Népszava, 1968. augusztus (96. évfolyam, 179–204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Négy hónap óta élek ebben a lakásban. Mikor beköltöztem, túlzás nélkül mondhatom, pánikban voltam, még tél volt, havazott. Hetekig semmit sem vettem észre a házból, melynek lakója lettem. Munkám után hazajöttem, rendezgettem. Arrébb toltam ládákat, bútorokat, vizuálisan tervrajzot vázoltam fel, hová, mit tegyek. Sokáig minden bizonytalan körvonalakban, kontúrokban volt Az első napok lesújtóak voltak. Tanácstalanságomban minden reménytelennek látszott. Ismerősökkel találkozva, tele voltam panasszal. Tanácsot kértem. (Már a szállítómunkásoknál kezdtem.) A sok jóakaratú tanács fabatkát sem ért Magamra voltam utalva. Többé nem szóltam senkinek. Vagy 1800—2000 könyvem (sohasem jutottam el a pontos megszámolásig, abbahagytam mindig elkedvetlenedve, nem nekem való) öt-tíz kilós csomagokban szanaszét hevertek. A szoba ijesztő, félelmetes látvány volt. A falaknál szó szerint odahajítva a képek, mint valami tárlatrendezés előtt. Torpedó alakzatú csomagokban öltönyeim, holmim, kabátaim, kemény kartonpapírba begyömöszölve, átzsinegelve. Vásároltam kalapácsot, csavarhúzót, harapófogót, fűrészt, képszöget, mindenfajta szöget. Szegecseltem, kopácsoltam, mértem szemre. Képeket áthelyeztem, bútordarabokat tologattam ide-oda És teltek munkával az éjszakák. Kávéfőzőm úgyszólván állandóan be volt kapcsolva Ha már elfáradtam, az egyik ládára ültem, lógáztam a lábamat, mint egy srác, dúdoltam, és egy pohár vörös bortól hamar jókedvem lett És szobámban megint sugárzott, áradt felém hazám, csillagaival, bolygóival, hallucinációs fényeivel, melyekhez hasonlókat sehol sem találni, lankáival, bérceivel, sok sugárzású szívével. Rámzuhanó lelkiismeretem (mindig embertelenül megkínoz), önváddal a felelősségérzetem, kapkodó álomképeim szerelme. Képek. A magyar tájról. Itt-ott francia metszetek, nyomatok is. Tiszán inneni kancsók, szalmával bevont csutora Túrkevéről, reimsi nagyon fakult faliszőnyeg. Már rongyosodik. Talán a fakultsága az igéző. Szeszélyes elrendezésben karcagi és nádudvari cseréptálak, flaskák és az asztalon idejét múlt, elavult, másfél százados francia szótár, bőrháttal. A falon Balzac hollófürtökkel, kerek állal, kövér arccal, és Medgyessy Ferenc önarcképe. Óegyiptomi rajzra emlékeztet, a Ramses fáraók királysírboltjaiban ... Benépesedett polcaimon Balassi Bálint, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, József Attila, Dsida Jenő, Radnóti, Lövik Károly, Krúdy Gyula, Juhász Gyula, Justh Zsigmond, Török Gyula. Tüzek a magyar égbolton. Állandó, nélkülözhetetlen segédkönyveim. A magyar nyelv értelmező szótárának hét kötete, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Riedl Frigyes Petőfije és Arany Jánosa, Péterffy Jenő Magyar irodalmi bírálatai, Gombocz Zoltán A jelenkori nyelvészet alapelvei, A magyar történeti nyelvtan vázlata, Horváth Jánosnak, a magyar értekező próza mesterének klasszikus munkái, Kosztolányi nyelvészeti remeklései. Tanulmányok, elemzések irodalmunk szellemi tájairól, nyelvi éghajlatairól. (Kezem ügyében Karinthy bizarr, lefegyverzően szellemes: Így írtok ti!-re.) Melyik költőnk nyelvében ragyog fel a Dunántúl pannon, kemény, latin ragyogása, a felejthetetlen lírai fényözön, költői sugárzása. A sík Alföld eposzi nyugalma és tájábrázoló, leíró lírája, ahogy Petőfi és Csokonai szétárasztja, Juhász Gyula melankóliában mélyíti, borongósan, rembrandti színekkel az eget befödi. Találékonyság, porzó arany, üde lelemény, fény-árny játékú kedvtelés, pillangósan játszi képzelet elrendezget, eligazít. Ha csak annyi, körömhegynyire ide-oda tologat tárgyakat. Hogy milyen is egy szobarészlet hatása! Ez nem kerül pénzbe. Csak a költészetet akarjuk mindig felfedezni, érzelmi alaprajzából kibontva, nekieresztve, mint a szárnyas angyalokat. Ó, felszabadító tünemény, megveszteget, áltat, becsap gyakran. Színeim között akarok itt is élni. Ahogy felvillantom, széttárom ennek a szobának a hangulatát, összegyűjtöm és összefogom fényeit, látományosságát igyekszem megteremteni. A bandáját, vörös, lila, fekete, cinóber, alkonyati ezüst és tompa arany, és a sok feketék káprázatát. Mindehhez adóhivatalnak nincs köze, semmilyen precíz hivatalnak. Mert a szívet nem adóztatják,, sem a színeket, sem a hangulatokat. Nem kötelezik büntetőjogi felelőssége tudatában nyomtatványok, ívek kitöltésére. Ezek a lomok, kacatok csak számomra felbecsülhetetlenek. Elhelyezve egy metszetet, ceruza- és szénrajzot. (A zaciban értéke alig említésre méltó.) Méricskélve collstokkal a falat, ide egy bizarr kerámiát, hideg maszkot amoda. Bolmányi Ferenc látományos tűzpontjai külön falat érdemelnének. (Segéddé avató, szabadító levelemet, nemességem okmányát vajon hová tegyem? Maradjon az íróasztalomban. Apám lúgmérője és mesteri levele mellett.) Külön szegletben Tolsztoj eléggé ismeretlen képe. Ez az író ad mindig végleges választ életről, betegségről, halálról. Valahol az ember megtalálja az archimédeszi pontot, ha pongyola ízű is, közérthetőbb, ha szaltóról beszélnék. A nagy ugrásról. Munkájában, a lelkiismeretében, a szerelemben, a szokatlant, a boldogságot szemügyre véve, tévedéseiben az élet felismerését, vagy valamilyen kedvtelésben. Van, aki a futballban, a „hajrá Vasas”-ban, a „hipp, hipp, hurrá, Fradi”-ban találja meg. Van, akit az ökölvívó tesz boldoggá, a vállalati igazgató leereszkedő, szétfolyó mosolya, tíz deka liptói túró, Csajkovszkij Anyeginje, Rejtő Jenő Kockás Fredje, a beatzene, Hildesheimer híres regényének, a Tynsetnek, egy álmatlan éjszaka történetének félelmetes ritmusa, a beatlesek. A dobolással kísért szongok, Britten Rekviemje, a volán fölé hajolni és neki, a táncdalfesztivál, a prémium, a felkelő napfény. Az én kedvtelésem a lakásomban hervadt és nekem oly mágikus kacatjaimmal való bíbelődés volt, a magam rendezője, díszlettervezője, jelenetezője voltam. És aztán már nem volt semmi. Nem volt többé semmi dolgom. Magam sem tudom, hogyan történt, figyelni kezdtem a házat, melynél egyik szerény lakója vagyok. Mondhatnám azt is, nyomozásba kezdtem. Kíváncsiságból is. És gondoltam, ennek a háznak az életrajzát kellene megírnom. Egy ház történetét. Most már négy hónapja élek itt És titkát nem tudom megoldani. Mert hogy titka van mai napig, azt nem tudom letagadni. Mit is kezdjek a temérdek anyaggal, amit erről a házról összehordtam? Mert ha az ember valamiről írni akar, legyen alapos, lelkiismeretes, precíz, sőt pedáns, gondoltam. Adatok, statisztika, számok. Hány lakás van ebben a házban, mennyi a lakó? Milyen beosztásúak a lakások? Grafikonokat, tabellákat dolgozhatnék fel, ha véletlenül a hivatásom, kenyerem a statisztika, adatfeltárás lenne. Külön hivatal foglalkozik a ház adminisztrációjával. Tisztviselőkkel, persze rengeteg ügyirattal, íróasztalok tele papírral, írógépek, akták. Ha nagyon muszáj, bemegyek. Három hölgyet látok. (Az egyik nemcsak nagyon figyelmesen mosolyog, hanem nagyon csinos is. Magas nő.) Legutóbb tiszteletteljesen és szerényen redőnyt kértem, ha lehet. Szereljenek az ablakra. Mert a vakító, tűző nap ellen nem tudok védekezni. Nem lehetett. Elutasítottak. Minek is az nekem? Azt hiszem, köszönés nélkül mentem el. Ha eszembe jutott volna megkérdezni, tájékoztathatnak, hogyan élnek az emberek a házban, mi történik az ajtók mögött? Bizonyára úgy néztek volna rám, mintha megőrültem volna. Nem kérdeztem. Nem kockáztathatom meg, hogy valamilyen gyanúba, rossz hírbe kerüljek. Nem jó a rögeszmés hírébe jutni. Házbéremet pontosan fizetem, ajtómon a névjegyem szerény, szolidabb már nem is lehetne. Nem lármázok, csendes lakó vagyok. Mégsem dicsekedhetem, hogy mintalakó lennék. Mert itt általában, feltűnően, szinte kínosan nagy a csend. Ha látogatóm van, mindegy, hogy nő, férfi, az első, amit említ, milyen furcsa, milyen nyomasztó a csend. Tehetetlenül, szinte mentegetőzve beismerem, igaza van. De nem tagadom, feszélyezve. Valami erő van ebben a csendben. Tekintély, egyáltalán nem érzem magam jól ettől. Olyan, mint a szó. Parancs. Néha harag fog el, szinte indulatos ellenszenv. Miért nem nevet senki? Hahotázva, nekieresztve. És miért nem veszekszik senki? Mi van itt? Mi van a magányosokkal? Ha elviselhetetlen minden, van telefonjuk? Szorongó állapotukban hirtelen tárcsáznak? És milyenek itt a családok? Asszonyok. Nők. Itt nincsenek is nők. Legalábbis én nem látom őket. Egyszer valahonnan egy gyerek bukkant fel, köszönt. Megdöbbentem. A holdból pottyant le? Valamelyik gyönyörű csillagról? Azt mondta: „kézit csókolom”. Én meg felszabadultan: „szevasz”. Keresek itt valamit, ami meghitt, valamit, ami közvetlen, tehát kapcsolatot. A ház bejáratánál söröző. A „Két Medve.” Ragyogó. Tehát a kapunál fogad a két medve. Két barátságos, nyilván barátkozni akaró, közvetlen lény. Lomha, bomba, kedveskedő, esetlenül az emberhez dörgölődző mackók. Ó, eliramló, becsapós képzelet A kapun belül szemétgyűjtő kukák hosszú sora. A két medve sehol. (Miért hagyták cserben?) Nagyon ritkán, túlzás nélkül állíthatom, a lépcsőn egy ember. Mintha szellemidézés lenne, összerezzenek ilyenkor. Az egész nem is valószínű, nem is lehet igaz. Lenyűgöz. Egyszer-kétszer azért megtörtént, amikor látogatómat a lépcsőig kísértem, hogy egy ajtó résnyire kinyílt valaki leskelődött, kiváncsi volt Tehát azért vannak kíváncsiak. Mit tudnak rólam? Mit tudnak rólam, a szomszédjuk vagyok? Körülbelül pontos időben megyek el és jövök haza. Olykor szándékosan zörgök a kulccsal, hátha valaki előtűnik, ismerkedik, beszélni kezd. Csak annyit: „esik az eső”. „Ilyen későn tecsik elmenni?” Este van. Tizenegy óra. Keresztül-kasul bolyongok a folyosókon. Senki sem tartóztat Senki sem kíváncsi rám. Senki sem állít meg. Ha ez a vágy, a kószálás (hóbortnak, rögeszmének is nevezhetem) rám jön, fél órát is elkószálok. Ingerült vagyok. A végtelen, kongó, üres folyosók. Üveges, mennyezetig érő ajtók, fehérre lakkozva. Mint a klinikán. Kórházban. Steril, kedélytelen, hideg tisztaság. Józan, kínos tisztaság. Rend. Mindenütt szinte aggályos csend. Mellékfolyosók. Mint a kórházakban, ahol a műtők, röntgenhelyiségek, gyógyszeres szobák, laboratóriumok vannak. Hasztalan keresek egy nővért (akárkit) keményített, túlzottan tiszta blúzban, bóbitával, vakító fehér köpenyes orvost, sietve eltűnve valamelyik kórteremben. Hiányolom az éjszakai ügyeletet. A letompított, lila villanykörtéket a folyosón, valamelyik szögletben ott felejtett, elhagyatott, gurítható kocsit. Mintha jómagam főorvos lennék, éjszakai ügyeleten, ellenőrző körutamat folytatom, figyelek, szemlélek, ellenőrzők. De a semmit érem tetten, ellenőrzöm. Nincs senki rosszul, nincs szükség váratlan beavatkozásra, a műtőnek vélt szoba ajtaját felnyitom. Nincs bezárva. Lássuk csak. Rövid keresés után megtalálom a kapcsolót. Fellobban a higgadt, józan, tárgyilagos villanyfény. A mosoda. Tovább. Megint ajtó. Ez már zárva. Lelakatolva. Felette felirat Raktár. Igen. Itt őrzik felesleges bútoraimat, képeimet, és talán ebbe a száműzetésbe küldött szívemet, ócska szőnyegeimmel. őrjáratomat befejezem. Senkit sem láttam. Este 11 óra. Végigjártam a folyosókat Üres. Üres. Leüthettek, agyonverhettek, megölhettek volna. Igaz, mi keresnivalóm van itt este tizenegykor? Miért keresem itt a nyersanyagot ehhez a novellához? Miért nem elégszem meg a statisztikával és azzal, hogy lesik, ki jön hozzám, ki megy tőlem? Miért akarok kapaszkodni mindenáron az életbe, az emberekbe. Az életből az emberekre következtetni. Egyébként az író hivatásánál fogva kíméletet érdemel, figyelmeztet Dürrenmatt. Ha zokognék, sírnék, őrjöngenék, rosszul lennék, boldog lennék, influenzás, megütném a főnyereményt — életre kelne ez a ház? Maradjunk hallgatagnak, felgyelmezettnek. Alkalmazkodva, szolidárisan, tiszteletteljes alázattal ahhoz a nem írott megegyezéshez, megállapodáshoz, ami kötelező mindenkire ebben a házban. Modortalanság lenne kirúgni a házból, valakihez kéretlenül közeledni, szólni hozzá egyszerűen, „esik az eső”, olyan marhaságot: „hogy teccik élni?” „Hogy teccik szerelmesnek lenni?” „Hogy teccik boldognak lenni?” A ház zárkózott. Tisztelni kell. Egyébként is tekintélytisztelő vagyok. Én nem török be senkinek a privát életébe. Hogy mi van a lakásokban, a négy fal között, az tabu. Ki miért elégedett, ki mire gondol, mikor ágyán fekszik és a plafont nézi? Ki miért szereti a Psota Irént, Yves Montand-t vagy Albert Flóriánt? Kinek mi a hobbyja, mi a ziccere? Kit szeretnek, kit gyűlölnek? Ki kihez ragaszkodik, kit utál és miért? A becsvágyók. A beérkezettek. A letörtek. A karrieristák. A szorgalmasak. A lelkiismeretesek. Balzac mindig kiváncsi volt rájuk. Ja. Ez Balzac. A rajongók nem az esetem, mert ezek szokatlan tünemények. Ravasz szerzők bestseller fércműveiben élnek, sóhajtoznak, sírnak, műnyomat De az igaz. Ha kikísérem látogatómat, felnyílik résnyire egy ajtó, és lesnek. Tehát elfoghat valamilyen ellágyulás. Meghatódom, szinte gyöngéd érzés fog el. Hiszen kíváncsiak. Velem együttéreznek, a maguk módján. A ház életformája szerint. Már a lakásomban vagyok. Telefon itt nincs. Nem várok üzenetet. Nem adok életjelt sehová. Előveszek egy üveg vörös bort Ekkor felvijjog hörögve a szirénázás. Megszoktam. Eleinte meglepett. Most már az itteni életformámhoz tartozik. A statisztikából tudom, hogy a környéken kórházak vannak. Az élet nem romantikus. Az élet készültségben van. Felelős minőségében. Józan. De szirénával rohan. Valahogy félelmetes. Orvosok, kórházi szobáikban beöltözve, bemosakodva, egy fekete mellett ülnek, kimerülten, felkészülve. Ez a szakmájuk, mint nekem, hogy 11-kor a folyosón kószáljak.Ez a kötelességük. A kifőzött műszerek. Az előkészített műtő. A betegágyak. Készültség. Nővérek. A pravazta. Zárt edényben. Az üveglapon. Ágyúgolyókat idéző oxigénpalackok. Védetten a steril arcmaszkok. A műtéthez. Kesztyűk. Oxigéncellák. Nem gondolok a ház titkára. Figyelem a szirénázást, mintha kolompolnának. Egy kalapács bádogra zúdulna. Verné, ütné. Megőrülve, mániákusan. Eszelős könyörtelenséggel és következetességgel. (Lemezjátszón Edith Piaf-lemez fut, lehalkítva.) Ki az, aki a mentőautó ágyán fekszik? Eszméletlen ember? Villamos alá esett? Az utcán járt, elzuhant? Reggel még semmi baja nem volt. Mosakodott, tükör előtt fésülködött, félig odafigyelve, hallgatta két táncszám között az időjárás-jelentést, „derűs idő, napsütés várható”, megreggelizett, az utcán körülnézett, és nekiment a világnak. Talán boldog volt. Mindenesetre gyanútlan. Egy hete volt. Csöngettek. Nem vártam senkit. Ajtót nyitottam. Kisfiú állt előttem. (Honnan pottyant le, a holdból? Milyen gyönyörű csillagról?) Udvariasan meghajolt. „Kérem, itt vannak a mentők.” Nem láthattam természetesen a magam meglepett arcát Megrökönyödve hebegtem: „Tévedés lehet, én nem kértem a mentőket.” A gyerek az ajtószámra felnézett. „Bocsánatot kérek, tévedtem.” Még álltam a küszöbön, mintha villám ütött volna belém. Már egyedül. A gyerek eltűnt Makacsul hajtogattam: „Tévedés lehet, én nem kértem a mentőket” Azóta se láttam a fiút. Be akartam hívni. Gondoltam, talán lesz egy barátom ebben a házban. Micsoda hőség, olvad az aszfalt, gondolta, amikor sportszatyrával beállt az autóbuszra várók kígyózó sorába. A buszok zsúfolva jöttek, megálltak, néhányan feltolakodtak és tovább mentek. A sor alig fogyott. Tíz óra lesz, mire rám kerül a sor, nézett végig az előtte álldogálók tarka tömegén. Igaza volt a feleségemnek, hogy ebben a hőségben nem mozdul ki, ő nem préselteti magát az átforrósodott Ikarus-skatulyákban. Persze, ő kimehet holnap is a strandra, a zöldbe, de nekem csak ez az egyetlen vasárnapom van. Beosztottjai könnyebben kimenekültek a városba napközben, de neki, az osztályvezetőnek, nem lehetett csak úgy elmenni. Ha kilépett, lecsapott rá a titkárnő, hogy mikor jön vissza, mit mondjon, ha keresik, hova kapcsoltassa a vonalat, ha fontos. Éppen ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a vasárnapot, ha csak nem esik, a szabadban töltse. A negyedik buszra végre sikerült felkapaszkodnia. — Menjenek beljebb. Az ajtót nem lehet becsukni — szólt ingerülten a peronon állókra. — Akkor szálljon le, majd jön a következővel. — Na nézzék, de sürgős az úrnak. Miért nem megy kocsival? Kocsival? Mennyivel könnyebb lenne, mint azelőtt. De most bevezették az önálló gazdálkodást, aminek az eredménye az lett, hogy a kocsit nem túlóráztathatja és vasárnap csak rendkívüli esetben, vidéki kiszállásra veheti igénybe. Két test között talált egy cseppnyi rést. Úgy fordult, hogy vállát odahelyezze. Mire a két ember felocsúdott, már közöttük állt és válla hegyét újabb rés felé irányította. Egy megállónyi távolság elég volt ahhoz, hogy a peronról belépjen a busz belsejébe. Ott megállt, lehorgonyzott, mert a nyitott tetőajtón kellemes, hűvös levegő áradt be. Jobbról egy kövér nő dőlt neki teljes súlyával és átforrósodott testével. Mi a fenének mozdul ki az ilyen, fészkelőért dühösen, hogy jobb helyet biztosítson magának.. Felfedezett egy kis rést és előbbre siklott a kocsi közepére. Az előtte álló nő hátra fordult. — Pardon — mondta, mert azt hitte, lábára lépett. A nő mosolyogva bólintott és rajta felejtette tekintetét. — Ez a hőség, kérem — mosolygott ő is. — Kibírhatatlan. — Még egy-két megálló és a zöldben kellemesebb lesz. it nő nevetett. — Remélem. Mert itt úgy érzem magam, mint a pléhdobozba zárt hering. — Ebben is van kellemes ... Jobban megnézte a csevegő partnerét: nem volt szép nő, de barna, napégett arcának szabályos vonalait kedvesnek találta. Szemének kék íve is vonzó volt Újabb rést pillantott meg maga előtt, lába már neki is lendült, hogy tovább lépjen, de visszahúzta, mert nem akarta otthagyni a nőt, aki szüntelenül mosolyogva pislogott rá. Hm, még jó is, hogy nem jött a feleségem, gondolta, úgy látszik, ez a lány vagy aszszony is egyedül van, kettesben meg kellemesebb lesz. — Végigmegy? — kérdezte. — Nem, a végállomás előtt leszállók — csitteregte a nő. — Tudja, mindenki a végállomáson száll le és ott már ilyenkor egy talpalatnyi szabad hely sincs. — Én két megállóval előbb szoktam leszállni, pontosan ezért. A nő nem válaszolt, csak rápillantott, s kissé gúnyosan elhúzta szája szélét — Leszállhatnánk ott, ismerem a terepet, megmutathatnám. — Nem, nem. Most nem. — Csak a végállomás előtt, igaz? A főbiccentés határozott volt. — Akkor jöjjön utánam — mondta csippentve szemével és válla hegyét ismét két test közé fúrta. Mire beértek a megállóba, már ott álltak az ajtóban. Ő volt az első, aki lelépett és kezét nyújtotta a nehéz szatyrot cipelő nőnek. Meglepetten látta, hogy leszálltak azok is, akiken szótlanul mosolyogtál áttört. Így kell ezt csinálni, gondolta. Nem engedte el a nő kezét, vitte, vezette távolabb a tömegtől. A nő azonban tíz lépés után megállt. Letette a szatyrát. Csípőre dobta kezét. Most látta csak, hogy milyen karcsú. A buszban csak az arcát figyelhette meg. — Majd én viszem a szatyrot. Felmegyünk azon az ösvényen, oda nehéz felkapaszkodni, de érdemes, mert kevesen lesznek. — Ó — sóhajtott a nő —, micsoda hőség van. Olvad az aszfalt is, ni, látszik a lábam nyoma. Jobbra-balra lépett, mintha táncolna. A puha aszfalt mélyen besüppedt. — Még öt perc és a hűvösön kellemesebb lesz. — Aha — nevetett a nő és hirtelen a magasba lendítette karját és integetni kezdett. — Várják? — kérdezte a férfi és megfordult. Egy farmernadrágos trikóinges fiú ereszkedett feléjük. — Szia, Klári, már azt hittük, nem jössz! — Szevasz, Feri! A többiek itt vannak? — Mindenki. — Oké! — nevetett a nő. — Csuda meleg van. Olvad az aszfalt. Jaj, mutatkozzatok már be, Marosi osztályvezető elvtárs. Tudod, a bérelszámoló, ahol én dolgozom, ugyanazon a folyosón van... — A — kacagott a fiú — vagy úgy. Én meg már azt hittem, hogy valami ismeretlen akaszkodott a nadrágod szárára, örvendek: Vida Ferenc vagyok. A férfi egy szempillantásra megdermedt: úristen, ez a nő ismer! Aztán komolyan kezet nyújtott a fiúnak. — Marosi... De én nem is zavarok tovább.„ Jó szórakozást. — Viszlát, Marosi elvtárs — mondta hangosan Klári. — Ha ma már nem is, de holnap találkozunk, a folyosón. Marosi peckesen, könynyedén lépkedett, de nem a meredeken felfelé vezető ösvényen, hanem csak az első fa alá. Amikor visszalesett, látta, hogy a fiú könnyedén lóbálja Klári szatyrát a bal kezében, a jobbal meg átölelte a vállát. Ezért igazán kár volt ebben a melegben ide kijönni. Micsoda hőség, gondolta bosszúsan, az aszfalt is olvad. B5HSE5H5E5HSH5PSH52SHS2SSS25HSSSHS2SHS2SESHSHSSSH5HSSSHSHSH5HSH525H52S2SHSS Bába Mihály: Olvad az aszfalt ■■asasasa52S2SaS252SHSHSasaSBSaSHSESESaSa5HSaSR5ESH5H5aSHSa5H5HSHSHSH52S2£í252 8 1968. aui NÉPSZAVA