Népszava, 1970. július (98. évfolyam, 152–178. sz.)
1970-07-05 / 156. szám
Rózsa Sándor a kamerák előtt „I. Közel-Totál. Röszke képe: lassan pásztázik a kamera a rozzant viskókon, a sáros földön, a koszlott kutyákon, a megvénhedt zsellérek arcán — mintegy felméri a korabeli magyar falu képét, állapotát.. Ezek a Rózsa Sándor című tv-film forgatókönyvének első sorai. Móricz Zsigmond regényének tizenkét részes, színes filmváltozata a magyar televízió igen nagyszabású vállalkozása- Nem csupán a munka méreteit és költségeit tekintve az. A nemes irodalmi anyagot úgy akarják képernyőre vinni, hogy a látvány, a kalandok izgalma, a betyárromantika mellett igazi szellemi élményt adjon — Móricz Zsigmondot adja. Kunszentmiklós határában épül fel a korabeli Röszke, a díszletfalu. A külső felvételeket a Tisza mentén készítik, a múlt századi puszta, folyópart képét és hangulatát idéző tájakon. (Nem is volt könnyű megfelelő helyszíneket találni.) A forgatás július 14-én kezdődik a Szeged alsóvárosi tűzvész képsoraival , Algyőn. A tűz a film befejező részében szerepel, a munkát azonban ezzel kell kezdeni, mert egy helyrehozhatatlan árvízkárokat szenvedett utcasort gyújtanak fel az egykori szegedi alsóváros házaiként. (S így helyet teremtenek az újjáépítésnek, amelyhez egyébként a tv is hozzájárul.) Falus György, a film gyártásvezetője meglehetősen szokatlan gondokkal küzd. Négyszáz lovat, egész ménest igényel a forgatócsoport, százötven állatot számláló szürke gulyát is bérelt a televízió, huszonöt kutyát idomíttatnak. A „hivatásos” terelőpulik ugyanis alkalmatlannak bizonyultak a filmszereplésre: vagy kutyába se veszik, vagy megugatják a kamerát. Nem fog rajtuk a regénybeli Pisze Matyi idomítótudománya sem. A dublőrök, az öttusázók mellett egy sereg fiatal színész is szorgalmasan gyakorolja a lovaglást. A címszerepet a főiskolás Oszter Sándor játszsza, Rózsa Randit Zala Márk, Veszelka Pétert Szirtes Ádám, a feleségét Horváth Teri, Pisze Matyit Raksányi Gellért, a mosolygós Bujkó Gyurit pedig Horváth Tivadar. A népes szereplőgárdában több főiskolás, vidéki és kolozsvári színész is helyet kapott. Biró Miklós kamerájának közvetítésével ezúttal sok új arc kerül képernyőre, s ez helyes törekvés. A film alkotói — Szinetár Miklós rendező, Sipos Tamás forgatókönyvíró és Szűcs Andor dramaturg — érdekes műhelygondokkal küzdöttek a munka első fázisában. Képernyőre kerüljön-e a regény mindkét része: Rózsa Sándor a lovát ugratja, vagy össze is vonja a szemöldökét a filmen? Végül is csak néhány epizódot vettek át a regény második részéből. Izgalmas kérdés volt, hogy egyáltalán engedelmeskedik-e az irodalmi anyag a megfilmesítés szándékának. A szerkesztés gondját az eredeti mű iránti hűség könnyítette meg. A történet fordulópontjai, lélektani csomópontjai jól követhetők, és szinte kínálják egy tizenkét részes tv-filmsorozat egymásba kapcsolódó fejezeteit A regény, illetve a film nyelve okoz még problémát. A szegedi éző nyelvjárás, amelyet Móricz se használt következetesen, és amiért sok támadás is érte. Az író akkori válasza — úgy véljük — most is, a tv-változatra is érvényes: „Jmn csak szint keresek..., csak a magyart, az emberit és mindnyájunkkal közöset akarom.” (Vajk) Vass Imre Művészeti közélet és a művészeti szakszervezetek Az olvasó, a művészetek iránt érdeklődő dolgozók körében nem ismeretlen a művészeti közélet kifejezés. Gyakran használjuk, de mindjárt gondolkodóba esik az ember, amint meg akarja fogalmazni, pontosan körül akarja írni. Ilyen esetben derül ki, hogy milyen nehéz meghatározni a művészeti közélet fogalmát, területét, mennyire összetett, sok rétegű fogalom. Mint amilyen a művészeti közélet maga is. Megítélésem szerint a fogalomhoz tartozik az alkotóművészek közérzete, alkotókedvük milyensége, témaválasztási kedvük, a stílusirányzatok pillanatnyi egyensúlya, vagy egyes irányzatok uralma, divatos volta. A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusán erőteljesen hangsúlyt kapott az a megállapítás, hogy nálunk a kultúra az új gazdaságirányítási rendszerben sem kereskedelmi, hanem ideológiai kérdés. E megállapítás az új gazdasági rendszer életbeléptetése előtt hangzott el, felhívta a figyelmet a reform bevezetése után jelentkezhető tendenciákra. A reform serkentőleg hatott a kulturális életre is, megpezsdítette a művészeti közéletet. Mint várható volt, az alkotóműhelyekben a művészek nagyobb teret és lehetőséget kaptak a kezdeményezésre, szárnyalóbbá válhatott az alkotóművészi képzelet. A nagyobb lehetőségek, a tágabb kezdeményezés körülményei között azonban egyesek megfeledkeztek a IX. kongresszus fentebb idézett megállapításáról. A nagyobb nyereség reménye például nem egyszer elfeledtette az igényesebb műalkotások megjelentetését, felhasználását. A divat gyakran eltorlaszolja az értékesebb, a társadalom egésze szempontjából fontosabb, maradandóbb élményt nyújtó művek, produkciók érvényesülésének lehetőségét. Bármekkora tömegigényt „elégített ki” például a tavalyi táncdalfesztivál mára már elfeledett sok-sok slágerének nagy példányszámú és kétségkívül jövedelmező, gyors megjelentetése, emiatt mégsem lett volna szabad egy esztendővel késleltetni Bartók Béla életművének folyamatos megjelentetését. Megjelentek a felbátorodott kontárok is. A giccsfestmények évi forgalma meghaladja immár a Képcsarnok Vállalat évi 18 milliós forgalmát. A Zala megyei Tanács a minap adott ki engedélyt egy kereskedőnek úgymond „használt kép" árusítására. Amikor megkeresték a megyei tanácsot, valamint az illetékes minisztériumot, mindkét helyen az a válasz hangzott el, hogy „az új gazdasági mechanizmusban nem lehet megakadályozni az ilyen tevékenységet, minden igényt ki kell elégíteni, mindenki áruljon azt, amit tud. Ha igény van, nem lehet az árusítást megakadályozni”. Sok szövetkezet melléküzemágként iparművészeti „termelésbe” kezdett, s ők maguk, de az illetékes minisztérium is egyszerűen „hatályon kívül helyezték” az 1955. XII. tvr. rendelkezését, amely megtiltja a képző- és iparművészeti alkotások engedély nélküli árusítását. Úgy gondolom, nem kell bővebben indokolnom, hogy a fejlődés ilyen sokrétűbbé, nem egyszer ellentmondásossá válásának idején miért növekedett meg és vált — nyugodtan állíthatom — hatásosabbá a művészeti szakszervezetek tevékenysége. A műalkotások létrejötte, előadása, terjesztése mindig bonyolult folyamat volt, és számos problémát rejt magában az új gazdaságirányítási rendszer viszonyai közepette is. A művészeti alkotóműhelyekben maga a munkamenet sem „szabályos”, nem hasonlítható más termelőüzem, vállalat munkarendjéhez. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a művész alkotói, előadói tevékenysége mennyi gyötrődéssel, kísérletezéssel, fáradozással jár, hogy ez a folyamat mennyire agyat, szívet, idegrendszert emésztő, érthetjük meg a művészeti szakszervezetek érdekvédelmi tevékenységének bonyolultságát. A színházi, filmgyári műszaki dolgozók speciális szakmunkája nem tükröződik bérezésükben, emiatt nehezen biztosítható az utánpótlásuk, és komoly létszámgondok nehezítik a művészeti intézmények mindennapos munkáját is. A művészeti alkotóműhelyek állapota, berendezése is sok-sok gondot okoz. E vázlatos helyzetképből is meglátható, hogy a színvonalas művészi alkotómunka biztosítása érdekében komoly erőfeszítéseket kell tennünk a munkakörülmények adta nehézségek leküzdésére. Tesszük ezt nemcsak a művészek és művészeti dolgozók érdekében, de az egyre nagyobb számú, a művészetek iránt érdeklődő közönség érdekében is. A művészeti élet bonyolultságához kíván tevékenységével alkalmazkodni a művészszakszervezeti mozgalom is. Munkájában tehát ezek szerint alakította ki a megfelelő szervezeti kereteket is. A Művészeti Szakszervezetek Szövetségében hat művészeti szakszervezet tevékenykedik: a filmesek, a zeneművészek, a színháziak, a képző- és iparművészek, az artisták, valamint a Magyar Rádió és Televízió dolgozóinal szakszervezete. Abban egy valamennyi művészeti szakszervezet, hogy olyan légkört kíván teremteni, tartóssá tenni a maga eszközeivel, amelyben kibontakozhatnak azok az alkotó erők, amelyek a korszerű, szocialista, minél több emberhez szóló, az életet megszépítő, igenlő műveket hoznak létre. Ezeket előadásaikkal, produkcióikkal terjesztik, népszerűsítik, közkinccsé teszik. Annak tudatában vagyunk, hogy a biztonságos lét, jó munkakörülmény, igazságos érvényesülés közepette dolgozó művészek sokkalta harmonikusabb műalkotásokat, előadásokat, stb. produkálnak, mint az állandó feszítettségben, gondok között élő művészek, alkotók. Nyugodt alkotói légkör nélkül nem várható időtálló, a tömegekre tartósan és mély érzelmi effektussal ható műalkotások létrejötte. E cél elérésére a művészeti szakszervezetek a maguk eszközeivel és módszereivel, a politikai felvilágosító munka és a nevelő tevékenység mellett, a művészek és művészeti dolgozók élet- és munkakörülményeiért folytatott mindennapos tevékenységükkel teszik és tehetik a legtöbbet. E tevékenység során sohasem feledkeznek meg a szocialista építés adott körülményeiről, mindig figyelembe veszik a népgazdaság lehetőségeit, élnek a törvények, rendeletek, határozatok által biztosított jogokkal és lehetőségekkel. Folyamatos, mindennapos aprómunkát igényelő tevékenység. Természetesen ezekkel együtt feladatunk néhány nagyobb horderejű „hadjárat” viselése is. Egy példára utalok: az új szoboröntöde felépítéséért vívott majdnem évtizedes küzdelmünkre. (Sajnos, anyayi év után is hibásan építették fel, olyannyira, hogy jelenleg az ügy bíróság előtt van.) Mennyi, de mennyi apró „csatát” kell megharcolnunk például a szakszervezeti demokrácia megnyilvánulási fórumaiért. Jelentősen befolyásolja a művészek alkotó tevékenységét, ha érdekes, felvillanyozó találkozások jönnek létre az alkotóművészek és a színvonalas művészet iránt érdeklődő közönség között. Az elmúlt évtized alatt ennek számos formáját munkáltuk, próbáltuk ki. E helyen csak a Zeneművészek Szakszervezete mellett működő ifjúsági bizottság több ezernyi koncertjére utalok, amelyeket a szakmunkásképző intézetek fiatalsága, valamint az ifjúmunkások tízezrei előtt tartottak. E komolyzenei koncertek, az utánuk kialakult beszélgetések nemcsak az ifjúmunkások, a jövő szakmunkásai ezreit ismertették meg a komolyzene hallgatásának örömével, de maguk az ifjú művészek is formálódtak a munkásfiatalok világában. Egyre több alkalmat biztosítanak a testvérszakszervezetek is művészeinknek, hogy öszszejöjjenek az érdeklődő dolgozókkal, s ízlésüket formálván maguk is gyarapodjanak emberismeretben, hivatástudatban. Ugyancsak e cél érdekében erőteljesen támogatjuk a különböző művészeti fesztiválokat, nem csupán dologi hozzájárulással, hanem eszmei, szervezeti, szervező segítségnyújtással is. E seregszemlék — filmes, színházi, zenei vonatkozásban egyaránt —, valamint a „Dolgozó emberek között” című képzőművészeti tárlat is, nemegyszer szembeszökő módon éreztetik hatásukat az alkotók tevékenységében, közéleti megnyilatkozásaiban. Bár erről szólni nem a mi feladatunk, de idetartozandónak érezzük: a SZOT művészeti díjainak odaítélésével is az a cél, hogy befolyásolják a művészek ars poeticájának alakulását, életszemléletét. Hasznos és feltétlenül folytatandó gyakorlat, ami évek óta kialakult, hogy tudniillik a párt, az állam, a szakszervezeti mozgalom vezetői időről időre összeülnek a tekintélyes, vezető művészekkel a szakterület időszerű kérdéseinek boncolgatására, megvitatására. Ez nemcsak az érintett művészek számára ad ösztönzést, de egyre nagyobb gyűrűzést vált ki a művészeti közéletben is. Nagyon egészségesnek, termékenynek, hatásosnak ítéljük azokat a kapcsolatokat, amelyek az alkotóművészek szövetségeivel kialakultak. A művészeti szakszervezetek igénylik és felhasználják a szövetségek tanácsait, elemző, értékelő munkáját, ugyanakkor szakszervezeti módszereikkel segítik a szövetségek ideológiai, esztétikai tevékenységét. A művészeti szakszervezetek tevékenységét csak elősegíti, hathatósabbá teszi az az elvtársi mindennapos együttműködés, amely a különböző állami vezetőszervekkel, így elsősorban a Művelődésügyi Minisztériummal, a Magyar Rádió és Televízió elnökségével, a fővárosi tanáccsal, a megyei tanácsokkal kialakult. A művészek gyakran csak a rájuk vonatkozó rendeletek, utasítások megjelenéséről vesznek tudomást, és nem értesülnek arról a sok-sok, hoszszú heteket, olykor hónapokat igénylő előkészítő munkálatokról, amelyeket a művészeti szakszervezetek tisztségviselői, aktivistái folytatnak egy-egy, a művészek életét, munkakörülményeit, alkotókedvét befolyásoló törvény, rendelet, végrehajtási utasítás minél jobb, előnyösebb előkészítése és végrehajtása érdekében. Tudatában vagyunk, hogy a művészeti közélet alakulásában, a szocialista magyar művészet kibontakoztatásában a művészeti szakszervezetek tevékenysége csupán egy láncszemet jelent. Feladatunknak érezzük, hogy az eddigiekhez hasonlóan, nagyobb felelősségtudattal folytassuk nevelő- és érdekvédelmi munkánkat, keressük és életre hívjuk azokat a formákat és módszereket, amelyekkel még hathatósabban segíthetjük az új, szocialista művek létrejöttét, a magyar művészeti élet fejlesztését HOLDTÖLTI (Négy szovjet kisregény) Tematikus antológia — mind a négy alkotás a háborút idézi, a Nagy Honvédő Háborút. S mind a négy írót a háború élménye érlelte íróvá. De a könyv mégsem csak a háborúról szó. Minden humanista irodalom emberközpontú. Sőt annak a művészetnek nincs is értelme, amelyik nem az emberről szó. De a részletek, az ábrázolt emberi vonatkozást elborító apparátus aránya, szinte mértéke lehet egy irodalom, és természetesen az őt meghatározó társadalom emberszeretetének. Amikor a háborús irodalom külsőségei — csataleírások stb. — elborítják a művet, és még keveset látunk az emberből, az háborús irodalom, amikor a háború végtelen sok szélsőséges, embert próbáló szituációja, kis és nagy eseménye már csak ürügy egy-egy jellem bemutatására vagy jelenségek összefüggéseinek rádöbbentésére — az már irodalom. Minden jelző nélkül. Ez hát talán a magyarázata, hogy az utóbbi években számos, a háborúban éretté váló íróember nyúlt vissza nagy, egész életét meghatározó élményéhez a Szovjetunióban, és alkotott magas színvonalú, nagy sikerű művet, a témakörön belül. Majd mindegyikre Solohov nyomta rá bélyegét Nem epigonjai. Nem Solohov szemével látják a nagy háború embereit, nem az ő ítéletével ítélnek , s nem az ő stílusában írnak. Mindegyik a maga módján. De az „Emberi sors” erkölcsi szintjének mélységével, minden felületesség gyűlöletével, az emberi rezdülések hiteles ismeretének és ismertetésének pontos igényével az ábrázolás nagy kalandjának, az ember irodalmi megfogalmazásának, poklot is vállaló bátorságával. Megrázó írások ezért. Átlaghősöket ábrázolnak, mint élő klasszikus mesterük, Solohov, vagy mint az orosz irodalom e témában is legnagyobbja, a „Háború és béke” Tolsztoja, de átlaghőseik a rendkívüli körülmények között, a rendkívüli rendhagyó kényszere miatt, tudnak rendkívüliek lenni. Nem barikádon zászlót lobogtató, vagy mellüket mutató — „ide lőjetek!” — hősök. Hanem emberek. Számítók, ha kell, és ravaszok. S esendők. S olyanok, amilyenek. Nem csinált belőlük a háború más embert, csak néha rendkívülire kényszeríti őket. Jóra is, rosszra is. Jellemformáló erősre és gyengére. A kötet első írása, Joszif Geraszimov „Öt nap pihenő” című kisregénye Leningrád blokádját idéz. Négy gyerekkatona maradt egy századból és öt nap pihenőt kaptak. A város hihetetlenül éhezik, és ebben a pokolban az egyik kiskatona és egy újonnan jött öregebb katona lánya között feltámad a szerelem és összeházasodnak. Megható szerelem, a biztos éhhalál, s a véletlen gyakori más között — néha idillje a pusztulásnak szinte —, de felejthetetlen annak ábrázolása, hogy az éhség, a halálfélelem ellenére, hogyan tudnak emberek maradni azok, akiket egy humanista társadalom embereknek nevelt Jevgenyij Ziborov kisregénye a kötet címadó írása, egy a frontvonal mögött, a holtakat temető munkaszolgálatos brigád pusztulását meséli el, romantikus eszközöket keverve megdöbbentően hiteles realista mozzanatokkal A németek ejtőernyősöket dobnak le a front mögé, egy felderítő százados észreveszi őket, miután nincs más csapategység, megszervezi a védelmet a temetőbrigádból, s azok mind ott pusztulnak. Epizód a háborúból, mondtuk volna régen, de ez nem illusztratív mesemondás, hanem ijesztően szép, romantikus tragédia. Nem szépen dekorált, tábornokok, hanem ijedt kis közkatonák szemén át látjuk a németeket, és egyszerű emberek gondolatai közvetítik — talán azért olyan hiteles, és ezért olyan „megrendítően szép” — a szovjet haza szeretetét. A sok nemzetiségű Szovjetunióból, a sok nyelvű híradás ellenére is viszonylag kevés jött a Baltikumból. Lettország, Litvánia, Észtország írói mintha kicsit mostohábbak lennének fordítóink előtt, mint teszem azt, az ukrán irodalom. Mindenesetre Egons Livs alakjában — aki a kötet harmadik szerzője — markáns íróját ismerhettük meg ennek a világnak. „Szilaj ördög” című kisregénye egy szálfa termetű, hatalmas erejű lett halász küzdelmét meséli el két árván maradt kisgyerekéért, és ezzel együtt az új életért. S ez az élet — akkor és ott — nem könnyen bontakozott ki. A közeli frontok német ellenségén kívül az osztályellenség fegyveres bandái nehezítették a halászfalvak egyszerű embereinek tájékozódását. S Paul Kaspars a „Szilaj Ördög” természetes emberségének köszönheti, hogy közel sodródik a szovjet rendhez, és nem valami különleges forradalmi vagy osztályindulatnak de ez a rokonszent is elég, hogy az az osztályellenség megölje. Ritkán olvasni ilyen rendkívüli hősű, és mégis átlagérvényű elbeszélést. Valóban nem logikai termék ez az írás, benne lebeg a Balti-tenger párája, a lapok közül megcsap a sós köd, megértjük azt az esztelen, mindent elemésztő szerelmet, ami a történetet motiválja. A kötet legjobb írása — hitem szerint — Baklanov ,,Egy nap — és az egész élet” című munkája. GrigorijBaklanov a legismertebb író a kötet kvartettjéből. „1941 júliusa” című regénye 1965-ben jelent meg Moszkvában (korábbi két más regénye után 1966-ban magyarul is) s talán a legjobb irodalmi dokumentuma annak a drámának, amit a történelem a személyi kultusz törvénytelenségei és a Nagy Honvédő Háború első időszaka összefoglaló címen tárgyal. Megrendítő erejű, jellemábrázoló, aki fronttörténeteit is az orosz irodalom már idézett óriásainak igényességével írja. Tévedés ne essék, még nem Tolsztoj és talán sose lesz olyan óriás, de a tények olyan pontos és szép közlője, aki le tud hatolni a csontig, anélkül, hogy közben mikroszkópra, metszetekre lenne szüksége, anélkül, hogy közben eltűnne kezéből , írásaiból az élet egésze. Mert újabban az irodalomra is jellemző lesz az, amit a tudományról (gondoljunk például a francia új hullám drámáira, regényeire) mondott Szent-Györgyi Albert, hogy „Az élet tanulmányozása közben a magasabb régiókból egyre alacsonyabbakba szállunk, míg végül út közben az élet eltűnik, és ott állunk üres kézzel. A molekulák és elektronok élettelenek.” Baklanov modern író, de tud részleteket, tényeket közölni anélkül, hogy megragadna bennük, elvesztené a lényeget, az élet egészének érzékeltetését, egy ember életének lényegi jellemzőit. Ebben a kötetben megjelent kisregénye tematikailag aháborút köti össze a mával. Egy század visszafoglal egy falut. Egy fiatal leány és egy hadnagy egymásra talál. Az egynapos szerelemből gyerek , s mert a hadnagy a háború után sem talál vissza az egykori lányhoz, egy élet meghatározója lett. Egynapi szerelemért egy élet. Ez a téma. Hatalmas áldozat, de nem intő emlék, vagy irodalmi purifikáció — nem. A magától értetődő élése egy állapotnak, természetes élet egy olyan korban, ahol az egyszerű élet is lemondást kíván, hősiességet követel. Csak az igazán egyszerű emberek sose tudnak róla, hogy hősök. S nem is baj, a hősök csak ünnepnap alkalmasak az együttélésre, hétköznap valószínűleg elviselhetetlenek. Baklanov hőse, Kátya a legnagyszerűbb ember, ő az, aki az „Emberi sors” Szokolovjával, a „Ballada ...” meghalt, de örökkön köztünk élő Ivánjával igazán felépíti a kommunizmust. (Európa kiadó) Szalontay Mihály népszava 1970. július 5 .