Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)
1969-05-18 / 113. szám
HOL A BOLDOGSÁG MOSTANÁBAN? A vallás a boldogságot a túlvilágra ígéri. A polgári gondolkodás az evilági életre, de nem az élet fő tartamában, a munkában, hanem a szabad időben. Jól példázza ezt az Éjszaka világa című film, amelyet néhány éve nálunk is játszottak, amikor a munkából hazatérő tömeget mutatja, képei szürkék, s csak akkor vált át rikítóan színes képsorokra, amikor a bárok, lokálok világába vezet. A kísérő hang is ezt a különbséget érzékelteti velünk: a munka fárasztó robot, emberré csak a mulatókban válhatunk. A boldogság keresésnek e két szakasza látszólag eltér egymástól A vallás az önmegtagadást hirdeti az életen túl remélt lelki örömökért, a polgárság az élvezetet hajszolja az életben is elérhető érzéki örömökért. Mégis a kettő hasonlít egymáshoz: a boldogság mindkettőben a munkátalansággal azonosul. Ez árulja el, hogy gyökerük közös, a munka még egyik korszakban sem vált tömegek számára önmegvalósításuk lehetőségévé, s a társadalom sem ennek szabad terévé. Ezért az uralmon levők, a nem dolgozók élete válik a boldogulás mintájává, s a vágyak is ennek hasonlatosságára fogalmazódnak meg De a szabadság mértéke mégis más itt és ott. Ahol a dolgozó embernek egyáltalán nincs szabadsága, ott a vágyak is csak a mítoszok és mesék világába vezetnek. Tömeges élvezetkeresésről viszont csak akkor lehet már beszélni, amikor az a valóságban is kielégíthető. A szabad idő megjelenése e történelmi fordulatnak a kifejeződése, de egyúttal annak jelzése is, hogy a szabadság még csekély, az élet kisebb részére korlátozódik. S mert a nagyobb rész nem szabad, ennek is el kell torzulnia, hamis célok felé fordulnia. A SZÓRAKOZTATÁS MESTERSÉGE Ilyen cél, hogy lemondva életünk egészének gazdagításáról, személyiségünk fejlesztéséről, alkalmi örömökkel kárpótoljuk magunkat. Ez nem nehéz, mert a szabad idő specialistái ma már nagy választékotkínálnak. A szabad idő növekedésével a szórakoztatás mesterséggé vált és elkülönült a kultúrától. Látszólag továbbra is a kultúra mezében jelentkezett, de szakított azzal, ami a kultúra lényege: hogy kiemeljen bennünket egyedi voltunkból, s társadalmi méretekben gondolkodó emberré tegyen, hogy részesítsen az emberiség tudásában és élményanyagában, hogy megtanítson arra időnket önmagunk megváltoztatására, s a bennünket meghatározó társadalmi körülmények javítására kell fordítanunk, mert csak így válunk emberszabású lénnyé. A mesterséggé vált szórakoztatást ez már nem érdekli. Egyedül egy: az üzlet. Hogy busás hasznot húzzon a tömegek elmaradottságából, boldogságvágyából, hogy áruvá tegye a boldogság illúzióját. Azt hirdeti, hogy a boldogsághoz munka nélkül is el lehet jutni, pusztán a javak megvásárlásával, felhalmozásával. Nem a munkás élet, hanem az élvezet az emberi lét mértéke, ezért csak akkor lehetünk boldogok, ha mind nagyobb mértékben válunk fogyasztóivá az általa kínált lehetőségeknek. A fogyasztói magatartáshoz tartozik, hogy a szórakozásban ne kelljen gondolkodnunk, problémákkal foglalkoznunk, s közben mégis úgy lépjünk ki önmagunkból, hogy azt higgyük, különb emberré lettünk. Adjunk tehát izgalmat könnyen követhető mesével, hogy azt bárki átélhesse, és azonosulhasson is hősével. Higygye, hogy ő a legyőzhetetlen, ő minden rejtély feltárója, bátor és leleményes. Adjunk sok szeretet és fokozott érzéki élményt, vogy pótolja hiányzó sikereinket Lehetne persze másképp is szórakozni, hiszen a kultúra sajátossága, hogy érdekes, tehát szórakoztató is. Ennek érdekessége izonban nem váltható meg pénzért. Munka is kell hozzá. A tu'■mányos megismerés öröméhez tudás kell, a művészet megérséhez elmélyedés. Ez is élvezet, de más, mint amit a szórakoztatóipar ígér. Tartósabb és hasznosabb is amannál, ha népszerűségében el is marad tőle. Pedig sehol annyi kontárság és dilettantizmus nem található, mint a szórakoztatásban, ahol a tehetsége kénytelen sokszor eladni mast, olcsó sikerre vadászni, ratmegoldással élni. Kevesen manónak a szórakoztatás művészei, akik mondani is akarnak valamit az emberről, s a szórakoztatást sohasem választják el a nevelőhatás szándékától. Nem a szórakoztatással van tehát baj, hanem annak kalmárkodó posványosítására. Mindezeket átgondolva érdemes felfigyelnünk kulturális életünk arányainak lassú eltolódására. A felületes szemlélő előtt is feltűnő, hogyan válik benne mindjobban úrrá a kommersz jellegű (vagyis üzleti célú) szórakoztatás. Korábban még indokolni illett, hogy ez a ponyva nem is igazi, csak szatírája a valóságosnak, ez a fércmű csak azért kell nekünk, hogy bemutassuk „a rothadó kapitalizmust”. Ma már nincs szükség ilyen mentegetőzésre, mert akad jobb érv is. Fel lehet újítani a polgári liberalizmus alapelvét, mely szerint mindenféle igényt ki kell elégíteni, mert ez a szabadság mércéje. A szórakoztatóipar szálláscsinálói ma nálunk a tömegek igényeire hivatkoznak, s ennek még demokratikus íze is van. Ha valaki szót emel ellenükben, s a művelődés érdekében, rögtön arisztokratizmust emlegetnek. Gazdasági oldalról is megtámogatják érvelésüket, mondván, hogy az igények kiszolgálásával lehet számottevő bevételhez jutni, ez teszi rentábilissá kulturális intézményeinket , a haszon keresésében elhomályosodik a cél, hogy tulajdonképp korszerű műveltséget és világképet kellene adni; ma ez néhol már szinte mellékessé válik a tömegigényre hivatkozó szórakoztatás mellett. Erősödik a polgári világ nagy szórakoztatóinak a rehabilitálása. Megjelenik a ponyva, a televízió sorozatban hozza fő adásidőben a krimit (s még jutalmazza is a figyelmes szemlélőket), a színházakba bevonul sok rég nem látott színpadi szerző, élükön a szórakoztatás koronázatlan királyával, Molnár Ferenccel, aki azt hirdette valaha: „Az író kegyes hazugságokkal segíthet leginkább az embereken.” Népszavazást rendezünk az évről évre ismétlődő táncdalfesztiválokról, széles nyilvánosságot adunk pályakezdő dilettánsoknak, s az indoklás mindig ugyanaz: ez kell a tömegeknek! (De vajon mire irányítja ez az áradat a tömegeket?) TEENAGERKULTESZ, SEXHULLÄM A szórakoztatás — nyugati mintára — megkeresi a legkritikátlanabbakat, a serdülőkorú fiatalokat, hogy ezeket tegye árujának legjobb fogyasztóivá. Így válik a fiatalság nem éppen legérettebb és legképzetteb rétege ízlésében mintává az egész társadalom számára. Hozzájuk illik igazodni, ha modernek akarunk lenni, őrájuk kell ügyelni, ha szabad időnket akarjuk eltölteni. S ők bírálat nélkül, készségesen vesznek át mindent, amit a szórakoztatás rutinos mesterei nyújtanak számukra. Érthető, ha ez lesz a legkönyebb útja a boldogulásnak, ezért válik a serdülőkornak álmaiban elérendő példaképpé az, aki a szórakoztatásban közönségsikert arat. Miközben a szórakoztatás keresi a jobbnál jobb ötleteket a fogyasztói kedv növelésére, rátalál a kamaszkor fő problémájára, a szexualitásra is. Hogy felhasználhassa céljai elérésére, el kell hitetnie a felnőtt társadalommal, hogy ez a legfontosabb dolog az életben. Könyvek és filmek készülnek, hogy részletezzék a szerelmi élet rejtelmeit, illusztrálják a szeretkezés módozatait, köztük a természetellenes kapcsolatokat is. Hirdetések zaja önti el a nagy nyugati képeslapokat, tudományosnak mondott pornográf könyveket, erotikus fotókat, izgató-erősítő szereket ajánlanak magas áron diszkréciójuk ígéretével, s a biztatással, ha csak így érhető el a szerelmi boldogság, így lesz tartalmas az ember élete. S itt bújik ki a szög a zsákból: nem az a baj ezzel a furcsa divattal, hogy nyilvánosan keveset tárgyalt témát feszeget, hanem az, hogy a szervezők élősködését leplezi vele, és hamis célok felé tereli a figyelmet, szándékosan hallgat az élet valóban nagy kérdéseiről. Ezért nem közömbös számunkra, importáru lesz-e ebből is vagy sem. Az embernek néha az az érzése, hogy ebben a vonatkozásban is igyekszünk behozni „mulasztásainkat”. A szórakozóhelyek műsorai, reklámképei ezt a szándékot mutatják, erre utalnak a mozik elé kitett „közönségcsalogató” képek, amelyek ott találhatók akkor is, ha a film csak, felnőtteknek szól. Ide sorolhatók képes újságjaink címlapjai is, amelyek nemes versenyt vívnak időnként azért, melyik tud szebb nőt és kisebb fürdőruhát bemutatni. Nem egészen ér® viszont az ember, miért kellett e sorba most olyan rangos folyóiratnak is beállnia, mint az Új Írás, mely áprilisi számának egy részét a sextémának szentelte. A művészetnek persze évezredek óta vitathatatlan joga a szexualitás ábrázolása, s joga ma is. Nem a téma dönti el, mi irodalom, mi nem. Fontosabb, hogy mit mondunk általa, s hogyan mondjuk azt: költészet lesz-e vagy obszcenitás? A költészet mindig azt mutatja meg, miként válik emberivé az ösztön, az álirodalom csak az ösztönre kíváncsi. Ha most itt a szerkesztőség azt akarta bizonyítani, hogy e divatos témát irodalommá is lehet nemesíteni, jó úton járt ugyan, csak éppen semmi újat sem mondott vele, s nem érthető, miért kellett az erőket erre koncentrálni. Ha meg azért állította egy szám középpontjába a szexualitást, hogy az előítéletek felszámolására a nemi felvilágosítást szolgálja, ismét helyeselni lehet eljárását, csak abban nem, hogy e téma arányaiban és jelentőségében túlzottá vált. A tudományos felvilágosítás nem az irodalmi folyóirat feladata. S ha jogosan helyet is ad ilyen írásoknak, ez sohasem szabhatja meg alkalmilag sem egész profilját. VAN MÁS ALTERNATÍVA! A mentő érvek számításba vétele után is felmerül az, hogy talán egy kellőképp végig nem gondolt ötlet volt a szülője e számnak, s az előbbi indítékok mellett engedmény is a divatnak, lépés a kuriozitást, a szenzációt kereső hírverés felé. A feltevést nem cáfolja az sem, hogy az erotikus szépirodalmi művek közt olyan gyöngyszem is akad, mint Devecseri Gábor elbeszélése, s a nemiség problémáját két okos tanulmány is tárgyalja. Arra viszont nehéz elfogadható magyarázatot adni, miért kellett közölni Ungvári Tamás értekezését a csók metafizikájáról: akár tanulmánynak, akár szatírának vesszük, nem lépi túl a blöff határait. Az Új írás néhány hónapja a hippi-mozgalommal foglalkozott hasonló méretekben. A két téma együtt nem igazolja azt a lelkesedést, amellyel E. Fehér Pál üdvözölte a lap kezdeményezését Nehezen lehet egyetérteni azzal, hogy itt társadalmunk rendkívül fontos kérdései jelentkeznek. Annál is inkább, mert a szexualitás nem éppen előnyös vonatkozásban kezd meghonosodni folyóirataink hasábjain: egyre több az olyan írás, mely nem emberi-társadalmi problémák eszközeként, hanem önmagában használja. A sexkultusz hívei kétféle választékot kínálnak: vagy szólunk — mondják — szabadsággal a nemi ösztönökről, s akkor modernek vagyunk, vagy hallgatunk róla, felháborodunk a nyíltságon, mint álszentek, erkölcscsőszök. Talán van másféle alternatíva is. Kezelhetnénk pl. a szexualitást úgy, ahogy az az emberhez méltó, anélkül, hogy abból szenzációt, divatot csinálnánk. A nemi ösztön — s általában az élvezetek —, teljes megtagadása visszavezetne a középkor aszkétizmusához. Erre nem vezet út. De ne áltassuk magunkat, hogy a szabadosság szabadság és korszerűség. E fogalmakat próbáljuk inkább az élet legfontosabb területein realizálni: a munkában, a közélet alakításában, a művelődésben. S akkor majd eljutunk a szex megnyugtató rendezéséhez is. A szórakoztatás erősödő hullámával együtt (s alighanem annak hatására is) kibontakozik nálunk a közvélemény egy részében a szocializmus kispolgári modellje. Eszerint a munkáról nem érdemes beszélni (csinálni kell!), a politikát , nem szabad erőltetni, mert az a vezetőkre tartozik, fő, hogy az életszínvonal emelkedjék, hogy egyre kellemesebben érezzük magunkat, élvezzük az élet örömeit. Megérdemeljük, hiszen eleget dolgozunk. S ezzel együtt megjelenik problémáink illuzórikus megítélése is: nálunk minden jól megy, nyugalom van, a körülmények szinte maguktól javulnak, felesleges problémázni, ellentmondásokat keresni, egymást háborgatni. Mindenféle akadékoskodás, önvizsgálat csak zavarja a szocializmus harmóniáját, ne avatkozzunk egymás dolgába, törődjön mindenki a magáéval. Csoda-e hát, ha van közöny a közügyek iránt, s terjed a privatizálás, a boldogság egyéni útjának a kérését." A cikk kulturális életünk izgalmas problémáit érinti. Érdemes lenne róla vitatkozni. Maróti Andor MŰVÉSZEK CIVILBEN Kanadai körúton — Az útirány: Bécs, Berlin, Moszkva Novi Sad-i művészek Neve — akárhogy is van — kicsit összeforrott a Tháliával. Hiszen a Paulay Ede utcai színpadon érlelődött, formálódott az évek múlásával — igazi színésszé. Micsoda szerepek és mekkorasikerek?! A debütálás: Levitt híres ügyvédjében, a Parancsra tettem című darabban ... Majd Sartre következett. Az ördög és a Jóistenben — Götz-ként maga volt az elszánt jóság s a következetes, dühítő pokol. Estragon szerepében (Beckett: Godotra várva) a kesergések és a kétségbeesések közt is az örök bohócot formálta. Aztán a Tót következett, a mélák Tót — Örkény István Tótékjában... Micsoda sikerek! És most mégis menni készül. Akkor, amikor mindenki Budapestre tülekedik — e vidékre. Mert Nagy Attila Szegedre készülődik. — Személyes ellentét?! — Nem. — Akkor? — Egyszerű: lejárt a szerződésem. És úgy éreztem, mostani színészi álmaimat nem tudnám mai körülményeim mellett valóra váltani. A közelmúltban tíz napra elutaztam Párizsba (Berek Katalinnal vendégszereplésre), amikor hazaérkeztem, már várt a szegediek ajánlata, amely kifejezetten azzal kecsegtetett, hogy színészi ambícióimnak élhetek. A másik — s nem utolsó indok —, hogy a Szegedi Nemzeti Színház leszerződtette feleségemet, Lel,kés Dalmát is, aki öt esztendőn keresztül, itt Budapesten csak ritkán jutott szerephez a Nemzetiben és az Irodalmi Színpadon ... — Nem sajnálja Budapestet? — A nosztalgia a főváros után — az mindig él és erős... De, ha arra gondolok, hogy hetven esztendővel ezelőtt a színész még fizetést sem kapott, akkor mindez eltörpül. Meg aztán nézze, harminchat éves vagyok, elég fiatal ahhoz, hogy megvalósítsam álmaimat. Szegeden olyan szerepekhez juthatok , amelyekhez esélyem sem volt itt Budapesten ... Mert az utóbbi időben (kivéve Hemingwayt) csak öreg szerepeket játszottam. — Nyári tervei? — Most fejezzük be a Páncélvonat és 144 nap című televíziós filmeket. Mindkettőben főszerepet játszom. Bemutatásra vár egy másik film is, az Alfa Rómeó és Júlia , amelyben viszont Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán mellett én alakítom a „cserben hagyott szerelmest’. Forgatás előtt áll: Az 1001. éjszaka. Harun el Rasidot alakítom majd. Aztán a nyári Szeged következik, Ádámot játszom a Dóm téren — Madách Imre Ember tragédiájában. Távolabbi terv: Básti Lajossal meghívtak egy irodalmi körútra Kanadába. Házy Erzsébet Csütörtök este a Rádiózenekar és az énekkar (Lukács Ervin vezényletével) bemutatta a koncertpódiumon Purcell Dido és Aeneas című operáját. Az ősi görög idők emlékét s egy tragikus szerelmet megidéző dalmű egyik főszerepét Házy Erzsébet énekelte. A koncert előtt felkerestük a kitűnő énekesnőt: — Számomra ez a szerep rendkívül izgalmas, érdekes. Nem is igen tudok másról beszélni. Hogy miért?! Mert most éneklem először koncertpódiumon. — Nyáron mit csinál? — Először is ismét Bécsbe utazom, ahol pontosan huszonnyolcszor lépek fel a Vígözvegyben. Azután Berlin, majd a Szovjetunió következik. — És az ősz mit ígér? — Premiert. Szonját éneklem Petrovics Emil Bűn és bűnhődés című operájában, mely Dosztojevszkij műve nyomán készült. Nagygellért János és Szilágyi László A két név — jól tudom — nem cseng ismerősen. Márcsak azért sem, mert a két művész Jugoszláviából, közelebbről, Novi Sodról érkezett a Magyar Rádió meghívására. Gyorsan hadd mutassam be őket. Nagygellért János színművész. A Novi Sad-i rádió színésztársulatának a tagja. Hamlettól kezdve a Lili bárónő táncos komikusáig eddig már mindent játszott. Szilágyi László rendező a Novi Sad-i rádiónál. Az egyszerűség kedvéért — kettejük nevében — most ő válaszol kérdéseinkre. — Mit csinálnak Budapesten ? — A Pódium 69 című műsor keretében bemutatjuk a mai Jugoszlávia sokszínű művészetét,, irodalmi, zenei életét. — Néhány érdekességet a műsorból. — Talán Tomislav Ketig: Szürakuza utolsó napjai című hangjátékát említeném. A különböző nemzetiségi írók mellett természetesen bemutatjuk a vajdasági magyar írókat, költőket. Így Fehér Ferencet, Gál Lászlót és Ács Károlyt is. De fellépnek műsorunkban a Dubrovniki trubadúrok (az Eurovízió műsoraiból ismerheti a magyar közönség) és a Novi Sad-i Berky Klára táncdalénekesnő. — Ha hazatér, mit csinál majd? — Brecht — Kurt Weill Koldusoperáját rendezem — színházban. Gantner Ilona Visszatérve szobraimhoz... Mielőtt a szobrokról beszélgetnénk, hadd mutassuk be a szobrászt: Kalló Viktornak hívják, Szabó Iván és Beck András tanítványa volt a főiskolán. 1956-ban végzett. Most 37 éves, műterme Angyalföldön, a Máglya-közben található. 37 éves — és szobrait máris ismeri az ország. A szobrokat nem kell bemutatni. Különösen az elsőt nem: a Köztársaság téri emlékmű megtántorodó, fájdalmas figurája iszonyú emlékeket idéz. A pályadíjas mű 1959-ben készült, 1960-ban leplezték le. Kalló Viktor az „akkor”-ral kezdi: — Erről a szoborról már sokat nyilatkoztam, újat mondani nem is tudnék. Lényege: tele voltam tiszta hittel, szépséggel, mindazzal aminek szolgálatába állítottam a tehetségemet. Nem volt bennem gátlás, hogy óvatoskodjak: jaj, mit fog szólni hozzá a szakma? Egyébként is, egy tragédia kifejezése könnyebb, mint egy nyugodt állapoté. És az akkor után jön a most: — Most elvesztettem ezt a tisztaságot. Nem tudnék olyan „szűzen” nekiállni, „dörzsölt” lettem. Szeretném ezt magamból kiirtani, de nem megy, a körülmények is megkövetelik. Még hosszú idő kell, hogy mindezt tisztázzam magamban. Ha életemben még egyszer sikerülne ilyen szobrot csinálni — akkor érdemes volt élni. Ami a művészi részét illeti, ma talán szebben meg tudnám mintázni — tíz év elmúlt, tanultam valamit. De tartalmában nem volnék képes jobban megoldani. Ez jó is — és tragédiám is: az, hogy az „utolsót”, a nagyot csináltam meg elsőnek... Időrendi sorban a következő szobra a békéscsabai emlékmű. Itt és a továbbiakban az egyszerűség kedvéért az „akkor” és a „most” kereteibe szorítjuk a művész önvallomását. Tehát a szobor mezítlábas, kemény proletárfigura, kezében puskával. Akkor: — Olyan tartalmi és formai egységre törekedtem, ami nem irritálja a nézőt. Ez nem megalkuvás volt, hanem más kifejezés keresése. És én el akartam kerülni a magyarázatot. Megpróbáltam kifejezni a proletárt mezítláb, ahogy csákányhoz szokott kezével idétlenül szorítja a fegyvert. El is fogadták, csak azt kifogásolták: miért mezítlábas? Úgy készítettem, ahogy éreztem... Most: — Sokan a szakmából mondják: elásnám magam, ha öt év múlva isazt csinálnám, amit most. Nincs igazuk — egy szobor nem öt évre szól. Amit akkor tartalmában ilyennek éreztem, azt ma is így érzem. Talán ma letisztultabban, egyszerűbben dolgoznék, érvényesíteném a ritmusra esztétikusabb megjelenést. De nem lényeges változtatással ... Pécs, Uránváros. Bányászemlékmű a tröszt előtt Emelt öklű krómacélfigura a csupa üvegvirág, modern városrészben. Akkor: — Ennél a szobornál éreztem a szó rossz értel-NÉPSZAVA méhen, hogy szobrászok vagyunk: megadják a lehetőséget, azután ússzunk, ahogy tudunk ... Akkoriban indult az új hullám, egyszerű formákkal, vonalakkal. Éreztem, hogy ide egy konvencionális, általam is megszokott szobor nem való. De megint a tartalomból indultam ki: a bányába is leszálltam... A krómacél nem enged aprólékos megoldásokat. Két évet dolgoztam rajta, majd kiállítottam. És egyetlen újságíró nem kérdeztem meg tőlem: miért csináltad ezt, mi volt a szándékod? Most: — Nem tudnám másként megcsinálni most sem. Vállalom az akkorit. Kalló Viktor új művén dolgozik: Rétságnak készít felszabadulási emlékművet — Nehéz feladat — vallja. Ha igényt tartok arra, hogy az emberek szeressék, amit készítek, módot kell találnom, hogy jót adjak. Hogyan — ezt még nem tudom ... Nem akarok lemondani mások véleményéről, szeretném, ha rögtön igazolna a munkám. 37 éves vagyok, már annyi tapasztalat van mögöttem, amiből remélem, születik még néhány jó dolog. Erre törekszem... Vívódik, mint minden művész. Úgy, ahogy ezt a pálya kezdetén vállalta. S még sokszor, nagyon sokszor visszatér formát és életet kapott a szobraihoz, hogy újra és újra lemérje a művet — és önmagát. Győri Illés György We^^^május^S y