Népszava, 1968. április (96. évfolyam, 78–100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
Komló után Szederkényben Elérten: a HM szebbre várné rattier A minapi pesti télből a Tisza menti tavaszba érkeztem, de nem volt rá idő, hogy a szederkényi művelődési házban meteorológiai elmélkedést folytassunk — noha a kétnapos összejövetel tulajdonképpen különbségeket méregetett. Eszköze azonban szellemi természetű volt, kiindulási pontján Komlóval, s az 1966-os esztendő dátumával. Komló után ugyanis ezúttal a magyar vegyipar legifjabb központjában, Tiszaszederkényben jöttek össze a szocialista városok népművelésének irányító szakemberei, hogy ugyanabban a témában, mint másfél évvel ezelőtt, újra képet alkossanak. Mérlegre téve az eltelt időt, formákat, módszereket vitassanak meg távlatokat rajzoljanak, a változásokkal együtt, közösen vázolják a szocialista városok közművelődésének sajátos arculatát, s kijelöljék benne a kultúra munkásainak helyét, szerepét — ------Úgy adódott, hogy egy vegyipari szakember volt az útitársam, aki a Budapest—Tiszaszederkény útvonalat, immár ki tudja, hányadszor teszi meg egy évtized óta. Milliárdokról beszélt és a gyártelepítés roppant nehéz munkájának felbecsülhetetlen örömeiről. Festékről és polietilénről, földgázról és műtrágyáról. Munkaerőgondokról és szakemberképzésről. Egy új városról, meg az automatizált munkafolyamatokról. Tudott örömet indokolni és gondokat alátámasztani. Népművelés? — nem, ez nem rá tartozik, bár jó lenne végre megnézni egyszer az új kultúrházat is, de sohase futja az időből. A milliók és a termelt tonnák százezreinek adathalmazától hirtelenében roppant távolinak és túlságosan könnyűnek éreztem a mi témánkat, a könyvet, a műsoros esteket, a klubokat és szakköröket. Ráadásul az ugyancsak vendég nagybátonyi kultúrházigazgató ezzel fogadott: — Nagy baj van a pásztorlánnyal, letörték a lófarkát, elvették a furulyáját, megrongálták... Azt hittem, gondolatilag mérhetetlen az űr a szederkényi milliárdok és a bátonyi szoborlányka leütött fancsikja között. ----------------------------A tanácskozás két napja azonban sokat közelített rajta. Míg Komlón úgyszólván a teljes konferencia jobbára azon fáradozott, hogy megkísérelje a »szocialista-“ jelző teljes és pontokba szedett definícióját adni — tehát meghatározni, hogy mitől is szocialisták ezek az új városok, mit jelent ez a népművelés számára, mennyiben sajátos az ő helyzetük — addig Szederkényben inkább az adott társadalmi közösségben való nevelőmunka műhelytitkait bogozgattuk. Már csak azért is jobb és több volt ez, mert mindjárt tisztázódott, hogy ami — mondjuk — Oroszlányra érvényes, egyáltalán nem biztos, hogy Kazincbarcikára is áll. Ami Komlón sikeres, Dunaújvárosban esetleg kudarcra ítéltetett A népművelés sajátos arculatát minden város maga határozza-alakítja. De miért kell akkor öszszejönni? Mégis, mi azonos bennük? Mit tudnak mondani tenni egymásért? Sokat, nagyon sokat — e helyütt még címszavakban sem sorolható fel minden. A legfőbb azonban kétségtelenül ez: Szederkény a gyakorlatban is nagyszerű modellként bizonyította be a részvevőknek, hogy az új városok üzemi élete és kultúrája teljességgel elválaszthatatlan, egymástól függetlenül nem képzelhető el. Nincs külön üzemi munka és városi kultúra — kölcsönhatásban, megalapozott együttműködésben viszont — és csak így! — beszélhetünk a szocialista városok szellemi életéről, tanító, tudatformáló, szórakoztató, nevelő munkájáról. — ------Művelődési ház , a közélet fóruma. A szederkényi tanácskozás mottója lehetne ez. Az új tartalmú népművelői munka olyan formulája, amelyet mindenütt, mielőbb a gyakorlatban is egyenleggé kell formálni. A Tisza menti vegyipari város — bár még a kezdetén van ennek a folyamatnak — kitűnő illusztrációját adta, hogy a kultúrház és az üzem sokoldalú kapcsolata, a vezetés és a programalkotás egysége, a napi aktualitás és a termelési feladatok összehangolása ma már a követelmény rangjára emelkedett népművelői munkastílus. Szó esett természetesen ezernyi részletről, kezdve a szakköri fejlesztéstől a felnőttoktatásig, a bejáró munkásoktól az ismeretterjesztő sorozatok tematikájáig. De mindez csak a bizonyítást szolgálta: egység nélkül nincs kultúra, a művelődési ház ablakából ma már ne elvont szellemi magaslatokra nyíljék kitekintés, hanem a füstölgő gyárkéményekre, az erőművek távvezetékeire, az acélzsinórokon futó csillékre. Mégpedig úgy, hogy a kép előterében a feladataival birkózó, a többre, szebbre vágyó munkásember álljon. — ------S ez felismerés dolga. Ha úgy tetszik, a felrázásé, a rávezetésé. Szocialista ipartelepítési politikánk megannyi új városában különösen siettetni kell ezt az ébredést. Ne azzal időzzünk, hogy ki lépjen előbb: a művelődési ház vagy az üzem? Igenis, hivatalból, sőt hivatásból kell mindkettőnek megtenni a magáét. A közművelődés ugyanis társadalmi ügy, ha még a gyakorlatban nem is mindenütt bírja ezt a státusát. Hiszen nem ugyanazokat az embereket várja-e délutánonként, esténként falai közé a művelődési ház, akikkel reggelente óraműpontossággal kívánja végrehajtani feladatát az üzem? Nem azok között akar-e ismereteket hinteni az előadó, a tanár, a könyvtáros, akiktől másnap helytállást, szakértelmet, hozzáértést követel a munkahely is? A kérdésekben benne a felelet. A napi munka, a gyakorlat most próbál felelni rá. Tiszaszederkény állásfoglalás: siettetni kell a feleletet, határozottá, egyértelművé tenni mielőbb, s mindenütt. ------------A tanácskozás adósságáról is szólni kell. Nem foglalkozott jelentőségéhez, értékéhez képest azzal a máris kezünkben levő, s a nevelés, a közművelődés, a kultúra számára felbecsülhetetlen értékű kinccsel, amelyet a szabad idő növekedése jelent. A különböző városok képviseletében jelen levők mögött a munkások tízezrei állnak, akik már ismerik, vagy éppen a közeli hónapokban ismerik majd meg a kettős szabad napok kellemes érzését, örömeihez, tartalmas, szórakoztató kitöltéséhez azonban a népművelés még nem sokat tud hozzáadni — ez mindössze beismerésként hangzott el. S furcsa, hogy éppen a Népművelési Intézet képviselője mondta ezt. Igaz, azzal a kitétellel, hogy az intézet várja a jó ötleteket, kialakított és bevált formákat, s aztán majd közreadja, népszerűsíti. Ez bizonyára hasznos lesz — de éppen a népművelési kutatóintézetétől várhatnék el, hogy a lehetőség szerint megelőzze saját szakmáját, módszertani kezdeményezőkészsége ilyen nagy lehetőség kapcsán is érvényesüljön, javasoljon, eligazítson, maga menjen elébe a szabad idő népművelői problematikájának, annál is inkább, mert nem egy leendő, hanem már megkezdődött, egyre szélesülő, mind több munkást érintő folyamatról van szó. ---------------------- A búcsúzásnál Ajka vállalta a következő házigazda tisztét. Egyelőre azonban munka, sok tekintetben újrafogalmazott, magasabb követelményű munka következik. Mert mérlegre tenni, összegezni, jóleső érzéssel leülni a tanácskozóasztal mellé is, csak így lehet. Szederkény mindenesetre nem volt szűkmarkú az útravalóval. Kiss Gy. János MINDEN OK OBJEKTÍV Szívből és örömmel üdvözöltük tegnapi számunkban a főváros idei nyári művészeti programját, így, ahogy a közönség elé tártuk, is vetekedhet a Budapesttel azonos jelentőségű és méretű városok bármelyikének hasonló nyári rendezvénysorozatával. Sőt, a legtöbben felülemelkedik. Olyan városokén is, amelyeknek a mérete is, a jelentősége is túlszárnyalja Budapestet. Legyünk tehát elégedettek? Ez kényelmes , de nem elősegíti az ügyet, hanem veszélybe dönti. Sok munka szükséges ahhoz, hogy a program sikere biztosítható legyen. Jóval több, mint amenynyi akkor volna szükséges, ha az előmunkálatok szervezetekben folynának. Mire gondolok? Ma is csak arra, amire januárban, amikor — télvíz idején — első ízbenszóltunk hozzá e »nyári« kérdéshez. A nyári kultúra ugyanis mindenekelőtt tér feladatokat ad. Ha azt akarjuk, hogy a nyári munka bel- és külföldön hatásos legyen, akkor télen teljes biztonsággal tudnunk kell, mit akarunk. A külföldre immár mind örvendetesebb számban küldött kiadványainkban mindennek már akkor ott kell lennie. A hazai prospektusokban stb, hasonlóképp. Ez volna az ideális. Hogy ettől messze vagyunk? Elég baj. Ennél azonban még sokkal nagyobb baj, hogy a műsor nemcsak januárban és azóta, hanem ma, április 14-én, húsvét vasárnapján sem komplett. Fontos pontjai akadnak még, ahol bizonytalan. (Az Offentoch-operett női főszereplője, világhírű művészek vendégszereplése.) Félreértés ne essék: a legkevésbé sem a Fővárosi Szabadtéri Színpadok Igazgatósága soraink egyetlen címzettje. A mainál teljesebb jogi körülhatároltságra, hatáskörre, anyagi bázisra, a távlatok, a műszaki fejlesztés (főleg a Margitszigeté) kidolgozott ismeretére, az időben lezárt tárgyalásokhoz szükséges rugalmasságra, biztonságra van szükség ahhoz, hogy a munka a jövőben megnyugtatóbban folyhassék a főváros és az egész ország hasznára. Ismerjük ugyanis az okokat, amelyek a hibákhoz vezettek. Valamenynyire áll a meghatározás: objektívek. De meg kell mondani: a világon minden ok objektív. Onnan kezdve, hogy tényleg ok. Arról kell tehát termni, hogy ne legyen NIKOLOV ÉS A TÖBBIEK Világnagyság, a tenorszólam egyik ünnepelt képviselője, Nikola Nikolov vendégszerevett nálunk két estén. Rövid fószék: a kimagasló bolgár énekművész, aki Szófiától New Yorkig mindenütt rendkívüli sikerrel szerepel, s akinek a nevéhez nagy budapesti operai esték emléke fűződik — ezúttal indiszponált volt. Szó sincs egyelőre hangjának apadásáról. Otellójában, főleg pedig Radamesében (amely igazábban szerepe) egyaránt érződött, hogy a hang ma is teljes értékű, vivőereje, és ami több, meggyőző ereje, szépsége töretlen — amikor a művész nincs megfázva. Szerencsétlen, de olykor sajnos kikerülhetetlen helyzet. Amiről itt bővebben szólni kell és érdemes: a közönség így is teljes értékű ünnepi előadást kapott — kivált az Aidában. Ez köszönhető a pillanatnyi nehézségeit kivételes tudással és szinte észrevétlen óvatossággal legyőző vendégnek is, de legalább ugyanennyire a segítő művésztársaknak. A méltán népszerű mű egyik legmegrázóbb előadása volt ez, amelyet a főváros közönsége hallhatott az utóbbi esztendőkben. És itt Szecsődy Irén, Jámbor László, Ütő Endre említésén túl három művészről és a zenekarról külön kell szólni. Déry Gabriella ezúttal először cáfolt rá a felújítás óta el nem oszlott fenntartásra, (a mienkre is), hogy tulajdonképpen nincs Aidánk. Bebizonyította, hogy van és ezzel igen nagyot lépett előre. Komlóssy Erzsébet rendkívüli képességei nem szorulnak itt részletezésre. Amnerise azonban eddig nem volt teljesen meggyőző. Most olyan színvonalon keltette életre és énekelte szólamának ezt az egyik legnagyszerűbb szerepét, ahogy ma a világon kevesen. A kivételesen szép előadás lelke, a nagyszerűen szóló zenekarnak ténylegesen »varázslója« elég ismert karmester volt: Ferencsik János. KISFILMEK - NAGY TANULSÁGGAL Néhány héttel ezelőtt mutatták be — csak a sajtónak! — a fiatal filmalkotók Balázs Béla Stúdiója új alkotásaik Értékelésünkben kivált három alkotásra hívtuk fel a figyelmet : »Meddig él az ember?“ (Elek Judit), »Vízkereszt“ (Sára Sándor) és »öngyilkosság“ (Kósa Ferenc). A filmek most különféle díjakat kaptak, nemzetközi sikert értek el Oberhausenben, a rövidfilmek világseregszemléjén. A világért sem azért említjük értékelésünket, hogy dicsekedjünk vele — nem volt olyan nehéz az adott anyagban észrevenni az említett kisfilmek értékeit (egyébként a tévedéseit sem). Bokros hiba is volna, ha ifjú alkotóinknak a fejükbe szállna a siker, és az oberhauseni eredmény elfedné szemük elöl tökéletlenségenket-Egészen máshová tartunk amúgy is ezzel az észrevételünkkel. Oda nevezetesen, hogy a Balázs Béla Filmstúdió sikerült alkotásai (és ezt a filmforgalmazó szerveknek sem olyan nehéz megállapítaniuk, vagy ha szükséges, nemzetközi zsűrik döntésétől függetlenül is, van mire támaszkodniuk) megérdemelnék az érdemleges hazai forgalmazást. Nem a letudottat, hanem a figyelmeset és körültekintőt. Nem az afesztiválszemléletű, ugyanis, aki művészileg értékes filmet készít, hanem az, aki ezt csak utólag és későn veszi észre — ha egyáltalán észreveszi. Az is tudnivaló: egy alkotás nem akkor van készen, amikor önmagában komplett, hanem amikor hatott. Minél több emberre. Az ifjú alkotók is csak ilyen tapasztalások birtokában haladhatnak előre kielégítően művészetük útján. Egyébként örömmel gratulálunk a sikerheza főiskola növendékeinek is, akiknek hat kisfilmje nagydíjat hozott el az első alkalommal rendezett ilyen versenyről). Ismét csak az igazolódik: a szocialista országok filmjei azzal a társadalmi töltéssel aratják nemzetközi sikereiket, amely nélkül csak semmitmondás létezik. (De abból, sajnos, változatos és sok.) Ifjú alkotóink — erről filmjeik hazai sajtóbemutatója után esett szó — semmiképpen, soha nem mondhatnak le erről a töltésről. Nemcsak sikereikről — művészetükről mondanának le vele. @ IFJÚ/ „GENTLEMANEK" Hetek óta kínálkozik a színházat kedvelőknek a műsorban egy sajátos előadás, a főiskolások vizsgája: »úgy hívják«, hogy »Gentlemanek«. A műfaja: »beat-musical«. A szórakoztató értéke: a legkellemesebb színházban eltölthető délelőtt vagy délután (és csak azért nem este, mert olyankor nem játsszák). Ez természetesen nem óhajt semmiféle egybevetés lenni bármelyik jeles színházunk ez idő szerint igazán szépszámú jó és értékes előadásával — hiszen merőben másról van szó. A fiataloktól mindig kapható frisseségről és a megújuló örömről: nem fogyunk ki, tehetségekből. Simon■ Zsuzsa rendező-tanár előadása, a fiatalok egész színpadi élete elsőrendűen jó, őszinte, igazi. Illik vizsgaelőadásból kiemelni bármit is? Ulik, nem illik — képmutatás és szakállas tudákosság az ellenkezője. Várhegyi Teréz eredeti, bohócos egyénisége például már úgyis korábbi felfedezés — mozgáskultúrája ellenben mostani. Harsányi Gábor meglepően érett színészi adottságaira ugyancsak ismételten felhívtuk a figyelmet. Esztergályos Cecilia szintjén többszörösen és több minőségben (táncosként is) igazolt tehetség. Szombathy Gyula az, akiről még viszonylag kevés szó esett — de úgy hiszem, a jövőben esik majd. összesített jó benyomás az egészről: sokáig kifogásoltuk, hogy főiskolásaink mozgáskultúrája nem kielégítő — ez az előadás most rendkívüli fejlődést mutat ebben a nagyon fontos vonatkozásban. Ligeti Mária kitűnő koreográfiája megfelelő alapot nyújtott arra, hogy az új színészgeneráció ilyen értelemben is bizonyítson. Az ifjú «»gentlemanek« kitűnően vizsgálnak. Rajk András KULTURÁLIS JEGYZETEK 4 XL országos képzőművészeti kiállítás A Műcsarnok központi aulájában szombaton megnyílt a 11. nemzeti képzőművészeti kiállítás. Az ünnepi megnyitón megjelent a kulturális élet számos vezetője, közöttük dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese. Az időről időre megrendezett nagy országos tárlatok célja mindig az volt, hogy átfogó képet adjanak a képzőművészeti alkotómunka egy rövid szakaszáról, pontosan arról, amely a legutóbbi óta telt el. Az idők során az alkalom ünnepélyessége, a reprezentálás igyekezete egyre inkább átadja helyét a szerényebb külsőségekkel járó józan felmérésnek- A Műcsarnokban megrendezett jelenlegi kiállítás nem óhajt több lenni, mint tükör, amely torzítás nélkül mutatja a valóságos képet. Ami azonban benne látszik, az eléggé tárgyilagos. Nincsenek már «•hangsúlyos« termek és »hangsúlytalanok«, a kiállítás rendezői nem igyekeznek előre megfogalmazott ítéleteket sugallni a nézőknek, utóbbiakat pedig nem érik sem nagy csalódások, sem nagy meglepetések. A kiállítás 360 művész 750 művét tartalmazza — mintegy harmadrészét a beküldötteknek —, szemléletben »a látványtól a látomásig« terjed a sor. Már az első teremben is ennek jegyében történt a rendezés. Az örvendetes frisseséggel alkotó tekintélyes mesterek: Czóbel, Bernáth, Domanovszky mellett itt van a halk szava, de mindig megújulásra kész Miháltz Pál is. A szobrászok közül pedig elsősorban Ferencey Béni alkotásai és Schaár Erzsébet nagyszerű Benedek Marcell-portréja emelkedik ki. Az új generáció merészebb, látomásos stílusát Kondor Béla képei szólaltatják meg, a lírait a tragikusan korán elhunyt Zilahy György. A következő terem a viszonylag egységet alkotó hódmezővásárhelyi iskolát mutatja. Klasszikusnak számító festői: Kamez, Szalai, Németh mellé méltán áll Fejér Csaba. Igazi tragédiát sugalmaznak a búcsúzó Kohán György alkonyi képei. Az egészséges humort a tehetséges Ligeti Erika szobra képviseli. A monumentális művek terme próbára teszi a néző képzelőerejét. A tágas térbe szánt monumentális plasztikákat nehéz a zsúfolt környezettől függetlenül látni. A mozaik-kartonok pedig — így Barcsay kartonja a Nemzeti Színház előcsarnokához és Kádár György terve az Epessy úti technikum számára — csak halvány fogalmat adnak a nemes anyagból kivitelezett, kész mű jóval gazdagabb hatásáról. Az oldaltermek sem hagyják lankadni a figyelmet. A kialakult stílusú művészek (Szántó Piroska, Kiing György, Pirit János, Udvardi Erzsébet) egy-egy kiemelkedően szép műve váltakozik olyanokkal, amelyeken a kísérletek izgalma érződik (Vigh Tamás: Angyal, Varga Imre: A la recherche, Kiss Nagy András: Április 15, Meszes Tóth Gyula portréi). Öröm látni, ha keveset is, néhány érdekes eredeti egyéniség, Anna Margit, Berki Viola, Galambos Tamás műveiből. A grafikák a Nemzeti Galéria kiállítása után is tudnak újat nyújtani. (Pásztor Gábor színes grafikái például több technikai eszköz ellenére is egységesebbek, mint az egyszínűek.) Ugyanitt más műfajokból is látható egy -egy szép alkotás. Végül is mi hiányzik a kiállításról? Sajnálattal kell nélkülözni példáig Bálint Endre, Martyn Ferenc, Orosz János képeit vagy olyan fiatalokét, akik pedig sikerrel szerepeltek éppen a közelmúltban (Major János, Karátson Gábor). És hiányzik a zsűri munkájából is valami: a nagyobb szigor a bántóan epigon művekkel szemben. A XI. kiállítás tükrében végül is olyan kép látható, amely problémáival együtt is jobb és biztatóbb, mint amilyet az előző mutatott, és világosan mutatja a fokozatos felfrissülés folyamatát, amely az új vonások szórványos megjelenésétől lassan az egész kép átalakulásához vezet. Havas Lujza Szabó Iván: Forradalmi etűd (Gonda György felvétele) NÉPSZAVA 1968. április 14 .!