Népszava, 1968. augusztus (96. évfolyam, 179–204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

A gyerek tíze mű­ éves volt. Alacsony növé­sű, vékony testű, szökés hajú, nagy, fekete szemű. Tudott már egyet s mást az életről, hiszen kapott pofont igazságtalanul az isko­lában, látta apja könnyeit a nagymama te­metésén, és nemrégen kivették a manduláját. Reggel a mama ideges volt. Mostanában, mióta apa a kórházban van, mindig ideges. — Igyekezzél mondani, Pisti — szólt rá a gyerekre — mert még elkéss­ük a vonatot. A gyerek nyújtózott a nagy fehér lavór előtt, és kinézett az ablakon. Sütött a nap, mozdulatlan volt az utca. Az iskola jutott eszébe, ahonnan ma igazgatói engedéllyel mulaszt. Elsős gimnazista volt, soha nem lát­ta a tanári szoba belsejét, az igazgatót is vé­gigkövette az iskola folyosóin, amíg elé állt és meg merte szólítani. Előre betanult mon­datokat hadart. ..Igazgató úr, kérem! Az édesapám beteg. Kórházban van, Boldogta­lanváron. Édesanyámmal szeretnénk odautaz­ni, meglátogatni. Tessék szíves lenni a hol­napi napomat igazolni...” — és izzadó ujjai­val nyújtotta a papírt hasonló szöveggel, a mama aláírásával. A kopasz, szigorú, tokás tanáraié egy pillanatra élővé vált, ahogy a gyerekre nézett, aztán ismét megmerevült. Bólintott, és anélkül, hogy elolvasta volna az írást, aláfirkantotta a nevét Aztán tovább ment. A gyerek szívdobogva állt, nézte a pa­pírt, és egészen lassan a távolodó igazgató il­latos cigarettájának füstje után fordult Éle­sen felberregett a cser­gő, vége szakadt a nagy szünetnek. „Ennyi az egész?” — villant át a gyerek agyán a kérdés. S amíg besietett az osztályba, valami olyan érzés kerítette ha­talmába, mintha rosszért tett volna. Lantos, a padszomszédja, könyökkel meglökte: „Sike­rült?” A gyerek bólintott. „Nem is örülsz ne­ki?” A gyerek megvonta a vállát — Hát nem hallod? — szólt rá ismét az anyja. — Addig vacakolsz, amíg lekéssük a vonatot Apád meg várhat A gyerek összerezzent. Két tenyerét­ bele­merítette a vízbe. Lúdbőrös lett a teste. Amíg az anyja vizes fésűvel fésülte, a gye­rek az apjára gondolt Még sohasem voltak távol egymástól huzamosabb ideig. Most va­lami szokatlan érzés bujkált még álmos lel­kében. Bűntudatféle az iskolai hiányzás miatt, rezzenő félelem anyja vibráló idegességétől, együttérzés beteg apjával, szorongás a fehér kórház miatt. — Ne bambu­lj el — hallotta közvetlenül a füle mellett anyja hangját és arcán érezte a leheletét. S mintha egy kicsi meg is ütötte volna a fejét a fésűve. A vonaton nem voltak sokan. Az ablak mallett ültek, szemben egymással. Partnak fél, szőlődombok között kanyargott a vonat. Szinte fullasztó volt a hőség. S ha lehúzták egy kicsit az ablakot, rájuk hullott a moz­dony még izzó korom- és hamuesője. A gye­rek a mellettük elsuhanó tájat figyelte. Látta a szőlőkben dolgozó kendős asszonyokat, fél­meztelen férfiakat, amint a derekukat ki­egyenesítve, tenyerüket szemük fölé emelve, egy pillanatra rácsodálkoztak a vonatra. A kocsi másik végében táskarádió ontotta unal­mas délelőtti műsorát. Valaki keresztülment a kocsin és nyitva hagyott maga után min­den ajtót. A gyerek orrát megcsapta a WC tömény fertőtlenítő bűze. A felhajtható asz­talkán az anyja szétnyitotta az aluminium dobozt — Egyél — mondta szárazon. A gyerek összeráncolta a homlokát és leg­szívesebben nemet mondott volna, de ahogy az anyja arcára pillantott, már nyúlt is a szendvicsért. Két harapás után vizet kért. Az asszony elővette a műanyag kulacsot Az un­dortól szinte elgyengült a gyerek. Soha nem szeretett műanyag edényből enni, inni. Him­bálózott a vonat, a hőség szinte feketére égette a fehér papírt, a rádió bömbölt, az aj­tó felől tódult a fertőtlenítő szúrós szaga- A gyerek nem bírta tovább ... Az asszony először megijet­t, de aztán, ami­ Oravee János-­ kor visszajöttek a helyükre, szidni kezdte a gyereket: — Na, még csak ez hiányzott nekem. Még csak ez. Mitől lettél rosszul? Ennek az étel­nek nincs semmi baja. A gyerek sápadt volt, és az arcán látszott, hogy erősen szorítja egymáshoz két fogsorát. Később az asszony átült a fia mellé és át­karolta a vállát Sokáig nem szóltak. A gye­rek behunyt szemmel is érezte, hogy most már megszólalhat — Mama! Te voltál már úgy, hogy meg kellett látogatni apát? Az asszony nem válaszolt A gyerek elszenderedett. A vonat úgy erőlködött a parton felfelé, mintha vastag hótakaró állná útját Az állomás egyetlen téglaépület. Kopott táblán felirat: Boldogtalanvár. Mellette, a drótkerítésen belül néhány tyúk és kacsa. Két malac, mélyen a porban, az oldalát mu­tatja a napnak. Távolabb láncra fogott tehén kérődzik. Két elhízott törzsű vadgesztenyefa között árválkodik a nyomóskút. Az épület előtt lakásbútorok, a napon ágynemű. Festik az állomásfőnök lakását. A váróhelyiség két­­szárnyú ajtaja sarkig kitárva. A nehéz, ön­töttvas lócák alatt kiscsirkék húsölnek. Le­gyek sétálnak a régi plakátokon. A vonat már továbbment. Sehol egy lélek. Az állomás mögötti hármas út találkozásánál tábla hir­deti: 4 kilométer az út a faluig. Állnak az útjelző táblánál. Az asszony a falu felé néz, méri az utat. A gyerek a hegy­tetőn büszkélkedő várromot figyeli. Az asz­­szony megtörli izzadó homlokát, aztán leveszi a gyereikről a zakót. Elindulnak. Fejük fölött hullámzik a hőség, alig van árnyékuk, s ezek az árnyékok lassan haladnak a kikopott úton. Az asszony megy elöl, cipeli az óriási sza­tyorig s két füle között a gyerek kabátját. A gyerek megy utána, s látja, mennyire húzza az anyja jobb vállát és kezét a teker. Az út két oldalán szomjas termőföldek hallgatnak. Embert nem látni. Csak egy trak­tor egyenletes dohogása hallatszik valahon­nan a távolról. Dombra kapaszkodik az út. Most nem látni sem a falut, sem a várat. Csak a magas hegykoszorú látszik körös-kö­rül feketének tűnő fenyveseivel. Az asszony átveszi a szatyrot a bal kezébe. A gyerek hallja a lihegését. Az út a domb legmagasabb pontján, a há­tán vezet. Felérnek. Az asszony megáll és Csüggedten leengedi a terhet a lába mellé, a földre. Néznek maguk elé a völgybe. A gye­reknek úgy tűnik, innen még messzebb van a templomtorony, mint az imént, az állomás­tól. Mintha ellenkező irányba mentek volna. Az asszony szinte türelmetlenül ragadja fel a szatyrot és elindul. A gyerek megészapórázza lépteit és felé nyújtja a kezét. Az asszony­­úgy tesz, mintha nem venné észre, pedig csak nem érti a gyerek mozdulatát. Kiszáradt to­rokkal, szinte rekedten megszólal a gyerek: — Mama! Segítek. Az asszony megáll. Érzi, hogyan önti el a meleg és a pirosság az arcát. Kétfelé választ­ja a szatyor két fogantyúját és az egyiket a gyerek tenyerébe teszi. Felemelik a terhet és elindulnak. Mint valami rokkant szekéren, úgy himbálózik közöttük a szatyor a levegő­ben. A gyer­ek felöli oldalon majdnem a föl­det éri, és kétszer is megvonaglik, míg az asszony oldalán csak egyszer billen. — Lépjünk egyszerre — szólal meg a gye­rek. Az asszony ránéz, de mintha nem is hal­lotta volna, ugyanúgy megy tovább, mint az előbb. A gyerek megnyújtja a lépteit, az any­jáéhoz igazítja. Aztán már csak erre tud gon­dolni. Nem látja a fejük fölött elröppenő ga­lambcsapatot, a közeledő templomtornyot. Csak arra ügyel, hogy együtt lépjen az any­jával. Már az is mindegy, hová, kihez men­nek, igyekeznek. Valahová a végtelenbe sza­kadt az iskola is szigorú tanáraival, és pad­­szomszédjával, Lantossal. Most már az sem él benne, hogy az anyja mellett megy. Csak egy a fontos, ugyanúgy lépni, ahogy a mellette menő. Zsibbad a karja, izzadt tenyeréből las­san csúszik a szatyor fogantyúja, szinte a kör­mével kapaszkodik bele. — Cseréljünk — hallja valahonnan a tá­volból az anyja hangját. — Pihenjünk. A gyerek arra eszmél, hogy állnak. A sza­tyor a földön van. Lábaiban érzi a fáradtság enyhe remegését, szája szélén eljut hozzá sa­ját izzadságának sós íze. A falu elején van­nak, az első házaktól pár lépésre. Emberi hangok, kutyaugatás hallatszik a dús lombú, fákkal tömött udvarokról. És ott, szemben, a templomtól jobbra, ahol az út elkanyarodik, régi, nagy, sárga épület emelkedik ki a falu­ból. A volt grófi kastély. Most kórház. Szinte végignyargalják a hátralevő néhány száz lépést és máris ott vannak a kórház ma­gas kőkerítésénél, zöldre festett, sűrű rácsos kapujánál. — Hogyne, tessék — mondja a portás az asszony érdeklődésére. — Be lehet m­enni. — Aztán szigorúvá válik az arca, megigazítja fekete tányérsapkáját. — Hanem a gyerek! Még nincs tizenhat éves. A gyerek nem me­het be... — Megfizetném — szól közibe az asszony. — Messziről utaztunk ... — Nem tehetem. Az állásommal játszom. Az asszony pontosan a kapuban áll. Előtte a portás, háta mögött a gyerek. Mereven né­zi a portás szőke, szinte semmi szemöldökét, szeplős arcát és most veszi észre, mennyire fáradt, mennyire gyenge. Nem bír, nem akar megfordulni. Fél, hogy akkor elsírja magát a gyereik. Aztán mégis visszafordul, de a tal­pon és a sarkán, úgy, hogy egy tapodtat se kerüljön ki a kórházkapun. Látja, hogy a gyerek szemében összegyűlik a könny, de visszatartja magát. Erősen tartja magát. Ke­zével markolja a zöldre festett vaskaput, és szinte az anyja lába nyomában van az egyik cipője. Az asszony lehajol hozzá. — Pistike! — suttogja. — Várjál meg itt. Majd beszélek a főorvossal és ... A gyerek lehajtja a fejét és elfordul. Az­tán, ahogy hallja anyja cipőjének távolodó kopogását, kibuggyan a könny a szeméből. Szégyenlősen megtörli keze fejével az arcát, azután körülnéz. Süt a nap, csendes, kihalt az utca. Nekitámaszkodik a magas kőkerítés­nek és vár. Magában elkezd számolni: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, ki­lenc .. Árnyék vetődik rá. A portás áll mellette. Kezében egy pohár víz. — Igyál, kisfiam — mondja. — Biztosan szomjas vagy. A gyerek mereven nézi a portást, aztán a bepárásodott poharat. — Magától nem kell! — fakad ki. De aztán csendesen hozzáteszi: — Köszönöm, nem ké­rek. Vár. „... háromszáztizenhét, háromszázti­zennyolc, háromszáztizenkilenc...” Aztán egyszer csak ott van mellette az apja. Egészen közel ‘hozzá,’ csak a sfife, zöstítte efé*í­tett drótháló választja el őket. Az apja csíkos pizsamát visel és mosolyog. A gyerek köszön és nézi. Váltanak pár szót. Nehéz a beszéd. Az asszony néhány lépéssel távolabb áll. Se kint, se bent Pontosan a kapuban. Odalép a gyerekhez és észrevétlenül egy tábla csoko­ládét csúsztat a zsebébe. A gyerek ránéz és megérti. — Hoztam apának csokoládét — mondja és nyújtja is, de nem fér be a dróthálón. — Köszönöm — mondja a férfi. — Add oda anyádnak, majd ő behozza. A gy­erek odaadja a csokoládét. Az asszony megfogja és olyan érzése támad, mintha a tízszeresére nőtt volna a csokoládé súlya, amíg a gyereknél volt. Bemegy vele a kapu eyögé. A férfi a pizsamakabát zsebébe csúsztatja a csokoládét. — Mikor tetszik hazajönni? — kérdezi mo­hón a gyerek. — Nemsokára — mondja a férfi. — Nem­sokára, kisfiam és akkor megcsinálom neked a bicajt. Ne félj... — A jövő héten? — kérdi bátortalanul. — Igen. Talán a jövő héten. A tanulás hogy megy? A gyerek megvonja a vállát. — Megy — mondja. Aztán felcsillan a sze­me. — Van egy ötösöm, meg egy négyesem matekból. — Jól van — mondja a férfi. Akkor meg­­érdemled a csokit. Mert én is hoztam ám ne­ked. — És előveszi a pizsama zsebéből a tábla csokoládét. — Majd artyád odaadja. A gyerek nézi az anyját, amint kijön hozzá a tábla csokival. Ugyanazzal, amit az előbb vitt be. — Köszönöm — suttogja a gyerek és a zse­bébe süllyeszti a csokit. Az apja mozdulatla­nul nézi, aztán a feleségére tekint. Hirtelen hátralép a kerítéstől és azt mondja: — No, szevasz! Hát akkor a jövő héten. — Az asz­­szonyra néz és hangsúllyal hozzáteszi: — Be kell mennem. — Csókolom — köszön a gyerek és néz utá­nuk a drótkerítésen. Ismét egyedül van. Tovább számol: „... há­romszázhúsz, háromszázhuszonegy, három­százhuszonkettő ...” Támaszkodik a kőfalnak és érdeklődés nél­kül nézi a körülötte levő idegen világot. .. .Hatszázöt, hatszázhat, hatszázhét.. A fal tövében egy fehér férce lépdel óvato­san. Legyekre vadászik. A gyerek ráfigyel. A jérce egészen közel jön. Oldalra fordítva a fe­jét, felnéz a gyerekre. „... kilencszáznegyven­­egy, kilencszáznegyvenkettő”. A jérce átmegy a gyerek másik oldalára, aztán lustán károg és kétszer is meglebbenti a szárnyát. Ezerszáztizennégynél a gyerek abbahagyja a számolást. Benyúl a zsebébe, előhúzza a cso­koládét és lehámozza róla a papírt. Aztán le­tör belőle egy darabot, a jérce elé dobja és ezt mondja: — Nesze, tyúk, egyél te is. A jérce felkapja a csokoládédarabot és le­nyeli. Aztán megrázza a fejét és a csőrét a kőfalhoz keni. — Nem ízlik? — kérdi a gyerek. — Pedig jó. Nézd csak, én szeretem — és nagyot ha­rap a csokiból. Aztán még egy darabot dob a jércének. Az közelebb jön és csipegeti a cso­koládét. — Talán még soha nem ettél ilyet, azért furcsa az íze — mondja a gyerek és le­guggol. A jérce elé tartja a csokoládét Az állat fé­lénken közeledik, ácsorog, pislog, aztán elfo­gadja a gyerek kezéből a szokatlan eledelt. A portás az ablakon át nézi a guggoló gye­reket és a körülötte pipiskedő fehér jércét. Aztán leveszi a fekete tányérsapkát a fejéről, megnézi, megforgatja a kezében és a lópok­róccal letakart vaságyra dobja. Kint, a kőfal tövében csokoládét eszik a gyerek és a fehér jérce. Fent az irdatlan magasban ég a Nap, a Föld pedig keringi-járja a maga végtelen útját. Bába Mihály: ISMERKEDÉS A VONATON Apám nyolcvennötödik születésnapjára igyekez­tem hazafelé, a hajdúsági sártenger világába, Haj­­dúdorogra. Április szen­­t negyedike volt, éjszaka, amikor vonatra ültem. U­tazótáskám kákád­tan hevert a polcon, nem tömték ki ajándékok, azt vittem csak, ami mellka­somban elfért. A vonat zsúfolt, pedig az utasok zöme már teg­nap, tegnapelőtt elment. Magányos farkasok, tú­lontúl öreg vagy túlontúl fiatal munkások voltak csak, akiknek igazán mindegy, hol töltik sza­bad napjukat, az ünne­pet. A fiú, aki szemben ült velem, nem bújt a lány­hoz. Fürkészve néztem arcukat. Közömbös dol­gokról beszélgettek. Egyik cigarettát a másik után szívtam és hallgattam őket. — Tudod, semmi ked­vem hazamenni, de az anyám kétszer is itt — mondta a fiú, aki alig múlhatott húszéves. — Persze, tudom én, hogy nem az ünnepről van itt szó, hanem a háztájiról — Elvették? — kér­dezte a lány. — Bár vennék! Leg­alább nyugtóm lenne. Így, ha hazamegyek, ar­ra sincs időm, hogy fel­menjek a piacra, mert menni kell kapálni a ten­gerit, a krumplit, később meg jön a krumpliszedés, a tengeritörés. Az öregek már öregek, nem bírják, a bátyusék nősök, a nő­véremnek is két gyere­ke van, nem jöhetnek haza, amikor akarnak, így azután nekem kell jönni, mert nőtlen va­gyok. Mintha nekem nem kellene az a vasárnap. Udvarozni se merek ko­molyan, mert mit szólna a lány, ha minden máso­dik vasárnap egyedül hagynám? Megcsalna, mással menne el. — Ha komoly lány, ak­­kor nem. A fiú a lányra nézett. Megvillant a szeme, mint egy kakasnak. — Komoly? Melyik lány komoly? Honnan le­het azt tudni? — Az, azt meg kell érezni. — Én eddig nem érez­tem meg. — Akkor nem találko­zott még az igazival. — Ne magázz már. Nem szeretem ezt az úri módit. Te is falusi vagy, nem? — Az. — Nahát. Régen jársz fel dolgozni? — Két éve. Azelőtt a tieszben dolgoztam, de meguntam. — Gyakran jársz haza? — Kéthetenként — mondta a lány. — És hol laksz? — A bátyámnál. Van egy kis cselédszobájuk, az az enyém. Szeretek náluk lenni, mert két aranyos gyerekük van. — És minek jársz ha­za? — nézett rá a fiú is­mét. — Te is kapálni, meg dolgozni? — Néha kimegyek én is segíteni, de nekem még ott az öcsém meg a hú­gom. Az apám, az se olyan öreg még. Dolgozik. Az anyám is. — -Ez más. Akkor ne­ked jó. Hazamégy, átöltö­zöl és sietsz a piacra sé­tálni, isteni jó az, az is­merősökkel elbeszélgetni. Úgy hallgatják az em­bert, mintha külföldről jött volna. — Ugyan ki? És miért? Én nem tudok mit mon­dani Pestről. Nagy a lár­ma, a zaj meg sok az em­ber. Néha mégis eltelik egy hónap is, hogy vala­kivel találkozom és elbe­szélgetünk. — Hát t­ás falutokból olyan kevesen dolgoznak fent? — Újfehértóról? Ugyan. Rengetegen. De akit itt­hon nem ismertem, mért ismerném meg ott? Halkan felnevetett. — Mit nevetsz? — kérdezte gyanakodva a fiú. — Semmit. Eszembe jutott, hogy egyszer utá­nam jött egy fiú, leszólí­­tott... ahogy ez szoká­suk ... Jól öltözött volt, az biztos. Azt mondja, ne siessék, üljünk be vala­hová dumcsizni. Megis­mertem rögtön. Mondom neki, hogy jobban tenné, ha Kelemen Julkót hív­ni dumcsizni, meg a gyerekét, akivel otthagy­ta. A lány megint felneve­tett. Halkan a fiú is kaca­gott. Tenyerét szájára nyomta, hogy fel ne éb­ressze a szundikálókat. — Egy széltoló újfehér­tói volt. Megismertem azonnal, de ő nem ismert meg. — Ez jó, ez Halált. Plé­­re csúszott... Sok az ilyen vagány. Azt hiszik, ha hegyes a nadrágjuk éle, meg tarka a nyak­kendőjük, mindent lehet nekik. — Ismerem én ezt a fajtát. Egy cseppnyi csend. — Meddig maradsz? — kérdezte a fiú. — Még nem tudom — mondta a­ lány. — Csü­törtökön kell menni dol­gozni. De lehet, hogy szerdán visszautazom. — Én kedden már vo­naton leszek. Muszáj. Mi­kor jössz legközelebb? — Nem tudom, mert most kivettem két napot és csúsztatok. És te? — Két hét múlva. Az öregek miatt jönni kell. Péntek este utazom. Szombaton meg vasárnap délelőtt kimegyek a ház­tájiba dolgozni, aztán délután indulok vissza. Jó lenne, ha te is jönnél. A lány feljebb emeli egy kicsit a tekintetét. A poros képeket nézi, majd az összeroggyant utazó­táskámat. Mosolyog. A szeme megcsillan. Tekin­tete visszacsúszik arcom­ra. Egy pillanatig farkas­szemet néz velem. Csip­pentek a szememmel, mintha biztatnám: ne mondj azonnal igent, mert elvesztél. Egy csep­pet megnyitja csukott aj­kát. — Lehet, hogy haza tu­dok jönni, de ez csak egy hét múlva derül ki. A fiú mozdít derekán. — Hát, ha telefonon felhívhatnálak, vagy köz­ben találkoznánk? — Esetleg. Otthon van telefon. — Várj, felirom. Kotorászik a zsebében. Papír már akadt benne, de tollat, ceruzát nem talál. — Az ördög vigye el, nem tettem át a másik ruhámból. Kiveszem a golyóstolla­mat, szótlanul felé nyúj­tom. — Köszönöm — kap utána és már írja is a számot. — Felhívlak va­lamelyik este. De, de kit kérjek a telefonhoz? — Engemet — nevet a lány. — Akkor a neved is felírnám. — Ja, Mária, Cserei Mária. A fiú ír, nehézkesen formálja a betűket. Ami­kor kész, ismét a lányra néz és vár. A lány is rá­pillant. — Ha már így kival­lattál, te is megmondhat­nád a nevedet. A fiú a homlokára csap. — Látod, milyen sza­már vagyok. Felirom. A lány most már csak a fiú kezét nézi, amíg meg nem kapja a gyűrött lapocskát. Visszakapom a golyós­tollamat. Mosolyogva bó­lintok. Készülődöm a le­szálláshoz. Debrecenben át kell szállnom. A fiú is feláll. Elköszönök tőlük, kimegyek a peronra. A vonat megállt, amikor a fiú kilép a kocsiból, ösz­­szenézünk. Majdnem ne­vet. — Helyre kislánynak látszik. Nem olyan, mint ezek a mai nők miniben, has-dumával, üres locso­gással. Visszanéz, integet. Alig bírtam visszatar­népszava tani nevetésemet. A fiú alig túl a húszon, a lány meg még innen a húszon, de a fiú szemének ez a helyes kislány nem olyan, mint a „mai lányok”. Hogy milyen? Nem kér­deztem meg. Úgyse tud­ta volna megmondani, hogy milyen. Más és kész. A tiszalöki vonatot ke­restem. Ő másfelé ment. — További jó utat és köszönöm a ceruzát — mondta kezet nyújtva. — Máskor is, szívesen. Minden jót. Nevettünk mind a ket­ten. Amikor elment, egy­szerre nehéz lett az üres táska. Alig bírtam lép­kedni. Szívemet megint markolászta a kín. Gyógy­szerem után kaptam. Ott lapult a zsebemben a Nytropenion, ettől egy ki­csit megnyugodtam. Arra gondoltam, ha három év­vel ezelőtt nem kell ide utaznom, Debrecenbe a halott fiamért, most talán ő kért volna tollat vala­kitől, hogy felírja egy csillogó szemű, helyes kislánynak a címét. Mire a falumba értem, a tépelődések közt elfe­lejtettem, miért utaztam haza, és nem köszöntöt­tem az apámat nyolcvan­ötödik születésnapján. Csak másnap, amikor in­dultam vissza és eszembe jutott, hogy miért is utaz­tam Hajdúdorogra. legg. augusztus 1! )

Next