Népszava, 1968. június (96. évfolyam, 127–152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

A szakszervezeti szervek kifejezik és képvisel, de~ A jogok a szervezett dolgozókat illetik »A szervezett dolgozók ismerik-e megnövekedett jogaikat, érák-e a vele já­ró felelősséget, s a jog birtokában hogyan, mi­ként élnek a kínálkozó nagy lehetőségekkel, kap­nak-e elegendő biztatást, módszerbeli segítséget a különböző szinten válasz­tott szerveiktől?...« A kérdés, melyre ez al­kalommal a sör-, a kon­zerv-, a sütő-, az édes- és a dohányipar vállalati szakszervezeti szerveinek vezetői válaszotok, a Szaktanácsban hangzott el. Ám az elmondottak, a tapasztalatok alapján na­gyon is időszerűnek lát­szik feltenni és felelni rá máshol is. Már csak azért is, mert amint azt az öt élelmiszer-iparág szak- szervezeti képviselői is el­mondották, sok jót ígérő kezdeményezés, út- és módkeresés jelzi a válla­lati. üzemi szakszervezeti tevékenység változását, gazdagodási folyamatát, de köt még a régi felfo­gás, stílus és sok kér­désben a bizonytalanság, amelyeknek az oldásához, tisztázásához több és ha­tározottabb biztatást, el­igazítást várnak a közpon­ti szervektől. ölti, és még nem vált elég­gé a szervezett dolgozók közügyévé. Ezt bizonyítja a többi között, hogy még csak nem is említették a szakszervezeti csoport, a műhely vagy a gyári tag­gyűlés szerepét, esetleges állásfoglalását, döntését a szóban forgó, vagy más, őket érintő kérdésekkel kapcsolatban. De arra is alig akad példa, hogy ér­demi állásfoglalási, véle­ményezési joggal ruháztak volna fel műhelybizottsá­gokat, szakszervezeti cso­portokat. Ennek oka per­sze abban is keresendő, hogy nem mondható ki­elégítőnek az azonos szin­tű gazdasági vezetők jog­köre, felelőssége sem. Foglalkozni a dolgozók többségét érintő kérdésekkel A vezető testületek már előbbre léptek — Arról, hogy a rendel-' kezesre álló jóléti és szo­ciális keretet mire és ho­vá fordítsuk, a gazdasági vezetők véleményének meghallgatása után. mi döntöttünk — újságolja Varga József, a dohány­ipar szakszervezeti taná­csának titkára. — Az egyes üzemeket megillető pénzösszegek és lehetősé­gek módja, felhasználósa fölött pedig a helyi szak- szervezeti szervek hatá­roznak. Hasonlóképpen határoztunk a részesedési alap felosztásának elvei­ről, módjáról is... — Mi az egyes üzemek, műhelyek gazdasági veze­tőinek jogköréhez igazít­va jelöltük meg a szak- szervezeti és műhelybi­zottságok feladatait, ha­táskörét — mondja Hege­dűs Ottó, a Fővárosi Sü­tőipari Vállalat szakszer­vezeti tanácsának titkára. — Így például a kollektiv szerződésben megjelölt munkaügyi, bérezési és más olyan kérdésekben, amelyeknek megítélése, eldöntése műhelyi, illetve üzemi szinten lehetséges, a helyi szakszervezeti szerveké az illetékesség. Azt is előírtuk, hogy a munkásokat érintő vala­mennyi üggyel kapcsolat­ban ki kell kérni a bizal­miak véleményét. — Elmondhatom — te­szi hozzá —, hogy a vál­lalat vezetői tiszteletben tartják a szakszervezeti szerveket megillető jogo­kat. Hatáskörünknek meg­felelően döntöttünk pél­dául a szociális keretek hovafordításárói, egy üdü­lő építéséről, a kulturális és sportcélokra biztosított összegek vállalati, illetve gyáregységek közti felosz­tásáról. — A kollektív szerződés megkötése alkalmas idő­ben történt — fejezi ki mindannyiuk egyöntetű véleményét Mátravölgyi József né, a Budapesti Cso­koládégyár szakszervezeti tanácsának titkára —, mert abban sok mindent mindjárt rögzíteni lehe­tett, ami kifejezi a szak- szervezetek megnöveke­dett jogkörét. Rajtunk múlik, hogy miből mit és hogyan valósítunk meg. A gazdasági vezetőkkel meg­értjük egymást, a munká­sokat érintő kérdésekben a műhelybizottságok a bi­zalmiak véleménye nélkül nem intézkednek. A többi között most az a gondunk, hogy miként álljunk ellen a nagyarányú munkás­csábításnak. Mi azt ajánl­juk a gyár vezetőinek, hogy a becsületes munka megfelelő dotálása mellett a 44 órás munkahét nyúj­totta kedvezmények ki­egészítéseképpen javítsuk tovább a munkafeltétele­ket, a szociális körülmé­nyeket. — Mi is a kollektív szerződésben rendeztük az alapvető dolgokat — kap­csolódik társaihoz Jakab András, a Budapesti Kon­zervgyár szakszervezeti tanácsának titkára, de ő már hozzáteszi, hogy mó­dokban, kezdeményezések tekintetében az élet töb­bet igényel. — Elvileg, vagyis papí­ron mi is megpróbáltuk elhatárolni a feladatokat, de nap mint nap előfor­dul, hogy a szakszervezeti bizottságtól várják az igent vagy a nemet sok olyan kérdésben, amely­ben a munkapadok mel­lett a műhelybizottságok- nak, a bizalmiaknak kel­lene állást foglalni, dön­teni. A gazdasági vezetők olykor értetlenséggel, el­lenállással viseltetnek, amikor szólunk, véle­ményt mondunk a ránk ruházott jogok, feladatok birtokában... — A központi vezetőség határozatának szellemé­ben jártunk el mi is a munkamegosztást illetően — számol be Szladecskó György, az Országos Sör­ipari Vállalat szakszerve­zeti tanácsának titkára, mondván, hogy az egyes gyárak szakszervezeti bi­zottságai önállóan dönte­nek a rájuk ruházott kér­désekben. — A műhelyek szerve­zett dolgozóit — mondja — a vezető bizalmiak, il­letve a szakszervezeti cso­portok élén álló bizalmiak képviselik, véleményüket, javaslataikat figyelembe véve intézkednek a gazda­sági vezetők... Vagyis a vezető testüle­tekre szabott és ruházott jogok érvényesítése csak gyári szinten valósulhat meg, mivel a 100—150 főt is számláló műhelyekben a legutóbbi választások során nem hívtak életre műhelybizottságokat — A vállalati szakszer­vezeti szervek felkészült­ségét, tenni akarását bizo­nyítja — fejezte ki elis­merését Somoskői Gábor —, hogy a kollektív szer­ződésekben nagy gondos­sággal, ügyszeretettel fo­galmazódtak meg mind­azok az alapvető jogok és módok, a szakszervezetek­nek az a felelőssége, mely elsődlegesen a dolgozó em­berek érdekeit, törekvé­seit hivatottak védeni, ki­fejezni. Ezeket tiszteletben kell tartani, küzdeni kell a kötelezettségek valóra váltásáért, de úgy gondo­lom — tette hozzá —, hogy módot és mértéket tartva, most már elő le­hetne venni néhány olyan általánosabb helyi témát is, amelynek a megoldása régóta várat magára, s a változó körülmények sür­getik rendezésüket. A jelenlevőket biztatva ' megállapította: az indító- okokat, összefüggéseket feltárva, még akkor is fog­lalkozni kell a dolgozók többségét érintő kérdések­kel, ha azok végleges meg­oldására pillanatnyilag nem tudnak választ adni. A beszélgetésből az is leszűrhető volt, hogy a jo­gok és lehetőségek soka­sága között a döntési, il­letve egyetértési hatáskör mellett háttérbe szorul a jóváhagyási, véleménye­zési és az ellenőrzési le­hetőségekkel való élés, holott az utóbbiak köre többszöröse az előbbinek, és szinte naponta és oly­kor érzékenyebben érintik a szervezett dolgozókat Erre azért is érdemes fel­figyelni, mivel a gyáregy­ségek szakszervezeti bi­zottságainak, de kivált­képpen a műhelybizottsá­goknak, a szakszervezeti csoportoknak és a bizal­miaknak éppen a jóváha­gyási, véleményezési és ellenőrzési jogkörök gya­korlása a szervezett dol­gozók aktivitásának e kér­désekkel kapcsolatos ki­váltása ad érdemi és min­dennapra szóló feladatot. »A régi és az új harca bontakozik ki« — sum­mázták, azzal zárva a ta­nulságos eszmecserét, hogy az élet az új malmára hajtja a vizet, melynek áradását csakis a szerve­zett dolgozók millióinak tevőleges közreműködése táplálhatja. Fekete Béla Köszöntjük az építőket X eresem a szavakat, de haszta­lan, az alkotás nagyságáról szebben és meggyőzőbben beszélnek a fejlődés méreteit jelző számok, a roppant erejű tények: «A kezdet kezdetén, 1948-ban a géppark összteljesítménye 3000 lóerő, az egy építőipari munkásra vetített villamosenergia-felhasználás évi át­laga alig 10 kilowattóra volt...« És ma, 1968-ban: *A fennállásának 20. évfordulóját ünneplő állami építőipar gépeinek és berendezéseinek összteljesítménye meghaladja a 680 000 lóerőt... A vál­lalatok termelése az elmúlt két év­tized alatt megháromszorozódott, és a haza arculatát megváltoztató új vá­rosok, ipari központok, új gyárak, is­kolák, szociális és kulturális intézmé­nyek, mezőgazdasági épületek, hidak és utak sokaságával egyidejűleg csak­nem egymillió lakást készítettek el építőink... . Háromszáz milliárd forintra becsü­lik az építők nehéz és fáradságos munkájának értékét, melynek végzé­se közben megizmosodott és iparoso­dott a sok nemes és nagy múltú szak­mát egyesítő építőipar s vele válto­zott, gazdagodott építőink élete, mun­kakörülménye is. Az előre gyártott elemek, a házgyárak, a gépek kor­szaka ez, amelyben már nem ismer önmagára a húsz év előtti építőmun­kás sem, más a maga és a szakma igénye, mást várunk tőle mi is. Ezek tények. Tények még akkor is, ha az évek során nemegyszer sürget­tük és olykor el is marasztaltuk épí­tőinket, többet és jobbat várva tőlük, hogy a lakosság, a népgazdaság meg­növekedett igényei szerint tegyenek. S ha fáradozásaikat nem is koronáz-, ta mindig és mindenben teljes siker, ők értettek a szóból és a gondokat vi­selve, sok jogos kérés, bírálat megfo­gant és magasabb szintet ért el az állványok alatt csakúgy, mint a ter­vezőirodákban vagy építőanyag-ipari üzemekben. zeretettel és elismeréssel gon- dőlünk rájuk a hagyományos K-s építők napja és az államosí­tás 20. évfordulója alkalmá­ból, azt várva, hogy az ünnepi ese­mény újabb lendületet ad az egész ország fejlődését érintő építőipari fel­adatok ellátásához, a gondok vállalá­sához, enyhítéséhez. Erőt, egészséget, további jó mun­kát, építő szaktársak! (fekete) A tagság is ismerje és érezze illetékességét és felelősségét — A szakszervezetek jo­ga — a szervezett dolgo­zók joga — szögezte le Somoskői Gábor, a Szak­tanács titkára, arra utal­va, hogy a nagyobb hatás­kör a gazdaságirányítás új rendszerében a dolgozó emberek igényeit, a közös feladatok iránt érzett fe­lelősségüket fejezi ki. te­hát mindenekelőtt a helyi kérdések megítéléséhez és megoldásához kínál az ed­diginél nagyobb lehetősé­get. — Következésképpen — hívta fel a figyelmet — a munkamegosztás, a jog­körök elhatárolása a vál­lalati szakszervezeti szer­vek között úgy értendő, hogy az az adott vállalat, egység szervezett dolgo­zóit, illetve választott kép­viselőit, a különböző szin­tű vezető testületeket ha­talmazza fel a rájuk ruhá­zott kérdésekben. Vagyis a szervezett dolgozóknak ismerniük és érezniük kell a maguk illetékességét, a vele járó felelősséget, me­lyet meghallgatásuk, véle­ményük és igazságérzetük szerint, törvényeink szel­lemében, a választott szer­vek képviselnek és tartoz­nak számot adni válasz­tóiknak. A Szaktanács titkárá­nak észrevételei annál is inkább megszívlelendők, mivel a véleményekből eléggé egyértelműen ki­tűnt, hogy mindaz a tö­rekvés és kezdeményezés, amely a szakszervezeti szervek megnövekedett feladatát, kibővült jogkö­rét akarja realizálni, job­bára csak a vállalati, il­letve gyári szintű szak- szervezeti szervek közti munkamegosztás formáját Csongrádi kubikosok miMMm Télen-nyáron szabadban dolgoznak. Nap süti, eső áztatja őket, szél cserzi barnára arcukat. Naponta más tájék, más város adja kenyerüket. Hajdanvolt szegényemberek, ember­piac járta, szabadságszere­tő, keményen harcolni tu­dó, falusi emberek meg­maradt csapatai: kubiko­sok. Városok, utak, hidak munkásai, akik a földhöz csupán annyiban tartoz­nak, hogy földmunkán dolgoznak. Talicskájukat jobbára fürge szalagok váltották fel, a csákány, ásó, lapát munkáját is gé­pek segítik. Az országban mindenütt, ahol építkez­nek, szükség van rájuk. O Csongrád főterén egy megdúcolt, hosszú árok elején, kalapban, napszemüvegben ássa a földet Miklós Vendel. — Mióta végez ilyen munkát? — 1927-ben álltam kubi- kolni. Csináltam én már Tisza-gátat, Duna-gátat, vasutat, csatornát, Pesten három évig dolgoztam építkezésen. Itt jobb: csanyteleki vagyok, haza­járok. Vár a család. A lá­nyom tanárnő, a gyerek megnősült, a kicsi techni­kumba jós. — Mi szeretett volna lenni? — Én? — villanásnyit gondolkozik, az ásót be­vágja a földbe. — Hát, suszter. De nem volt meg az iskola. Másfél évet jár­tam. Mellettünk két fiatal­ember hallgatja a beszé­det. Nyíradonyiak. Czakó Gábor, a kotrógép kezelő­je meg a sógora, akit ő csalt el erre a munkára. — Szombatonként haza­járunk — mondja. — Az ebédet, szállást a vállalat biztosítja, itt albérletben lakunk. Este sakkozunk, vacsorát főzünk; az irodán vagy a klubteremben néz­zük a tv-t. Hogy mit szól a feleségem? Már úgy kezdtük az életet, hogy kü­lön voltunk. Mindig eljár­tam dolgozni. A sógor barna tenyerét nyírségi földek edzették. — Biztosabbnak néz ez ki — szól —, biztosabb fo­rint. En még csak most kezdtem, de 1800-at meg tudok keresni. Kánikulai meleggel zuhog a napsütés, a feltúrt városban nem ne­héz kubikost találni. Vi­szont csongrádi alig akad köztük. Vikor János közülük va­ló. Tizenkét testvérrel néz­te otthon a szegénységet. Kiskorában fehér kötényes pékekről, jó szagú kenye­rekről álmodott. Aztán ka- nászkodott, cselédeskedett, megfogta mindig a munka nehezebbik végét. Büszke hidak, kórházak helyét egyengette, földhegyeket hordott el talicskán, hatal­mas köveket tolt uszályok­ra, ahol hám nélkül, kes­keny pallón harminc mé­tert is «-megment« víz fe­lett. Szombat-vasárnaponként otthon dolgozik, meg el­megy maszekolni. A vá­roshoz köti beteg felesége, meg a szapora munka. Most a városi fürdő előtt emelgeti kocsira a földet. Lárma, derűs visongás, vízszagú forróság csap ki az utcára, körülfogja az embert, aki — pedig már nem drága — mindössze egyszer látta a strand ha­bos, kék vizét. O Lélekvesztő falétrán igyekszünk a magas­ba. Mögöttünk a Tisza folydogál, elöl a sárga bú­zatáblán pipacsok égnek, lent tompa morgással for­gatja a betont a keverő­gép. Tíz méter talicskával a szállítószalagig — 100— 150 kiló fordulója — 10 méter a szalagról fölfelé, fönt a vízemelőn csúszdá­ba lapátolja a masszát a kubikos. — Apám is kubikos ember volt — mondja a 42 éves Pető András — én is tizenhat éves koromtól csinálom. Nem mondom, hogy könnyű volt. Vittük a pokrócot, istállókban, sátrakban aludtunk, reg­gel, este ettük a szalonnát. Most meg üzemi konyha, szállás, mifene. Dolgozni? Hát dolgozni most is úgy kell, mint régen. Beszéde alatt kupacba gyűlik a beton, Pető And­rás tempósan nekilát, az­tán folytatja: — Szegváriak vagyunk, az egész brigád. Hazajá­runk. Inkább csak a me­gyében vállalunk munkát. Persze, azért körülnézünk Pesten, Szegeden is, múlt­kor az asszonnyal Vásár­helyen voltunk. Nem hagyhatom ki a kérdést: Szántó Kovács János szobrát látta-e? — Az ám! Olyanforma, mint mi vagyunk .,. Tűnődöm a régi szobor­vitákon, melyeknek igaz­ságát Pető András kibök­te. Nézem az embereket, a nyugdíjba vonuló Pusztai Istvánt, a fiatal Micki Pált, a távolabb dolgozó csong­rádiakat, akikben magától értetődően kubikosként él az apáik érdekeit védő, bátor szívű népvezér em­léke. Hallgatom a dicsérő szót: országos hírűek, jó munkások a szegvári, csongrádi kubikosok. Nemcsak földmunkát vé­geznek, betonoznak, csö­vet szerelnek, építenek, szakmunkát is rájuk le­het bízni. A munkahelyhez Fo­dor Mihály kalauzol bennünket. Ös-csongrádi, rengeteg kitüntetéssel, ok­levéllel. És panasszal, hogy miért mennek el in­nen a csongrádiak, miért jönnek ide más vidékiek, hogy mennyi pénze megy el így a népgazdaságnak utaztatásra, különélési pótlékokra. Figyelmesen méregetem, amikor cinkos mosollyal meséli az ivásokat — amire a magafajtának minden alkalom jó, ha megkapják, amire számí­tanak, azért, ha nem, ak­kor azért; aztán összkom­fortos modern lakásába invitál, este tv-t néz, meg Aranyembert olvas... Magára talált, méltatlan­kodó szavai kísérnek a zötyögős, napsütötte ut­cákon. — En is féltem, bérház­ba költözni. De el nem cserélném semmiért. Mi még megriadunk a jó­tól... O Talán nem is furcsa: a kubikosok közt egyetlen kövér embert se láttam. Laczkó Mihály tekintélyes, sűrű termete, intelligens, szép beszéde is kitűnik közülük. Bécset emlegeti, amelyet 16 éve­sen megjárt kubikmunká- val, meg a hercegprímás birtokát; a szakszervezeti mozgalmi hajlékot, amire kubikosbállal gyűjtötték a pénzt, a zaklatásokat a Népszaváért, röpgyűlé- sekért, s a gyűléseket, ahol a 17—18 tag mellett 20 csendőr vigyázta a ren­det. Messziről díszes házá­ban most nyugdíjas-napok pihenőjét tölti, kevés pa­nasszal. — Szívkoszorúér-elme- szesedésem van, visszerek a lábamon, az évek meg­látszanak rajta. O Dr. Varga József ta­nácselnök — akit Kovács István földmun­kás felesége tisztelettel úgy emleget: «Varga úr« — ezeket mondja: — Tipikus kubikos-vá­ros volt Csongrád meg a környéke régen is. Min­dig eljártak az emberek. A hagyomány kényszerítő (Gonda György felvételei) hagyomány volt, a város nem tudta eltartani őket. Aki megbecsülte magát, itthon házat, földet tudott venni, felesége gondjaira bízva. Eljárnak most is, de a számuk egyre fogy. 1966-ban két és fél ezer kubikosunk volt, most csupán 1271-en vannak. Az itthoni munka, üze­meink megkötik őket. Most van, akit a több pénz visz el, a másik ré­szét a megszokás, hogy 30—40 esztendeje ezt csi­nálja. Volt, aki titokban elmesélte: jobb, ha nem ül az asszony szoknyá­ján ... — De hát itthon is szük­ség lenne rájuk, városunk jövőjéhez nem elég tu asszonykéz. Jakab Ágnes NÉP SZAVA 1968. június 16 ^

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék