Népszava, 1969. november (97. évfolyam, 255–279. szám)
1969-11-22 / 272. szám
Munkácsi Miklós Az ember térfogata A napokban visszaálmodtam magam az iskolapadba. Borzalmas dolog ez, kérem. Hogy mit jelent, azt csak azok tudják teljes szörnyűségében felfogni, akik nebulóéveik során maguk is állandó rettegésben éltek, akiket, mint engem is, mindig csak az irgalmasság választott el a bukástól. Szóval, ott ültem az utolsó padban, a szamárpadban, ahogy már akkor is nevezték, és vártuk a fizikatanárt. Úgy rémlik, dolgozatot kellett volna írnunk. Elfogott az a rettenetes félelemérzés, szorongás, amit talán csak a lövészárokban lapuló katonák lelkiállapotához lehetne hasonlítani, mikor bombatámadás éri őket. Az érzést még elviselhetetlenebbé tette a csend, a többiek zárkózott hallgatása, amitől olyan magányos lettem, hogy legszívesebben felzokogtam volna. Pechemre, a többiek egytől egyig eminens diákok voltak, akik nemhogy lenéztek, hanem egyenesen levegőnek néztek engem: valóságos géniuszok, és jellemző, hogy így is nevezték magukat: a géniuszok osztálya. Álom ide, álom oda, egyszerűen képtelenség, hogy hogyan csöppentem én ezek közé. Megérkezett Életh tanár úr, egy üveges szemű, hatalmas fejű, szőrös ember, mi felálltunk, ő pedig le sem ültetve bennünket, így szólt: „Dolgozatot fogunk írni. A dolgozat tárgya: az ember térfogata. A téma tetszés szerinti, a képletek kiválasztását és a bizonyítást szintén önökre bízom. Lássanak neki. Legyenek körültekintőek: ez, kérem, vizsgadolgozat!” Leülünk, és rágni kezdem a pennámat. Közben a rettegés lassan elkeseredéssé változik bennem, mert hogy a kutya úristenit, ennek bukás lesz a vége! Mi a nyavalyát tud egy normális ember az ember térfogatáról írni? Bezzeg a többiek! Micsoda élvezettel fogtak hozzá! Ó, hogy gyűlölöm ilyenkor őket... Például a nagyfejű Homéroszt, ott az ablak mellett. Le merném fogadni, hogy máris egy fél flekket teleírt. Aztán ott ül mindjárt előtte, az első padban Shakespeare, hát ez egy külön szám. Ez a piperköc valósággal félkézzel ír. Vagyis úgy, hogy elfordult testtel, egyenes derékkal, távol tartva magától a pennát, miközben a lábai a másik oldalon kilógnak a padból. Ráadásul állandóan egy rejtélyes, fölényes vigyor ül a képén, mintha azt mondaná: „Mi ez nekem?!” És tényleg, mire én összerágok két pennát, ez addigra készen is van, és tűnődve malmozik az ujjaival ... Hát igen, könnyű ezeknek az úrifiúknak. Itt van például a középső sor első padban a két stréber, Dante és Goethe. Úristen, hogy megjátsszék ezek magukat. A múltkor benn volt a Goethe mamája az osztályfőnöknél. Azt látni kellett. Egy órán át negédeskedett, miközben állandóan azt csicseregte, hogy fogja keményen a tanár úr a Jókaiinkét, mert a család azt szeretné, ha legalábbis miniszter lenne Johainkéból. A frász törje ki. Az osztályfőnök persze hason csúszott a spiné előtt, na, ja... majd pont ő fogja keményen fogni ezt a nyápicot... De a legszörnyűbb az, hogy felesleges is, mert ezek mindent tudnak. Csak tudnám, honnan! Kiveszem a számból a pennát, és odafordulok a mellettem ülő Bábelhez. Őt tekintem a legjobb barátomnak. Nem mintha ő barátkozna velem, de legalább szóba áll velem, és itt ez is nagy szó. „Iszak! — suttogom. — Mi a rossebet lehet írni az ember térfogatáról?” Iszak Babel lassan felém fordítja gondterhelt, pápaszemes fejét. „Mi az, hogy rosseb? Rossebről nekem te ne beszélj! — sziszegi dühösen. — Menj az emberek közé.”... Na tessék. Menjek az emberek közé. Mit akar ezzel?... Ja persze, ez egy káromkodás, amit Gorkijtól, a haverjától tanult. Gorkij a tőlem jobbra eső padsorban ül, na ez legalább proligyerek, ugyanúgy, mint én — az apja segédmunkás! És ami a fő, nem stréber. De úgy látszik, most ő is bajban van, mert folyton a mellette ülő Dosztojevszkij füzetébe pislog. Aj, de irigylem ezt a Dosztojevszkijt: ez aztán tényleg mindent tud. Nem beszél senkivel, se lát, se hall, csak ír, most is már az ötödik oldalnál tart... Hű, de nehéz tétel!... Lassan vége az órának, és még semmi sem jutott eszembe. Felállok és kikéredzkedem a vécére. Talán közben eszembe jut valami. Ahogy előremegyek az ajtó felé, belesandítok a legnagyobb stréber, a szintén első padban ülő Thomas Mann füzetébe. Lassan megyek, hogy minél többet el tudjak olvasni. „Miután közösségbe mártott Géniusz annyit veszít a tehetségéből, amenynyi..." A tanár szúrós szemekkel néz, többet nem tudok elolvasni... Visszatérek az osztályba és tovább rúgom a pennát. Lássuk csak. Minden közösségbe mártott Géniusz anynyit veszít a tehetségéből... Na, mennyit is?... Mondjuk, ötven kilót... Nem, az túl sok. Mondjuk, húsz kilót... Á, az meg kevés. Meg kéne nézni az Apollinaire-nél. Apollinaire közvetlen előttem ül, tőle szoktam puskázni. Óvatosan előrehajolok, és megpróbálok a válla fölött a füzetébe nézni... Sikerül. A fiú éppen hátra dől, gondolkozik. Ezt olvasom: „Az ember térfogata a csoda a csoda térfogata Guillaume a kicsi Guillaume akibe belefolyik a világ és Hollandiában srapnellel zuhognak ahol a jövő a sebesült fejű kicsi Guillaume-ot siratja egy szál gyertya mellett szerelmem édes Lou térfogatom".... na ebből elég volt. Ez más. Ez mindig ilyen hülyeségeket ír . Lássuk tehát. Mennyit is veszít a géniusz? Annyit... ennyit, amennyi a barátainak a súlya... Nem. Amennyi az ellenségeik... Nem. Amennyi a rokonainak a súlya... Megvan! Amennyi az általa kiszorított víz súlya ... Nem, ez is marhaság... Hirtelen fölriadók. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Az istenit! Hát nem vagyok én géniusz. Hagyjanak engem békén! Felállók: „Tanár úr, én nem készültem ...” Döbbent csend. A többiek felém fordulnak, az arcokon halálos megvetés. Életh tanár úr lassan hátra jön és megmarkolja a fülemet. Ordít: „Csak most szólsz, istenverte kölyök?!” És a többiek utálatának kereszttüzében az ajtóhoz somfordálok, és Életh tanár úr kirugdos az osztályból. Sírva könyörgök: „Tanár úr, legalább azt mondja meg, mennyit veszít a géniusz a súlyából!” „Annyit, amennyit a hozzád hasonló folyadékokból meg kell innia!” — kacagja gúnyosan, és becsapja az ajtót... Azóta is a folyosón ólálkodom, és az ember térfogatán töprengek. A többiek közben megírták a dolgozatot, és levizsgáztak. Takdy Gyula Spanyolozott tükrös balladája Elfogták mégis Nád Jancsit. Befogták zöld sárkányait. A nagy hínáron ült pedig, a legnagyobbon ma napig ... — Milyen golyó? — Talán a nap! Mint ágyú, az találta el. Lehullt a vargánya-kalap. Mocsárba karcolt fegyvere. Viszik az új vízház felé. Húzzák akár az új csatorna. Nem magát... Csak tetemit... Fölötte csákó tolla. Vigadhat már a káplár a pandúr-jelző fámát, s ráverhetik... Nem a vasat! A tőzeget... Kakas-mellén úgy feszül majd, mint a mellény s ahol villog a mocsárba, darázs-törzsű lesz gyertyája. Nem halotti... Szép feszesen libeg-lobog kint a berken s újra látják a kanászok, amint gyertyák tüzes nyelve kései közt száll nyeregbe s mint táltosok sárkányai úgy repítik nádasai. Garat Gábor (Hanoi park, ÍSW. november K.) MAS TÖMEG Ez nem a villamoson gyötrelmesen szorongok, és nem a vesékbe könyöklő sorban állók, és nem a a közfürdőben egymást fojtogatók, hasba rugók és víz alá-nyomók kannibál-közössége, nem a tulajdon anyjukat árusító kaparj-kurták, Korlátolt Felelőtlen Társasága, nem a mindent-magamnak népe — nem! Ez más tömeg! Nem tömeg-nép ez — a nép tömege! Az a tömeg, mely egykor fölemelte lelkünket a sárból, a süllyedésből, s álmából költi most különb valónkat, megmásít s egyesít minket a téren, egymást előző egymás-taposókat. Mert ez emberi lánc, — a jó érdek s a hit fogja össze rozsdavert szemeit, nem a tolongás, a tülekedés tonák alkuja; lánc ez, s szabadit, felháborít s reménységre tanít; zár és kapu — szabadság s fegyelem, tömeg a terén — konok türelem! S türelmetlen tömör tiltakozás a gyilkolás szennyes tömege ellen ... Vietnám gyöngéd gyermekdalt lebegtet: találkozunk egy tisztább győzelemben. Fodor József Ballag a Tapolca... Ballag a Tapolca, nem látni, hogy folyik. Nem a nagy tengerig, csak a Balatonig. Onnan gőzzé múlik, égre bodorodik. Mint nagy tengert érne, előbb égben lakik. Mint az egyszerű sors tölti kis partjait. Születés s a vég közt arasznyi ha van itt. Pólyaöleléstől koporsó nyiháig. Előbb fenn az égben, mint miről álmodik. Messze a habon túl él a meseleány. Aranyból a szeme, arany fény a haján. Egy kertben, hol ezüst szép madár énekel. Hallgatnám, de oda sohasem érek el. (Szigligeti NÉPSZAVA 1999. november Ti sított a gondolat: — Menni kell, mert baj lesz! Odaszaladtam Péterhez s a napra mutattam: — Nézzed, mindjárt esteledik! Nem kellett több biztatás Péternek sem. Felkapkodtuk ruhánkat és két perc múlva már karikáztunk hazafelé. Úgy fújtatott a fülembe az én barátom, mint valami gőzmozdony. Életében sem sietett talán úgy, mint akkor. Mégis elmúlt hat óra, mire hazaérkeztem. A bank rolója már le volt húzva, a tisztviselők mind hazamentek. Megkerültem a házat és mint a tolvaj, óvatosan besurrantam a mi kapunkon. Nem tudtak volna most nekem olyat mondani, amit meg ne tettem volna azért, hogy ne kelljen anyám szeme elé kerülni. Bár égne a ház vagy történne valami, ami elterelné rólam a figyelmet , sóhajtoztam magamban, pedig tudtam, hiábavaló minden képzelődésem, nem történik semmi rendkívüli. A konyhaajtóban anyám haragosan fogadott: — Hol csavarogtál? Az urak már három óra óta keresnek. Miért akarod magadra haragítani őket? Tudod jól, pályáznak erre az állásra tízen is, miért nem becsülöd meg magad? Összeszorítottam a szájam, hallgattam. Anyámat ingerelte makacsságom. Tovább szidott: — Merre jártál? Legalább azt mondd meg! Nem elég, hogy apád miatt aggódom, most még érted is? Nem szóltam semmit. Bementem az iroda előszobájába, levetkőztem és nekikezdtem takarítani. Nagyon szégyelltem magam. Sajnáltam anyámat, amiért szégyenkeznie kellett miattam, ő biztosan védett, pedig sejtette: csavarogtam. Nem ezt fogadtam én, amikor apám elment. Nagyon igyekeztem, hogy egyedül végezzek el mindent. Szorgalmam szinte határtalan volt. Felényi idő alatt elkészültem, mint máskor. Anyám észre is vette a nagy buzgalmat. Amikor feljött hozzám az irodába, körülnézett és csendesen így szólt: — Gyere kisfiam vacsorázni! .A többit majd elintézzük reggel. Másnap Szilády úr igen csúnyán nézett rám, de nem vont kérdőre. Úgy tett, mintha ott se lennék. Máskor, ha kijött a szobájából, mindig tarkón veregetett. Most pedig csak törölgette izzadt, kopasz fejét, végigsétált a nagytermen, meg sem állva az én asztalomnál. Egyedül lelke viselkedett ugyanúgy, mint máskor. Tőle aznap is kaptam két szem cukorkát, amikor meghoztam neki a tíz dekát a Nagyhangyából. Délután két óra tájban postára indultam a levelekkel. De mielőtt kiléphettem volna az ajtón, Gyárfás úr, a pénztáros, utánam szólt: — Aztán el ne csavarogjál, Jancsi fiam! Ma még a bíróságra is lesz kézbesítés ... A fürdés után két nappal megtörtént a baj. Szilády úr hívatta anyámat. — Ki takarított az én szobámban tegnap? — kérdezte szigorúan a bőrfotesből. Anyám nem tudta mire vélni a kérdést. Kicsikét gondolkozott, aztán határozottan felelte: — Ott? Jancsi fiam. — Jancsi fia? — csattant fel az igazgató. — Nem elég, hogy csavarog, még lop is? Délután otthagytam a tollamat az asztalon, és most nincs. Mit gondol hova lett? — Szilády úr, kérem — hebegett anyám —, évek óta itt vagyunk a banknál, de még soha nem veszett el semmi. Az én fiam nem vihette el. — Akkor hova lett? Elszállt magától? Mi a véleménye, feleljen!? A feleségemtől kaptam emlékbe annak idején ... és most... Legalább kilencven pengőt ér, hiszen aranytoll .. . Mondja meg, mit tegyek magukkal? Én csak bámultam Szilády úr selyemingét és hallgattam. Olyan váratlanul ért ez a töltőtoll-história, hogy gondolkozni se igen tudtam. — Te vitted el, kisfiam? — nézett rám anyám kétségbeesve. — Csak nem bolond, hogy bevallja — nevetett bosszúsan Szilády úr és sárga szandáljával a padlót kopogtatta. — Kisfiam, te vetted el? — kérdezte még egyszer anyám. — Semmit sem vettem el — feleltem és torkomat fojtogató sírással otthagytam őket. Kimentem apám asztalához, lerogytam a székbe és néztem magam elé mereven. Megpróbáltam felidézni a tegnap délutánt. Ki járt itt abban az időben ? ... Péter ... de az be se jött, különben sem vitte volna el. Abban olyan biztos vagyok, mint magamban. De hát akkor ki? Más nem tette be ide a lábát... A tollat nem lophatta el senki! Miért vádol hát mégis az igazgató úr? Ok nélkül? Az nem lehet... Talán mégis besurrant valaki, én nem voltam figyelmes. Az igazgatói szobából kihallatszott Szilády kiabálása. A nagyteremből mindenki odafigyelt. Nekem égett az arcom, szerettem volna föld alá süllyedni. — Keríttesse elő a fiával azt a töltőtollat, megértette? Mégiscsak abszurdum, hogy a saját szobájában sincs biztonságban az ember holmija. Nekem az kedves emlék! Az a taknyos meg néhány pengőért elkótyavetyéli valahol. Vegye tudomásul, ha nem lesz meg a toll, maguk se lesznek itt. Legalább is a fia nem. Maga itt lehet délelőtt is, de a fia be ne merje tenni ide a lábát többé. így is csak azt nézem, hogy öt gyereke van és János katona. — Igazgató úr drága — tördelte kezét anyám —, egész nap nem hagyhatom magukra a gyerekeket. Ha nagyobbak lennének már, de kicsik. Ki főz nekik? — Nézze, asszonyom, ne cirkuszoljon! Legyen meg a töltőtollam, maga itt lehet és slussz! Anyám úgy ment ki, mint akit fejbe vertek. Vékony kis testét öszszehúzta, mintha teljesen el akarna tűnni, hogy ne is lássa a sok kíváncsiskodó, pletykára éhes ember. Utánaszaladtam, peregtek könynyeim. — Igazán nem loptam el! Semmihez nem nyúltam, nem is láttam a tollát... Azért, mert valamelyik nap fürödtem, nem vagyok tolvaj! — Elhiszem, fiam — mondta alig hallhatóan anyám, és megsimogatta a fejem. — Hazudik Szilády úr! Anyám megállt egy pillanatra. — Azt nem szabad mondani, fiam. Szilády úr nem hazudhat. Ő az igazgató. — De ha egyszer nem loptam el! — Akkor sem szabad mondani!... Másnap anyám kétségbeejtően rosszul lett. Ágynak dőlt. Az izgalom nagyon megviselte. Az orvos tegnap este óta kétszer is volt nálunk és semmi jót sem mondott. A húgom egész éjjel rakta anyám szívére a hideg vizes ruhát. Reggel mégiscsak én mentem a postára megint Nem tehettem másként, pedig rettentően féltem a Szilády úrral való találkozástól. Igyekeztem minél többet az utcán lenni, távol a veszedelemtől. Dél felé mégis bekövetkezett az, amitől tartottam. Éppen elmenőfélben voltam, amikor kinyílt az igazgatói iroda ajtaja. Szatmári néni húzódott elsápadva kifelé. Tudtam, mi a baj, nem kapott halasztást. De nem mertem vigasztalni, hiszen én is nagy bajban voltam, mert Szilády úr már ott állt a nagyterem végiben. Iszkoltam a csapóajtó felé, úgy gondoltam, ha azon túl vagyok, nem érhet veszedelem. Nem volt szerencsém... . Az ajtónál, velem szemközt Gázon ügyvéd úr jött, sánta lábát oldalt kanyarítva lökte előre, mintha féllábbal minduntalan keringőzni akarna. Ki kellett nyitnom előtte az ajtót. — Jancsi fiam! — hallottam hátulról Sóvágó úr hangját. — Hová mész? Gyere csak ide, vidd ezt át a főjegyző úrnak. Rémülten fordultam meg. Hiába minden! Nem sikerült elkerülni a találkozást. — Kezét csókolom! — hajbókolt az ügyvéd lelke felé. — Azonnal bemegyek hozzád, Gyulám! — integetett Sziládynak, és közelebb keringőzött lelkéhez. — Mégis megúsztam — sóhajtottam és igyekeztem Sóvágó úr mellett maradni, míg elvonul a vész. Balga reménységem csakhamar szertefoszlott. Szilády úr szikrázó szemmel nézett rám és intett, hogy menjek oda. Egyszerre olyan melegem lett, mintha üstben főztek volna. Az igazgató behúzta mögöttünk az ajtót és rámpipakodott: — Mit keresel itt? Hol van anyád? Iszonyú kínnal bírtam kipréselni néhány szót. — Beteg... Az orvos azt mondta, nem szabad neki felkelni. — Ige-e-na! Hirtelen beteg lett... Tudom, tudom... — ismételgette csendesen, aztán minden átmenet nélkül újra felcsattant: — Hát nem fogsz ki rajtam, taknyos, akármilyen rafinált vagy is! Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Szilády úr azt hiszi, anyám szimulál. Istenkém ... szimulál... Gondolkozni sem volt időm, olyan gyorsan peregtek? az események. Szilády úr kiabált, szemöldökei össze-összerándultak, mintha azok is ijeszteni akarnának. . . — Tűnj el a szemem elől, míg... míg nagyon ideges nem leszek. Küldd ide anyádat nyomban, megértetted ?! Sápadtan a félelemtől, megalázva húzódtam kifelé. Ijedtemben lerántottam az asztal melletti székről az igazgató nyári vászonzakóját s ezzel betetőztem mindent. — Kis marha! — sziszegett Szilády úr. Én pedig egy szempillantás alatt felkaptam a szőnyegről a kabátot. De olyan ideges voltam, hogy nem bírtam visszatenni a helyére. Amint felpillantottam, azt hittem, itt a vég, mert az igazgató új arca eltorzult és olyan lila lett, mint az érett cékla. — A töltőtollam! — tört fel belőle a kiáltás és a zakó után kapott, amelynek belső zsebéből kikandikált a toll. Az ajtó kinyílt. Gőzön ügyvéd úr akart bejönni. — Nem zavarok? — kérdezte, én meg felhasználva a kedvező pillanatot, kisurrantam a szobából. — A toll, megvan a toll... nem mondhat tolvajnak... megvan a toll! — hajtogattam szinte eszelősen és éreztem, hogy végiggördül egy könnycsepp az arcomon. Az igazgató ajtaja becsukódott utánam, de egy pillanat múlva megjelent Szilády úr. Odajött hozzám és régi szokásához híven tarkón veregetett. — Hozzál fiam egy üveg barna sört, jegeltet — mondta és letett két pengőt a márványpultra, aztán egy másik kétpengőst mellé. — Ez a tied — mutatott az egyik ezüst pénzre. — Azért, hogy szaporán járj. Azelőtt sohasem adott borravalót semmiért. Belenéztem aranykeretes szemüvegébe, felvettem az egyik kétpengőst a márványpultról és elszaladtam a Nagyhangyába barna sörért