Népszava, 1969. november (97. évfolyam, 255–279. szám)

1969-11-22 / 272. szám

Munkácsi Miklós Az ember térfogata A napokban visszaálmodtam ma­gam az iskolapadba. Borzalmas do­log ez, kérem. Hogy mit jelent, azt csak azok tudják teljes szörnyűségé­ben felfogni, akik nebulóéveik során maguk is állandó rettegésben éltek, akiket, mint engem is, mindig csak az irgalmasság választott el a bukás­tól. Szóval, ott ültem az utolsó padban, a szamárpadban, ahogy már akkor is nevezték, és vártuk a fizikatanárt. Úgy rémlik, dolgozatot kellett volna írnunk. Elfogott az a rettenetes féle­lemérzés, szorongás, amit talán csak a lövészárokban lapuló katonák lel­kiállapotához lehetne hasonlítani, mikor bombatámadás éri őket. Az érzést még elviselhetetlenebbé tette a csend, a többiek zárkózott hallga­tása, amitől olyan magányos lettem, hogy legszívesebben felzokogtam vol­na. Pechemre, a többiek egytől egyig eminens diákok voltak, akik nem­hogy lenéztek, hanem egyenesen le­vegőnek néztek engem: valóságos gé­niuszok, és jellemző, hogy így is ne­vezték magukat: a géniuszok osztá­lya. Álom ide, álom oda, egyszerűen képtelenség, hogy hogyan csöppen­tem én ezek közé. Megérkezett Életh tanár úr, egy üveges szemű, hatalmas fejű, szőrös ember, mi felálltunk, ő pedig le sem ültetve bennünket, így szólt: „Dol­gozatot fogunk írni. A dolgozat tár­gya: az ember térfogata. A téma tet­szés szerinti, a képletek kiválasztását és a bizonyítást szintén önökre bí­zom. Lássanak neki. Legyenek körül­tekintőek: ez, kérem, vizsgadolgo­zat!” Leülünk, és rágni kezdem a pennámat. Közben a rettegés lassan elkeseredéssé változik bennem, mert hogy a kutya úristenit, ennek bukás lesz a vége! Mi a nyavalyát tud egy normális ember az ember térfogatá­ról írni? Bezzeg a többiek! Micsoda élvezettel fogtak hozzá! Ó, hogy gyű­lölöm ilyenkor őket... Például a nagyfejű Homéroszt, ott az ablak mellett. Le merném fogadni, hogy máris egy fél flekket teleírt. Aztán ott ül mindjárt előtte, az első pad­ban Shakespeare, hát ez egy külön szám. Ez a piperköc valósággal fél­kézzel ír. Vagyis úgy, hogy elfordult testtel, egyenes derékkal, távol tart­va magától a pennát, miközben a lá­bai a másik oldalon kilógnak a pad­ból. Ráadásul állandóan egy rejté­lyes, fölényes vigyor ül a képén, mintha azt mondaná: „Mi ez ne­kem?!” És tényleg, mire én össze­rágok két pennát, ez addigra készen is van, és tűnődve malmozik az uj­jaival ... Hát igen, könnyű ezeknek az úrifiúknak. Itt van például a kö­zépső sor első padban a két stréber, Dante és Goethe. Úristen, hogy meg­játsszék ezek magukat. A múltkor benn volt a Goethe mamája az osz­tályfőnöknél. Azt látni kellett. Egy órán át negédeskedett, miközben ál­landóan azt csicseregte, hogy fogja keményen a tanár úr a Jókaiinkét, mert a család azt szeretné, ha leg­alábbis miniszter lenne Johainkéból. A frász törje ki. Az osztályfőnök per­sze hason csúszott a spiné előtt, na, ja... majd pont ő fogja keményen fogni ezt a nyápicot... De a legször­­nyűbb az, hogy felesleges is, mert ezek mindent tudnak. Csak tudnám, honnan! Kiveszem a számból a pennát, és odafordulok a mellettem ülő Bábel­hez. Őt tekintem a legjobb barátom­nak. Nem mintha ő barátkozna ve­lem, de legalább szóba áll velem, és itt ez is nagy szó. „Iszak! — sutto­gom. — Mi a rossebet lehet írni az ember térfogatáról?” Iszak Babel lassan felém fordítja gondterhelt, pá­paszemes fejét. „Mi az, hogy rosseb? Rossebről nekem te ne beszélj! — sziszegi dühösen. — Menj az embe­rek közé.­”... Na tessék. Menjek az emberek közé. Mit akar ezzel?... Ja persze, ez egy káromkodás, amit Gorkijtól, a haverjától tanult. Gor­kij a tőlem jobbra eső padsorban ül, na ez legalább proligyerek, ugyan­úgy, mint én — az apja segédmun­kás! És ami a fő, nem stréber. De úgy látszik, most ő is bajban van, mert folyton a mellette ülő Doszto­jevszkij füzetébe pislog. Aj, de irigy­lem ezt a Dosztojevszkijt: ez aztán tényleg mindent tud. Nem beszél senkivel, se lát, se hall, csak ír, most is már az ötödik oldalnál tart... Hű, de nehéz tétel!... Lassan vége az órának, és még semmi sem jutott eszembe. Felállok és kikéredzkedem a vécé­re. Talán közben eszembe jut vala­mi. Ahogy előremegyek az ajtó felé, belesandítok a legnagyobb stréber, a szintén első padban ülő Thomas Mann füzetébe. Lassan megyek, hogy minél többet el tudjak olvasni. „Mi­után közösségbe mártott Géniusz annyit veszít a tehetségéből, ameny­­nyi..." A tanár szúrós szemekkel néz, többet nem tudok elolvasni... Visszatérek az osztályba és tovább rúgom a pennát. Lássuk csak. Min­den közösségbe mártott Géniusz any­­nyit veszít a tehetségéből... Na, mennyit is?... Mondjuk, ötven ki­lót... Nem, az túl sok. Mondjuk, húsz kilót... Á, az meg kevés. Meg kéne nézni az Apollinaire-nél. Apol­linaire közvetlen előttem ül, tőle szoktam puskázni. Óvatosan előre­hajolok, és megpróbálok a válla fö­lött a füzetébe nézni... Sikerül. A fiú éppen hátra dől, gondolkozik. Ezt olvasom: „Az ember térfogata a cso­da a csoda térfogata Guillaume a kicsi Guillaume akibe belefolyik a világ és Hollandiában srapnellel­ zu­hognak ahol a jövő a sebesült fejű kicsi Guillaume-ot siratja egy szál gyertya mellett szerelmem édes Lou térfogatom".... na ebből elég volt. Ez más. Ez mindig ilyen hülyesége­ket ír . Lássuk tehát. Mennyit is veszít a géniusz? Annyit... ennyit, amennyi a barátainak a súlya... Nem. Amennyi az ellenségeik... Nem. Amennyi a rokonainak a sú­­­­lya... Megvan! Amennyi az általa kiszorított víz súlya ... Nem, ez is marhaság... Hirtelen fölriadók. Tulajdonkép­pen mit keresek én itt? Az istenit! Hát nem vagyok én géniusz. Hagy­janak engem békén! Felállók: „Ta­nár úr, én nem készültem ...” Döb­bent csend. A többiek felém fordul­nak, az arcokon halálos megvetés. Életh tanár úr lassan hátra jön és megmarkolja a fülemet. Ordít: „Csak most szólsz, istenverte kölyök?!” És a többiek utálatának k­ereszttüzében az ajtóhoz somfordálok, és Életh ta­nár úr kirugdos az osztályból. Sírva könyörgök: „Tanár úr, legalább azt mondja meg, mennyit veszít a gé­niusz a súlyából!” „Annyit, amennyit a hozzád hasonló folyadékokból meg kell innia!” — kacagja gúnyosan, és becsapja az ajtót... Azóta is a folyosón ólálkodom, és az ember térfogatán töprengek. A többiek közben megírták a dolgoza­tot, és levizsgáztak­. Takdy Gyula Spanyolozott tükrös balladája Elfogták mégis Nád Jancsit. Befogták zöld sárkányait. A nagy hínáron ült pedig, a legnagyobbon ma napig ... — Milyen golyó? — Talán a nap! Mint ágyú, az találta el. Lehullt a vargánya-kalap. Mocsárba karcolt fegyvere. Viszik az új vízház felé. Húzzák akár az új csatorna. Nem magát... Csak tetemit... Fölötte csákó tolla. Vigadhat már a káplár a pandúr-jelző fámát, s ráverhetik... Nem a vasat! A tőzeget... Kakas-mellén úgy feszül majd, mint a mellény s ahol villog a mocsárba, darázs-törzsű lesz gyertyája. Nem halotti... Szép feszesen libeg-lobog kint a berken s újra látják a kanászok, amint gyertyák tüzes nyelve kései közt száll nyeregbe s mint táltosok sárkányai úgy repítik nádasai. Garat Gábor (Hanoi park, ÍSW. november K.) MAS TÖMEG Ez nem a villamoson gyötrelmesen szorongok, és nem a vesékbe könyöklő sorban­ állók, és nem a a közfürdőben egymást fojtogatók, hasba­ rugók és víz­ alá-nyomók kannibál-közössége, nem a tulajdon anyjukat árusító kaparj-kurták, Korlátolt Felelőtlen Társasága, nem a mindent-magamnak népe — nem! Ez más tömeg! Nem tömeg-nép ez — a nép tömege! Az a tömeg, mely egykor fölemelte lelkünket a sárból, a süllyedésből, s álmából költi most különb valónkat, megmásít s egyesít minket a téren, egymást előző egymás-taposókat. Mert e­z emberi lánc, — a jó érdek s a hit fogja össze rozsdavert szemeit, nem a tolongás, a tülekedés tonák alkuja; lánc ez, s szabadit, felháborít s reménységre tanít; zár és kapu — szabadság s fegyelem, tömeg a terén — konok türelem! S türelmetlen tömör tiltakozás a gyilkolás szennyes tömege ellen ... Vietnám gyöngéd gyermekdalt lebegtet: találkozunk egy tisztább győzelemben. Fodor József Ballag a Tapolca... Ballag a Tapolca, nem látni, hogy folyik. Nem a nagy tengerig, csak a Balatonig. Onnan gőzzé múl­ik, égre bodorodik. Mint nagy tengert érne, előbb égben lakik. Mint az egyszerű sors tölti kis partjait. Születés s a vég közt arasznyi ha van itt. Pólya­öleléstől koporsó nyih­áig. Előbb fenn az égben, mint miről álmodik. Messze a habon túl él a meseleány. Aranyból a szeme, arany fény a haján. Egy kertben, hol ezüst szép madár énekel. Hallgatnám, de oda sohasem érek el. (Szigligeti NÉP­SZAVA 1999. november Ti­ sít­ott a gondolat: — Menni kell, mert baj lesz! Odaszaladtam Péterhez s a napra mutattam: — Nézzed, mindjárt esteledik! Nem kellett több biztatás Péter­nek sem. Felkapkodtuk ruhánkat és két perc múlva már karikáztunk hazafelé. Úgy fújtatott a fülembe az én barátom, mint valami gőzmoz­dony. Életében sem sietett talán úgy, mint akkor. Mégis elmúlt hat óra, mire haza­érkeztem. A bank rolója már le volt húzva, a tisztviselők mind hazamentek. Megkerültem a házat és mint a tolvaj, óvatosan besurrantam a mi kapunkon. Nem tudtak volna most nekem olyat mondani, amit meg ne tettem volna azért, hogy ne kelljen anyám szeme elé kerülni. Bár égne a ház vagy történne valami, ami el­terelné rólam a figyelmet , sóhaj­toztam magamban, pedig tudtam, hiábavaló minden képzelődésem, nem történik semmi rendkívüli. A konyhaajtóban anyám harago­san fogadott: — Hol csavarogtál? Az urak már három óra óta keresnek. Miért aka­rod magadra haragítani őket? Tu­dod jól, pályáznak erre az állásra tízen is, miért nem becsülöd meg magad? Összeszorítottam a szájam, hall­gattam. Anyámat ingerelte makacs­ságom. Tovább szidott: — Merre jártál? Legalább azt mondd meg! Nem elég, hogy apád miatt aggódom, most még érted is? Nem szóltam semmit. Bementem az iroda előszobájába, levetkőztem és nekikezdtem takarítani. Nagyon szégyelltem magam. Sajnáltam anyá­mat, amiért szégyenkeznie kellett miattam, ő biztosan védett, pedig sejtette: csavarogtam. Nem ezt fo­gadtam én, amikor apám elment. Nagyon igyekeztem, hogy egyedül végezzek el mindent. Szorgalmam szinte határtalan volt. Felényi idő alatt elkészültem, mint máskor. Anyám észre is vette a nagy buz­galmat. Amikor feljött hozzám az irodába, körülnézett és csendesen így szólt: — Gyere kisfiam vacsorázni! .A többit majd elintézzük reggel. Másnap Szilády úr igen csúnyán nézett rám, de nem vont kérdőre. Úgy tett, mintha ott se lennék. Más­kor, ha kijött a szobájából, mindig tarkón veregetett. Most pedig csak­ törölgette izzadt, kopasz fejét, végig­sétált a nagytermen, meg sem állva az én asztalomnál. Egyedül lelke viselkedett ugyanúgy, mint máskor. Tőle aznap is kaptam két szem cu­korkát, amikor meghoztam neki a tíz dekát a Nagyhangyából. Délután két óra tájban postára indultam a levelekkel. De mielőtt kiléphettem volna az ajtón, Gyárfás úr, a pénztáros, utánam szólt: — Aztán el ne csavarogjál, Jancsi fiam! Ma még a bíróságra is lesz kézbesítés ... A fürdés után két nappal megtör­tént a baj. Szilády úr hívatta anyá­mat. — Ki takarított az én szobám­ban tegnap? — kérdezte szigorúan a bőrfotesből. Anyám nem tudta mire vélni a kérdést. Kicsikét gondolkozott, aztán határozottan felelte: — Ott? Jancsi fiam. — Jancsi fia? — csattant fel az igazgató. — Nem elég, hogy csava­rog, még lop is? Délután otthagytam a tollamat az asztalon, és most nincs. Mit gondol hova lett? — Szilády úr, kérem — hebegett anyám —, évek óta itt vagyunk a banknál, de még soha nem veszett el semmi. Az én fiam nem vihette el. — Akkor hova lett? Elszállt ma­gától? Mi a véleménye, feleljen!? A feleségemtől kaptam emlékbe annak idején ... és most... Legalább ki­lencven pengőt ér, hiszen arany­­toll .. . Mondja meg, mit tegyek ma­gukkal? Én csak bámultam Szilády úr se­lyemingét és hallgattam. Olyan vá­ratlanul ért ez a töltőtoll-história, hogy gondolkozni se igen tudtam. — Te vitted el, kisfiam? — nézett rám anyám kétségbeesve. — Csak nem bolond, hogy bevall­ja — nevetett bosszúsan Szilády úr és sárga szandáljával a padlót ko­pogtatta. — Kisfiam, te vetted el? — kér­dezte még egyszer anyám. — Semmit sem vettem el — felel­tem és torkomat fojtogató sírással otthagytam őket. Kimentem apám asztalához, lerogytam a székbe és néztem magam elé mereven. Meg­próbáltam felidézni a tegnap dél­utánt. Ki járt itt abban az idő­ben ? ... Péter ... de az be se jött, különben sem vitte volna el. Abban olyan biztos vagyok, mint magam­ban. De hát akkor ki? Más nem tette be ide a lábát... A tollat nem lophatta el senki! Miért vádol hát mégis az igazgató úr? Ok nélkül? Az nem lehet... Talán mégis be­surrant valaki, én nem voltam fi­gyelmes. Az igazgatói szobából kihallatszott Szilády kiabálása. A nagyteremből mindenki odafigyelt. Nekem égett az arcom, szerettem volna föld alá süllyedni. — Keríttesse elő a fiával azt a töltőtollat, megértette? Mégiscsak abszurdum, hogy a saját szobájában sincs biztonságban az ember holmi­ja. Nekem az kedves emlék! Az a taknyos meg néhány pengőért elkó­tyavetyéli valahol. Vegye tudomá­sul, ha nem lesz meg a toll, maguk se lesznek itt. Legalább is a fia nem. Maga itt lehet délelőtt is, de a fia be ne merje tenni ide a lábát töb­bé. így is csak azt nézem, hogy öt gyereke van és János katona. — Igazgató úr drága — tördelte kezét anyám —, egész nap nem hagyhatom magukra a gyerekeket. Ha nagyobbak lennének már, de ki­csik. Ki főz nekik? — Nézze, asszonyom, ne cirku­­szoljon! Legyen meg a töltőtollam, maga itt lehet és slussz! Anyám úgy ment ki, mint akit fejbe vertek. Vékony kis testét ösz­­szehúzta, mintha teljesen el akarna tűnni, hogy ne is lássa a sok kíván­csiskodó, pletykára éhes ember. Utánaszaladtam, peregtek köny­­nyeim. — Igazán nem loptam el! Semmi­hez nem nyúltam, nem is láttam a tollát... Azért, mert valamelyik nap fürödtem, nem vagyok tolvaj! — Elhiszem, fiam — mondta alig hallhatóan anyám, és megsimogatta a fejem. — Hazudik Szilády úr! Anyám megállt egy pillanatra. — Azt nem szabad mondani, fiam. Szilády úr nem hazudhat. Ő az igaz­gató. — De ha egyszer nem loptam el! — Akkor sem szabad mondani!... Másnap anyám kétségbeejtően rosszul lett. Ágynak dőlt. Az izga­lom nagyon megviselte. Az orvos tegnap este óta kétszer is volt ná­lunk és semmi jót sem mondott. A húgom egész éjjel rakta anyám szí­vére a hideg vizes ruhát. Reggel mégiscsak én mentem a postára megint Nem tehettem más­ként, pedig rettentően féltem a Szi­lády úrral való találkozástól. Igye­keztem minél többet az utcán len­ni, távol a veszedelemtől. Dél felé mégis bekövetkezett az, amitől tartottam. Éppen elmenőfél­­ben voltam, amikor kinyílt az igaz­gatói iroda ajtaja. Szatmári néni húzódott elsápadva kifelé. Tudtam, mi a baj, nem kapott halasztást. De nem mertem vigasztalni, hiszen én is nagy bajban voltam, mert Szilády úr már ott állt a nagyterem végi­ben. Iszkoltam a csapóajtó felé, úgy gondoltam, ha azon túl vagyok, nem érhet veszedelem. Nem volt szerencsém... . Az ajtónál, velem szemközt Gázon ügyvéd úr jött, sánta lábát oldalt kanyarítva lökte előre, mintha fél­lábbal minduntalan keringőzni akar­na. Ki kellett nyitnom előtte az aj­tót. — Jancsi fiam! — hallottam há­tulról Sóvágó úr hangját. — Hová mész? Gyere csak ide, vidd ezt át a főjegyző úrnak. Rémülten fordultam meg. Hiába minden! Nem sikerült elkerülni a találkozást. — Kezét csókolom! — hajbókolt az ügyvéd lelke felé. — Azonnal be­megyek hozzád, Gyulám! — intege­tett Sziládynak, és közelebb kerin­gőzött lelkéhez. — Mégis megúsztam — sóhajtot­tam és igyekeztem Sóvágó úr mel­lett maradni, míg elvonul a vész. Balga reménységem csakhamar szertefoszlott. Szilády úr szikrázó szemmel nézett rám és­ intett, hogy menjek oda. Egyszerre olyan mele­gem lett, mintha üstben főztek vol­na. Az igazgató behúzta mögöttünk az ajtót és rámpipakodott: — Mit keresel itt? Hol van anyád? Iszonyú kínnal bírtam kipréselni néhány szót. — Beteg... Az orvos azt mondta, nem szabad neki felkelni. — Ige-e-na! Hirtelen beteg lett... Tudom, tudom... — ismételgette csendesen, aztán minden átmenet nélkül újra felcsattant: — Hát nem fogsz ki rajtam, taknyos, akármilyen rafinált vagy is! Úgy reszkettem, mint a nyárfale­vél. Szilády úr azt hiszi, anyám szi­mulál. Istenkém ... szimulál... Gon­dolkozni sem volt időm, olyan gyor­san peregtek? az események. Szilády úr kiabált, szemöldökei össze-össze­­rándultak, mintha azok is ijeszteni akarnának. . . — Tűnj el a szemem elől, míg... míg­ nagyon ideges nem leszek. Küldd ide anyádat nyomban, meg­értetted ?! Sápadtan a félelemtől, megalázva húzódtam kifelé. Ijedtemben lerán­tottam az asztal melletti székről az igazgató nyári vászonzakóját s ez­zel betetőztem mindent. — Kis marha! — sziszegett Szi­lády úr. Én pedig egy szempillantás alatt felkaptam a szőnyegről a ka­bátot. De olyan ideges voltam, hogy nem bírtam visszatenni a helyére. Amint felpillantottam, azt hittem, itt a vég, mert az igazgató új­ arca eltorzult és olyan lila lett, mint az érett cékla. — A töltőtollam! — tört fel be­lőle a kiáltás és a zakó után kapott, amelynek belső zsebéből ki­kandikált a toll. Az ajtó kinyílt. Gőzön ügyvéd úr akart bejönni. — Nem zavarok? — kérdezte, én meg felhasználva a kedvező pilla­natot, kisurrantam a szobából. — A toll, megvan a toll... nem mondhat tolvajnak... megvan a toll! — hajtogattam szinte eszelő­sen és éreztem, hogy végiggördül egy könnycsepp az arcomon. Az igazgató ajtaja becsukódott utánam, de egy pillanat múlva meg­jelent Szilády úr­. Odajött hozzám és régi szokásához híven tarkón vere­getett. — Hozzál fiam egy üveg bar­na sört, jegeltet — mondta és letett két pengőt a márványpultra, aztán egy másik kétpengőst mellé. — Ez a tied — mutatott az egyik ezüst pénzre. — Azért, hogy szapo­rán járj. Azelőtt sohasem adott borravalót semmiért. Belenéztem aranykeretes szemüvegébe, felvettem az egyik kétpengőst a márványpultról és el­szaladtam a Nagyhangyába barna sörért

Next