Népszava, 1968. augusztus (96. évfolyam, 179–204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Négy hónap óta élek ebben a lakásban. Mi­kor beköltöztem, túlzás nélkül mondhatom, pánikban voltam, még tél volt, havazott. Hetekig semmit sem vettem észre a ház­ból, melynek lakója lettem. Munkám után hazajöttem, rendezgettem. Arrébb toltam lá­dákat, bútorokat, vizuálisan tervrajzot vázol­tam fel, hová, mit tegyek. Sokáig minden bi­zonytalan körvonalakban, kontúrokban volt Az első napok lesújtóak voltak. Tanács­talanságomban minden reménytelennek lát­szott. Ismerősökkel találkozva, tele voltam panasszal. Tanácsot kértem. (Már a szállító­­m­unkásoknál kezdtem.) A sok jóakaratú tanács fabatkát sem ért Magamra voltam utalva. Többé nem szóltam senkinek. Vagy 1800—2000 könyvem (sohasem jutot­tam el a pontos megszámolásig, abbahagy­tam mindig elkedvetlenedve, nem nekem való) öt-tíz kilós csomagokban szanaszét he­vertek. A szoba ijesztő, félelmetes látvány volt. A falaknál szó szerint odahajítva a ké­pek, mint valami tárlatrendezés előtt. Tor­pedó alakzatú csomagokban öltönyeim, hol­mim, kabátaim, kemény kartonpapírba begyö­möszölve, átzsinegelve. Vásároltam kalapácsot, csavarhúzót, hara­pófogót, fűrészt, képszöget, mindenfajta szö­get. Szegecseltem, kopácsoltam, mértem szem­re. Képeket áthelyeztem, bútordarabokat to­logattam ide-oda És teltek munkával az éj­szakák. Kávéfőzőm úgyszólván állandóan be volt kapcsolva Ha már elfáradtam, az egyik lá­dára ültem, lógáztam a lábamat, mint egy srác, dúdoltam, és egy pohár vörös bortól ha­mar jókedvem lett És szobámban megint su­gárzott, áradt felém hazám, csillagaival, boly­góival, hallucinációs fényeivel, melyekhez ha­sonlókat sehol sem találni, lankáival, bércei­vel, sok sugárzású szívével. Rámzuhanó lel­kiismeretem (mindig embertelenül megkí­noz), önváddal a felelősségérzetem, kapkodó álomképeim szerelme. Képek. A magyar táj­ról. Itt-ott francia metszetek, nyomatok is. Tiszán inneni kancsók, szalmával bevont csu­tora Túrkevéről, reimsi nagyon fakult fali­szőnyeg. Már rongyosodik. Talán a fakult­­sága az igéző. Szeszélyes elrendezésben kar­cagi és nádudvari cseréptálak, flaskák és az asztalon idejét múlt, elavult, másfél száza­dos francia szótár, bőrháttal. A falon Balzac hollófürtökkel, kerek állal, kövér arccal, és Medgyessy Ferenc önarcképe. Óegyiptomi rajzra emlékeztet, a Ramses fáraók király­sírboltjaiban ... Benépesedett polcaimon Balassi Bálint, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, József Attila, Dsida Jenő, Radnóti, Lövik Károly, Krúdy Gyula, Juhász Gyula, Justh Zsigmond, Török Gyula. Tüzek a magyar égbolton. Ál­landó, nélkülözhetetlen segédkönyveim. A magyar nyelv értelmező szótárának hét kö­tete, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Riedl Frigyes Petőfije és Arany Já­nosa, Péterffy Jenő Magyar irodalmi bírá­latai, Gombocz Zoltán A jelenkori nyelvé­szet alapelvei, A magyar történeti nyelvtan vázlata, Horváth Jánosnak, a magyar érte­kező próza mesterének klasszikus munkái, Kosztolányi nyelvészeti remeklései. Tanulmá­nyok, elemzések irodalmunk szellemi tájai­ról, nyelvi éghajlatairól. (Kezem ügyében Ka­rinthy bizarr, lefegyverzően szellemes: Így írtok ti!-re.) Melyik költőnk nyelvében ragyog fel a Du­nántúl pannon, kemény, latin ragyogása, a felejthetetlen lírai fényözön, költői sugárzása. A sík Alföld eposzi nyugalma és tájábrázoló, leíró lírája, ahogy Petőfi és Csokonai szét­árasztja, Juhász Gyula melankóliában mé­lyíti, borongósan, rembrandti színekkel az eget befödi. Találékonyság, porzó arany, üde lelemény, fény-árny játékú kedvtelés, pillangósan játszi képzelet elrendezget, eligazít. Ha csak annyi, körömhegynyire ide-oda tologat tárgyakat. Hogy milyen is egy szobarészlet hatása! Ez nem kerül pénzbe. Csak a költészetet akar­juk mindig felfedezni, érzelmi alaprajzából kibontva, nekieresztve, mint a szárnyas an­gyalokat. Ó, felszabadító tünemény, megvesz­teget, áltat, becsap gyakran. Színeim között akarok itt is élni. Ahogy felvillantom, széttárom ennek a szobának a hangulatát, összegyűjtöm és összefogom fé­nyeit, látományosságát igyekszem megterem­teni. A bandáját, vörös, lila, fekete, cinóber, alkonyati ezüst és tompa arany, és a sok fe­keték káprázatát. Mindehhez adóhivatalnak nincs köze, semmilyen precíz hivatalnak. Mert a szívet nem adóztatják,, sem a szí­neket, sem a hangulatokat. Nem kötelezik büntetőjogi felelőssége tudatában nyomtatvá­nyok, ívek kitöltésére. Ezek a lomok, kaca­­tok csak számomra felbecsülhetetlenek. El­helyezve egy metszetet, ceruza- és szénraj­zot. (A zaciban értéke alig említésre méltó.) Méricskélve collstokkal a falat, ide egy bi­zarr kerámiát, hideg maszkot amoda. Bolmá­­nyi Ferenc látományos tűzpontjai külön falat érdemelnének. (Segéddé avató, szabadító le­velemet, nemességem okmányát vajon hová tegyem? Maradjon az íróasztalomban. Apám lúgmérője és mesteri levele mellett.) Külön szegletben Tolsztoj eléggé ismeretlen képe. Ez az író ad mindig végleges választ életről, betegségről, halálról. Valahol az ember megtalálja az archimé­deszi pontot, ha pongyola ízű is, közérthe­tőbb, ha szaltóról beszélnék. A nagy ugrásról. Munkájában, a lelkiismeretében, a szere­lemben, a szokatlant, a boldogságot szem­ügyre véve, tévedéseiben az élet felismeré­sét, vagy valamilyen kedvtelésben. Van, aki a futballban, a „hajrá Vasas”-ban, a „hipp, hipp, hurrá, Fradi”-ban találja meg. Van, akit az ökölvívó tesz boldoggá, a vállalati igazgató leereszkedő, szétfolyó mosolya, tíz deka liptói túró, Csajkovszkij Anyeginje, Rejtő Jenő Kockás Fredje, a beatzene, Hil­desheimer híres regényének, a Tynsetnek, egy álmatlan éjszaka történetének félelmetes rit­musa, a beatlesek. A dobolással kísért szon­­gok, Britten Rekviemje, a volán fölé hajolni és neki, a táncdalfesztivál, a prémium, a fel­kelő napfény. Az én kedvtelésem a lakásom­ban hervadt és nekem oly mágikus kacat­­jaimmal való bíbelődés volt, a magam ren­dezője, díszlettervezője, jelenetezője voltam. És aztán már nem volt semmi. Nem volt többé semmi dolgom. Magam sem tudom, ho­­­­gyan történt, figyelni kezdtem a házat, mely­nél­ egyik szerény lakója vagyok. Mondhat­nám azt is, nyomozásba kezdtem. Kíváncsi­ságból is. És gondoltam, ennek a háznak az életrajzát kellene megírnom. Egy ház törté­netét. Most már négy hónapja élek itt És titkát nem tudom megoldani. Mert hogy titka van mai napig, azt nem tudom letagadni. Mit is kezdjek a temérdek anyaggal, amit erről a házról összehordtam? Mert ha az em­ber valamiről írni akar, legyen alapos, lelki­­ismeretes, precíz, sőt pedáns, gondoltam. Ada­tok, statisztika, számok. Hány lakás van eb­ben a házban, mennyi a lakó? Milyen beosz­tásúak a lakások? Grafikonokat, tabellákat dolgozhatnék fel, ha véletlenül a hivatásom, kenyerem a statisztika, adatfeltárás lenne. Külön hivatal foglalkozik a ház adminiszt­rációjával. Tisztviselőkkel, persze rengeteg ügyirattal, íróasztalok tele papírral, írógépek, akták. Ha nagyon muszáj, bemegyek. Három hölgyet látok. (Az egyik nemcsak nagyon fi­gyelmesen mosolyog, hanem nagyon csinos is. Magas nő.) Legutóbb tiszteletteljesen és sze­rényen redőnyt kértem, ha lehet. Szereljenek az ablakra. Mert a vakító, tűző nap ellen nem tudok védekezni. Nem lehetett. Elutasí­tottak. Minek is az nekem? Azt hiszem, kö­szönés nélkül mentem el. Ha eszembe jutott volna megkérdezni, tá­jékoztathatnak, hogyan élnek az emberek a házban, mi történik az ajtók mögött? Bizo­nyára úgy néztek volna rám, mintha meg­őrültem volna. Nem kérdeztem. Nem kockáz­tathatom meg, hogy valamilyen gyanúba, rossz hírbe kerüljek. Nem jó a rögeszmés hírébe jutni. Házbéremet pontosan fizetem, ajtómon a névjegyem szerény, szolidabb már nem is lehetne. Nem lármázok, csendes lakó vagyok. Mégsem dicsekedhetem, hogy minta­lakó lennék. Mert itt általában, feltűnően, szinte kínosan nagy a csend. Ha látogatóm van, mindegy, hogy nő, férfi, az első, amit említ, milyen furcsa, milyen nyomasztó a csend. Tehetetlenül, szinte men­tegetőzve beismerem, igaza van. De nem ta­gadom, feszélyezve. Valami erő van ebben a csendben. Tekin­tély, egyáltalán nem érzem magam jól ettől. Olyan, mint a szó. Parancs. Néha harag fog el, szinte indulatos ellenszenv. Miért nem nevet senki? Hahotázva, nekieresztve. És miért nem veszekszik senki? Mi van itt? Mi van a magányosokkal? Ha elviselhetetlen minden, van telefonjuk? Szorongó állapotuk­ban hirtelen tárcsáznak? És milyenek itt a családok? Asszonyok. Nők. Itt nincsenek is nők. Legalábbis én nem látom őket. Egyszer valahonnan egy gyerek bukkant fel, köszönt. Megdöbbentem. A holdból pot­­­tyant le? Valamelyik gyönyörű csillagról? Azt mondta: „kézit csókolom”. Én meg fel­szabadultan: „szevasz”. Keresek itt valamit, ami meghitt, valamit, ami közvetlen, tehát kapcsolatot. A ház bejáratánál söröző. A „Két Medve.” Ragyogó. Tehát a kapunál fogad a két medve. Két barátságos, nyilván barátkozni akaró, közvetlen lény. Lomha, b­omba, kedveskedő, esetlenül az emberhez dörgölődző mackók. Ó, eliramló, becsapós képzelet A kapun belül szemétgyűjtő kukák hosszú sora. A két medve sehol. (Miért hagyták cser­ben?) Nagyon ritkán, túlzás nélkül állítha­tom, a lépcsőn egy ember. Mintha szellem­idézés lenne, összerezzenek ilyenkor. Az egész nem is valószínű, nem is lehet igaz. Lenyűgöz. Egyszer-kétszer azért megtörtént, amikor látogatómat a lépcsőig kísértem, hogy egy ajtó résnyire kinyílt valaki leskelődött, ki­váncsi volt Tehát azért vannak kíváncsiak. Mit tudnak rólam? Mit tudnak rólam, a­ szomszédjuk vagyok? Körülbelül pontos idő­ben megyek el és jövök haza. Olykor szándékosan zörgök a kulccsal, hát­ha valaki előtűnik, ismerkedik, beszélni kezd. Csak annyit: „esik az eső”. „Ilyen későn tec­­sik elmenni?” Este van. Tizenegy óra. Keresztül-kasul bo­lyongok a folyosókon. Senki sem tartóztat Senki sem kíváncsi rám. Senki sem állít meg. Ha ez a vágy, a kószálás (hóbortnak, rögesz­mének is nevezhetem) rám jön, fél órát is el­kószálok. Ingerült vagyok. A végtelen, kongó, üres folyosók. Üveges, mennyezetig érő aj­tók, fehérre lakkozva. Mint a klinikán. Kór­házban. Steril, kedélytelen, hideg tisztaság. Józan, kínos tisztaság. Rend. Mindenütt szinte aggályos csend. Mellékfolyosók. Mint a kór­házakban, ahol a műtők, röntgenhelyiségek, gyógyszeres szobák, laboratóriumok vannak. Hasztalan keresek egy nővért (akárkit) ke­ményített, túlzottan tiszta blúzban, bóbitával, vakító fehér köpenyes orvost, sietve eltűnve valamelyik kórteremben. Hiányolom az éjsza­kai ügyeletet. A letompított, lila villanykör­téket a folyosón, valamelyik szögletben ott felejtett, elhagyatott, gurítható kocsit. Mintha jómagam főorvos lennék, éjszakai ügyeleten, ellenőrző körutamat folytatom, figyelek, szemlélek, ellenőrzők. De a semmit érem tetten, ellenőrzöm. Nincs senki rosszul, nincs szükség váratlan beavat­kozásra, a műtőnek vélt szoba ajtaját felnyi­tom. Nincs bezárva. Lássuk csak. Rövid keresés után megtalálom a kapcso­lót. Fellobban a higgadt, józan, tárgyilagos villanyfény. A mosoda. Tovább. Megint ajtó. Ez már zárva. Lelakatolva. Felette felirat Raktár. Igen. Itt őrzik felesleges bútoraimat, ké­peimet, és talán ebbe a száműzetésbe küldött szívemet, ócska szőnyegeimmel. őrjáratomat befejezem. Senkit sem láttam. Este 11 óra. Végigjártam a folyosókat Üres. Üres. Leüthettek, agyonverhettek, megölhettek volna. Igaz, mi keresnivalóm van itt este ti­zenegykor? Miért keresem itt a nyersanya­got ehhez a novellához? Miért nem elégszem meg a statisztikával és azzal, hogy lesik, ki jön hozzám, ki megy tőlem? Miért akarok kapaszkodni mindenáron az életbe, az embe­rekbe. Az életből az emberekre következtetni. Egyébként az író hivatásánál fogva kíméle­tet érdemel, figyelmeztet Dürrenmatt. Ha zokognék, sírnék, őrjöngenék, rosszul lennék, boldog lennék, influenzás, megütném a főnyereményt — életre kelne ez a ház? Maradjunk hallgatagnak, felgyelmezettnek. Alkalmazkodva, szolidárisan, tiszteletteljes alá­zattal ahhoz a nem írott megegyezéshez, meg­állapodáshoz, ami kötelező mindenkire ebben a házban. Modortalanság lenne kirúgni a házból, valakihez kéretlenül közeledni, szólni hozzá egyszerűen, „esik az eső”, olyan mar­haságot: „hogy teccik élni?” „Hogy teccik szerelmesnek lenni?” „Hogy teccik boldog­nak lenni?” A ház zárkózott. Tisztelni kell. Egyébként is tekintélytisztelő vagyok. Én nem török be senkinek a privát életébe. Hogy mi van a lakásokban, a négy fal kö­zött, az tabu. Ki miért elégedett, ki mire gondol, mikor ágyán fekszik és a plafont nézi? Ki miért szereti a Psota Irént, Yves Montand-t vagy Albert Flóriánt?­ Kinek mi a hobbyja, mi a ziccere? Kit szeretnek, kit gyűlölnek? Ki kihez ragaszkodik, kit utál és miért? A becsvágyók. A beérkezettek. A le­törtek. A karrieristák. A szorgalmasak. A lel­kiismeretesek. Balzac mindig kiváncsi volt rájuk. Ja. Ez Balzac. A rajongók nem az esetem, mert ezek szokatlan tünemények. Ravasz szerzők best­seller fércműveiben­ élnek, sóhajtoznak, sír­nak, műnyomat De az igaz. Ha kikísérem látogatómat, fel­nyílik résnyire egy ajtó, és lesnek. Tehát el­foghat valamilyen ellágyulás. Meghatódom, szinte gyöngéd érzés fog el. Hiszen kíván­csiak. Velem együttéreznek, a maguk mód­ján. A ház életformája szerint. Már a lakásomban vagyok. Telefon itt nincs. Nem várok üzenetet. Nem adok élet­jelt sehová. Előveszek egy üveg vörös bort Ekkor felvijjog hörögve a szirénázás. Meg­szoktam. Eleinte meglepett. Most már az it­teni­ életformámhoz tartozik. A statisztikából tudom, hogy a környéken kórházak vannak. Az élet nem romantikus. Az élet készült­ségben van. Felelős minőségében. Józan. De szirénával rohan. Valahogy félelmetes. Or­vosok, kórházi szobáikban beöltözve, bemo­sakodva, egy fekete mellett ülnek, kimerül­ten, felkészülve. Ez a szakmájuk, mint ne­kem, hogy 11-kor a folyosón kószáljak.­­Ez a kötelességük. A kifőzött műszerek. Az előké­szített műtő. A betegágyak. Készültség. Nő­vérek. A pravazta. Zárt edényben. Az üveg­lapon. Ágyúgolyókat idéző oxigénpalackok. Védetten a steril arcmaszkok. A műtéthez. Kesztyűk. Oxigéncellák.­ Nem gondolok a ház titkára. Figyelem a szirénázást, mintha kolompolnának. Egy ka­lapács bádogra zúdulna. Verné, ütné. Meg­őrülve, mániákusan. Eszelős könyörtelenség­gel és következetességgel. (Lemezjátszón Edith Piaf-lemez fut, lehalkítva.) Ki az, aki a mentőautó ágyán fekszik? Esz­méletlen ember? Villamos alá esett? Az ut­cán járt, elzuhant? Reggel még semmi baja nem volt. Mosakodott, tükör előtt fésülkö­­dött, félig odafigyelve, hallgatta két táncszám között az időjárás-jelentést, „derűs idő, nap­sütés várható”, megreggelizett, az utcán kö­rülnézett, és nekiment a világnak. Talán bol­dog volt. Mindenesetre gyanútlan. Egy hete volt. Csöngettek. Nem vártam senkit. Ajtót nyitottam. Kisfiú állt előttem. (Honnan pottyant le, a holdból? Milyen gyö­nyörű csillagról?) Udvariasan meghajolt. „Ké­rem, itt vannak a mentők.” Nem láthattam természetesen a magam meglepett arcát Megrökönyödve hebegtem: „Tévedés lehet, én nem kértem a mentőket.” A gyerek az ajtó­számra felnézett. „Bocsánatot kérek, téved­tem.” Még álltam a küszöbön, mintha vil­lám ütött volna belém. Már egyedül. A gye­rek eltűnt Makacsul hajtogattam: „Tévedés lehet, én nem kértem a mentőket” Azóta se láttam a fiút. Be akartam hívni. Gondoltam, talán lesz egy barátom ebben a házban. Micsoda hőség, olvad az aszfalt, gondolta, ami­kor sportszatyrával be­állt az autóbuszra várók kígyózó sorába. A buszok zsúfolva jöttek, megáll­tak, néhányan feltolakod­tak és tovább mentek. A sor alig fogyott. Tíz óra lesz, mire rám kerül a sor, nézett végig az előtte álldogálók tarka tömegén. Igaza volt a feleségem­nek, hogy ebben a hő­ségben nem mozdul ki, ő nem préselteti magát az átforrósodott Ikarus-ska­­tulyákban. Persze, ő ki­mehet holnap is a strand­ra, a zöldbe, de nekem csak ez az egyetlen va­­sárnapom van. Beosztottjai könny­eb­­ben kimenekültek a vá­rosba napközben, de ne­ki, az osztályvezetőnek, nem lehetett csak úgy el­menni. Ha kilépett, lecsa­pott rá a titkárnő, hogy mikor jön vissza, mit mondjon, ha keresik, ho­va kapcsoltassa a vona­lat, ha fontos. Éppen ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a vasárnapot, ha csak nem esik, a szabad­ban töltse. A negyedik buszra vég­re sikerült felkapaszkod­nia. — Menjenek beljebb. Az ajtót nem lehet be­csukni — szólt ingerülten a peronon állókra. — Akkor szálljon le, majd jön a következővel. — Na nézzék, de sürgős az úrnak. Miért nem megy kocsival? Kocsival? Mennyivel könnyebb lenne, mint az­előtt. De most bevezették az önálló gazdálkodást, aminek az eredménye az lett, hogy a kocsit nem túlóráztathatja és vasár­nap csak rendkívüli eset­ben, vidéki kiszállásra veheti igénybe. Két test között talált egy cseppnyi rést. Úgy fordult, hogy vállát oda­helyezze. Mire a két em­­ber felocsúdott, már kö­zöttük állt és válla he­gyét újabb rés felé irá­nyította. Egy megállónyi távolság elég volt ahhoz, hogy a peronról belépjen a busz belsejébe. Ott megállt, lehorgonyzott, mert a nyitott tetőajtón kellemes, hűvös levegő áradt be. Jobbról egy kö­vér nő dőlt neki teljes súlyával és átforrósodott testével. Mi a fenének mozdul ki az ilyen, fész­kelőért dühösen, hogy jobb helyet biztosítson magának.. Felfedezett egy kis rést és előbbre siklott a kocsi közepére. Az előt­te álló nő hátra fordult. — Pardon — mondta, mert azt hitte, lábára lé­pett. A nő mosolyogva bó­lintott és rajta felejtette tekintetét. — Ez a hőség, kérem — mosolygott ő is. — Kibírhatatlan. — Még egy-két megálló és a zöldben kellemesebb lesz. it nő nevetett. — Remélem. Mert itt úgy érzem magam, mint a pléhdobozba zárt he­ring. — Ebben is van kelle­mes ... Jobban megnézte a cse­vegő partnerét: nem volt szép nő, de barna, nap­égett arcának szabályos vonalait kedvesnek talál­ta. Szemének kék íve is vonzó volt Újabb rést pillantott meg maga előtt, lába már neki is lendült, hogy tovább lépjen, de vissza­húzta, mert nem akarta otthagyni a nőt, aki szün­telenül mosolyogva pislo­gott rá. Hm, még jó is, hogy nem jött a felesé­gem, gondolta, úgy lát­szik, ez a lány vagy asz­­szony is egyedül van, kettesben meg kelleme­sebb lesz. — Végigmegy? — kér­dezte. — Nem, a végállomás előtt leszállók — csitt­e­­regte a nő. — Tudja, min­denki a végállomáson száll le és ott már ilyen­kor egy talpalatnyi sza­bad hely sincs. — Én két megállóval előbb szoktam leszállni, pontosan ezért. A nő nem válaszolt, csak rápillantott, s kissé gúnyosan elhúzta szája szélét — Leszállhatnánk ott, ismerem a terepet, meg­mutathatnám. — Nem, nem. Most nem. — Csak a végállomás előtt, igaz? A főbiccentés határo­­zott volt. — Akkor jöjjön utánam — mondta csippentve sze­mével és válla hegyét ismét két test közé fúrta. Mire beértek a megálló­ba, már ott álltak az aj­tóban. Ő volt az első, aki lelépett és kezét nyújtot­ta a nehéz szatyrot cipelő nőnek. Meglepetten látta, hogy leszálltak azok is, akiken szótlanul moso­lyogtál áttört. Így kell ezt csinálni, gondolta. Nem engedte el a nő kezét, vitte, vezette távolabb a tömegtől. A nő azonban tíz lépés után megállt. Letette a szatyrát. Csípő­re dobta kezét. Most lát­ta csak, hogy milyen kar­csú. A buszban csak az arcát figyelhette meg. — Majd én­ viszem a szatyrot. Felmegyünk azon az ösvényen, oda nehéz felkapaszkodni, de érdemes, mert kevesen lesznek. — Ó — sóhajtott a nő —, micsoda hőség van. Olvad az aszfalt is, ni, látszik a lábam nyoma. Jobbra-balra lépett, mintha táncolna. A puha aszfalt mélyen besüppedt. — Még öt perc és a hű­vösön kellemesebb lesz. — Aha — nevetett a nő és hirtelen a magas­ba lendítette karját és integetni kezdett. — Várják? — kérdezte a férfi és megfordult. Egy farmernadrágos trikóinges fiú ereszkedett feléjük. — Szia, Klári, már azt hittük, nem jössz! — Szevasz, Feri! A többiek itt vannak? — Mindenki. — Oké! — nevetett a nő. — Csuda meleg van. Olvad az aszfalt. Jaj, mu­tatkozzatok már be, Ma­rosi osztályvezető elvtárs. Tudod, a bérelszámoló, ahol én dolgozom, ugyan­azon a folyosón van... — A — kacagott a fiú — vagy úgy. Én meg már azt hittem, hogy valami ismeretlen akaszkodott a nadrágod szárára, örven­­dek: Vida Ferenc vagyok. A férfi egy szempillan­tásra megdermedt: úristen, ez a nő ismer! Aztán ko­molyan kezet nyújtott a fiúnak. — Marosi... De én nem is­ zavarok tovább.„ Jó szórakozást. — Viszlát, Marosi elv­társ — mondta hangosan Klári. — Ha ma már nem is, de holnap talál­kozunk, a folyosón. Marosi peckesen, köny­­nyedén lépkedett, de nem a meredeken felfelé ve­zető ösvényen, hanem csak az első fa alá. Ami­kor visszalesett, látta, hogy a fiú könnyedén lóbálja Klári szatyrát a bal kezében, a jobbal meg átölelte a vállát. Ezért igazán kár volt eb­ben a melegben ide ki­jönni. Micsoda hőség, gondolta bosszúsan, az aszfalt is olvad. B5HSE5H5E5HSH5PSH52SHS2SSS25HSSSHS2SHS2SESHSHSSSH5HSSSHSHSH5HSH525H52S2SHSS Bába Mihály: Olvad az aszfalt ■■asasasa52S2SaS252SHSHSasaSBSaSHSESESaSa5HSaSR5ESH5H5aSHSa5H5HSHSHSH52S2£í252 8 1968. aui NÉPSZAVA

Next