Népszava, 1970. július (98. évfolyam, 152–178. sz.)

1970-07-05 / 156. szám

Rózsa Sándor a kamerák előtt „I. Közel-Totál. Röszke képe: lassan pásztázik a kamera a rozzant viskó­kon, a sáros földön, a koszlott kutyákon, a meg­­vénhedt zsellérek arcán — mintegy felméri a ko­rabeli magyar falu képét, állapotát.. Ezek a Rózsa Sándor című tv-film forgatóköny­vének első sorai. Móricz Zsigmond regényének ti­­zenkét részes, színes film­­változata a magyar tele­vízió igen nagyszabású vállalkozása- Nem csupán a munka méreteit és költ­ségeit tekintve az. A ne­mes irodalmi anyagot úgy akarják képernyőre vin­ni, hogy a látvány, a ka­landok izgalma, a betyár­­romantika mellett igazi szellemi élményt adjon — Móricz Zsigmondot adja. Kunszentmiklós hatá­rában épül fel a korabeli Röszke, a díszletfalu. A külső felvételeket a Tisza mentén készítik, a múlt századi puszta, folyópart képét és hangulatát idé­ző tájakon. (Nem is volt könnyű megfelelő hely­színeket találni.) A forgatás­ július 14-én kezdődik a Szeged alsó­városi tűzvész képsorai­val , Algyőn. A tűz a film befejező részében sze­repel, a munkát azonban ezzel kell kezdeni, mert egy helyrehozhatatlan ár­vízkárokat szenvedett utcasort gyújtanak fel az egykori szegedi alsóváros házaiként. (S így helyet teremtenek az újjáépítés­nek, amelyhez egyébként a tv is hozzájárul.) Falus György, a film gyártásvezetője meglehe­tősen szokatlan gondok­kal küzd. Négyszáz lovat, egész ménest igényel a forgatócsoport, százötven állatot számláló szürke gulyát is bérelt a televí­zió, huszonöt kutyát ido­­míttatnak. A „hivatásos” terelőpulik ugyanis alkal­matlannak bizonyultak a filmszereplésre: vagy ku­tyába se veszik, vagy megugatják a kamerát. Nem fog rajtuk a regény­beli Pisze Matyi idomító­­tudománya sem. A dub­lőrök, az öttusázók mel­lett egy sereg fiatal szí­nész is szorgalmasan gya­korolja a lovaglást. A címszerepet a főisko­lás Oszter Sándor játsz­­sza, Rózsa Randit Zala Márk, Veszelka Pétert Szirtes Ádám, a feleségét Horváth Teri, Pisze Ma­tyit Raksányi Gellért, a mosolygós Bujkó Gyurit pedig Horváth Tivadar. A népes szereplőgárdában több főiskolás, vidéki és kolozsvári színész is he­lyet kapott. Biró Miklós kamerájának közvetítésé­vel ezúttal sok új arc ke­rül képernyőre, s ez he­lyes törekvés. A film alkotói — Szi­­netár Miklós rendező, Sipos Tamás forgató­könyvíró és Szűcs Andor dramaturg — érdekes mű­helygondokkal küzdöttek a munka első fázisában. Képernyőre kerüljön-e a regény mindkét része: Rózsa Sándor a lovát ug­ratja, vagy össze is von­ja a szemöldökét a fil­men? Végül is csak né­hány epizódot vettek át a regény második részéből. Izgalmas kérdés volt, hogy egyáltalán engedel­meskedik-e az irodalmi anyag a megfilmesítés szándékának. A szerkesz­tés gondját az eredeti mű iránti hűség könnyítette meg. A történet forduló­pontjai, lélektani csomó­pontjai jól követhetők, és­­ szinte kínálják egy tizen­két részes tv-filmsorozat egymásba kapcsolódó fe­jezeteit A regény, illetve a film nyelve okoz még problé­mát. A szegedi éző nyelv­járás, amelyet Móricz se használt következetesen, és amiért sok támadás is érte. Az író akkori vála­sza — úgy véljük — most is, a tv-változatra is ér­vényes: „Jmn csak szint keresek..., csak a ma­gyart, az emberit és mindnyájunkkal közöset akarom.” (Vajk) Vass Imre Művészeti közélet és a művészeti szakszervezetek A­z olvasó, a művésze­tek iránt érdeklődő dolgozók körében nem is­meretlen a művészeti közélet kifejezés. Gyak­ran használjuk, de mind­járt gondolkodóba esik az ember, amint meg akarja fogalmazni, pontosan kö­rül akarja írni. Ilyen eset­ben derül ki, hogy milyen nehéz meghatározni a művészeti közélet fogal­mát, területét, mennyire összetett, sok rétegű fo­galom. Mint amilyen a művészeti közélet maga is. Megítélésem szerint a fogalomhoz tartozik az al­kotóművészek közérzete, alkotókedvük milyensége, témaválasztási kedvük, a stílusirányzatok pillanat­nyi egyensúlya, vagy egyes irányzatok uralma, divatos volta. A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kong­resszusán erőteljesen hangsúlyt kapott az a megállapítás, hogy nálunk a kultúra az új gazdaság­­irányítási rendszerben sem kereskedelmi, hanem ideológiai kérdés. E meg­állapítás az új gazdasági rendszer életbeléptetése előtt hangzott el, felhívta a figyelmet a reform be­vezetése után jelentkezhe­tő tendenciákra. A reform serkentőleg hatott a kul­turális életre is, megpezs­dítette a művészeti köz­életet. Mint várható volt, az alkotóműhelyekben a művészek nagyobb teret és lehetőséget kaptak a kezdeményezésre, szár­­nyalóbbá válhatott az al­kotóművészi képzelet. A nagyobb lehetőségek, a tágabb kezdeményezés körülményei között azon­ban egyesek megfeled­keztek a IX. kongresszus fentebb idézett megálla­pításáról. A nagyobb nye­reség reménye például nem egyszer elfeledtette az igényesebb műalkotá­sok megjelentetését, fel­­használását. A divat gyakran eltorlaszolja az értékesebb, a társadalom egésze szempontjából fon­tosabb, maradandóbb él­ményt nyújtó művek, pro­dukciók érvényesülésének lehetőségét. B­ármekkora tömegigényt „elégített ki” pél­dául a tavalyi táncdal­fesztivál mára már elfe­ledett sok-sok slágerének nagy példányszámú és kétségkívül jövedelmező, gyors megjelentetése, emiatt mégsem lett volna szabad egy esztendővel késleltetni Bartók Béla életművének folyamatos megjelentetését. Megje­lentek a felbátorodott kontárok is. A giccsfest­­mények évi forgalma meghaladja immár a Kép­csarnok Vállalat évi 18 milliós forgalmát. A Zala megyei Tanács a minap adott ki engedélyt egy ke­reskedőnek úgymond „használt kép" árusításá­ra. Amikor megkeresték a megyei tanácsot, valamint az illetékes minisztériu­mot, mindkét helyen az a válasz hangzott el, hogy „az új gazdasági mecha­nizmusban nem lehet megakadályozni az ilyen tevékenységet, minden igényt ki kell elégíteni, mindenki áruljon azt, amit tud. Ha igény van, nem lehet az árusítást megakadályozni”. Sok szövetkezet melléküzem­­ágként iparművészeti „termelésbe” kezdett, s ők maguk, de az illetékes minisztérium is egysze­rűen „hatályon­ kívül he­lyezték” az 1955. XII. tvr. rendelkezését, amely meg­tiltja a képző- és iparmű­vészeti alkotások enge­dély nélküli árusítását. Úgy gondolom, nem kell bővebben indokolnom, hogy a fejlődés ilyen sok­rétűbbé, nem egyszer el­lentmondásossá válásának idején miért növekedett meg és vált — nyugodtan állíthatom — hatásosabbá a művészeti szakszerveze­tek tevékenysége. A műalkotások létrejöt­te, előadása, terjesztése mindig bonyolult folya­mat volt, és számos prob­lémát rejt magában az új gazdaságirányítási rend­szer viszonyai közepette is. A művészeti alkotó­­műhelyekben maga a munkamenet sem „szabá­lyos”, nem hasonlítható más termelőüzem, vállalat munkarendjéhez. Ha eh­hez hozzávesszük, hogy a művész alkotói, előadói tevékenysége mennyi gyötrődéssel, kísérletezés­sel, fáradozással jár, hogy ez a folyamat mennyire agyat, szívet, idegrend­szert emésztő, érthetjük meg a művészeti szakszer­vezetek érdekvédelmi te­vékenységének bonyo­lultságát. A színházi, filmgyári mű­szaki dolgozók speciá­lis szakmunkája nem tük­röződik bérezésükben, emiatt nehezen biztosítha­tó az utánpótlásuk, és ko­moly létszámgondok ne­hezítik a művészeti intéz­mények mindennapos munkáját is. A művészeti alkotóműhelyek állapota, berendezése is sok-sok gondot okoz. E vázlatos helyzetképből is meglát­ható, hogy a színvonalas művészi alkotómunka biztosítása érdekében ko­moly erőfeszítéseket kell tennünk a munkakörül­mények adta nehézségek leküzdésére. Tesszük ezt nemcsak a művészek és művészeti dolgozók érde­kében, de az egyre na­gyobb számú, a művésze­tek iránt érdeklődő kö­zönség érdekében is. A művészeti élet bonyo­lultságához kíván tevé­kenységével alkalmazkod­ni a művészszakszerveze­ti mozgalom is. Munkájá­ban tehát ezek szerint ala­kította ki a megfelelő szervezeti kereteket is. A Művészeti Szakszerveze­tek Szövetségében hat művészeti szakszervezet tevékenykedik: a filme­sek, a zeneművészek, a színháziak, a képző- és iparművészek, az artisták, valamint a Magyar Rádió és Televízió dolgozóinal­ szakszervezete. Abban egy valamennyi művészeti szakszervezet, hogy olyan légkört kíván teremteni, tartóssá tenni a maga eszközeivel, amelyben ki­bontakozhatnak azok az alkotó erők, amelyek a korszerű, szocialista, mi­nél több emberhez szóló, az életet megszépítő, igenlő műveket hoznak létre. Ezeket előadásaik­kal, produkcióikkal ter­jesztik, népszerűsítik, közkinccsé teszik. Annak tudatában va­gyunk, hogy a biztonsá­gos lét, jó munkakörül­mény, igazságos érvénye­sülés közepette dolgozó művészek sokkalta har­monikusabb műalkotáso­kat, előadásokat, stb. pro­dukálnak, mint az állandó feszítettségben, gondok között élő művészek, al­kotók. Nyugodt alkotói légkör nélkül nem várha­tó időtálló, a tömegekre tartósan és mély érzelmi effektussal ható műalko­tások létrejötte. E cél elérésére a mű­vészeti szakszerveze­tek a maguk eszközeivel és módszereivel, a politi­kai felvilágosító munka és a nevelő tevékenység mel­lett, a művészek és mű­vészeti dolgozók élet- és munkakörülményeiért folytatott mindennapos tevékenységükkel teszik és tehetik a legtöbbet. E tevékenység során soha­sem feledkeznek meg a szocialista építés adott körülményeiről, mindig figyelembe veszik a nép­gazdaság lehetőségeit, él­nek a törvények, rendele­tek, határozatok által biz­tosított jogokkal és lehető­ségekkel. Folyamatos, mindenna­pos aprómunkát igényelő tevékenység. Természete­sen ezekkel együtt felada­tunk néhány nagyobb horderejű „hadjárat” vi­selése is. Egy példára utalok: az új szoboröntö­de felépítéséért vívott majdnem évtizedes küz­delmünkre. (Sajnos, any­­ayi év után is hibásan építették fel, olyannyira, hogy jelenleg az ügy bí­róság előtt van.) Mennyi, de mennyi apró „csatát” kell megharcolnunk pél­dául a szakszervezeti de­mokrácia megnyilvánulá­si fórumaiért. J­elentősen befolyásol­ja a művészek alko­tó tevékenységét, ha ér­dekes, felvillanyozó talál­kozások jönnek létre az alkotóművészek és a színvonalas művészet iránt érdeklődő közönség között. Az elmúlt évtized alatt ennek számos for­máját munkáltuk, pró­báltuk ki. E helyen csak a Zeneművészek Szak­­szervezete mellett műkö­dő ifjúsági bizottság több ezernyi koncertjére uta­lok, amelyeket a szak­munkásképző intézetek fiatalsága, valamint az if­júmunkások tízezrei előtt tartottak. E komolyzenei koncertek, az utánuk ki­alakult beszélgetések nemcsak az ifjúmunká­sok, a jövő szakmunkásai ezreit ismertették meg a komolyzene hallgatásának örömével, de maguk az ifjú művészek is formá­lódtak a munkásfiatalok világában. Egyre több al­kalmat biztosítanak a testvérszakszervezetek is művészeinknek, hogy ösz­­szejöjjenek­ az érdeklődő dolgozókkal, s ízlésüket formálván maguk is gya­rapodjanak emberisme­retben, hivatástudatban. Ugyancsak e cél érde­kében erőteljesen támo­gatjuk a különböző mű­vészeti fesztiválokat, nem csupán dologi hozzájáru­lással, hanem eszmei, szervezeti, szervező segít­ségnyújtással is. E sereg­szemlék — filmes, szín­házi, zenei vonatkozásban egyaránt —, valamint a „Dolgozó emberek között” című képzőművészeti tár­lat is, nemegyszer szem­beszökő módon éreztetik hatásukat az alkotók te­vékenységében, közéleti megnyilatkozásaiban. Bár erről szólni nem a mi feladatunk, de idetar­­tozandónak érezzük: a SZOT művészeti díjainak odaítélésével is az a cél, hogy befolyásolják a mű­vészek ars poeticájának alakulását, életszemléle­tét. Hasznos és feltétlenül folytatandó gyakorlat, ami évek óta kialakult, hogy tudniillik a párt, az állam, a szakszervezeti mozgalom vezetői időről időre összeülnek a tekin­télyes, vezető művészek­kel a szakterület időszerű kérdéseinek boncolgatásá­ra, megvitatására. Ez nemcsak az érintett mű­vészek számára ad ösz­tönzést, de egyre nagyobb gyűrűzést vált ki a mű­vészeti közéletben is. Nagyon egészségesnek, termékenynek, hatásos­nak ítéljük azokat a kap­csolatokat, amelyek az al­kotóművészek szövetsé­geivel kialakultak. A mű­vészeti szakszervezetek igénylik és felhasználják a szövetségek tanácsait, elemző, értékelő munká­ját, ugyanakkor szakszer­vezeti módszereikkel se­gítik a szövetségek ideo­lógiai, esztétikai tevé­kenységét. A művészeti szakszervezetek tevékeny­ségét csak elősegíti, hat­­hatósabbá teszi az az elv­társi mindennapos együtt­működés, amely a külön­böző állami vezetőszer­vekkel, így elsősorban a Művelődésügyi Miniszté­riummal, a Magyar Rádió és Televízió elnökségével, a fővárosi tanáccsal, a megyei tanácsokkal ki­alakult. A művészek gyakran csak a rájuk vonatkozó rendeletek, utasítások megjelenéséről vesznek tudomást, és nem értesül­nek arról a sok-sok, hosz­­szú heteket, olykor hóna­pokat igénylő előkészítő munkálatokról, amelyeket a művészeti szakszerve­zetek tisztségviselői, akti­vistái folytatnak egy-egy, a művészek életét, mun­kakörülményeit, alkotó­kedvét befolyásoló tör­vény, rendelet, végrehaj­tási utasítás minél jobb, előnyösebb előkészítése és végrehajtása érdekében. T­udatában vagyunk, hogy a művészeti közélet alakulásában, a szocialista magyar művé­szet kibontakoztatásában a művészeti szakszerveze­tek tevékenysége csupán egy láncszemet jelent. Feladatunknak érezzük, hogy az eddigiekhez ha­sonlóan, nagyobb felelős­ségtudattal folytassuk ne­velő- és érdekvédelmi munkánkat, keressük és életre hívjuk azokat a formákat és módszereket, amelyekkel még hatható­sabban segíthetjük az új, szocialista művek létre­jöttét, a magyar művésze­ti élet fejlesztését H­O­LDTÖLTI (Négy szovjet kisregény) Tematikus antológia — mind a négy alkotás a há­borút idézi, a Nagy Hon­védő Háborút. S mind a négy írót a háború élmé­nye érlelte íróvá. De a könyv mégsem csak a há­borúról szó. Minden humanista iro­dalom emberközpontú. Sőt annak a művészet­nek nincs is értelme, ame­lyik nem az emberről szó. De a részletek, az ábrázolt emberi vonatko­zást elborító apparátus aránya, szinte mértéke le­het egy irodalom, és ter­mészetesen az őt megha­tározó társadalom ember­­szeretetének. Amikor a háborús irodalom külső­ségei — csataleírások stb. — elborítják a művet, és még keveset látunk az emberből, az háborús iro­dalom, amikor a háború végtelen sok szélsőséges, embert próbáló szituáció­ja, kis és nagy eseménye már csak ürügy egy-egy jellem bemutatására vagy jelenségek összefüggései­nek rá­döbben­tésére — az már irodalom. Minden jelző nélkül. Ez hát talán a magya­rázata, hogy az utóbbi években számos, a hábo­rúban éretté váló íróem­ber nyúlt vissza nagy, egész életét meghatározó élményéhez a Szovjet­unióban, és alkotott ma­gas színvonalú, nagy sike­rű művet, a témakörön b­elül. Majd mindegyikre So­­lohov nyomta rá bélye­gét Nem epigonjai. Nem Solohov szemével látják a nagy háború embereit, nem az ő ítéletével ítél­nek , s nem az ő stílusá­ban írnak. Mindegyik a maga módján. De az „Em­beri sors” erkölcsi szintjé­nek mélységével, minden felületesség gyűlöletével, az emberi rezdülések hi­teles ismeretének és is­mertetésének pontos igé­­nyével az ábrázolás nagy kalandjának, az ember irodalmi megfogalmazásá­nak, poklot is vállaló bá­torságával. Megrázó írások ezért. Átlaghősöket ábrázolnak, mint élő klasszikus mes­terük, Solohov, vagy mint az orosz irodalom e témá­ban is legnagyobbja, a „Háború és béke” Tolsz­toja, de átlaghőseik a rendkívüli körülmények között, a rendkívüli rend­hagyó kényszere miatt, tudnak rendkívüliek len­ni. Nem barikádon zász­lót lobogtató, vagy mel­lüket mutató — „ide lője­tek!” — hősök. Hanem emberek. Számítók, ha kell, és ravaszok. S esen­dők. S olyanok, amilye­nek. Nem csinált belőlük a háború más embert, csak néha rendkívülire kényszeríti őket. Jóra is, rosszra is. Jellemformáló erősre és gyengére. A kötet első írása, Jo­­szif Geraszimov „Öt nap pihenő” című kisregénye Leningrád blokádját idé­­z. Négy gyerekkatona maradt egy századból és öt nap pihenőt kaptak. A város hihetetlenül éhezik, és ebben a pokolban az egyik kiskatona és egy újonnan jött öregebb ka­tona lánya között feltá­mad a szerelem és össze­házasodnak. Megható sze­relem, a biztos éhhalál, s a véletlen gyakori más között — néha idillje a pusztulásnak szinte —, de felejthetetlen annak áb­rázolása, hogy az éhség, a halálfélelem ellenére, ho­gyan tudnak emberek ma­radni azok, akiket egy humanista társadalom embereknek nevelt Jevgenyij Ziborov kis­regénye a kötet címadó írása, egy a frontvonal mögött, a holtakat temető munkaszolgálatos brigád pusztulását meséli el, ro­mantikus eszközöket ke­verve megdöbbentően hi­teles realista mozzanatok­kal A németek ejtőer­nyősöket dobnak le a front mögé, egy felderítő százados észreveszi őket, miután nincs más csapat­­egység, megszervezi a vé­delmet a temetőbrigádból, s azok mind ott pusztul­nak. Epizód a háborúból, mondtuk volna régen, de ez nem illusztratív mese­mondás, hanem ijesztően szép, romantikus tragédia. Nem szépen dekorált, tábornokok, hanem ijedt kis közkatonák sze­mén át látjuk a némete­ket, és egyszerű emberek gondolatai közvetítik — talán azért olyan hiteles, és ezért olyan „megrendí­tően szép” — a szovjet haza szeretetét. A sok nemzetiségű Szov­jetunióból, a sok nyelvű híradás ellenére is vi­szonylag kevés jött a Bal­tikumból. Lettország, Lit­vánia, Észtország írói mintha kicsit mostoháb­bak lennének fordítóink előtt, mint teszem azt, az ukrán irodalom. Minden­esetre Egons Livs alakjá­ban — aki a kötet harma­dik szerzője — markáns íróját ismerhettük meg en­nek a világnak. „Szilaj ördög” című kisregénye egy szálfa termetű, hatal­mas erejű lett halász küz­delmét meséli el két ár­ván maradt kisgyerekéért, és ezzel együtt az új éle­tért. S ez az élet — akkor és ott — nem könnyen bontakozott ki. A közeli frontok német ellenségén kívül az osztályellenség fegyveres bandái nehezí­tették a halászfalvak egy­szerű embereinek tájéko­zódását. S Paul Kaspars a „Szilaj Ördög” természe­tes emberségének köszön­heti, hogy közel sodródik a szovjet rendhez, és nem valami különleges forra­dalmi vagy osztályindulat­nak de ez a rokon­szen­t is elég, hogy az az osztályel­lenség megölje. Ritkán ol­vasni ilyen rendkívüli hő­­sű, és mégis átlagérvényű elbeszélést. Valóban nem logikai termék ez az írás, benne lebeg a Balti-ten­ger párája, a lapok közül megcsap a sós köd, meg­értjük azt az esztelen, mindent elemésztő szerel­met, ami a történetet mo­tiválja. A kötet legjobb írása — hitem szerint — Baklanov ,,Egy nap — és az egész élet” című munkája. Gri­­gorij­­Baklanov a legis­mertebb író a kötet kvar­tettjéből. „1941 júliusa” című regénye 1965-ben je­lent meg Moszkvában (korábbi két más regénye után 1966-ban magyarul is) s talán a legjobb irodal­mi dokumentuma annak a drámának, amit a törté­nelem a személyi kultusz törvénytelenségei és a Nagy Honvédő Háború első időszaka összefoglaló címen tárgyal. Megrendí­tő erejű, jellemábrázoló, aki fronttörténeteit is az orosz irodalom már idé­zett óriásainak igényessé­gével írja. Tévedés ne essék, még nem Tolsztoj és talán sose lesz olyan óriás, de a té­nyek olyan pontos és szép közlője, aki le tud hatolni a csontig, anélkül, hogy közben mikroszkópra, metszetekre lenne szüksé­ge, anélkül, hogy közben eltűnne kezéből , írásai­ból az élet egésze. Mert újabban az irodalomra is jellemző lesz az, amit a tudományról (gondoljunk például a francia új hul­lám drámáira, regényei­re) mondott Szent-Györ­­gyi Albert, hogy „Az élet tanulmányozása közben a magasabb régiókból egyre alacsonyabbakba szállunk, míg végül út közben az élet eltűnik, és ott állunk üres kézzel. A molekulák és elektronok élettele­nek.” Baklanov modern író, de tud részleteket, ténye­ket közölni anélkül, hogy megragadna bennük, el­vesztené a lényeget, az élet egészének érzékelte­tését, egy ember életének lényegi jellemzőit. Ebben a kötetben megjelent kis­regénye tematikailag a­­háborút köti össze a má­val. Egy század visszafog­lal egy falut. Egy fiatal leány és egy hadnagy egymásra talál. Az egy­napos szerelemből gyerek , s mert a hadnagy a háború után sem talál vissza az egykori lányhoz, egy élet meghatározója lett. Egynapi szerelemért egy élet. Ez a téma. Hatalmas áldozat, de nem intő emlék, vagy iro­dalmi purifikáció — nem. A magától értetődő élése egy állapotnak, természe­tes élet egy olyan kor­ban, ahol az egyszerű élet is lemondást kíván, hősiességet követel. Csak az igazán egyszerű embe­rek sose tudnak róla, hogy hősök. S nem is baj, a hősök csak ünnepnap alkalmasak az együttélés­re, hétköznap valószínű­leg­ elviselhetetlenek. Baklanov hőse, Kátya a legnagyszerűbb ember, ő az, aki az „Emberi sors” Szokolovjával, a „Bal­lada ...” meghalt, de örökkön köztünk élő Iván­jával igazán felépíti a kommunizmust. (Európa kiadó) Szalontay Mihály n­épszava 197­0. július 5 .

Next