Népszava, 1968. december (96. évfolyam, 282–306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

Idealizált „érvényesülési” lehetőség Vita az érdekvédelem ifjúsági vonatkozásairól Zavart okoz néhol, hogy a KISZ az utóbbi időben erőteljesen hangsúlyozza érdekvédelmi funkcióját Különösen napjainkban, az 1969—1970. évekre szóló kollektív szerződés meg­kötését előkészítő viták után gyakori a zsörtölődés: kivel szemben, kinek a rá- Gondolatébresz A gondolatébresztő ta­nulmány egyértelműen le­szögezi: a szakszervezetek nélkül nem valósítható meg az ifjúság érdekvédel­me. Nemcsak azért, mert a szakszervezet az összes dolgozó érdekeit képviseli, mert nagyobb a beleszólá­sa az üzem dolgaiba, ha­nem azért sem, mert a különböző nemzedékek együttműködnek benne.­­ A fiatalok érdekeinek jo­gossága, sorrendje na­gyobb biztonsággal állapít­ható meg és illeszthető be az össztársadalmi érdekbe a különböző generációk együttes nézőpontjából. A szándék tisztaságát a KISZ központi bizottsága és a SZOT közös határo­zatai is példázzák, melyek azt bizonyítják: az ifjúsá­gi szövetségnek nincs olyan törekvése, hogy ki­ragadja a fiatalokat a szakszervezetek szárnyai A pályakezdő fi­ ú tulajdonképpen ez késztetett írásra bennün­ket. Kovács Judit ugyan­is olyan rosszalló példákat sorakoztat fel „az üzemi érdekvédelem területéről", melyek nem mindenben számolnak az új gazdasági mechanizmus teremtette körülményekkel. „Arra már van lehetőség, hogyha közepes, vagy an­nál jobb a tanulmányi eredménye, a szakmunkás­­vizsga előtti félévben ne ösztöndíjat kapjon, hanem munkabért. De bére nem­csak munkája minőségétől függ, hanem attól is, hogy van-e az üzemnek erre pénze és hogy a szakmá­ban az adott helyen a ke­reslet nagyobb-e, vagy a kínálat. Így egy nagy gyár üzemében a pályakezdő ifjúmunkás nem kap eme­lést, a másikban 50 fillért kap, a harmadikban pedig 1 forintot. De aki — bár jeles tanuló volt — még mindig a minimumot ke­resi, és már lakásgondjai is vannak, az nehezen fo­gadja el a magyarázatot a bérhelyzetről” — említi többek között. Laikusan gondolkozva, a „magyarázatot” termé­szetesen nehéz elfogadni. Így senki sem veszi és veheti rossz néven a hát­rányosan érintett ifjúmun­kástól, hogy szubjektíve méltatlankodik miatta. Az ifjúság érdekeinek védel­mezői azonban nem gon­dolkozhatnak tetszik, nem tetszik alapon. Az új mechanizmus egyik alapelve, hogy a job­ban dolgozó vállalati kol­lektíva — bérben, nyere­ségrészesedésben, szociális és kulturális ellátásban — az átlagosnál többet biztosíthat önmagának. A példánál maradva, ez azt jelenti, hogy az egyik vál­lalat 1968-ban m­­indössze egyszázalékos évközbeni béremelést adhatott ered­ményei alapján a dolgo­zóknak, míg a másik a fel­ső határként előírt négy százalékot fizetett. Fiata­loknak és idősebbeknek egyaránt. A „probléma” tehát nem sajátosan ifjúsági. Az új mechanizmus olyan lehe­tőséget teremtett, hogy — mondjuk — a jól dolgozó üzem esztergályosának bé­ A nehéz - és a segédmunk­ a A fiatal segédmunká­soknál gyakori, hogy egy bizonyos idő eltelte után elkeserednek, hogy nincs szakmájuk. Legalább be­tanított munkásként gép­hez juthatnának!... Egyik vására akarják érvényesí­teni a fiatalok érdekeit? A gyakran „féltékeny­ségből” fakadó zsörtölődés félreértéseken alapul. E félreértések tisztázásához nyújt segítséget Kovács Judit tanulmánya „Az üze­mi és a tsz-ifjúság érdek­­védelméről” (Társadalmi Szemle 5. sz.). szó tanulmány alól, nincs olyan követe­lése, hogy parcellázzák fel a klasszikus érdekvédelmi feladatokat, s egy részüket adják át neki. Célja in­kább az, hogy ráirányítsa az érdekvédelem ifjúsági vonatkozásaira, a fiatalok sajátos szükségleteire a szakszervezetek figyelmét. A hivatalos álláspontot is kifejező „célkitűzést” messzemenően támogatjuk. A fiatalok valós gondjai­nak lekicsinylése, figyel­men kívül hagyása felmér­hetetlen erkölcsi és politi­kai károkat okozna. Ezért a szakszervezet, a KISZ és a gazdasági vezetés vi­szonya nem csupán szer­vezeti, hatásköri kérdés, mint ahogyan azt Kovács Judit is hangsúlyozza. A lényeg az együttműködés tartalmasságán van. A hétköznapok gyakor­latában persze nem ilyen egyszerű a dolog, utasok bérezésé­ re és nyereségrészesedése nagyobb, mint a rosszul gazdálkodó üzemben dol­gozó szaktársáé. És itt elő­fordul olyan fonáknak tet­sző helyzet is, hogy a jól dolgozó üzem fiatal esz­tergályosa többet keres a kevésbé jól dolgozó üzem „öreg” esztergályosánál. Igazságtalan ez? Ha belátjuk, hogy a gazdasági tevékenység nem csupán termelést, de eladást is jelent, semmi­képpen sem az. Az új me­chanizmus viszonyai kö­zött nem általában a mun­­ka, hanem a társadalmilag hasznos, a nagyobb ered­ményt hozó munka bizto­síthat magasabb jövedel­met. A munka ilyen értel­mű hasznossága végső so­ron a bel- és a külföldi piacon kerül mérlegre, s minden előzetes jó szándék ellenére ott dől el, hogy az egyik vállalati kollektíva mennyivel dolgozott job­ban, illetve rosszabbul, mint a másik. Az egyéni jövedelmek mindenkori nagysága, a béremelés le­hetősége tehát most már nem csupán a termelés mennyiségétől, az egyén felkészültségétől és szak­tudásától függ. Ha a vevők és a felhasználók piaca egyformán hasznosnak, egyenlő értékűnek ismeri el a különböző vállalatok termékeit, akkor feltehe­tően egyenlő lesz az értük fizethető bér is. S nem for­dulhat elő, hogy „egy nagy gyár egyik üzemében a pályakezdő ifjúmunkás nem kap emelést, a másik­ban 50 fillért kap, a har­madikban pedig 1 forin­tot”. A feltételezés persze meglehetősen elvont. Egé­szen biztos, hogy a szóban levő különbségtétel a jö­vőben még inkább általá­nos lesz. S ezt csak öröm­mel üdvözölhetjük. Saj­nos, a termelést és a tel­jesítményt eddig legtöbb­ször csak a mennyiségi ol­dalról vizsgáltuk, értékel­tük. A megrendelői kíván­ságokhoz, igényekhez ru­galmasan alkalmazkodó, valamint a nehezen érté­kesíthető, vagy éppen el­adhatatlan termékeket előállító vállalati kollek­tívák jövedelmében alig volt eltérés. isti munka­­ások kesergése vállalatunk hirdetésében — amelyben segédmunká­sokat keresett — megígér­te, hogy biztosítja számuk­ra a továbbtanulást. Ezt a gazdasági mechanizmus szellemében tette. A KISZ­nek pedig politikai szem­pontból is támogatni kell a fiatalokat abban, hogy elvégezzék az általános is­kolát, majd gépmunkások, és idővel szakmunkások lehessenek” — érvel a to­vábbiakban Kovács Judit. S érvelése általánosság­ban most is elfogadható. Konkrétan vizsgálva a dol­got, azonban akad né­hány fenntartásunk. El­hisszük ugyan, hogy a szó­ban levő vállalat a gazda­sági mechanizmus szelle­mében tett ígéretet jöven­dő segédmunkásainak hir­detésében. A példát vi­szont csak bizonyos felté­telek ismeretében népsze­rűsítenénk. Így kötve his­­­szük, a „gazdasági mecha­nizmus szelleme” megkí­vánná, hogy a jelenlegi Mindenkinek joga de a lehetősége „Sok fiatal szakmunkás jár technikumba. Vissza­térő sérelmük, hogy nem kapnak egyműszakos be­osztást, a nagy hajrák ide­jén olykor lealkudják ta­nulmányi szabadságukat, és a technikum elvégzése után sem változik beosztá­suk és keresetük. Több üzemben nem támogatják eléggé a fiatal szakmun­kások törekvését, hogy ta­nulás révén technikusi munkakörbe kerüljenek, előlépjenek” — példálód­­zik a továbbiakban. S felületesen nézve, is­mét úgy látszik, hogy jo­gos sérelmeket emleget. A tanuláshoz, az önkép­zéshez mindenkinek joga van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy korlátlan a lehetőség. Az első problé­ma ott jelentkezik, hogy a technikumok, főiskolák, egyetemek legtöbbjében jóval több a jelentkező, mint a férőhely. Másod­szor, a vállalatnak sem kötelessége a kérelmek mindegyikét támogatni. Helyi viszonylatban is ér­telmetlen dolog lenne a jö­vőbeni szakember-igényt messze meghaladó „isko­láztatás”. Néhány szakmá­ban máris telítettség ta­pasztalható, s minden bi­zonnyal erre vezethető vissza, hogy egyeseknek „... a technikum elvégzé­se után sem változik a be­osztásuk ...” A „nagylelkűség” tehát visszaüthet. A vállalat szakember-utánpótlását a távlati gyártmány- és gyártásfejlesztési tervek­hez igazítva szabad bizto­sítani. A szakszervezetek részvételével működő ok­tatási bizottságok ilyen ér­telemben dolgoznak. Az is­kolai felvételi lapokat is csak akkor írják alá, ha a választott szakma helyileg kamatoztatható. Ez eltér a korábbi szokásoktól. Ám­­ r ■ — , ............... ■ ■ fiatal segédmunkások mindegyike gépmunkás, idővel szakmunkás lehes­sen. Ezt egyébként a ké­sőbbiekben Kovács Judit is cáfolja, amikor úgy fo­galmaz „... ahol lehet, gépek végezzék a nehéz testi munkát”. így már másként fest a helyzet Ahol lehet, per­sze, hogy gépekkel kell vé­geztetni a nehéz testi mun­kát. Sajnos, jelenleg még nagyon sok helyen nem lehet, így a fiatal (és idő­sebb) segédmunkások je­lentős részét még jó dara­big nem képezhetjük át gépmunkásokká, majd szakmunkásokká. Még ak­kor sem, ha „... bizonyos idő eltelte után elkesered­nek azért...” van a tanuláshoz, a korlátozottak az új mechanizmusban végső soron a vállalati kollektíva viseli az „isko­lásoknak” járó kedvezmé­nyek (tanulmányi szabad­ság, ösztöndíj, segély stb.)­ költségeit ✓ ' 1 ' 1­1­1 — ' ............. „A KISZ-szervezeteknek ... ki kell kerülniük né­hány buktatót. Nem lehet­nek a követelődzések szó­szólói, csak azért, mert azokat a fiatalok támasz­tották. Nem helyes, ha csupán az igényeket lát­ják, de nem mérlegelik a lehetőségeket" — tanácsol­ja Kovács Judit. Ám az elvileg kifogástalan tanul­mány „példatárával”, saj­nos, negatív értelemben aláhúzza ennek fontossá­gát Az üzemekben — mint már említettük — konkré­tan folyik a jó szándékú útkeresés. A szakszervezeti bizottságoknak és a gaz­dasági vezetésnek viszont éppen az okoz jó néhány helyen gondot hogy a fia­talok nem mindig mérle­gelik a lehetőségeket. S mindezt — Kovács Judit kézikönyvként forgatott tanulmányához kapcsolód­va, — csupán azért tes­­­szük szóvá, mert az 1969— 1970. évekre szóló kollek­tív szerződések előkészítő munkálatait ilyen vonat­kozásokban is helyes irány­ban szeretnénk befolyásol­ni. Macsári Károly 2 19**­ december 1 WfIPSZAVA Egy idős termelő­szövetkezeti nyugdí­jas ügyében fordul­tak hozzánk segítsé­gért levélíróink. Tizenheten írták alá a levelet, amelyben a most hetvennégy éves, egy nagyobb községben lakó, ne­héz sorsú férfi nem mindennapi életé­ről adnak számot. A szóban levő nyugdíjas negyvenöt évig élt feleségével boldog és zavarta­lan körülmények között, öt évvel ez­előtt a feleség elhunyt és az egyedül maradt férj ismét megnősült, mert így akarta biztosítani öreg napjait, mivel sem gyermeke, sem közeli hozzátartozó­ja nem volt, akire számíthatott volna. Becsületes munkájával az idők folya­mán sikerült annyi pénzt megtakaríta­nia, hogy házat vegyen. Szerény nyug­díjából viszonylag nyugodtan teltek napjai, mindaddig, míg ismét meg nem nősült. Ekkor szakadt rá a pokol, amiről a levél aláírói megdöbbentő jelzőkkel tar­kított sorai adnak számot. „Az idős bá­csi új felesége mind kevesebbet törő­dött férjével, az utóbbi időben már nem is főzött neki. Ha olykor mégis rászánta magát arra, hogy meleg ételt tegyen az asztalra, az jóformán ehetetlen volt.” Erről meggyőződtek a szomszédok és a levél írói is. Közülük többen naponta felváltva főztek az idős embernek, aki­nek ereje lassan fogyott a rossz és hiá­nyos táplálkozás miatt. A jóval fiatalabb feleség nem egy alkalommal tettleg is bántalmazta őt, sőt, még konyhakéssel is rátámadt férjére. Elképzelhető, hogy mit érzett a hos­­­szú évtizedek boldog házasélete után ilyen asszony mellett az öreg nyugdíjas. Tehetetlenségében csak a szomszédok­nak panaszolhatta el bánatát és keserű­ségét. Tőlük kért segítséget roppant bá­nata enyhítése és gondjainak megoldása érdekében. Ezért kérték segítségünket levélíróink, s ugyanakkor azt a véleményüket is kö­zölték velünk, hogy szerintük az asszony a ház megkaparintását tűzte ki célul. Mondva­csinált indokokkal gyakran in­dít bíróságon pereket férje ellen, csak azért, hogy ezzel is siettesse sötét elgon­dolásainak megvaló­sítását. „Védencünk már annyira kimerült idegileg és fizi­kailag a sok meghurcoltatástól, hogy fé­lő: nem húzza sokáig.” A sürgős intézkedést kérő sorainkra az illetékes tanács igazgatási csoportjá­nak vezetőjétől kaptunk választ. Ebből megtudtuk, hogy a levélben foglaltak megfelelnek a valóságnak. Az igazgatá­si csoport vezetője a helyszínen beszélt az idős emberrel és feleségével, de meghallgatta a szomszédokat, illetve a levél aláíróit is. Fény derült arra is, hogy az „új” fele­ség valóban a fél házrész megszerzésére törekszik. Az a véleménye az egész ügy­ről, hogy ez csak rá tartozik, s különben is a bíróság majd meghozza az ítéletet. Azóta ugyan már elvált idős férjétől, azonban bent maradt a lakásban, illet­ve a házban, s legfőbb tevékenysége a bírósági beadványok szerkesztése, illet­ve azok benyújtása. Való vagy vélt igaz­sága bizonyítására utcányi tanút nevez meg, azok megkérdezése nélkül. Megtudtuk továbbá, hogy a fentiek­kel kapcsolatban eddig huszonkilenc já­rás-, illetve megyei bírósági tárgyalás volt. „A feleség szegénységi alapon, költ­ségmentesen indítja, illetve kezdemé­nyezi a pereket, mivel havi ötven forint (!?) jövedelemmel rendelkezik, ami hi­vatalosan is kimutatható.” Az idézett hivatalos sorok híven érzé­keltetik, milyen indokolt volt levélíróink minden megjegyzése, jelzője. S ha eh­hez hozzávesszük, hogy ez az asszony számításból ment férjhez a nyugdíjas emberhez, akkor már kész is a megfe­lelő gyorsfénykép jelleméről és maga­tartásáról. S még hátravan a legnehezebb: a pa­nasz elintézése olyan megnyugtató for­mában, hogy mind az idős nyugdíjas, mind pedig az utca lakói elégtételt kap­janak. Reméljük, hogy az illetékes szer­vek ehhez is segítséget nyújtanak. Bár ez nem ígérkezik könnyű feladat­nak... Samarjai Tibor Heti postánkból GONOSZOK A szabadszájú „Nem minden, ami sza­bad, tisztességes is.” (Vergilius) Apróság volt ami nyíl­tan felszínre buktatta az ellenszenvüket A kövér­kés, nagyhangú férfit so­hasem szerették, de a tűrő és békességet akaró em­berek közönyével tudo­másul vették, hogy közöt­tük dolgozik. Mindig pontosan érke­zett a rajzterembe, meg­gyújtotta a táblája felett függő külön villanyt, ke­zet mosott, aztán vigyorog­va körbejárta az asztalo­kat. Vagy tizenöten dol­goztak a táncterem nagy­ságú helyiségben, s a nagyhangúnak speciális módszerei voltak ehhez a reggeli körsétához. Az idősödő, egyedül élő lány­hoz lépve hangos szexuál­­patológiai fejtegetésbe kezdett, röpködtek a nyomdafestéket igencsak nehezen tűrő kifejezések — persze, gyengéd érdek­lődésnek álcázva — míg a lány vérvörösre válva ki nem ment valamilyen ürüggyel a teremből. Akkor a legidősebb kol­légát vette célba. Jól tud­ta róla, hogy gyengéje az öreg, nyolcvan felé tartó édesanyja, megállt az asz­tala mellett s mintegy dühbe lovalvá magát — legalábbis mindig ilyen látszatot koholt — elkez­dett káromkodni. Mint hajdanán a kocsisok« hosszan, cifrázva, rendkí­vül közönséges és vissz»­­taszító kifejezésekkel. Az öreg sose szólt rá, hallgatott és kínlódott, válaszolni, leinteni félt, mert a tervezőintézetben sok pártfogója volt a sza­badszájúnak; furcsa mó­don sokan összekever­ték a mosdatlan kiszólá­sait az őszinte, nyílt be­széddel. A kis szőke leány ad­minisztrátornak lépett be, éppen hogy elvégezte a gimnáziumot. A szabad­­szájú szabadságon volt, két nap múlva tért vis­­­sza s nagy örömmel szemrevételezte az új szerzeményt. Ebédszü­netben mellé is telepedett az asztalnál és két perc múlva ott tartott, hogy elkezdte a lányt oktatni — a férfiakról. Hogy mi­lyen szavakkal — azt nem lehet írásban vis­­­szaadni. A lány először csodálkozott. Intettek a szabadszájú­nak, hagyja abba, de na­gyon tetszett neki a mó­ka, derűsen folytatta. Már a zoológiában közis­mert kifejezésekre tért át, amikor a lány hirtelen mozdulattal ráöntötte a maradék paradicsomle­vest. Vagy húszan ülték kö­rül az asztalt. Annyit hallottak még a lány el­fúló szavaiból, hogy „ez hivatal? ez munkahely?" — kiszáguldott az ebédlő­ből, a szabadszájú bámult, majd jót nevetett s foly­tatta, ahol abbahagyta. Délután megkapta az — első — főnöki figyelmez­tetőt. Négyévi trágár, sér­tő, durva beszédmód után végre egyszer. A szabadszájú rendkí­vül felháborodott. „Mert az ember egy kicsit fesz­telenebb, nyíltabb sza­vú?” — kérdezgette atort­­útfélen. Először fordult elő, hogy néhányan nem neki adtak igazat. „Talán bizony gyermekmegőrző­ben dolgozom?” —­ sértő­dött meg. Nem, ő egészen mindennapi munkahelyen tevékenykedik, emberek között. Olyan emberek között, akik immár vis­­­szataszítóan ellenszenves­nek találták leírhatatlan kifejezéseit s nem láttak benne jópofaságot sem többé. Hogy ezt a szemébe mondták-e — más kérdés. Az ilyen ember nehéz el­lenfél. Félnek a nyelvé­től, a gonoszságától, annál is inkább, mert nemegy­szer a nyíltszívűség, szó­­kimondás köntösébe rej­tőzik. Várkonyi Margit Munkásarcol A tisztít AJTAJÁN piros betűk­kel: „Vigyázat, tűzve­szély!” Bent, az asztalán fehér, átlátszó folyadék­kal öt kis üveg. A cím­kéken: benzin, hypo, ace­ton, express, triklóreti­­lén. Mesterségének esz­közei: Az ablakot télen­­nyáron nyitva tartja, pre­cíz, pontos ember, az elővigyázatossági szabá­lyokat az előírásosnál is körültekintőbben meg­tartja. Csicsely János megfor­gatja a gondosan ledu­gaszolt üvegcséket: — Az aceton kábít, a triklóretilén meg az ide­gekre hat károsan, ha be­lélegzik — mondja. Bekapcsolja az aszta­lába épített elszívógépet s csak aztán nyitja ki az üvegeket, mindig csak azt az egyet, amelyikre éppen szüksége van. Most éppen az acetonosat Az aceton veszi ki legjobban a kék festéket a zakóból. Akkor került a folt a 5fakóra, mikor az árat pecsételték az ujjra fű­zött cédulára. k ómester MILLIÓS FORGALMÚ gyár százféle munkafo­lyamata között ez a fel­adat Csicsely Jánosé. Munkájának nincsenek látványos eredményei, be­leolvadnak a szalag tör­vényei szerint az előtte, utána dolgozókéba. Nevét ezért nem is igen isme­rik, se tőle följebb, se lejjebb az üzemben, de ott, ahol dolgozik, nélkü­lözhetetlen. — Mire a szalag végé­ről a meóba kerülnek a férfiöltönyök, hol a zse­bek táján, hol a nyaknál, hol a háton egy kis por, egy kis gépolaj, festék szemcsézik be az anyagot — magyarázza a mester. — A meóban fehér kré­tával jelölik meg nekem ezeket a helyeket. A tisztításhoz ugyan — vélem — még nem szük­séges szabószakmával, hosszú éves szalaggyakor­lattal rendelkezni. Csi­csely János szerint: elen­gedhetetlenül ... Leakasztja az első tisz­tításra váró zakót a fo­gasról. — Látja ezt a fazont? A nyakon a díszbevágás­nak össze kell tartania, nem szét... Ez a másik nyak meg hullámos ..A legkisebb hibát is észre­­veszem, amíg dolgozom az anyagon. Nem ez a dolgom, de szólok érte, örül is neki mindig a mű­vezető. Máskor már nem fordul elő ugyanaz a hiba. Tegnap is lecsepeg­tették lyukfestékkel a gomblyukaknál a bélést. Szóltam a teremmester­nek, kiderült, hogy új kislány dolgozik a lyu­kasztógéppel. Csak két zakóban kel­lett kicserélni a bélést. Neki öt percébe került, míg kiszaladt a terem­mesterhez, ha nem szól, öt-hat napos csúszás is adódhat abból, hogy sok tucat zakó követi az első kettőt. Az egész szalag bánná... MOSTANÁBAN kön­­­nyű dolga van: sötét öl­tönyök futnak. Fél óra alatt két zakó meg egy nadrág gyűlt fel a foga­sán. Háromféle cédulával: „VOR” — a hazai piac­ra, cirill betűkkel szovjet exportra, angol szöveggel a nyugatra készülőn. A tisztítómesterből kibuk­kan a szabómester. Vé­gigsimít a ruhákon: — Mondhatom, nagyon tökéletesek, magamnak is ebből vettem. Tisztító, szabó, hol meg­ mindenes, ő inkább azt mondja, bizalmi volt so­káig, most meg gazdasági felelős, hát ráragadt ter­mészetére, hogy mások dolgába avatkozik. Elrom­lik a villanyvasaló, csak nem viheti a meleg gőz­ben felhevült testű vasa­lólány­­át a hideg ud­varon, a szerelőműhely­be? Viszi ő... Szódavíz jár újabban a szalagnak, ő megy szódáért... Ha vége a műszaknak, akkor sem zárkózik az otthon négy fala közé. Tíz éve lakóbizottsági el­nök a Hámán Kató utcai bérházban. Sokféle teen­dője közül kettőt em­­lít: az idős, egyedülálló lakók apró-cseprő javítaniva­lóit — a kicsapott bizto­sítékot, a csöpögő víz­csapot — meg a békélte­tést. Házi perpatvart csitíta­­ni — hittem — erélyes fellépés, hangerő nélkül lehetetlen. Neki egyik sem sajátja. Még a recep­tet is mástól, másoktól kapta: — Sokszor végighall­­ gattam az előadásokat — a fővárosi tanács emberei voltak kint —, mind azt mondták, nem fellépni kell, hanem nevelni. AZ IDŐS NÉNIK gond­­ját-baját viszont saját gyerekkori emlékei teszik fontossá számára. Vala­mikor a szarvasi föld­munkás korán megözve­gyült felesége egyéves ko­rától egyedül nevelte • fiát... <L «J (Gar­da György felvétele)

Next