héten. Siettünk a televízió elé, a Miller-tévéjátékra. Elnézést, ha annyiszor szólok a televízióról, de kétségtelen, hogy a szabad idő jelentős részét ez foglalja el, s azt hiszem, nem én vagyok egyedül így. A kollégák a megmondhatói, mennyi közös témát adnak a különböző műsorok. Számomra a széles körű, változatos ismeretterjesztése a legfőbb érték. A tenger enciklopédiáját például nem adtam volna semmiért. Nagyon érdekel még olyan — bár a magamfélének egyáltalán nem könnyű — téma is, mint a relativitáselmélet-sorozat, vagy a Tudósklub vitája. Ellentétben az Orionnal! Az asszony pedig mindig mondja: siess, jön az Orion! Akkor én már megyek is a konyhába. Valami olyan félelmetes és hihetetlen ez az ugrás a mából a jövőbe, hogy érzésem szerint, meghaladja még a fantasztikum fogalmát is, torz valószínűtlenséget tükröz, nem érdekel, ami éppen érdekel, ami jól szórakoztat, azt veszem a kezembe. Péntek, március 1. Legyek őszinte? Valójában a hét utolsó napjai felé beszélhetünk igazában szabad időről, vagy pontosabban arról, hogy ettől kezdve már valamivel tudatosabban, módszeresebben gondol az ember rá, hogy mit is csináljon, ha leteszi a szerszámot. Ezért nem haragszom én azokra, akik — sajtóban, könyvben, rádióban — mostanában egyre többet akarnak segíteni nekünk a szabad órák beosztásában. Az igazság az, hogy a semmivel is agyon lehet ütni az időt, az ember csak utólag gondol rá: lehetett volna másképp is. No, de mi is volt pénteken? Elég vegyes műsor a televízióban, s amikor valami nem érdekelt, belelapoztam egy könyvbe, meg aztán sokat beszélgettünk a másnapi várva-várt látogatásról: a gyermekünket — születéséből adódó tragédia — otthonban vagyunk kénytelenek neveltetni. Szombat, március 2. Mint ilyenkor általában, az este a televízió előtt talált bennünket Az Orionról már korábban bejegyeztem a véleményemet, a Roccót viszont szívesen megnéztem. De ki ne felejtsem az operaösszeállítást, ami — mondom, operabarátok vagyunk — kellemes perceket hozott. Hétfő, február 26. Nemcsak minden kezdet — minden hétfő nehéz. A szabadidő szempontjából pedig inkább afféle pihenőnap, lazít az ember, talán még szellemileg is jobban elengedi magát. Bár ezen a napon ,igazoltan, voltam távol. A délelőttös műszak után pihenés — este pedig munkásőrszolgálat, mert éppen rám került a sor. A hétfő naplójába egyebet nem tudok beírni. Csösrtök, február 29. Néha erősnek kell lennem, s tévé ide vagy oda, az esti egyetem tankönyveit muszáj elővenni. A történelmi materializmusnál tartunk — az estét jó részben ez vitte el. A tankönyvön túlmenően, igyekszem az ajánlott irodalmat is forgatni. Törzsvendége vagyok az üzemi könyvtárnak, igazán gazdag választékot nyújt. Általában két-három hetente kölcsönzők, de a pénztárcától függően, olykor vásárolok is. Évente 400—500 forintot költök könyvre, 200—250 kötetem lehet otthon. Nem vagyok elkötelezve a maiaknak vagy a klasszikusoknak, a hazaiaknak vagy a külföldieknek Vasárnap, március 3. Ez már a holnapi nap, ha kívánja, hétfőn telefonon elmondom, mivel tellett. Nem tervezünk semmi különöset, pihenés, esetleg szülőlátogatás. S örülünk az otthonunknak. Mert annak mindig örül az ember, még ha nyolc évvel ezelőtt volt is a »honfoglalás«. Hát enynyit tudnék én elmondani erről a hétről. Már ami a szabad időt nagyjából illeti.* A rubrikák beteltek, íme, közreadjuk. Egy lakatos szellemi heti naptára, 1968 tavaszának elején. Lejegyezte: Kiss Gy. János Kedd, február 27. Átugrottam Csepelre a papáékhoz, elromlott a mosógépük, egy kicsit ezermesterkedtem. Már jó este volt, mire hazaértem, s persze, a televízió!... A Tanner John házassága ment a Madáchba. Ne vegyék kritikának, de az első felvonnás után elnyomott az álom. Az éjszakai szolgálat miatt tán nem is csoda A színházat egyébként nagyon szeretem, tavaly a Vígszínházba volt bérletünk, az idei évadra pedig az Operába váltottunk, mindketten bolond- A műveket az októberi forradalom 50. évfordulójára rendezett nagyszabású jubileumi kiállítás anyagából válogatták — kétezerből százhatvanötöt, tehát tizedrészénél is kevesebbet. A válogatás gondosságára mutat az, hogy mind a 15 köztársaság művészete arányosan szerepel, s amellett érvényesül az a láthatóan követett elv is, hogy hangsúlyt kapjanak a legfrissebb törekvések. Túlnyomó többségben a húsz-negyvenévesek nemzedékének az utóbbi esztendőkben született alkotásaival ismerkedhetünk a tárlaton, számunkra eddig kevéssé ismert nevekkel és törekvésekkel Főleg a keleti köztársaságokból származó festmények, grafikák, réz- és alumíniumdomborítások hoznak sok üdeséget az együttesbe. Humoruk, tömörségük, színességük sokszor játékos díszítményességük a keleti kultúrák és a népművészet hagyományaiból merít. A balti országok kivált grafikai kultúrájukkal tűnnek ki. Egyébként úgy a hagyományosabb előadásmódot választó, mint a nagyobb gondolati, érzelmi — és formai — sün kiállítás a Műcsarnokban a múltat idéző történelmi kompozíciók mellett sok az élet egyetlen mozzanatára koncentráló életkép, és van néhány triptichon (hármaskép), amely az emberi élet egészének vagy nagyobb egységének szimbólumait keresi. A grafikák többsége irodalmi mű vagy népdal illusztrációja, vagypedig nagyobb, összefüggő sorozat része, de szép számmal akad önálló lap is. Technikailag is nagy változatosságot mutatnak, az egyszerű ceruza- és tusrajztól a monotypiáig és a művészi sokszorosító technikák különféle változataiig A szobrok leggyakoribb témája a portré és a — többnyire szimbolikus értelmű — emberalak. Formai ötletességükkel kiválnak közülük Szvjatoszlav Richter monumentális gránitképmása, tésre törekvő művek ke- az áttört fémöntvényből zött kiváló alkotások alkotott »Kakas-, valaaikadnak, mint grúz domborművek. A festmények között a (havas) G. I. Muromcev: Felhívás, 1967. NÉPSZAVA 1968. március 3