Népszava, 1968. június (96. évfolyam, 127–152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

A szakszervezeti szervek kifejezik és képvisel, de~ A jogok a szervezett dolgozókat illetik .A szervezett dolgozók ismerik-e megnövekedett jogaikat, érik-e a vele járó felelősséget, s a jog birtokában hogyan, miként élnek a kínálkozó nagy lehetőségekkel, kapnak-e elegendő biztatást, módszerbeli segítséget a különböző szinten választott szerveiktől?...« A kérdés, melyre ez alkalommal a sör-, a konzerv-, a sütő-, az édes- és a dohányipar vállalati szakszervezeti szerveinek vezetői válaszotok, a Szaktanácsban hangzott el. Ám az elmondottak, a tapasztalatok alapján nagyon is időszerűnek látszik feltenni és felelni rá máshol is. Már csak azért is, mert amint azt az öt élelmiszer-iparág szakszervezeti képviselői is elmondották, sok jót ígérő kezdeményezés, út- és módkeresés jelzi a vállalati, üzemi szakszervezeti tevékenység változását, gazdagodási folyamatát, de köt még a régi felfogás, stílus és sok kérdésben a bizonytalanság, amelyeknek az oldásához, tisztázásához több és határozottabb biztatást, eligazítást várnak a központi szervektől. öki, és még nem vált eléggé a szervezett dolgozók közügyévé. Ezt bizonyítja a többi között, hogy még csak nem is említették a szakszervezeti csoport, a műhely vagy a gyári taggyűlés szerepét, esetleges állásfoglalását, döntését a szóban forgó, vagy más, őket érintő kérdésekkel kapcsolatban. De arra is alig akad példa, hogy érdemi állásfoglalási, véleményezési joggal ruháztak volna fel műhelybizottságokat, szakszervezeti csoportokat. Ennek oka persze abban is keresendő, hogy nem mondható kielégítőnek az azonos szintű gazdasági vezetők jogköre, felelőssége sem. A vezető testületek már előbbre léptek — Arról, hogy a rendel-kezésre álló jóléti és szociális keretet mire és hová fordítsuk, a gazdasági vezetők véleményének meghallgatása után, mi döntöttünk — újságolja Varga József, a dohányipar szakszervezeti tanácsának titkára. — Az egyes üzemeket megillető pénzösszegek és lehetőségek módja, felhasználása fölött pedig a helyi szakszervezeti szervek határoznak. Hasonlóképpen határoztunk a részesedési alap felosztásának elveiről, módjáról is... — Mi az egyes üzemek, műhelyek gazdasági vezetőinek jogköréhez igazítva jelöltük meg a szakszervezeti és műhelybizottságok feladatait, hatáskörét — mondja Hegedűs Ottó, a Fővárosi Sütőipari Vállalat szakszervezeti tanácsának titkára. — Így például a kollektív szerződésben megjelölt munkaügyi, bérezési és más olyan kérdésekben, amelyeknek megítélése, eldöntése műhelyi, illetve üzemi szinten lehetséges, a helyi szakszervezeti szerveké az illetékesség. Azt is előírtuk, hogy a munkásokat érintő valamennyi üggyel kapcsolatban ki kell kérni a bizalmiak véleményét. — Elmondhatom — teszi hozzá —, hogy a vállalat vezetői tiszteletben tartják a szakszervezeti szerveket megillető jogokat. Hatáskörünknek megfelelően döntöttünk például a szociális keretek hovafordításáról, egy üdülő építéséről, a kulturális és sportcélokra biztosított összegek vállalati, illetve gyáregységek közti felosztásáról. — A kollektív szerződés megkötése alkalmas időben történt — fejezi ki mindannyiuk egyöntetű véleményét Mátravölgyi Józsefné, a Budapesti Csokoládégyár szakszervezeti tanácsának titkára —, mert abban sok mindent mindjárt rögzíteni lehetett, ami kifejezi a szakszervezetek megnövekedett jogkörét. Rajtunk múlik, hogy miből mit és hogyan valósítunk meg. A gazdasági vezetőkkel megértjük egymást, a munkásokat érintő kérdésekben a műhelybizottságok a bizalmiak véleménye nélkül nem intézkednek. A többi között most az a gondunk, hogy miként álljunk ellen a nagyarányú munkáscsábításnak. Mi azt ajánljuk a gyár vezetőinek, hogy a becsületes munka megfelelő dotálása mellett a 44 órás munkahét nyújtotta kedvezmények kiegészítéseképpen javítsuk tovább a munkafeltételeket, a szociális körülményeket. — Mi is a kollektív szerződésben rendeztük az alapvető dolgokat — kapcsolódik társaihoz Jakab András, a Budapesti Konzervgyár szakszervezeti tanácsának titkára, de ő már hozzáteszi, hogy módokban, kezdeményezések tekintetében az élet többet igényel. Elvileg, vagyis papíron mi is megpróbáltuk elhatárolni a feladatokat, de nap mint nap előfordul, hogy a szakszervezeti bizottságtól várják az igent vagy a nemet sok olyan kérdésben, amelyben a munkapadok mellett a műhelybizottságoknak, a bizalmiaknak kellene állást foglalni, dönteni. A gazdasági vezetők olykor értetlenséggel, ellenállással viseltetnek, amikor szólunk, véleményt mondunk a ránk ruházott jogok, feladatok birtokában... — A központi vezetőség határozatának szellemében jártunk el mi is a munkamegosztást illetően — számol be Szladecskó György, az Országos Söripari Vállalat szakszervezeti tanácsának titkára, mondván, hogy az egyes gyárak szakszervezeti bizottságai önállóan döntenek a rájuk ruházott kérdésekben. — A műhelyek szervezett dolgozóit — mondja — a vezető bizalmiak, illetve a szakszervezeti csoportok élén álló bizalmiak képviselik, véleményüket, javaslataikat figyelembe véve intézkednek a gazdasági vezetők... Vagyis a vezető testületekre szabott és ruházott jogok érvényesítése csak gyári szinten valósulhat meg, mivel a 100—150 főt is számláló műhelyekben a legutóbbi választások során nem hívtak életre műhelybizottságokat A tagság is ismerje és érezze illetékességét és felelősségét — A szakszervezetek joga — a szervezett dolgozók joga — szögezte le Somoskői Gábor, a Szaktanács titkára, arra utalva, hogy a nagyobb hatáskör a gazdaságirányítás új rendszerében a dolgozó emberek igényeit, a közös feladatok iránt érzett felelősségüket fejezi ki, tehát mindenekelőtt a helyi kérdések megítéléséhez és megoldásához kínál az eddiginél nagyobb lehetőséget. — Következésképpen — hívta fel a figyelmet — a munkamegosztás, a jogkörök elhatárolása a vállalati szakszervezeti szervek között úgy értendő, hogy az az adott vállalat, egység szervezett dolgozóit, illetve választott képviselőit, a különböző szintű vezető testületeket hatalmazza fel a rájuk ruházott kérdésekben. Vagyis a szervezett dolgozóknak ismerniük és érezniük kell a maguk illetékességét, a vele járó felelősséget, melyet meghallgatásuk, véleményük és igazságérzetük szerint, törvényeink szellemében, a választott szervek képviselnek és tartoznak számot adni választóiknak. A Szaktanács titkárának észrevételei annál is inkább megszívlelendők, mivel a véleményekből eléggé egyértelműen kitűnt, hogy mindaz a törekvés és kezdeményezés, amely a szakszervezeti szervek megnövekedett feladatát, kibővült jogkörét akarja realizálni, jobbára csak a vállalati, illetve gyári szintű szakszervezeti szervek közti munkamegosztás formáját Foglalkozni a dolgozók többségét érintő kérdésekkel — A vállalati szakszervezeti szervek felkészültségét, tenni akarását bizonyítja — fejezte ki elismerését Somoskői Gábor —, hogy a kollektív szerződésekben nagy gondossággal, ügyszeretettel fogalmazódtak meg mindazok az alapvető jogok és módok, a szakszervezeteknek az a felelőssége, mely elsődlegesen a dolgozó emberek érdekeit, törekvéseit hivatottak védeni, kifejezni. Ezeket tiszteletben kell tartani, küzdeni kell a kötelezettségek valóra váltásáért, de úgy gondolom — tette hozzá —, hogy módot és mértéket tartva, most már elő lehetne venni néhány olyan általánosabb helyi témát is, amelynek a megoldása régóta várat magára, s a változó körülmények sürgetik rendezésüket. A jelenlevőket biztatva megállapította: az indítóokokat, összefüggéseket feltárva, még akkor is foglalkozni kell a dolgozók többségét érintő kérdésekkel, ha azok végleges megoldására pillanatnyilag nem tudnak választ adni. A beszélgetésből az is leszűrhető volt, hogy a jogok és lehetőségek sokasága között a döntési, illetve egyetértési hatáskör mellett háttérbe szorul a jóváhagyási, véleményezési és az ellenőrzési lehetőségekkel való élés, holott az utóbbiak köre többszöröse az előbbinek, és szinte naponta és olykor érzékenyebben érintik a szervezett dolgozókat Erre azért is érdemes felfigyelni, mivel a gyáregységek szakszervezeti bizottságainak, de kiváltképpen a műhelybizottságoknak, a szakszervezeti csoportoknak és a bizalmiaknak éppen a jóváhagyási, véleményezési és ellenőrzési jogkörök gyakorlása a szervezett dolgozók aktivitásának e kérdésekkel kapcsolatos kiváltása ad érdemi és mindennapra szóló feladatot. »A régi és az új harca bontakozik ki« — summázták, azzal zárva a tanulságos eszmecserét, hogy az élet az új malmára hajtja a vizet, melynek áradását csakis a szervezett dolgozók millióinak tevőleges közreműködése táplálhatja. Fekete Béla Télen-nyáron szabadban dolgoznak. Nap süti, eső áztatja őket, szél cserzi barnára arcukat. Naponta más tájék, más város adja kenyerüket. Hajdanvolt szegényemberek, emberpiac járta, szabadságszerető, keményen harcolni tudó, falusi emberek megmaradt csapatai: kubikosok. Városok, utak, hidak munkásai, akik a földhöz csupán annyiban tartoznak, hogy földmunkán dolgoznak. Talicskájukat jobbára fürge szalagok váltották fel, a csákány, ásó, lapát munkáját is gépek segítik. Az országban mindenütt, ahol építkeznek, szükség van rájuk. A Csongrád főterén egy megdúcolt, hosszú árok elején, kalapban, napszemüvegben ássa a földet Miklós Vendel. — Mióta végez ilyen munkát? — 1927-ben álltam kubikolni. Csináltam én már Tisza-gátat, Duna-gátat, vasutat, csatornát, Pesten három évig dolgoztam építkezésen. Itt jobb, csanyteleki vagyok, hazajárok. Vár a család. A lányom tanárnő, a gyerek megnősült, a kicsi technikumba jós. — Mi szeretett volna lenni? — Én? — villanásnyit gondolkozik, az ásót bevágja a földbe. — Hát, suszter. De nem volt meg az iskola. Másfél évet jártam. Mellettünk két fiatalember hallgatja a beszédet. Nyíradonyiak, Czakó Gábor, a kotrógép kezelője meg a sógora, akit ő csalt el erre a munkára. — Szombatonként hazajárunk — mondja. — Az ebédet, szállást a vállalat biztosítja, itt albérletben lakunk. Este sakkozunk, vacsorát főzünk, az irodán vagy a klubteremben nézzük a tv-t. Hogy mit szól a feleségem? Már úgy kezdtük az életet, hogy külön voltunk. Mindig eljártam dolgozni. A sógor barna tenyerét nyírségi földek edzették. — Biztosabbnak néz ez ki — szól —, biztosabb forint. Én még csak most kezdtem, de 1800-at meg tudok keresni. Kánikulai meleggel zuhog a napsütés, a feltúrt városban nem nehéz kubikost találni. Viszont csongrádi alig akad köztük. Vikor János közülük való. Tizenkét testvérrel nézte otthon a szegénységet. Kiskorában fehér kötényes pékekről, jó szagú kenyerekről álmodott. Aztán kanászkodott, cselédeskedett, megfogta mindig a munka nehezebbik végét. Büszke hidak, kórházak helyét egyengette, földhegyeket hordott el talicskán, hatalmas köveket tolt uszályokra, ahol hám nélkül, keskeny pallón harminc métert ismegment a víz felett. Szombat-vasárnaponként otthon dolgozik, meg elmegy maszekolni. A városhoz köti beteg felesége, meg a szapora munka. Most a városi fürdő előtt emelgeti kocsira a földet. Lárma, derűs visongás, vízszagú forróság csap ki az utcára, körülfogja az embert, aki — pedig már nem drága — mindössze egyszer látta a strand habos, kék vizét. Csongrádi kubikosok . Lélekvesztő falétrán igyekszünk a magasba. Mögöttünk a Tisza folydogál, elöl a sárga búzatáblán pipacsok égnek, lent tompa mozgással forgatja a betont a keverőgép. Tíz méter talicskával a szállítószalagig — 100— 150 kiló fordulója — 10 méter a szalagról fölfelé, fönt a vízemelőn csúszdába lapátolja a masszát a kubikos. — Apám is kubikos ember volt — mondja a 42 éves Pető András — én is tizenhat éves koromtól csinálom. Nem mondom, hogy könnyű volt. Vittük a pokrócot, istállókban, sátrakban aludtunk, reggel, este ettük a szalonnát. Most meg üzemi konyha, szállás, mifene. Dolgozni? Hát dolgozni most is úgy kell, mint régen. Beszéde alatt kupacba gyűlik a beton, Pető András tempósan nekilát, aztán folytatja: — Szegváriak vagyunk, az egész brigád. Hazajárunk. Inkább csak a megyében vállalunk munkát. Persze, azért körülnézünk Pesten, Szegeden is, múltkor az asszonnyal Vásárhelyen voltunk. Nem hagyhatom ki a kérdést: Szántó Kovács János szobrát látta-e? — Az ám! Olyanforma, mint mi vagyunk ... Tűnődöm a régi szoborvitákon, melyeknek igazságát Pető András kibökte. Nézem az embereket, a nyugdíjba vonuló Pusztai Istvánt, a fiatal Micki Pált, a távolabb dolgozó csongrádiakat, akikben magától értetődően kubikosként él az apáik érdekeit védő, bátor szívű népvezér emléke. Hallgatom a dicsérő szót: országos hírűek, jó munkások a szegvári, csongrádi kubikosok. Nemcsak földmunkát végeznek, betonoznak, csövet szerelnek, építenek, szakmunkát is rájuk lehet bízni. A munkahelyhez Fodor Mihály kalauzol bennünket. Ös csongrádi, rengeteg kitüntetéssel, oklevéllel. És panasszal, hogy miért mennek el innen a csongrádiak, miért jönnek ide más vidékiek, hogy mennyi pénze megy el így a népgazdaságnak utaztatásra, különélési pótlékokra. Figyelmesen méregetem, amikor cinkos mosollyal meséli az ivásokat , amire a magafajtának minden alkalom jó, ha megkapják, amire számítanak, azért, ha nem, akkor azért, aztán összkomfortos modern lakásába invitál, este tv-t néz, meg Aranyembert olvas... Magára talált, méltatlankodó szavai kísérnek a zötyögős, napsütötte utcákon. — Én is féltem, bérházba költözni. De el nem cserélném semmiért. Mi még megriadunk a jótól... Talán nem is furcsa: a kubikosok közt egyetlen kövér embert se láttam. Laczkó Mihály tekintélyes, sűrű termete, intelligens, szép beszéde is kitűnik közülük. Bécset emlegeti, amelyet 16 évesen megjárt kubikmunkával, meg a hercegprímás birtokát, a szakszervezeti mozgalmi hajlékot, amire kubikosbállal gyűjtötték a pénzt, a zaklatásokat a Népszaváért, röpgyűlésekért, s a gyűléseket, ahol a 17—18 tag mellett 20 csendőr vigyázta a rendet. Messziről díszes házában most nyugdíjas-napok pihenőjét tölti, kevés panasszal. — Szívkoszorúér-elmeszesedésem van, visszerek a lábamon, az évek meglátszanak rajta. — Dr. Varga József tanácselnök — akit Kovács István földmunkás felesége tisztelettel úgy emleget: «Varga úr« — ezeket mondja: — Tipikus kubikos város volt Csongrád meg a környéke régen is. Mindig eljártak az emberek. A hagyomány kényszerítő hagyomány volt, a város nem tudta eltartani őket. Aki megbecsülte magát, itthon házat, földet tudott venni, felesége gondjaira bízva. Eljárnak most is, de a számuk egyre fogy. 1966-ban két és fél ezer kubikosunk volt, most csupán 1271-en vannak. Az itthoni munka, üzemeink megkötik őket. Most van, akit a több pénz visz el, a másik részét a megszokás, hogy 30—40 esztendeje ezt csinálja. Volt, aki titokban elmesélte: jobb, ha nem ül az asszony szoknyáján ... — De hát itthon is szükség lenne rájuk, városunk jövőjéhez nem elég jó asszonykéz. Jakab Ágnes miMMm (Gonda György felvételei) Keresem a szavakat, de hasztalan, az alkotás nagyságáról szebben és meggyőzőbben beszélnek a fejlődés méreteit jelző számok, a roppant erejű tények. «A kezdet kezdetén, 1948-ban a géppark összteljesítménye 3000 lóerő, az egy építőipari munkásra vetített villamosenergia-felhasználás évi átlaga alig 10 kilowattóra volt...« És ma, 1968-ban: *A fennállásának 20. évfordulóját ünneplő állami építőipar gépeinek és berendezéseinek összteljesítménye meghaladja a 680 000 lóerőt... A vállalatok termelése az elmúlt két évtized alatt megháromszorozódott, és a haza arculatát megváltoztató új városok, ipari központok, új gyárak, iskolák, szociális és kulturális intézmények, mezőgazdasági épületek, hidak és utak sokaságával egyidejűleg csaknem egymillió lakást készítettek el építőink... . Háromszáz milliárd forintra becsülik az építők nehéz és fáradságos munkájának értékét, melynek végzése közben megizmosodott és iparosodott a sok nemes és nagy múltú szakmát egyesítő építőipar s vele változott, gazdagodott építőink élete, munkakörülménye is. Az előre gyártott elemek, a házgyárak, a gépek korszaka ez, amelyben már nem ismer önmagára a húsz év előtti építőmunkás sem, más a maga és a szakma igénye, mást várunk tőle mi is. Ezek tények. Tények még akkor is, ha az évek során nemegyszer sürgettük és olykor el is marasztaltuk építőinket, többet és jobbat várva tőlük, hogy a lakosság, a népgazdaság megnövekedett igényei szerint tegyenek. S ha fáradozásaikat nem is koronáz,ta mindig és mindenben teljes siker, ők értettek a szóból és a gondokat viselve, sok jogos kérés, bírálat megfogant és magasabb szintet ért el az állványok alatt csakúgy, mint a tervezőirodákban vagy építőanyag-ipari üzemekben. Keretettel és elismeréssel gondolunk rájuk a hagyományos K-s építők napja és az államosítás 20. évfordulója alkalmából, azt várva, hogy az ünnepi esemény újabb lendületet ad az egész ország fejlődését érintő építőipari feladatok ellátásához, a gondok vállalásához, enyhítéséhez. Erőt, egészséget, további jó munkát, építő szaktársak! (fekete) Köszöntjük az építőket NÉPSZAVA 1968. június 16 .