Népszava, 1968. április (96. évfolyam, 78–100. szám)

1968-04-14 / 88. szám

Komló után Szederkényben Elérten: a HM szebbre várné rattier A minapi pesti télből a Tisza menti tavaszba ér­keztem, de nem volt rá idő, hogy a szederkényi művelődési házban me­teorológiai elmélkedést folytassunk — noha a két­napos összejövetel tulaj­donképpen különbségeket méregetett. Eszköze azon­ban szellemi természetű volt, kiindulási pontján Komlóval, s az 1966-os esztendő dátumával. Komló után ugyanis ez­úttal a magyar vegyipar legifjabb központjában, Tiszaszederkényben jöttek össze a szocialista városok népművelésének irányító szakemberei, hogy ugyan­abban a témában, mint másfél évvel ezelőtt, újra képet alkossanak. Mérleg­re téve az eltelt időt, for­mákat, módszereket vitas­sanak meg távlatokat raj­zoljanak, a változásokkal együtt, közösen vázolják a szocialista városok köz­­művelődésének sajátos ar­culatát, s kijelöljék benne a kultúra munkásainak helyét, szerepét — ------­Úgy adódott, hogy egy vegyipari szakember volt az útitársam, aki a Buda­pest—Tiszaszederkény út­vonalat, immár ki tudja, hányadszor teszi meg egy évtized óta. Milliárdokról beszélt és a gyártelepítés roppant nehéz munkájá­nak felbecsülhetetlen örö­meiről. Festékről és poli­etilénről, földgázról és műtrágyáról. Munkaerő­gondokról és szakember­­képzésről. Egy új városról, meg az automatizált mun­kafolyamatokról. Tudott örömet indokolni és gon­dokat alátámasztani. Nép­művelés? — nem, ez nem rá tartozik, bár jó lenne végre megnézni egyszer az új kultúrházat is, de soha­se futja az időből. A milliók és a termelt tonnák százezreinek adat­halmazától hirtelenében roppant távolinak és túl­ságosan könnyűnek érez­tem a mi témánkat, a könyvet, a műsoros este­ket, a klubokat és szakkö­röket. Ráadásul az ugyan­csak vendég nagybátonyi kultúrházigazgató ezzel fogadott:­­ — Nagy baj van a pász­­torlánnyal, letörték a ló­farkát, elvették a furulyá­ját, megrongálták... Azt hittem, gondolatilag mérhetetlen az űr a sze­derkényi milliárdok és a bátonyi szoborlányka le­ütött fancsikja között. ----------------------------­A tanácskozás két napja azonban sokat közelített rajta. Míg Komlón úgy­szólván a teljes konferen­cia jobbára azon fárado­zott, hogy megkísérelje a »szocialista-“ jelző teljes és pontokba szedett definí­cióját adni — tehát meg­határozni, hogy mitől is szocialisták ezek az új vá­rosok, mit jelent ez a nép­művelés számára, mennyi­ben sajátos az ő helyzetük — addig Szederkényben inkább az adott társadal­mi közösségben való ne­velőmunka műhelytitkait bogozgattuk. Már csak azért is jobb és több volt ez, mert mindjárt tisztázó­dott, hogy ami — mond­juk — Oroszlányra érvé­nyes, egyáltalán nem biz­tos, hogy Kazincbarcikára is áll. Ami Komlón sike­res, Dunaújvárosban eset­leg kudarcra ítéltetett A népművelés sajátos arcu­latát minden város maga határozza-alakítja. De miért kell akkor ösz­­szejönni? Mégis, mi azo­nos bennük? Mit tudnak mondani­ tenni egymásért? Sokat, nagyon sokat — e helyütt még címszavak­ban sem sorolható fel minden. A legfőbb azon­ban kétségtelenül ez: Sze­derkény a gyakorlatban is nagyszerű modellként bi­zonyította be a részvevők­nek, hogy az új városok üzemi élete és kultúrája teljességgel elválaszthatat­lan, egymástól függetlenül nem­ képzelhető el. Nincs külön üzemi munka és vá­rosi kultúra — kölcsönha­tásban, megalapozott együttműködésben viszont — és csak így! — beszél­hetünk a szocialista váro­sok szellemi életéről, taní­tó, tudatformáló, szóra­koztató, nevelő m­unkájá­ról. — ------­Művelődési ház , a köz­élet fóruma. A szederkényi tanácsko­zás mottója lehetne ez. Az új tartalmú népművelői munka olyan formulája, amelyet mindenütt, mi­előbb a gyakorlatban is egyenleggé kell formálni. A Tisza menti vegyipari város — bár még a kezde­tén van ennek a folyamat­nak — kitűnő illusztrá­cióját adta, hogy a kultúr­­ház és az üzem sokoldalú kapcsolata, a vezetés és a programalkotás egysége, a napi aktualitás és a ter­melési feladatok össze­hangolása ma már a kö­vetelmény rangjára emel­kedett népművelői mun­kastílus. Szó esett természetesen ezernyi részletről, kezdve a szakköri fejlesztéstől a felnőttoktatásig, a bejáró munkásoktól az ismeret­­terjesztő sorozatok temati­kájáig. De mindez csak a bizonyítást szolgálta: egy­ség nélkül nincs kultúra, a művelődési ház ablaká­ból ma már ne elvont szel­lemi magaslatokra nyíljék kitekintés, hanem a füs­tölgő gyárkéményekre, az erőművek távvezetékeire, az acélzsinórokon futó csillékre. Mégpedig úgy, hogy a kép előterében a felada­taival birkózó, a többre, szebbre vágyó munkásem­ber álljon. — ------­S ez felismerés dolga. Ha úgy tetszik, a felrázá­sé, a rávezetésé. Szocialis­ta ipartelepítési politikánk megannyi új városában különösen siettetni kell ezt az ébredést. Ne azzal időzzünk, hogy ki lépjen előbb: a művelődési ház vagy az üzem? Igenis, hi­vatalból, sőt hivatásból kell mindkettőnek meg­tenni a magáét. A közmű­­velődés ugyanis társadal­mi ügy, ha még a gyakor­latban nem is mindenütt bírja ezt a státusát. Hi­szen nem ugyanazokat az embereket várja-e délutá­nonként, esténként falai közé a művelődési ház, akikkel reggelente óramű­­pontossággal kívánja vég­rehajtani feladatát az üzem? Nem azok között akar-e ismereteket hinte­ni az előadó, a tanár, a könyvtáros, akiktől más­nap helytállást, szakértel­met, hozzáértést követel a munkahely is? A kérdésekben benne a felelet. A napi munka, a gya­korlat most próbál felelni rá. Tiszaszederkény­ állás­­foglalás: siettetni kell a feleletet, határozottá, egy­értelművé tenni mielőbb, s mindenütt. ------------­A tanácskozás adóssá­gáról is szólni kell. Nem foglalkozott jelentőségé­hez, értékéhez képest az­zal a máris kezünkben le­vő, s a nevelés, a közmű­velődés, a kultúra számá­ra felbecsülhetetlen ér­tékű kinccsel, amelyet a szabad idő növekedése je­lent. A különböző városok képviseletében jelen levők mögött a munkások tízez­rei állnak, akik már isme­rik, vagy éppen a közeli hónapokban ismerik majd meg a kettős szabad na­pok kellemes érzését, örö­meihez, tartalmas, szóra­koztató kitöltéséhez azon­ban a népművelés még nem sokat tud hozzáadni — ez mindössze beisme­résként hangzott el. S fur­csa, hogy éppen a Nép­művelési Intézet képvise­lője mondta ezt. Igaz, az­zal a kitétellel, hogy az intézet várja a jó ötlete­ket, kialakított és bevált formákat, s aztán majd közreadja, népszerűsíti. Ez bizonyára hasznos lesz — de éppen a népművelés­i kutatóintézetétől­ vár­hatnék el, hogy a lehető­ség szerint megelőzze sa­ját szakmáját, módszerta­ni kezdeményezőkészsége ilyen nagy lehetőség kap­csán is érvényesüljön, ja­vasoljon, eligazítson, maga menjen elébe a szabad idő népművelői problematiká­jának, annál is inkább, mert nem egy leendő, ha­nem már megkezdődött, egyre szélesülő, mind több munkást érintő folyamat­ról van szó. ----------------------­ A búcsúzásnál Ajka vállalta a következő­ házi­gazda tisztét. Egyelőre azonban munka, sok te­kintetben újrafogalmazott, magasabb követelményű munka következik. Mert mérlegre tenni, összegezni, jóleső érzéssel leülni a ta­nácskozóasztal mellé is, csak így lehet. Szederkény mindenesetre nem volt szűkmarkú az útravalóval. Kiss Gy. János MINDEN OK OBJEKTÍV Szívből és örömmel üd­vözöltük tegnapi szá­munkban a főváros idei ny­ári művészeti program­ját, így, ahogy a közön­ség elé tártuk, is vete­kedhet a Budapesttel azonos jelentőségű és mé­retű városok bármelyiké­nek hasonló nyári ren­dezvénysorozatával. Sőt, a legtöbben felülemelkedik. Olyan városokén is, ame­lyeknek a mérete is, a jelentősége is túlszár­nyalja Budapestet. Legyünk tehát elége­dettek? Ez kényelmes , de nem elősegíti az ügyet, hanem veszélybe dönti. Sok­ munka szükséges ah­hoz, hogy a program si­kere biztosítható legyen. Jóval több, mint ameny­nyi akkor volna szüksé­ges, ha az előmunkálatok szervezetekben folyná­nak. Mire gondolok? Ma is csak arra, amire január­ban, amikor — télvíz ide­jén — első ízben­­szól­tunk hozzá e »nyári« kér­déshez. A nyári kultúra ugyanis mindenekelőtt tér feladatokat ad. Ha azt akarjuk, hogy a nyá­ri munka bel- és külföl­dön hatásos legyen, ak­kor télen teljes bizton­sággal tudnunk kell, mit akarunk. A külföldre im­már mind örvendetesebb számban küldött kiadvá­nyainkban mindennek már akkor ott kell len­nie. A hazai prospektu­sokban st­b, hasonlóképp. Ez volna az ideális. Hogy ettől messze va­gyunk? Elég baj. Ennél azonban még sokkal nagyobb baj, hogy a műsor nemcsak ja­nuárban és azóta, hanem ma, április 14-én, húsvét vasárnapján sem komp­lett. Fontos pontjai akad­nak még, ahol bizonyta­lan. (Az Offentoch-ope­­rett női főszereplője, vi­lághírű művészek ven­dégszereplése.) Félreértés ne essék: a legkevésbé sem a Fővá­rosi Szabadtéri Színpadok Igazgatósága soraink egyetlen címzettje. A mainál teljesebb jogi kö­­rülhatároltságra, hatás­körre, anyagi bázisra, a távlatok, a műszaki fej­lesztés (főleg a Margit­szigeté) kidolgozott isme­retére, az időben lezárt tárgyalásokhoz szükséges rugalmasságra, biztonság­ra van szükség ahhoz, hogy a munka a jövőben megnyugtatóbban foly­hassék­­ a főváros és az egész ország hasznára. Ismerjük ugyanis az okokat, amelyek a hibák­hoz vezettek. Valameny­­nyire áll a meghatározás: objektívek. De meg kell mondani: a világon min­den ok objektív. Onnan kezdve, hogy tényleg ok. Arról kell tehát termni, hogy ne legyen NIKOLOV­­ ÉS A TÖBBIEK Világnagyság, a tenor­szólam egyik ünnepelt képviselője, Nikola Niko­­lov vend­égszer­evett ná­lunk két estén. Rövid fó­szék: a kimagasló bolgár énekművész, aki Szófiától New Yorkig mindenütt rendkívüli sikerrel szere­pel, s akinek a nevéhez nagy budapesti operai es­ték emléke fűződik — ez­úttal indiszponált volt. Szó sincs egyelőre hang­jának apadásáról. Otelló­jában, főleg pedig Rada­­mesében (amely igazáb­­ban szerepe) egyaránt ér­ződött, hogy a hang ma is teljes értékű, vivőereje, és ami több, meggyőző ereje, szépsége töretlen — ami­kor a művész nincs meg­fázva. Szerencsétlen, de olykor sajnos kikerülhe­tetlen helyzet. Amiről itt bővebben szólni kell és érdemes: a közönség így is teljes ér­tékű ünnepi előadást ka­pott — kivált az Aidában. Ez köszönhető a pillanat­nyi nehézségeit kivételes tudással és szinte észre­vétlen óvatossággal le­győző vendégnek is, de legalább ugyanennyire a segítő művésztársaknak. A méltán népszerű mű egyik legmegrázóbb előadása volt ez, amelyet a főváros közönsége hallhatott az utóbbi esztendőkben. És itt Szecsődy Irén, Jámbor László, Ütő Endre említé­sén túl három művészről és a zenekarról külön kell szólni. Déry Gabriella ez­úttal először cáfolt rá a felújítás óta el nem osz­lott fenntartásra, (a mienkre is), hogy tulaj­donképpen nincs Aidánk. Bebizonyította, hogy van é­s ezzel igen nagyot lé­pett előre. Komlóssy Er­zsébet rendkívüli képes­ségei nem szorulnak itt részletezésre. Amnerise azonban eddig nem volt teljesen meggyőző. Most olyan színvonalon keltet­te életre és énekelte szó­lamának ezt az egyik leg­nagyszerűbb szerepét, ahogy ma a világon keve­sen. A kivételesen szép előadás lelke, a nagysze­rűen szóló zenekarnak ténylegesen »varázslója« elég ismert karmester volt: Ferencsik János. KISFILMEK - NAGY TANULSÁGGAL Néhány héttel ezelőtt mutatták be — csak a sajtónak! — a fiatal film­alkotók Balázs Béla Stú­diója új alkotásaik Érté­kelésünkben kivált három alkotásra hívtuk fel a fi­gyelmet : »Meddig él az ember?“ (Elek Judit), »Vízkereszt“ (Sára Sán­dor) és »öngyilkosság“ (Kósa Ferenc). A filmek most különféle díjakat kaptak, nemzetközi sikert értek el Oberhausen­ben, a rövidfilmek világsereg­­szemléjén. A világért sem azért említjük értékelésünket, hogy dicsekedjünk vele — nem volt olyan nehéz az adott anyagban észre­venni az említett kisfil­­mek értékeit (egyébként a tévedéseit sem). Bokros hiba is volna, ha ifjú al­kotóinknak a fejükbe szállna a siker, és az oberhauseni eredmény elfedné szemük elöl tö­­kéletlenségen­ket-Egészen máshová tar­tunk amúgy is ezzel az észrevételünkkel. Oda ne­vezetesen, hogy a Balázs Béla Filmstúdió sikerült alkotásai (és ezt a film­forgalmazó szerveknek sem olyan nehéz megál­lapítaniuk, vagy ha szükséges, nemzetközi zsűrik döntésétől függet­lenül is, van mire tá­maszkodniuk) megérde­melnék az érdemleges hazai forgalmazást. Nem a letudottat, hanem a fi­gyelmeset és körültekin­tőt. Nem az a­­­fesztivál­szemléletű,­ ugyanis, aki művészileg értékes filmet készít, hanem az, aki ezt csak utólag és későn ve­szi észre — ha egyálta­lán észreveszi. Az is tudnivaló: egy alkotás nem akkor van készen, amikor önmagá­ban komplett, hanem amikor hatott. Minél több emberre. Az ifjú alkotók is csak ilyen tapasztalá­sok birtokában haladhat­nak előre kielégítően mű­vészetük útján. Egyébként örömmel gratulálunk a sikerhez­­a főiskola növendékeinek is, akiknek hat kisfilmje nagydíjat hozott el az első alkalommal rende­zett ilyen versenyről). Is­mét csak az igazolódik: a szocialista országok filmjei azzal a társadalmi töltéssel aratják nemzet­közi sikereiket, amely nél­kül csak semmitmondás létezik. (De abból, sajnos, változatos és sok.) Ifjú alkotóink — erről filmjeik hazai sajtóbe­mutatója után esett szó — semmiképpen, soha nem mondhatnak le er­ről a töltésről. Nemcsak sikereikről — művésze­tükről mondanának le vele. @ IFJÚ/ „GENT­LEMANEK" Hetek óta kínálkozik a színházat kedvelőknek a műsorban egy sajátos előadás, a főiskolások vizsgája: »úgy hívják«, hogy »Gentlemanek«. A műfaja: »beat-musical«. A szórakoztató értéke: a legkellemesebb színház­ban eltölthető délelőtt vagy délután (és csak azért nem este, mert olyankor nem játsszák). Ez természetesen nem óhajt semmiféle egybeve­tés lenni bármelyik jeles színházunk ez idő szerint igazán szépszámú jó és értékes előadásával — hi­szen merőben másról van szó. A fiataloktól mindig kapható frisseségről és a megújuló örömről: nem fogyunk ki, tehetségekből. Simon■ Zsuzsa rendező-ta­nár előadása, a fiatalok egész színpadi élete első­rendűen jó, őszinte, igazi. Illik vizsgaelőadásból kiemelni bármit is? Ulik, nem illik — képmutatás és szakállas tudákosság az ellenkezője. Várhegyi Te­réz eredeti, bohócos egyé­nisége például már úgyis korábbi felfedezés — moz­gáskultúrája ellenben mostani. Harsányi Gábor meglepően érett színészi adottságaira ugyancsak is­mételten felhívtuk a fi­gyelmet. Esztergályos Ce­cilia szintjén többszörösen és több minőségben (tán­cosként is) igazolt tehet­ség. Szombathy Gyula az, akiről még viszonylag ke­vés szó esett — de úgy hiszem, a jövőben esik majd. összesített jó benyomás az egészről: sokáig kifo­gásoltuk, hogy főiskolá­saink mozgáskultúrája nem kielégítő — ez az elő­adás most rendkívüli fej­lődést mutat ebben a na­gyon fontos vonatkozás­ban. Ligeti Mária kitűnő koreográfiája megfelelő alapot nyújtott arra, hogy az új színészgeneráció ilyen értelemben is bizo­nyítson. Az ifjú «»gentle­manek« kitűnően vizsgál­nak. Rajk András KULTURÁLIS JEGYZETEK 4 XL országos képzőművészeti kiállítás A Műcsarnok központi aulá­jában szombaton megnyílt a 11. nem­zeti képzőművé­szeti kiállítás. Az ünnepi megnyitón megjelent a kul­turális élet számos vezető­je, közöttük dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese. Az időről időre meg­rendezett nagy országos tárlatok célja mindig az volt, hogy átfogó képet adjanak a képzőművésze­ti alkotómunka egy rö­vid szakaszáról, pontosan arról, amely a legutóbbi óta telt el. Az idők so­rán az alkalom ünnepé­lyessége, a reprezentálás igyekezete egyre inkább átadja helyét a szeré­nyebb külsőségekkel járó józan felmérésnek- A Műcsarnokban megrende­zett jelenlegi kiállítás nem óhajt több lenni, mint tükör, amely torzí­tás nélkül mutatja a va­lóságos képet. Ami azon­ban benne lát­szik, az eléggé tárgyila­gos. Nincsenek már «•hangsúlyos« termek és »hangsúlytalanok«, a kiál­lítás rendezői nem igye­keznek előre megfogal­mazott ítéleteket sugall­ni a nézőknek, utóbbia­kat pedig nem érik sem nagy csalódások, sem nagy meglepetések. A kiállítás 360 művész 750 művét tartalmazza — mintegy harmadrészét a beküldötteknek —, szem­léletben »a látvány­tól a látomásig« terjed a sor. Már az első teremben is ennek jegyében tör­tént a rendezés. Az ör­vendetes frisseséggel al­kotó tekintélyes meste­rek: Czóbel, Bernáth, Do­­manovszky mellett itt van a halk szava, de mindig megújulásra kész Miháltz Pál is. A szobrá­szok közül pedig elsősor­ban Feren­cey Béni alko­tásai és­ Schaár Erzsébet nagyszerű Benedek Mar­­cell-portréja emelkedik ki. Az új generáció me­részebb, látomásos stílu­sát Kondor Béla képei szólaltatják meg, a lírait a tragikusan korán el­hunyt Zilahy György. A következő terem a vi­szonylag egységet alkotó hódmezővásárhelyi isko­lát mutatja. Klasszikus­nak számító festői: Ka­­mez, Szalai, Németh mel­lé méltán áll Fejér Csa­ba. Igazi tragédiát sugal­maznak a búcsúzó Kohán György alkonyi képei. Az egészséges humort a te­hetséges Ligeti Erika szobra képviseli. A monumentális mű­vek terme próbára teszi a néző képzelőerejét. A tágas térbe szánt mo­numentális plasztikákat nehéz a zsúfolt környe­zettől függetlenül látni. A mozaik-kartonok pe­dig — így Barcsay kar­tonja a Nemzeti Színház előcsarnokához és Kádár György terve az Ep­essy úti technikum számára — csak halvány fogal­mat adnak a nemes anyagból kivitelezett, kész mű jóval gazdagabb hatásáról. Az oldaltermek sem hagyják lankadni a fi­gyelmet. A kialakult stí­lusú művészek (Szántó Piroska, Kiing György, Pirit János, Udvardi Er­zsébet) egy-egy kiemelke­dően szép műve váltako­zik olyanokkal, amelye­ken a kísérletek izgalma érződik (Vigh Tamás: Angyal, Varga Imre: A la recherche, Kiss Nagy András: Április 15, Me­szes Tóth Gyula portréi). Öröm látni, ha keveset is, néhány érdekes ere­deti egyéniség, Anna Margit, Berki Viola, Ga­lambos Tamás műveiből. A grafikák a Nemzeti Galéria kiállítása után is tudnak újat nyújtani. (Pásztor Gábor színes grafikái például több technikai eszköz ellenére is egységesebbek, mint az egyszínűek.) Ugyanitt más műfajokból is látható egy -egy szép alkotás. Végül is mi hiányzik a kiállításról? Sajnálattal kell nélkülözni példáig Bálint Endre, Martyn Fe­renc, Orosz János képeit vagy olyan fiatalokét, akik pedig sikerrel sze­repeltek éppen a közel­múltban (Major János, Karátson Gábor). És hiány­zik a zsűri munkájából is valami: a nagyobb szigor a bántóan epigon művek­kel szemben. A XI. kiállítás tükré­ben végül is olyan kép látható, amely problé­máival együtt is jobb és biztatóbb, mint amilyet az előző mutatott, és vi­lágosan mutatja a foko­zatos felfrissülés folya­matát, amely az új voná­sok szórványos megjele­nésétől lassan az egész kép átalakulásához vezet. Havas Lujza Szabó Iván: Forradalmi etűd (Gonda György felvétele) NÉPSZAVA 1968. április 14 .!

Next