Népszava, 1968. augusztus (96. évfolyam, 179–204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
A gyerek tíze mű éves volt. Alacsony növésű, vékony testű, szökés hajú, nagy, fekete szemű. Tudott már egyet s mást az életről, hiszen kapott pofont igazságtalanul az iskolában, látta apja könnyeit a nagymama temetésén, és nemrégen kivették a manduláját. Reggel a mama ideges volt. Mostanában, mióta apa a kórházban van, mindig ideges. — Igyekezzél mondani, Pisti — szólt rá a gyerekre — mert még elkéssük a vonatot. A gyerek nyújtózott a nagy fehér lavór előtt, és kinézett az ablakon. Sütött a nap, mozdulatlan volt az utca. Az iskola jutott eszébe, ahonnan ma igazgatói engedéllyel mulaszt. Elsős gimnazista volt, soha nem látta a tanári szoba belsejét, az igazgatót is végigkövette az iskola folyosóin, amíg elé állt és meg merte szólítani. Előre betanult mondatokat hadart. ..Igazgató úr, kérem! Az édesapám beteg. Kórházban van, Boldogtalanváron. Édesanyámmal szeretnénk odautazni, meglátogatni. Tessék szíves lenni a holnapi napomat igazolni...” — és izzadó ujjaival nyújtotta a papírt hasonló szöveggel, a mama aláírásával. A kopasz, szigorú, tokás tanáraié egy pillanatra élővé vált, ahogy a gyerekre nézett, aztán ismét megmerevült. Bólintott, és anélkül, hogy elolvasta volna az írást, aláfirkantotta a nevét Aztán tovább ment. A gyerek szívdobogva állt, nézte a papírt, és egészen lassan a távolodó igazgató illatos cigarettájának füstje után fordult Élesen felberregett a csergő, vége szakadt a nagy szünetnek. „Ennyi az egész?” — villant át a gyerek agyán a kérdés. S amíg besietett az osztályba, valami olyan érzés kerítette hatalmába, mintha rosszért tett volna. Lantos, a padszomszédja, könyökkel meglökte: „Sikerült?” A gyerek bólintott. „Nem is örülsz neki?” A gyerek megvonta a vállát — Hát nem hallod? — szólt rá ismét az anyja. — Addig vacakolsz, amíg lekéssük a vonatot Apád meg várhat A gyerek összerezzent. Két tenyerét belemerítette a vízbe. Lúdbőrös lett a teste. Amíg az anyja vizes fésűvel fésülte, a gyerek az apjára gondolt Még sohasem voltak távol egymástól huzamosabb ideig. Most valami szokatlan érzés bujkált még álmos lelkében. Bűntudatféle az iskolai hiányzás miatt, rezzenő félelem anyja vibráló idegességétől, együttérzés beteg apjával, szorongás a fehér kórház miatt. — Ne bambulj el — hallotta közvetlenül a füle mellett anyja hangját és arcán érezte a leheletét. S mintha egy kicsi meg is ütötte volna a fejét a fésűve. A vonaton nem voltak sokan. Az ablak mallett ültek, szemben egymással. Partnak fél, szőlődombok között kanyargott a vonat. Szinte fullasztó volt a hőség. S ha lehúzták egy kicsit az ablakot, rájuk hullott a mozdony még izzó korom- és hamuesője. A gyerek a mellettük elsuhanó tájat figyelte. Látta a szőlőkben dolgozó kendős asszonyokat, félmeztelen férfiakat, amint a derekukat kiegyenesítve, tenyerüket szemük fölé emelve, egy pillanatra rácsodálkoztak a vonatra. A kocsi másik végében táskarádió ontotta unalmas délelőtti műsorát. Valaki keresztülment a kocsin és nyitva hagyott maga után minden ajtót. A gyerek orrát megcsapta a WC tömény fertőtlenítő bűze. A felhajtható asztalkán az anyja szétnyitotta az aluminium dobozt — Egyél — mondta szárazon. A gyerek összeráncolta a homlokát és legszívesebben nemet mondott volna, de ahogy az anyja arcára pillantott, már nyúlt is a szendvicsért. Két harapás után vizet kért. Az asszony elővette a műanyag kulacsot Az undortól szinte elgyengült a gyerek. Soha nem szeretett műanyag edényből enni, inni. Himbálózott a vonat, a hőség szinte feketére égette a fehér papírt, a rádió bömbölt, az ajtó felől tódult a fertőtlenítő szúrós szaga- A gyerek nem bírta tovább ... Az asszony először megijett, de aztán, ami Oravee János- kor visszajöttek a helyükre, szidni kezdte a gyereket: — Na, még csak ez hiányzott nekem. Még csak ez. Mitől lettél rosszul? Ennek az ételnek nincs semmi baja. A gyerek sápadt volt, és az arcán látszott, hogy erősen szorítja egymáshoz két fogsorát. Később az asszony átült a fia mellé és átkarolta a vállát Sokáig nem szóltak. A gyerek behunyt szemmel is érezte, hogy most már megszólalhat — Mama! Te voltál már úgy, hogy meg kellett látogatni apát? Az asszony nem válaszolt A gyerek elszenderedett. A vonat úgy erőlködött a parton felfelé, mintha vastag hótakaró állná útját Az állomás egyetlen téglaépület. Kopott táblán felirat: Boldogtalanvár. Mellette, a drótkerítésen belül néhány tyúk és kacsa. Két malac, mélyen a porban, az oldalát mutatja a napnak. Távolabb láncra fogott tehén kérődzik. Két elhízott törzsű vadgesztenyefa között árválkodik a nyomóskút. Az épület előtt lakásbútorok, a napon ágynemű. Festik az állomásfőnök lakását. A váróhelyiség kétszárnyú ajtaja sarkig kitárva. A nehéz, öntöttvas lócák alatt kiscsirkék húsölnek. Legyek sétálnak a régi plakátokon. A vonat már továbbment. Sehol egy lélek. Az állomás mögötti hármas út találkozásánál tábla hirdeti: 4 kilométer az út a faluig. Állnak az útjelző táblánál. Az asszony a falu felé néz, méri az utat. A gyerek a hegytetőn büszkélkedő várromot figyeli. Az aszszony megtörli izzadó homlokát, aztán leveszi a gyereikről a zakót. Elindulnak. Fejük fölött hullámzik a hőség, alig van árnyékuk, s ezek az árnyékok lassan haladnak a kikopott úton. Az asszony megy elöl, cipeli az óriási szatyorig s két füle között a gyerek kabátját. A gyerek megy utána, s látja, mennyire húzza az anyja jobb vállát és kezét a teker. Az út két oldalán szomjas termőföldek hallgatnak. Embert nem látni. Csak egy traktor egyenletes dohogása hallatszik valahonnan a távolról. Dombra kapaszkodik az út. Most nem látni sem a falut, sem a várat. Csak a magas hegykoszorú látszik körös-körül feketének tűnő fenyveseivel. Az asszony átveszi a szatyrot a bal kezébe. A gyerek hallja a lihegését. Az út a domb legmagasabb pontján, a hátán vezet. Felérnek. Az asszony megáll és Csüggedten leengedi a terhet a lába mellé, a földre. Néznek maguk elé a völgybe. A gyereknek úgy tűnik, innen még messzebb van a templomtorony, mint az imént, az állomástól. Mintha ellenkező irányba mentek volna. Az asszony szinte türelmetlenül ragadja fel a szatyrot és elindul. A gyerek megészapórázza lépteit és felé nyújtja a kezét. Az asszonyúgy tesz, mintha nem venné észre, pedig csak nem érti a gyerek mozdulatát. Kiszáradt torokkal, szinte rekedten megszólal a gyerek: — Mama! Segítek. Az asszony megáll. Érzi, hogyan önti el a meleg és a pirosság az arcát. Kétfelé választja a szatyor két fogantyúját és az egyiket a gyerek tenyerébe teszi. Felemelik a terhet és elindulnak. Mint valami rokkant szekéren, úgy himbálózik közöttük a szatyor a levegőben. A gyerek felöli oldalon majdnem a földet éri, és kétszer is megvonaglik, míg az asszony oldalán csak egyszer billen. — Lépjünk egyszerre — szólal meg a gyerek. Az asszony ránéz, de mintha nem is hallotta volna, ugyanúgy megy tovább, mint az előbb. A gyerek megnyújtja a lépteit, az anyjáéhoz igazítja. Aztán már csak erre tud gondolni. Nem látja a fejük fölött elröppenő galambcsapatot, a közeledő templomtornyot. Csak arra ügyel, hogy együtt lépjen az anyjával. Már az is mindegy, hová, kihez mennek, igyekeznek. Valahová a végtelenbe szakadt az iskola is szigorú tanáraival, és padszomszédjával, Lantossal. Most már az sem él benne, hogy az anyja mellett megy. Csak egy a fontos, ugyanúgy lépni, ahogy a mellette menő. Zsibbad a karja, izzadt tenyeréből lassan csúszik a szatyor fogantyúja, szinte a körmével kapaszkodik bele. — Cseréljünk — hallja valahonnan a távolból az anyja hangját. — Pihenjünk. A gyerek arra eszmél, hogy állnak. A szatyor a földön van. Lábaiban érzi a fáradtság enyhe remegését, szája szélén eljut hozzá saját izzadságának sós íze. A falu elején vannak, az első házaktól pár lépésre. Emberi hangok, kutyaugatás hallatszik a dús lombú, fákkal tömött udvarokról. És ott, szemben, a templomtól jobbra, ahol az út elkanyarodik, régi, nagy, sárga épület emelkedik ki a faluból. A volt grófi kastély. Most kórház. Szinte végignyargalják a hátralevő néhány száz lépést és máris ott vannak a kórház magas kőkerítésénél, zöldre festett, sűrű rácsos kapujánál. — Hogyne, tessék — mondja a portás az asszony érdeklődésére. — Be lehet menni. — Aztán szigorúvá válik az arca, megigazítja fekete tányérsapkáját. — Hanem a gyerek! Még nincs tizenhat éves. A gyerek nem mehet be... — Megfizetném — szól közibe az asszony. — Messziről utaztunk ... — Nem tehetem. Az állásommal játszom. Az asszony pontosan a kapuban áll. Előtte a portás, háta mögött a gyerek. Mereven nézi a portás szőke, szinte semmi szemöldökét, szeplős arcát és most veszi észre, mennyire fáradt, mennyire gyenge. Nem bír, nem akar megfordulni. Fél, hogy akkor elsírja magát a gyereik. Aztán mégis visszafordul, de a talpon és a sarkán, úgy, hogy egy tapodtat se kerüljön ki a kórházkapun. Látja, hogy a gyerek szemében összegyűlik a könny, de visszatartja magát. Erősen tartja magát. Kezével markolja a zöldre festett vaskaput, és szinte az anyja lába nyomában van az egyik cipője. Az asszony lehajol hozzá. — Pistike! — suttogja. — Várjál meg itt. Majd beszélek a főorvossal és ... A gyerek lehajtja a fejét és elfordul. Aztán, ahogy hallja anyja cipőjének távolodó kopogását, kibuggyan a könny a szeméből. Szégyenlősen megtörli keze fejével az arcát, azután körülnéz. Süt a nap, csendes, kihalt az utca. Nekitámaszkodik a magas kőkerítésnek és vár. Magában elkezd számolni: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc .. Árnyék vetődik rá. A portás áll mellette. Kezében egy pohár víz. — Igyál, kisfiam — mondja. — Biztosan szomjas vagy. A gyerek mereven nézi a portást, aztán a bepárásodott poharat. — Magától nem kell! — fakad ki. De aztán csendesen hozzáteszi: — Köszönöm, nem kérek. Vár. „... háromszáztizenhét, háromszáztizennyolc, háromszáztizenkilenc...” Aztán egyszer csak ott van mellette az apja. Egészen közel ‘hozzá,’ csak a sfife, zöstítte efé*ített drótháló választja el őket. Az apja csíkos pizsamát visel és mosolyog. A gyerek köszön és nézi. Váltanak pár szót. Nehéz a beszéd. Az asszony néhány lépéssel távolabb áll. Se kint, se bent Pontosan a kapuban. Odalép a gyerekhez és észrevétlenül egy tábla csokoládét csúsztat a zsebébe. A gyerek ránéz és megérti. — Hoztam apának csokoládét — mondja és nyújtja is, de nem fér be a dróthálón. — Köszönöm — mondja a férfi. — Add oda anyádnak, majd ő behozza. A gyerek odaadja a csokoládét. Az asszony megfogja és olyan érzése támad, mintha a tízszeresére nőtt volna a csokoládé súlya, amíg a gyereknél volt. Bemegy vele a kapu eyögé. A férfi a pizsamakabát zsebébe csúsztatja a csokoládét. — Mikor tetszik hazajönni? — kérdezi mohón a gyerek. — Nemsokára — mondja a férfi. — Nemsokára, kisfiam és akkor megcsinálom neked a bicajt. Ne félj... — A jövő héten? — kérdi bátortalanul. — Igen. Talán a jövő héten. A tanulás hogy megy? A gyerek megvonja a vállát. — Megy — mondja. Aztán felcsillan a szeme. — Van egy ötösöm, meg egy négyesem matekból. — Jól van — mondja a férfi. Akkor megérdemled a csokit. Mert én is hoztam ám neked. — És előveszi a pizsama zsebéből a tábla csokoládét. — Majd artyád odaadja. A gyerek nézi az anyját, amint kijön hozzá a tábla csokival. Ugyanazzal, amit az előbb vitt be. — Köszönöm — suttogja a gyerek és a zsebébe süllyeszti a csokit. Az apja mozdulatlanul nézi, aztán a feleségére tekint. Hirtelen hátralép a kerítéstől és azt mondja: — No, szevasz! Hát akkor a jövő héten. — Az aszszonyra néz és hangsúllyal hozzáteszi: — Be kell mennem. — Csókolom — köszön a gyerek és néz utánuk a drótkerítésen. Ismét egyedül van. Tovább számol: „... háromszázhúsz, háromszázhuszonegy, háromszázhuszonkettő ...” Támaszkodik a kőfalnak és érdeklődés nélkül nézi a körülötte levő idegen világot. .. .Hatszázöt, hatszázhat, hatszázhét.. A fal tövében egy fehér férce lépdel óvatosan. Legyekre vadászik. A gyerek ráfigyel. A jérce egészen közel jön. Oldalra fordítva a fejét, felnéz a gyerekre. „... kilencszáznegyvenegy, kilencszáznegyvenkettő”. A jérce átmegy a gyerek másik oldalára, aztán lustán károg és kétszer is meglebbenti a szárnyát. Ezerszáztizennégynél a gyerek abbahagyja a számolást. Benyúl a zsebébe, előhúzza a csokoládét és lehámozza róla a papírt. Aztán letör belőle egy darabot, a jérce elé dobja és ezt mondja: — Nesze, tyúk, egyél te is. A jérce felkapja a csokoládédarabot és lenyeli. Aztán megrázza a fejét és a csőrét a kőfalhoz keni. — Nem ízlik? — kérdi a gyerek. — Pedig jó. Nézd csak, én szeretem — és nagyot harap a csokiból. Aztán még egy darabot dob a jércének. Az közelebb jön és csipegeti a csokoládét. — Talán még soha nem ettél ilyet, azért furcsa az íze — mondja a gyerek és leguggol. A jérce elé tartja a csokoládét Az állat félénken közeledik, ácsorog, pislog, aztán elfogadja a gyerek kezéből a szokatlan eledelt. A portás az ablakon át nézi a guggoló gyereket és a körülötte pipiskedő fehér jércét. Aztán leveszi a fekete tányérsapkát a fejéről, megnézi, megforgatja a kezében és a lópokróccal letakart vaságyra dobja. Kint, a kőfal tövében csokoládét eszik a gyerek és a fehér jérce. Fent az irdatlan magasban ég a Nap, a Föld pedig keringi-járja a maga végtelen útját. Bába Mihály: ISMERKEDÉS A VONATON Apám nyolcvennötödik születésnapjára igyekeztem hazafelé, a hajdúsági sártenger világába, Hajdúdorogra. Április szent negyedike volt, éjszaka, amikor vonatra ültem. Utazótáskám kákádtan hevert a polcon, nem tömték ki ajándékok, azt vittem csak, ami mellkasomban elfért. A vonat zsúfolt, pedig az utasok zöme már tegnap, tegnapelőtt elment. Magányos farkasok, túlontúl öreg vagy túlontúl fiatal munkások voltak csak, akiknek igazán mindegy, hol töltik szabad napjukat, az ünnepet. A fiú, aki szemben ült velem, nem bújt a lányhoz. Fürkészve néztem arcukat. Közömbös dolgokról beszélgettek. Egyik cigarettát a másik után szívtam és hallgattam őket. — Tudod, semmi kedvem hazamenni, de az anyám kétszer is itt — mondta a fiú, aki alig múlhatott húszéves. — Persze, tudom én, hogy nem az ünnepről van itt szó, hanem a háztájiról — Elvették? — kérdezte a lány. — Bár vennék! Legalább nyugtóm lenne. Így, ha hazamegyek, arra sincs időm, hogy felmenjek a piacra, mert menni kell kapálni a tengerit, a krumplit, később meg jön a krumpliszedés, a tengeritörés. Az öregek már öregek, nem bírják, a bátyusék nősök, a nővéremnek is két gyereke van, nem jöhetnek haza, amikor akarnak, így azután nekem kell jönni, mert nőtlen vagyok. Mintha nekem nem kellene az a vasárnap. Udvarozni se merek komolyan, mert mit szólna a lány, ha minden második vasárnap egyedül hagynám? Megcsalna, mással menne el. — Ha komoly lány, akkor nem. A fiú a lányra nézett. Megvillant a szeme, mint egy kakasnak. — Komoly? Melyik lány komoly? Honnan lehet azt tudni? — Az, azt meg kell érezni. — Én eddig nem éreztem meg. — Akkor nem találkozott még az igazival. — Ne magázz már. Nem szeretem ezt az úri módit. Te is falusi vagy, nem? — Az. — Nahát. Régen jársz fel dolgozni? — Két éve. Azelőtt a tieszben dolgoztam, de meguntam. — Gyakran jársz haza? — Kéthetenként — mondta a lány. — És hol laksz? — A bátyámnál. Van egy kis cselédszobájuk, az az enyém. Szeretek náluk lenni, mert két aranyos gyerekük van. — És minek jársz haza? — nézett rá a fiú ismét. — Te is kapálni, meg dolgozni? — Néha kimegyek én is segíteni, de nekem még ott az öcsém meg a húgom. Az apám, az se olyan öreg még. Dolgozik. Az anyám is. — -Ez más. Akkor neked jó. Hazamégy, átöltözöl és sietsz a piacra sétálni, isteni jó az, az ismerősökkel elbeszélgetni. Úgy hallgatják az embert, mintha külföldről jött volna. — Ugyan ki? És miért? Én nem tudok mit mondani Pestről. Nagy a lárma, a zaj meg sok az ember. Néha mégis eltelik egy hónap is, hogy valakivel találkozom és elbeszélgetünk. — Hát tás falutokból olyan kevesen dolgoznak fent? — Újfehértóról? Ugyan. Rengetegen. De akit itthon nem ismertem, mért ismerném meg ott? Halkan felnevetett. — Mit nevetsz? — kérdezte gyanakodva a fiú. — Semmit. Eszembe jutott, hogy egyszer utánam jött egy fiú, leszólított... ahogy ez szokásuk ... Jól öltözött volt, az biztos. Azt mondja, ne siessék, üljünk be valahová dumcsizni. Megismertem rögtön. Mondom neki, hogy jobban tenné, ha Kelemen Julkót hívni dumcsizni, meg a gyerekét, akivel otthagyta. A lány megint felnevetett. Halkan a fiú is kacagott. Tenyerét szájára nyomta, hogy fel ne ébressze a szundikálókat. — Egy széltoló újfehértói volt. Megismertem azonnal, de ő nem ismert meg. — Ez jó, ez Halált. Plére csúszott... Sok az ilyen vagány. Azt hiszik, ha hegyes a nadrágjuk éle, meg tarka a nyakkendőjük, mindent lehet nekik. — Ismerem én ezt a fajtát. Egy cseppnyi csend. — Meddig maradsz? — kérdezte a fiú. — Még nem tudom — mondta a lány. — Csütörtökön kell menni dolgozni. De lehet, hogy szerdán visszautazom. — Én kedden már vonaton leszek. Muszáj. Mikor jössz legközelebb? — Nem tudom, mert most kivettem két napot és csúsztatok. És te? — Két hét múlva. Az öregek miatt jönni kell. Péntek este utazom. Szombaton meg vasárnap délelőtt kimegyek a háztájiba dolgozni, aztán délután indulok vissza. Jó lenne, ha te is jönnél. A lány feljebb emeli egy kicsit a tekintetét. A poros képeket nézi, majd az összeroggyant utazótáskámat. Mosolyog. A szeme megcsillan. Tekintete visszacsúszik arcomra. Egy pillanatig farkasszemet néz velem. Csippentek a szememmel, mintha biztatnám: ne mondj azonnal igent, mert elvesztél. Egy cseppet megnyitja csukott ajkát. — Lehet, hogy haza tudok jönni, de ez csak egy hét múlva derül ki. A fiú mozdít derekán. — Hát, ha telefonon felhívhatnálak, vagy közben találkoznánk? — Esetleg. Otthon van telefon. — Várj, felirom. Kotorászik a zsebében. Papír már akadt benne, de tollat, ceruzát nem talál. — Az ördög vigye el, nem tettem át a másik ruhámból. Kiveszem a golyóstollamat, szótlanul felé nyújtom. — Köszönöm — kap utána és már írja is a számot. — Felhívlak valamelyik este. De, de kit kérjek a telefonhoz? — Engemet — nevet a lány. — Akkor a neved is felírnám. — Ja, Mária, Cserei Mária. A fiú ír, nehézkesen formálja a betűket. Amikor kész, ismét a lányra néz és vár. A lány is rápillant. — Ha már így kivallattál, te is megmondhatnád a nevedet. A fiú a homlokára csap. — Látod, milyen szamár vagyok. Felirom. A lány most már csak a fiú kezét nézi, amíg meg nem kapja a gyűrött lapocskát. Visszakapom a golyóstollamat. Mosolyogva bólintok. Készülődöm a leszálláshoz. Debrecenben át kell szállnom. A fiú is feláll. Elköszönök tőlük, kimegyek a peronra. A vonat megállt, amikor a fiú kilép a kocsiból, öszszenézünk. Majdnem nevet. — Helyre kislánynak látszik. Nem olyan, mint ezek a mai nők miniben, has-dumával, üres locsogással. Visszanéz, integet. Alig bírtam visszatarnépszava tani nevetésemet. A fiú alig túl a húszon, a lány meg még innen a húszon, de a fiú szemének ez a helyes kislány nem olyan, mint a „mai lányok”. Hogy milyen? Nem kérdeztem meg. Úgyse tudta volna megmondani, hogy milyen. Más és kész. A tiszalöki vonatot kerestem. Ő másfelé ment. — További jó utat és köszönöm a ceruzát — mondta kezet nyújtva. — Máskor is, szívesen. Minden jót. Nevettünk mind a ketten. Amikor elment, egyszerre nehéz lett az üres táska. Alig bírtam lépkedni. Szívemet megint markolászta a kín. Gyógyszerem után kaptam. Ott lapult a zsebemben a Nytropenion, ettől egy kicsit megnyugodtam. Arra gondoltam, ha három évvel ezelőtt nem kell ide utaznom, Debrecenbe a halott fiamért, most talán ő kért volna tollat valakitől, hogy felírja egy csillogó szemű, helyes kislánynak a címét. Mire a falumba értem, a tépelődések közt elfelejtettem, miért utaztam haza, és nem köszöntöttem az apámat nyolcvanötödik születésnapján. Csak másnap, amikor indultam vissza és eszembe jutott, hogy miért is utaztam Hajdúdorogra. legg. augusztus 1! )