Népszava, 1969. november (97. évfolyam, 255–279. szám)

1969-11-22 / 272. szám

A Kommoff tompán ragyogott a gázlány fényében, a füst karikákban kergetőzött az olvasó, kapucinerező és vitatkozó fejek felett, amikor be­léptek. A Szép utcára néző egyik üvegablak mellett szúrós szemű, hatvan felé induló komor férfiú ült. A felfelé fésült tömött szőke haja hátul az inggallérjába hullt, sűrű bajuszában, franciás kecskeszakállá­­ban ezüst kígyók tekeregtek, újszü­lött fehér viperák. Az ifjúság szőke­ségét makacsul őrző oldalszakállt két borotvált sáv választotta el az áll szőrzetétől. — Vajda János — súgta Reviczky a nála fiatalabb, borzas szakállú Komjáthy Jenőnek. A homályból fényre törő filozófus költő nem is­merte Gina énekesét. A Magány poétája előretartott cilinderével kö­szönt Vajdának, akit sokra becsült, de akivel alig érintkezett. A magyar Ura viharsasa zordan biccentett fe­jével és visszasüllyedt szikrázó ma­gányába, amelyet csak a Kammon­­ban osztott meg néha a Palágyi-fi­­vérekkel. — Komédia és gazság! — hirdette minden mozdulata és tiszta, hideg kék szeme, amely már nem tudta megenyhíteni ezt a mindig felhős arcot. Megközelíthetetlenül trónolt a ká­véházi piros bársonyszéken és iro­dalmi területenkívüliségén. Már az „akadémiai kritika fegyelmezett rab­szolganépe” sem ingerelte az elmúlt szerelmeibe és a rímmel küszködő múltba temetkezett óriást. Az esz­tergomi érseki főszentszék nemré­gen választotta el Rozamundától, a nála harmincnégy évvel fiatalabb Bartos Rózától. — Asztaltól és ágy­tól — mo­ndta ki az egyházi bíró­ság, de már majdnem azóta éltek külön, amióta — elvette feleségül második szerelmét, a hanyatló férfi­kor utolsó üszkös lángolását. .. két Palágyi között ült, akik egymás hallgatását ellenőrizték. Az idősebb Palágyi testvér, Menyhért, matematikával, természettannal és filozófiával foglalkozott. Most Pető­firől írt tanulmányt és németül is dolgozott. Hét évvel volt idősebb, mint Lajos öccse, a költő. Szegény zsidógyerekeknek születtek, apjuk, az öreg Silberstein nem tudta sokáig taníttatni kisebbik fiát, aki akkor még Lázár volt. Lajos így csak né­hány középiskolát végezhetett, de keményen küzdött tovább és tizen­négy éves korában már verseket hoztak tőle a lapok a pesti utcáról, a munkásnyomorról, a külvárosról. Szocialista lett, elszántan, elmélet­ben és a valóságban s ellentmondott mindennek, amit a kor szentnek hirdetett. Reviczkyék letelepedtek a Vajd­a - asztallal átellenben. Szikár, piszko­san szőke hajú, ritkát, és rönkd­kür­­szakállas fiatalember mellé. Do­hánysárga, vékony bajusza úgy csüngött le, mint Madáché. — Ambrus Zoltán — mutatta be Reviczky Gyula barátjának Jules Lemaitre, a francia impresszionista kritikus tanítványát. A fölényes, gú­nyos modorú, alig huszonöt éves fia­talember a nyáron jött haza Párizs­ból, ahol a „College de France”-ban és a Sorbonne-on hallgatott esztéti­kát és a Quartier Latinben „lepké­ket kergetett” ... Amióta itthon van, párizsi tárcákat ír s Flaubert-től, Maupassant-tól és Lemaitre-től for­dít. Gyulával eleinte ellentétes állás­ponton voltak. A költő csak az an­golokat és a németeket olvasta, Ambrus pedig nem tudott másról beszélni, mint az új franciákról. Ké­sőbb a franciák tanítványa Revicz­ky kedvéért megismerkedett Kleist­­tel, amikor Gyula éppen a Heilbron­­ni Katicával esett szerelembe. Re­viczky pedig, aki egyre jobban Euró­pára figyelt, elmerült Baudelaire­­ba és Flaubert-be. A napokban olvasta Gustave Flau­bert remek „Három elbeszélését”. A Trois Contes darabjai közül az utol­só hatott rá legmélyebben: a Coeur simple, a jámbor Félicité története. Nemcsak a művészi gondolat, a tö­kéletes stílus fogta meg. Az egysze­rű francia cselédlány messze vezet­te. Félicite visszavitte a ködös fel­vidéki emlékek sűrűjébe, az Árva patak partjára, a szlovák paraszt­lány imbolygó alakjához, édesany­jához. Lulu, az öreg Pont-l’Éveque-i cseléd papagája személyes ismerőse lett. Nyugtalan estéken, zavaros hajnalokon körülötte repkedett a zöld testű, sárga begyű, kék homlo­kú madár. Tisztán látta, hogy a szárnya hegye rózsaszín és hallotta rikoltó hangját: Jó napot, Mariska! Számára éppúgy eleven maradt a kitömött papagáj, mint a lassan eszelőssé vált öreg francia szolgáló előtt, aki fakó életének minden szí­nes álmát, becéző kedvét és szere­­tetsóvárgását az egzotikus madár pompázó tollaiba rejtette. — A zöld papagáj! — szorongott Gyula olvasás közben és azóta min­dig izgalom rohant rajta végig, ami­kor Flaubert szóba került. Most is szórakozott volt kicsit, mert Ambrus nyomban a franciákra emlékeztette és csak akkor kapcsolódott a be­szélgetésbe, amikor a Lemaitre-ra­­jongó kötekedve hozzáfordult, a Kleist-fordításra célozva: — Mi van Katicával? — Hogy érzi magát Madame Bo­vary? — udvariaskodott vidáman Reviczky és Komjáthy felé fordult. — Már beszéltem neked Zoltán érdekes esztétikai nézeteiről, Le­maitre követője és azt vallja, hogy a stílus önálló művészet. — A gondolat, az eszme a lé­nyeg ... és hogy a hang egyéni le­gyen — nyúlt a kérdéshez Komjá­thy, általánosságban, mert most nem érzett magában erőt vitatkozni. — Nem a mi, hanem a hogyan a fontos — hajolt előre Ambrus. — Lélekelemzés és stílművészet a mo­dern irodalom útja. A verizmus, az igazlátás ... Nem dadogó csacsogás, a műkedvelő semmitmondás ... Két fiatalember haladt végig az asztalok között. Majdnem egyfor­mán öltözködtek. Magas kemény­­gallért, hosszú nyakkendőt, három­gombos zakót viseltek, mindegyik gomb begombolva. Ettől lett oldali ráncos a dohány színű kabát és még karcsúbb a két sovány alak. Séta­pálcát és puhakalapot tartottak a kezükben. A félfejjel magasabb sző­ke szakállt és vékony bajuszt hor­dott, a haját hátrafésülte; a másik gyermekesen sima arcán nem lát­szott semmi szőr és hullámos haja a homlokába hullt. — Arisztokraták — állapították meg azok is, akik először látták őket. Pedig csak a kisebbik volt mágnás: Batthyány Géza gróf, a má­sik szenttornyai földesúr, Justh Zsigmond. — Hozzánk! Zsiga — intett felé­jük Reviczky. A pincér az urakhoz ugrott s elvette a botokat és kala­pokat. Justh költő-barátja mellé ült, a gróf kicsit tétován várt valami jelre, aztán Koroda Pali szomszéd­ja lett. — Mi az, hogy itthon látjuk? — fordult Justh felé Ambrus. — El tudta hagyni Párizst? — Az orvosok ... — válaszolta az író. — Hazarendeltek. .. Valami nincs rendben a tüdőmmel... Nyá­ron a pusztán kell lennem és éppen­­hogy felnéztem Pestre, Géza bará­tommal ... — De télen visszamehet Francia­­országba? — kérdezte Pali. — Télen Cannes, aztán Afrika, esetleg India .. . — irigylem — sóhajtott Gyula. — Bevallom, nagyon irigylem. — Ugyan! — legyintett Justh. — Csak futok a nap után ... — s fino­man, tartózkodóan köhögött. — És miből gondolja ... hogy .. . a tüdővel... — hajolt közelebb Zsi­gához Reviczky. — Nincs étvágyam ... éjszaka iz­zadok ... — Én is! — szakadt fel a rémület Gyulából, de nem mondta ki. — Nem, az mégsem lehet, hogy ő is... — És a melle is fáj? — Szúr — bólintott Justh — és lázam is szokott lenni... — Nekem is — esett ki a szoron­gó hang a költőből. — Nekem is szúr olykor a mellem. Nyilall... — Vizsgáltassa meg magát — né­zett Reviczkyre a beteg, majdnem milliomosnak számító földesúr. — Pihennie kellene ... — Arra nincs időm — zárkózott el a koldusköltő — különben is ta­lán csak megfázás, vagy egyszerű fáradtság — fúlt köhögésbe a hang­ja. A többiek ijedten nézték és egy­szerre csend lett a márványasztal­­nál. — De kell! Ha megengedi, szólok az orvosomnak ... — Nem, nem, köszönöm, majd... ha nem javulok... — húzódott el még jobban Gyula. — Majd ... Ta­lán még csak egészen kezdetleges a baj... Ez most divatos betegség. — Mint a pesszimizmus és a flo­­renzi női kalap — szólt közbe Pali és arra gondolt, hogy Gyula verset írt J­usth-hoz, az „Ifjú pesszimistá­hoz”, olyan jóban vannak ... Sőt még egy másikat is „Ugyanannak” címmel. Mennyi hévvel, mennyi hittel Csüngsz e szócskán: pesszimizmus! Bár a szíved csupa ábránd, Eltagadott titkos ábránd. Milyen különös, hogy Reviczky Gyula tagadja a pesszimizmust és ebben a két költeményben is azt mondja: „Tanulj meg élni!” Mindig az életről beszél mostanában és csu­pa várakozás... — Nem is sajnálom Párizst! — beszélt csedesen Justh. — Elég volt. Megnyílt a szemem ... megtanul­tam látni! — felmelegedett a hang­ja. — Párizsban vettem észre, hogy mi van itthon! A magyar falu, a magyar paraszt... — Mit akar a néptől? — nyomta el cigarettáját Ambrus. — A magyarság újjászületését csak a kétkeziektől várhatjuk! Ez nem elmélet! — szippantott hosz­­szan, izgatottan cigarettájából a fia­tal író. — Valóság. Odahaza Tor­nyán, meg Gádoroson megismertem őket. Az övék a magyar jövő, a földtáró néptől kell tanulni ér­telmiségnek — így fogalmazta, szó­ban és írásban, nem mondott se in­­­tellektuelt, se intelligenciát, se kö­zéposztályt. — Ők az igazi magya­rok. Lábukkal mélyen az anyaföld­be gyökerezve, magasba néző tekin­tetükkel. — A békési földesúr és a párizsi dekadens europoer beszél igy? — pillantott mély ámulattal a fiatal íróra Reviczky. — Baudelaire ra­jongója. Zola tanítványa? — Tőlük csak az irodalmi igaz­mondást veszem át — vitázott fel­­hevülten Justh Zsigmond — Zola „Rougon Macquart”-jához hason­lóan, regényciklusban akarom meg­írni a magyar társadalom legsúlyo­sabb kérdéseit, szociális és biológiai alapon. Tíz vagy tizenkét kötetben. Azt bizonyítom, hogy ez a társada­lom tönkre fog menni, mint a töb­biek is elpusztultak. Ekkor követ­kezik a mi szerepünk: a parasztság segítségével újjáalkotni a magyarsá­got, megteremteni a nép országát. Jöjjön le egyszer Tornyára — törül­­gette batisztzsebkendőjével verejté­­kes homlokát — meg Gádorosra. Könyvtárat rendeztem be a népnek. Társulatot szerveztem a parasztok­ból. Erős Jánosok és Gányó Julcsik játsszák a „Rómeó és Júliá"-t, meg a „Botcsinálta doktor”-t. Shakes­­peare-t és Moliére-t adunk elő a pusztai parasztszínházban. Én így kezdem a forradalmat. — Tehát: forradalom felülről — mondta Reviczky. — Igen, forradalom, de pusztulás nélkül. Az alap azonban feltétlenül az alföldi parasztság. A leétkeztet ébredező serege. — Mit szól ehhez ön, gróf úr? — fordult Komjáthy a másik csendes hallgatóhoz. — Tökéletesen egyetértek Zsiga barátommal! — emelte fel vékony karját Batthyány Géza. — Csak így lehet elkerülni a véres revolúciót és megmenteni a nemzetet! — Bravó! — ujjongott Pali és tap­solni szeretett volna. Most került hozzá közel a nyugati kultúra és most látta meg Európa igazi hatá­sát a magyarságra. — Ezennel meghívom az urakat laposmajori premierünkre! — hajolt meg könnyeden Justh Zsigmond s Reviczkyhez fordult. — Önt már többször hívtam! — Feltétlenül lemegyek ... Majd! — mondta Gyula és újra érezte mel­lében a szúrást. — Mindenképpen. — Várom! — állt fel Justh és ke­zet fogott Gyulával, aztán a töb­biekkel, majd Batthyány gróffal ki­felé indult. A társaság utánuk né­zett, míg a szakállas, rajongó s nemcsak álmaiban merész író szen­vedő arca, lázas szeme és kicsit elő­re esett alakja el nem tűnt a min­dig nyíló és csukódó ajtóban. Koroda Miklós Optimista pesszimisták NÉPSZAVA 1­999. november­ét Gerő János Arany töltőtoll Apámat elvitték katonának. Bú­csúzkodáskor anyámmal együtt mindnyájan sírva fakadtunk, mert akkor már hallottuk a hírt, hogy újabb hadosztályokat visznek ki az orosz frontra. A sírás azon­ban nem segített, a SAS-os behívó­val nem lehetett ellenkezni. Apám július első reggelén otthagyott ben­nünket, s katonaládájában elvitte a jó meleg pite szagát a kaláccsal együtt, amit anyám sütött neki az útra. Másnap Szilády igazgató úr, aki éppen akkor érkezett haza szabad­ságról, lejött hozzánk a hátsóud­varra — mert mi ott laktunk hátul, az altiszti lakásban —, és megkér­dezte anyámat: — Na, mit csináljunk a hivatal­lal? Jánost elhívta a haza iránti kö­telesség, a bankot viszont takaríta­ni kell. Anyám ijedten nézett Szilády úr aranykeretes szemüvegébe. — Hát, igazgató úr, mit csinál­nánk? A cégvezető úrnak már meg­mondtam. Takarítok én tovább, hi­szen tetszik tudni, nagy szükség van a pénzre. Mit csinálnék anélkül a kis fix nélkül öt gyerekkel? — Ne ijedjen meg, nem akarom én magukat kenyér nélkül hagyni — mosolygott kedvesen Szilády —, csak ugye, tisztázni akarom, hogy s mint leszünk ezután. — Takarítok én az uram helyett — mondta még egyszer anyám, az­tán várta, hogyan dönt Szilády úr. — Nézze! A takarítással rendben is lennénk, de mi lesz napközben? Ki megy a postára, bíróságra, ki kézbesít és ki végzi el a nappali teendőket ? Én itt állottam anyánt mellett és szorongva figyeltem, mit felel az igazgató úrnak. — Itt van Jancsi f­iam — mutatott rám anyám —, más­ nagy gyerek, elvégzi ő, amit kell. Anyám szorosan mellém húzódott, szinte hallottam a szive verését. Vé­kony kis kezét fejemre tette, testem átvette ideges remegését. — Tizenhárom éves már, tessék nézni, majdnem olyan nagy, mint én. Tavaly nyáron is helyettesítette már az apját, tetszik tudni, amikor Jani feküdt egy hétig. Szilády megtörölgette szemüve­gét, összehúzta a szemét, és azt mondta anyámnak: — Maga tudja. Ha úgy gondolja, nekem nincs kifogásom ellene, csak rend legyen. Rend! Az nagyon fon­tos a hivatalban ... És mi lesz, ha megkezdődik az iskola ? — tette hoz­zá rövid szünet után. — A gyereket nem vonhatja el az iskolától. — Ó, istenem! — sóhajtott anyám. — Még csak június van, szeptem­berre talán Jani is hazajön. Hát tes­sék mondani, mit kezdenek ott egy negyvenöt éves emberrel? Nem ta­lálnak fiatalabbat, akinek nincs öt gyereke ? Az igazgató zavartan köszörülte torkát, majd csendesen így szólt: — Ne lázadozzon a sors ellen, Ta­­kácsné! Ez ellen úgysem tehet sem­mit. Háború van ... Legyen nyugodt, mi gondoskodunk magukról. A Já­nos fizetését teljes egészében meg­kapják, ha minden rendben lesz. Mennyi is az? — Hetven pengő és a családi pót­lék. — Na látja, milyen szép kis sum­ma. Maga okos asszon­y, biztos va­gyok abban, hogy nem lesz semmi konfliktus közöttünk. Nyugodjon meg, na! Maga takarítson, és hétfőn legyen bent a gyerek. Sóvágó úr majd megmutatja neki a teendőket. Ügy is lett. Hétfőn, miután letö­­rölgettünk mindent, megmosakod­tam, kicsit idegesen és kapkodva megreggeliztem, aztán fél nyolckor már ott ültem apám székén a nagy­teremben. A faragott, csikós falióra, amit reggel felhúztam, hangosan ketye­gett az üres irodában. Évek óta is­mertem már, sokszor letöröltem ró­la a port, de a hangját még soh­a nem figyeltem meg. Most a csendes­ségben, hogy kettesben voltunk, hallgattam til-takozását. Tik-tak, ketyegte ütemesen, de ahogy tovább ügyeltem, mintha megváltozott vol­na mondókája. Itt vagy, itt vagy, ezt kiabálta a falról szüntelenül. Visszafojtott lélegzettel hallgattam, valósággal félelem vett erőt rajtam. Sosem voltam babonás, nem akar­tam elhinni, hogy az óra beszélhet. De mégis!... Minél jobban hegyez­tem a fülem, annál jobban hallot­tam: itt vagy, itt vagy! Aztán kicsit változtatott, s most szinte gúnyoló­dott: megvagy, megvagy! Szekér zörgött kint a kövesúton, elnyomta az óra ketyegését. Ez lel­ket öntött belém, megembereltem magam. Megkerültem a pultot, oda­­álltam az órával szemközt, kihívóan. — Na, itt vagyok! — Tik-tak, tik-tak — feleselt visz­­sza, de már a megszokott hangján. Pár perc múlva megérkeztek a tisztviselők. Nyolc órakor bejött Só­vágó úr is, és csakugyan megmutat­ta, mit, hogyan kell tennem. Nem volt nehéz dolga, hiszen járatos vol­tam itt... Hamarosan elindultam a postára, és félóra múlva már hoz­tam a csekkeket, leveleket a posta­­könyvben, a hónom alatt. Míg a girhes, szemüveges Strausz úr, a cégvezető el nem küldött a Nagyhangyába cigarettáért, kikeres­tem a teherlapoka­t a ládikából — ami ott állott a nagy, hosszú már­ványpult előtt — és odaadogattam Sóvágó úrnak, aki az adósokkal, ka­­matfizetőkkel tárgyalt. Egyik-másik embert már régebb­ről ismertem. Ismertem Szatmári nénit is, aki már évek óta másfél havonként megjelenik a nyolcszáz pengős váltó kamatát fizetni. Szat­mári néni majd' mindig hozott ne­künk valamit. Hol almát, hol krump­lit, mikor mije volt, a kamat fize­tését apámra bízta, ő pedig sietett vissza a tanyára. Mióta meghalt az ura, alig lehetett bent látni a falu­ban. Fonott vesszőkosárral a kar­ján, úgy igyekezett kifelé a faluból, mintha az emberek elől menekülne. Én most is soron kívül el akartam intézni a Szatmári néni váltóját, de most nem azért kereste fel a ban­kot. Halasztást akart kérni a kamat fizetésére — úgy mondta —, a szóló­ból árul majd egy kis pénzt, mert a búzából nem lett semmi. Sajnos, én ebben nem tudtam segíteni. Pedig szerettem volna, sejtettem, hogy hiá­ba fordul Sóvágó úrhoz, halasztást nem kap. Még beszélgetni sem tud­tunk azonban, mert menni kellett a cigarettáért. Egész nap jöttem-mentem. Sza­kadt rólam a veríték, hisz én nem voltam hozzászokva a cipőhöz, ru­hához, ilyenkor nyáridőben egy szál rövid tornanadrágban jártam én mindig. De hát a hivatal az hivatal. A tekintély miatt tűrnöm kellett a ruhát és a magas szárú cipőt. Pedig sokszor már úgy éreztem, nem bí­rom tovább. Alig vártam, hogy este legyen. Ta­karításkor már könnyed öltözetben segédkeztem anyám mellett, így ment ez másnap is és így ment egész héten. Szaladtam a pos­tára — igyekeztem a hűvösebb ol­dalra húzódni —, siettem a község­házára, a járásbíróságra. Gőzön ügyvéd úrhoz, a falábúhoz, a Nagy­hangyába cigarettáért, tíz deka cu­korkáért lelkének, a gépírónőnek, este takarítottam anyámmal együtt, korán reggel pedig sorba simogat­tam a törlőronggyal a nagy már­ványpult tetejét és az íróasztalo­kat ... Egy szerdai nap kora délutánján, amikor éppen Gózon ügyvédektől siettem hazafelé, találkoztam Balog Péterrel, legjobb cimborámmal. Ve­res hajáról már messziről megis­mertem. Kerékpárral jött, tornanad­rágban, kis kék trikóban és így szólt: — Nem jössz fürödni a Kállóra? — Nem... — feleltem szomorú szívvel. — Most a bankban vagyok apám helyett, nem érek rá. Péter nem vette komolyan az én hivatalomat. Nevetett. — Azt hittem, temetésre indultál, hogy így kiöltöztél. Először meg se ismertelek, majd' elhajtottam mel­letted. Gyere na, ülj fel elől, meg­járjuk hamar. Én se maradok soká. Károly bátyám csak egy óraütésre adta ide a gépet. — Nem lehet — bizonygattam, de ő csak unszolt. — Dehogynem! Ne legyél már ilyen gyáva! Hamar megfürdünk, aztán hazáig viszlek, öt perc alatt kint vagyunk, csak lehűtjük magun­kat és jövünk. Észre se veszik azt a pár percet. Az ígéret után számvetést tettem magamban. Biciklivel valóban ott vagyunk pár perc alatt. Negyedórát fürdünk, aztán ha Péter hazáig visz, három óra előtt már bent is leszek az iro­dában. — Mi lenne, ha Szilády úr látná, hogy a Kállón fürdünk? — villant agyamba a gondolat, de mindjárt meg is nyugodtam. Hiszen ő ilyenkor kánikulában a ventillá­tor mellett ül, nem jön az utcára. Főleg a Kálióra nem. — Hazáig viszel? — kérdeztem biztonság kedvéért. Péter, a tőle megszokott fölényes­séggel nyugtatott. — Ha mondom! Egész az iskoláig elviszlek, ott leteszlek, nehogy meg­lássanak bennünket. Ez a megható áldozatkészség le­csillapította furdaló lelkiismerete­met. — Nem bánom, menjünk — adtam meg magam. — Csak siessünk, mert ha rajtakapnak, nagy baj lesz. A kerékpárra felülve, még eszem­be jutott, hogy könnyen úgy járha­tunk, mint tavasszal, amikor az er­dőn voltunk és kipukkadt a gumi. Akkor másfél órát tartott, míg ha­záig gyalogoltunk és nagyon kikap­tunk a tanítótól, mert elkéstünk az iskolából. Persze a Kálló sokkal kö­zelebb van, onnan jó negyedóra alatt gyalog is hazaérek — így szá­mítottam és nem gondoltam többé Szilády úrra. Csuda jólesett a Kálló köldökig érő vizében fürödni. A pajtások közül sokan voltak ott, csakhamar vízi csatába bonyolód­tunk. Két csapatot alakítottunk és kiszorítást játszottunk sárgombóc­cal. A lövedék elől vízbe kellett bukni. Akit eltaláltak, az halott lett, annak ki kellett feküdni a partra. A harc addig tartott, amíg valamelyik csapat minden tagja kihullott a já­tékból. A győztesek ekkor elvonul­tak a „hullák” előtt és becsmérlő szavakkal illették a gyáva ellensé­get. A­ fel­támadás csak a győzelmi szemle után következhetett. A kény­szerpihenő elteltével természetesen a harc még élesebben lángolt fel. Min­denki azon igyekezett, hogy kiüsse azt, aki az előző játékban őt harc­­képtelenné tette. Az idő múlását nem vettük észre. Már alaposan elintéztük egymást, amikor egyszer váratlanul belém ha­

Next