Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)

1969-05-18 / 113. szám

HOL A BOLDOGSÁG MOSTANÁBAN? A­ vallás a boldogságot a túlvi­lágra ígéri. A polgári gondolko­dás az evilági életre, de nem az élet fő tartamában, a munkában, hanem a szabad időben. Jól pél­dázza ezt az Éjszaka világa című film, amelyet néhány éve nálunk is játszottak, amikor a munkából hazatérő tömeget mutatja, képei szürkék, s csak akkor vált át ri­kítóan színes képsorokra, amikor a bárok, lokálok világába vezet. A kísérő hang is ezt a különbsé­get érzékelteti velünk: a munka fárasztó robot, emberré csak a mulatókban válhatunk. A boldogság keresésnek e két szakasza látszólag eltér egymás­­tól A vallás az önmegtagadást hirdeti az életen túl remélt lelki örömökért, a polgárság az élveze­tet hajszolja az életben is elér­hető érzéki örömökért. Mégis a kettő hasonlít egymáshoz: a bol­dogság mindkettőben a munkáta­­lansággal azonosul. Ez árulja el, hogy gyökerük közös, a munka még egyik korszakban sem vált tömegek számára önmegvalósítá­suk lehetőségévé, s a társadalom sem ennek szabad terévé. Ezért az uralmon levők, a nem dolgo­zók élete válik a boldogulás min­tájává, s a vágyak is ennek ha­sonlatosságára fogalmazódnak meg De a szabadság mértéke mégis más itt és ott. Ahol a dol­gozó embernek egyáltalán nincs szabadsága, ott a vágyak is csak a mítoszok és­­ mesék világába ve­zetnek. Tömeges élvezetkeresés­ről viszont csak akkor lehet már beszélni, amikor az a valóságban is kielégíthető. A szabad idő megjelenése e történelmi fordu­latnak a kifejeződése, de egyúttal annak jelzése is, hogy a szabad­ság még csekély, az élet kisebb részére korlátozódik. S mert a nagyobb rész nem szabad, ennek is el kell torzulnia, hamis célok felé fordulnia. A SZÓRAKOZTATÁS MESTERSÉGE Ilyen cél, hogy lemondva éle­tünk egészének gazdagításáról, személyiségünk fejlesztéséről, al­kalmi örömökkel kárpótoljuk magunkat. Ez nem nehéz, mert a szabad idő specialistái ma már nagy választékot­­kínálnak. A szabad idő növekedésével a szórakoztatás mesterséggé vált és elkülönült a kultúrától. Látszó­lag továbbra is a kultúra mezé­ben jelentkezett, de szakított az­zal, ami a kultúra lényege: hogy kiemeljen bennünket egyedi vol­tunkból, s társadalmi méretek­ben gondolkodó emberré tegyen, hogy részesítsen az emberiség tu­dásában és élményanyagában, hogy megtanítson arra­ időnket önmagunk megváltoztatására, s a bennünket meghatározó társa­dalmi körülmények javítására kell fordítanunk, mert csak így válunk emberszabású lénnyé. A mesterséggé vált szórakoztatást ez már nem érdekli. Egyedül egy: az üzlet. Hogy busás hasznot húz­zon a tömegek elmaradottságá­ból, boldogságvágyából, hogy áru­vá tegye a boldogság illúzióját. Azt hirdeti, hogy a boldogsághoz munka nélkül is el lehet jutni, pusztán a javak megvásárlásával, felhalmozásával. Nem a munkás élet, hanem az élvezet az embe­ri lét mértéke, ezért csak akkor lehetünk boldogok, ha mind na­gyobb mértékben válunk fogyasz­­tóivá az általa kínált lehetőségek­nek. A fogyasztói magatartáshoz tar­tozik, hogy a szórakozásban ne kelljen gondolkodnunk, problé­mákkal foglalkoznunk, s közben mégis úgy lépjünk ki önmagunk­ból, hogy azt higgyük, különb emberré lettünk. Adjunk tehát izgalmat könnyen követhető me­sével, hogy azt bárki átélhesse, és azonosulhasson is hősével. Higy­­gye, hogy ő a legyőzhetetlen, ő minden rejtély feltárója, bátor és leleményes. Adjunk sok szeret­­­et és fokozott érzéki élményt, vogy pótolja hiányzó sikereinket Lehetne persze másképp is szó­rakozni, hiszen a kultúra sajátos­sága, hogy érdekes, tehát szóra­koztató is. Ennek érdekessége izonban nem váltható meg pén­­zért. Munka is kell hozzá. A tu­­'■mányos megismerés öröméhez tudás kell, a művészet megér­­séhez elmélyedés. Ez is élvezet, de más, mint amit a szórakoz­tatóipar ígér. Tartósabb és hasz­nosabb is amannál, ha népszerű­ségében el is marad tőle. Pedig sehol annyi kontárság és dilet­tantizmus nem található, mint a szórakoztatásban, ahol a tehetség­e kénytelen sokszor eladni ma­­s­t, olcsó sikerre vadászni, ra­­tmegoldással élni. Kevesen ma­nón­ak a szórakoztatás művészei, akik mondani is akarnak valamit az emberről, s a szórakoztatást sohasem választják el a nevelő­hatás szándékától. Nem a szóra­koztatással van tehát baj, hanem annak kalmárkodó posványosítá­­sára. Mindezeket átgondolva érdemes felfigyelnünk kulturális életünk arányainak lassú eltolódására. A felületes szemlélő előtt is feltű­­­­nő, hogyan válik benne mindjob­ban úrrá a kommersz jellegű (vagyis üzleti célú) szórakoztatás. Korábban még indokolni illett, hogy ez a ponyva nem is igazi, csak szatírája a valóságosnak, ez a fércmű csak azért kell nekünk, hogy bemutassuk „a rothadó ka­pitalizmust”. Ma már nincs szük­ség ilyen mentegetőzésre, mert akad jobb érv is. Fel lehet újíta­ni a polgári liberalizmus alapel­vét, mely szerint mindenféle igényt ki kell elégíteni, mert ez a szabadság mércéje. A szórakoz­tatóipar szálláscsinálói ma ná­lunk a tömegek igényeire hivat­koznak, s ennek még demokrati­kus íze is van. Ha valaki szót emel ellenükben, s a művelődés érdekében, rögtön arisztokratiz­must emlegetnek. Gazdasági ol­dalról is megtámogatják érvelé­süket, mondván, hogy az igények kiszolgálásával lehet számottevő bevételhez jutni, ez teszi rentábi­lissá kulturális intézményeinket , a haszon keresésében elhomá­lyosodik a cél, hogy tulajdonképp korszerű műveltséget és világké­pet kellene adni; ma ez néhol már szinte mellékessé válik a tö­megigényre hivatkozó szórakozta­tás mellett.­­ Erősödik a polgári világ nagy szórakoztatóinak a rehabilitálása. Megjelenik a ponyva, a televízió sorozatban hozza fő adásidőben a krimit (s még jutalmazza is a fi­gyelmes szemlélőket), a színhá­zakba bevonul sok rég nem látott színpadi szerző, élükön a szóra­koztatás koronázatlan királyával, Molnár Ferenccel, aki azt hirdette valaha: „Az író kegyes hazugsá­gokkal segíthet leginkább az em­bereken.” Népszavazást rende­zünk az évről évre ismétlődő tánc­dalfesztiválokról, széles nyilvá­nosságot adunk pályakezdő dilet­tánsoknak, s az indoklás mindig ugyanaz: ez kell a tömegeknek! (De vajon mire irányítja ez az áradat a tömegeket?) TEENAGERKULTESZ, SEXHULLÄM A szórakoztatás — nyugati mintára — megkeresi a legkriti­­kátlanabbakat, a serdülőkorú fia­talokat, hogy ezeket tegye árujá­nak legjobb fogyasztóivá. Így vá­lik a fiatalság nem éppen leg­érettebb és legképzetteb rétege ízlésében mintává az egész tár­sadalom számára. Hozzájuk illik igazodni, ha modernek akarunk lenni, őrájuk kell ügyelni, ha sza­bad időnket akarjuk eltölteni. S ők bírálat nélkül, készségesen vesznek át mindent, amit a szó­rakoztatás rutinos mesterei nyúj­tanak számukra. Érthető, ha ez lesz a legkönyebb útja a boldo­gulásnak, ezért válik a serdülő­kornak álmaiban elérendő példa­képpé az, aki a szórakoztatásban közönségsikert arat. Miközben a szórakoztatás ke­resi a jobbnál jobb ötleteket a fogyasztói kedv növelésére, ráta­lál a kamaszkor fő problémájára, a szexualitásra is. Hogy felhasz­nálhassa céljai elérésére, el kell hitetnie a felnőtt társadalommal, hogy ez a legfontosabb dolog az életben. Könyvek és filmek ké­szülnek, hogy részletezzék a sze­relmi élet rejtelmeit, illusztrálják a szeretkezés módozatait, köztük a természetellenes kapcsolatokat is. Hirdetések zaja önti el a nagy nyugati képeslapokat, tudomá­nyosnak mondott pornográf könyveket, erotikus fotókat, izga­­tó-erősítő szereket ajánlanak ma­gas áron diszkréciójuk ígéretével, s a biztatással, ha csak így ér­hető el a szerelmi boldogság, így lesz tartalmas az ember élete. S itt bújik ki a szög a zsákból: nem az a baj ezzel a furcsa di­vattal, hogy nyilvánosan keveset tárgyalt témát­ feszeget, hanem az, hogy a szervezők élősködését lep­lezi vele, és hamis célok felé te­reli a figyelmet, szándékosan hallgat az élet valóban nagy kér­déseiről. Ezért nem közömbös számunk­ra, importáru lesz-e ebből is vagy sem. Az embernek néha az az ér­zése, hogy ebben a vonatkozás­ban is igyekszünk behozni „mu­lasztásainkat”. A szórakozóhelyek műsorai, reklámképei ezt a szán­dékot mutatják, erre utalnak a mozik elé kitett „közönségcsalo­gató” képek, amelyek ott találha­tók akkor is, ha a film csak, fel­nőtteknek szól. Ide sorolhatók képes újságjaink címlapjai is, amelyek nemes versenyt vívnak időnként azért, melyik tud szebb nőt és kisebb fürdőruhát bemu­tatni. Nem egészen ér® viszont az ember, miért kellett e sorba most olyan rangos folyóiratnak is be­állnia, mint az Új Írás, mely áp­rilisi számának egy részét a sex­témának szentelte. A művészet­nek persze évezredek óta vitat­hatatlan joga a szexualitás ábrá­zolása, s joga ma is. Nem a té­ma dönti el, mi irodalom, mi nem. Fontosabb, hogy mit mon­dunk általa, s hogyan mondjuk azt: költészet lesz-e vagy obszce­­nitás? A költészet mindig azt mutatja meg, miként válik embe­rivé az ösztön, az álirodalom csak az ösztönre kíváncsi. Ha most itt a szerkesztőség azt akarta bizo­nyítani, hogy e divatos témát iro­dalommá is lehet nemesíteni, jó úton járt ugyan, csak éppen sem­mi újat sem mondott vele, s nem érthető, miért kellett az erőket erre koncentrálni. Ha meg azért állította egy szám középpontjába a szexualitást, hogy az előítéle­tek felszámolására a nemi felvi­lágosítást szolgálja, ismét helye­selni lehet eljárását, csak abban nem, hogy e téma arányaiban és jelentőségében túlzottá vált. A tudományos felvilágosítás nem az irodalmi folyóirat feladata. S ha jogosan helyet is ad ilyen írá­soknak, ez sohasem szabhatja meg alkalmilag sem egész pro­filját. VAN MÁS ALTERNATÍVA! A mentő érvek számításba vé­tele után is felmerül az, hogy ta­lán egy kellőképp végig nem gon­dolt ötlet volt a szülője e szám­nak, s az előbbi indítékok mel­lett engedmény is a divatnak, lé­pés a kuriozitást, a szenzációt ke­reső hírverés felé. A feltevést nem cáfolja az sem, hogy az ero­tikus szépirodalmi művek közt olyan gyöngyszem is akad, mint Devecseri Gábor elbeszélése, s a nemiség problémáját két okos ta­nulmány is tárgyalja. Arra viszont nehéz elfogadható magyarázatot adni, miért kellett közölni Ungvári Tamás értekezé­sét a csók metafizikájáról: a­kár tanulmánynak, akár szatírának vesszük, nem lépi túl a blöff ha­tárait. Az Új írás néhány hónapja a hippi-mozgalommal foglalkozott hasonló méretekben. A két téma együtt nem igazolja azt a lelke­sedést, amellyel E. Fehér Pál üd­vözölte a lap kezdeményezését Nehezen lehet egyetérteni azzal, hogy itt társadalmunk rendkívül fontos kérdései jelentkeznek. An­nál is inkább, mert a szexualitás nem éppen előnyös vonatkozás­ban kezd meghonosodni folyóira­taink hasábjain: egyre több az olyan írás, mely nem emberi-tár­sadalmi problémák eszközeként, hanem önmagában használja. A sexkultusz hívei kétféle vá­lasztékot kínálnak: vagy szólunk — mondják — szabadsággal a nemi ösztönökről, s akkor mo­dernek vagyunk, vagy hallga­tunk róla, felháborodunk a nyílt­ságon, mint álszentek, erkölcscső­szök. Talán van másféle alterna­tíva is. Kezelhetnénk pl. a sze­xualitást úgy, ahogy az az em­berhez méltó, anélkül, hogy ab­ból szenzációt, divatot csinál­nánk. A nemi ösztön — s általá­ban az élvezetek —, teljes meg­tagadása visszavezetne a közép­kor aszkétizmusához. Erre nem vezet­ út. De ne áltassuk magun­kat, hogy a szabadosság szabad­ság és korszerűség. E fogalmakat próbáljuk inkább az élet legfon­tosabb területein realizálni: a munkában, a közélet alakításában, a művelődésben. S akkor majd el­jutunk a szex megnyugtató ren­dezéséhez is. A szórakoztatás erősödő hullá­mával együtt (s alighanem annak hatására is) kibontakozik nálunk a közvélemény egy részében a szo­cializmus kispolgári modellje. Eszerint a munkáról nem érdemes beszélni (csinálni kell!), a politi­kát , nem szabad erőltetni, mert az a vezetőkre tartozik, fő, hogy az életszínvonal emelkedjék, hogy egyre kellemesebben érez­zük magunkat, élvezzük az élet örömeit. Megérdemeljük, hiszen eleget dolgozunk. S ezzel együtt megjelenik problémáink illuzóri­kus megítélése is: nálunk min­den jól megy, nyugalom van, a körülmények szinte maguktól ja­vulnak, felesleges problémázni, ellentmondásokat keresni, egy­mást háborgatni. Mindenféle aka­dékoskodás, önvizsgálat csak za­varja a szocializmus harmóniáját, ne avatkozzunk egymás dolgába, törődjön mindenki a magáéval. Csoda-e hát, ha van közöny a közügyek iránt, s terjed a priva­tizálás, a boldogság egyéni útjá­nak a kérését." A cikk kulturális életünk izgal­mas problémáit érinti. Érdemes lenne róla vitatkozni. Maróti Andor MŰVÉSZEK CIVILBEN Kanadai körúton — Az útirány: Bécs, Berlin, Moszkva Novi Sad-i művészek Neve — akár­hogy is van — kicsit összeforrott a Tháliával. Hiszen a Paulay Ede utcai színpa­don érlelődött, formáló­dott az évek múlásával — igazi színésszé. Micso­da szerepek és mekkora­sikerek?! A debütálás: Levitt híres ügyvédjében, a Parancsra tettem című darabban ... Majd Sartre következett. Az ördög és a Jóistenben — Götz-ként maga volt az elszánt jó­ság s a következetes, dü­hítő pokol. Estragon sze­repében (Beckett: Godot­­ra várva) a kesergések és a kétségbeesések közt is az örök bohócot formálta. Aztán a Tót következett, a mélák Tót — Örkény Ist­ván Tótékjában... Micsoda sikerek! És most mégis menni készül. Akkor, amikor mindenki Budapestre tülekedik — e vidékre. Mert Nagy Attila Szegedre készülődik. — Személyes ellentét?! — Nem. — Akkor? — Egyszerű: lejárt a szerződésem. És úgy érez­tem, mostani színészi ál­maimat nem tudnám mai körülményeim mellett va­lóra váltani. A közelmúlt­ban tíz napra elutaztam Párizsba (Berek Katalin­nal vendégszereplésre), amikor hazaérkeztem, már várt a szegediek ajánlata, amely kifejezetten azzal kecsegtetett, hogy színészi ambícióimnak élhetek. A másik — s nem utolsó in­dok —, hogy a Szegedi Nemzeti Színház leszer­ződtette feleségemet, Lel­,­kés Dalmát is, aki öt esz­tendőn keresztül, itt Bu­dapesten csak ritkán ju­tott szerephez a Nemzeti­ben és az Irodalmi Szín­padon ... — Nem sajnálja Buda­pestet? — A nosztalgia a fővá­ros után — az mindig él és erős... De, ha arra gondolok, hogy hetven esztendővel ezelőtt a szí­nész még fizetést sem ka­pott, akkor mindez eltör­pül. Meg aztán nézze, har­minchat éves vagyok, elég fiatal ahhoz, hogy meg­valósítsam álmaimat. Sze­geden olyan szerepekhez juthatok , amelyekhez esélyem sem volt itt Bu­dapesten ... Mert az utób­bi időben (kivéve He­­mingwayt) csak öreg sze­repeket játszottam. — Nyári tervei? — Most fejezzük be a Páncélvonat és 144 nap című televíziós filmeket. Mindkettőben főszerepet játszom. Bemutatásra vár egy másik film is, az Alfa Rómeó és Júlia , amely­ben viszont Ruttkay Éva és Latinovits Zoltán mel­lett én alakítom a „cser­ben hagyott szerelmest’. Forgatás előtt áll: Az 1001. éjszaka. Harun el Rasidot alakítom majd. Aztán a nyári Szeged következik, Ádámot játszom a Dóm téren — Madách Imre Ember tragédiájában. Tá­volabbi terv: Básti Lajos­sal meghívtak egy irodal­mi körútra Kanadába. Házy Erzsébet Csütörtök este a Rádió­zenekar és az énekkar (Lu­kács Ervin vezényletével) bemutatta a koncertpó­diumon Purcell Dido és Aeneas című operáját. Az ősi görög idők emlékét s egy tragikus szerelmet megidéző dalmű egyik fő­szerepét Házy Erzsébet énekelte. A koncert előtt felkerestük a kitűnő éne­kesnőt: — Számomra ez a sze­rep rendkívül izgalmas, érdekes. Nem is igen tu­dok másról beszélni. Hogy miért?! Mert most ének­lem először koncertpódiu­­mon. — Nyáron mit csinál? — Először is ismét Bécsbe utazom, ahol pon­tosan huszonnyolcszor lépek fel a Vígözvegyben. Azután Berlin, majd a Szovjetunió következik. — És az ősz mit ígér? — Premiert. Szonját éneklem Petrovics Emil Bűn és b­űnhődés című operájában, mely Doszto­jevszkij műve nyomán készült. Nagygellért János és Szilágyi László A két név — jól tudom — nem cseng ismerősen. Márcsak azért sem, mert a két művész Jugoszláviá­ból, közelebbről, Novi Sodról érkezett a Magyar Rádió meghívására. Gyorsan hadd mutas­sam be őket. Nagygellért János szín­művész. A Novi Sad-i rá­dió színésztársulatának a tagja. Hamlettól kezdve a Lili bárónő táncos komi­kusáig eddig már min­dent játszott. Szilágyi László rendező a Novi Sad-i rádiónál. Az egyszerűség kedvéért — kettejük nevében — most ő válaszol kérdé­seinkre. — Mit csinálnak Buda­pesten ? — A Pódium 69 című műsor keretében bemutat­juk a mai Jugoszlávia sokszínű művészetét,, iro­dalmi, zenei életét. — Néhány érdekességet a műsorból. — Talán Tomislav Ke­­tig: Szürakuza utolsó nap­jai című hangjátékát em­líteném. A különböző nemzetiségi írók mellett természetesen bemutatjuk a vajdasági magyar író­kat, költőket. Így Fehér Ferencet, Gál Lászlót és Ács Károlyt is. De fellép­nek műsorunkban a Dub­­rovniki trubadúrok (az Eurovízió műsoraiból is­merheti a magyar közön­ség) és a Novi Sad-i Berky Klára táncdalénekesnő. — Ha hazatér, mit csi­nál majd? — Brecht — Kurt Weill Koldusoperáját rendezem — színházban. Gantner Ilona Visszatérve szobraimhoz... Mielőtt a szobrokról be­szélgetnénk, hadd mutas­suk be a szobrászt: Kalló Viktornak hívják, Szabó Iván és Beck András ta­nítványa volt a főiskolán. 1956-ban végzett. Most 37 éves, műterme Angyalföl­dön, a Máglya-közben ta­lálható. 37 éves — és szobrait máris ismeri az ország. A szobrokat nem kell bemutatni. Különösen az elsőt nem: a Köztársaság téri emlékmű megtántoro­­dó, fájdalmas figurája iszonyú emlékeket idéz. A pályadíjas mű 1959-ben készült, 1960-ban leplez­ték le. Kalló Viktor az „ak­­kor”-ral kezdi: — Erről a szoborról már sokat nyilatkoztam, újat mondani nem is tud­nék. Lényege: tele voltam tiszta hittel, szépséggel, mindazzal aminek szol­gálatába állítottam a tehetségemet. Nem volt bennem gátlás, hogy óva­toskodjak: jaj, mit fog szólni hozzá a szakma? Egyébként is, egy tragé­dia kifejezése könnyebb, mint egy nyugodt állapo­té. És az akkor után jön a most: — Most elvesztettem ezt a tisztaságot. Nem tudnék olyan „szűzen” nekiállni, „dörzsölt” lettem. Szeret­ném ezt magamból kiir­tani, de nem­ megy, a kö­rülmények is megkövete­lik. Még hosszú idő kell, hogy mindezt tisztázzam magamban. Ha életemben még egyszer sikerülne ilyen szobrot csinálni — akkor érdemes volt élni. Ami a művészi részét il­leti, ma talán szebben meg tudnám mintázni — tíz év elmúlt, tanultam valamit. De tartalmában nem volnék képes jobban megoldani. Ez jó is — és tragédiám is: az, hogy az „utolsót”, a nagyot csinál­tam meg elsőnek... Időrendi sorban a kö­vetkező szobra a békés­csabai emlékmű. Itt és a továbbiakban az egysze­rűség kedvéért az „ak­kor” és a „most” keretei­be szorítjuk a művész ön­vallomását. Tehát a szo­­bor mezítlábas, kemény proletárfigura, kezében puskával. Akkor: — Olyan tartalmi és formai egységre töreked­tem, ami nem irritálja a nézőt. Ez nem megalku­vás volt, hanem más ki­­fejezés keresése. És én el akartam kerülni a ma­gyarázatot. Megpróbáltam kifejezni a proletárt me­zítláb, ahogy csákányhoz szokott kezével idétlenül szorítja a fegyvert. El is fogadták, csak azt kifogá­solták: miért mezítlábas? Úgy készítettem, ahogy éreztem... Most: — Sokan a szakmából mondják: elásnám ma­gam, ha öt év múlva is­­azt csinálnám, amit most. Nincs igazuk — egy szo­bor nem öt évre szól. Amit akkor tartalmában ilyennek éreztem, azt ma is így érzem. Talán ma letisztultabban, egysze­rűbben dolgoznék, érvé­nyesíteném a ritmusra esztétikusabb megjelenést. De nem lényeges változ­tatással ... Pécs, Uránváros. Bá­nyászemlékmű a tröszt előtt Emelt öklű króm­­acélfigura a csupa üveg­virág, modern városrész­ben. Akkor: — Ennél a szobornál éreztem a szó rossz értel-NÉPSZAVA méhen, hogy szobrászok vagyunk: megadják a le­hetőséget, azután ússzunk, ahogy tudunk ... Akkori­ban indult az új hullám, egyszerű formákkal, vo­nalakkal. Éreztem, hogy ide egy konvencionális, ál­talam is megszokott szo­bor nem való. De megint a tartalomból indultam ki: a bányába is leszálltam... A krómacél nem enged aprólékos megoldásokat. Két évet dolgoztam rajta, majd kiállítottam. És egyetlen újságíró nem kérdezte­m­ meg tőlem: miért csináltad ezt, mi volt a szándékod? Most: — Nem tudnám más­ként megcsinálni most sem. Vállalom az akkorit. Kalló Viktor új művén dolgozik: Rétságnak ké­szít felszabadulási em­lékművet — Nehéz feladat — vall­ja. Ha igényt tar­tok arra, hogy az embe­rek szeressék, amit készí­tek, módot kell találnom, hogy jót adjak. Hogyan — ezt még nem tudom ... Nem akarok lemondani mások véleményéről, sze­retném, ha rögtön igazol­na a munkám. 37 éves vagyok, már annyi ta­pasztalat van mögöttem, amiből remélem, születik még néhány jó dolog. Er­re törekszem... Vívódik, mint minden művész. Úgy, ahogy ezt a pálya kezdetén vállalta. S még sokszor, nagyon sok­szor visszatér formát és életet kapott a szobraihoz, hogy újra és újra lemérje a művet — és önmagát. Győri Illés György We^^^május^S y

Next