Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)
1970-12-25 / 302. szám
1970. december 25 NÉPSZAVA ) r Valéria, karácsony előtt A Napfény utcába ott kell lekanyarodni az Üllői útról, ahol egy nagy tábla azt hirdeti: „Ezüst Sirály Étterem-Restaurant”. Aztán át kell menni a Pöttyös utcán és egy kis téren és — balra hagyva az autóbusz-végállomást, meg egy táblát, amelyen lakáscserét, telket és eladó Trabantot hirdetnek — világos, erkélyes háztömbök közé ér az utas. Olyan lakónegyed ez, hogy láttam már ilyet Toulouse-ban, London mellett Crawley-ben, Kragujevácon és Brassóban, modern európai lakónegyed. Valaki azt mondhatná: nincs benne semmi különös. A srácok korcsolyát lóbálnak, a lányokat szemlélgetik, a háziasszonyok szatyrot cipelve tartanak hazafelé: egy fiatal pár azon mérgelődik, hogy a bútoráruházban az orruk előtt elvittek egy szép kombinált szobát. Egyszerű lakótelep Budapest szélén, nekünk mégis különös varázzsal cseng a neve. Annak a korosztálynak, természetesen, amely a „Mária Valéria-telepre”, mint egy régi világ pokolbugyrára, a nyomor sötét szigetére emlékezik. A Napfény utca a mai gyerekeknek természetes, mint az ég az utca fölött. A Zettwitz néninek van egy régi fényképe a Napfény utca helyéről. Csak a helyéről, mert itt rét volt, azon egy tavacska, inkább tócsa. A tócsában kacsa úszik, a kacsát nagy kutya nézi, barátságos pillantással. Pajti, Zettwitzék egykori hűséges, kedves Pajtija. Annyira hozzájuk tartozott, hogy a kissé keményen pattogó, sziléziai csengésű név helyett a telepi gyerekek ma is Pajti néninek szólítják a nyugdíjas munkásaszszonyt. És sokan szólítják így, mert Zettwitz néni 1937 óta lakik itt. Úgy kerültek ide, hogy a férje, a lakatos (nem él már) — akkor éppen munka nélkül volt (nem először, nem is utoljára), és nem győzték fizetni a lakbért, valahol a városban. Korábban se nagyon győzték, s akkor, is gyakran kért előleget az ifjabb Steiner úrtól, a Steiner Keksz tulajdonosának fiától, aki egyszer mégis megjegyezte: „Nem értem magát, Ilonka, mindig az az előleg...” „Hja ha nekem is csak annyi volna az a tíz pengő, mint Steiner úrnak” — mondta Ilonka —, de hát ezt hogyan érthette volna meg a gyáros fia? Akkor a Valériára kerültek, a kislakásos telepre. A bejutáshoz protekció kellett. Ahhoz úgy jutott, hogy az akkori lakáshivatalban összetalálkozott egy magyaróvári úrral, aki ismerte őt gyerekkorából. — Hol volt a hivatal? — A Markóban. Pontosan azon az emeleten, ahol most népi ülnök vagyok a bíróságon. Az az első galériás karácsony megkopott Zettwitzné, „Pajti néni” emlékeiben: 33 év nagy idő. Azon a karácsonyon a kormányzóné őfzméltósága, vitéz nagybányai Horthy Miklósné rádiószózata szellemében folyt a gyűjtött ruhaneműek és félelem kiosztása az ínségesek közt. „Az egyszerű hívó szóban — mondta a felhívás — benne van a magyar árvák esdeklése, a kenyörtelenek sóhajtása, a hajléktalanok vágyakozása a védő födél után, a ruhátlanok könyörgése egy-egy kabátért, a didergők álma, a kihűlt tűzhelyen újra fellobbanó láng.” A kérés szavai közé mintha egy kis, szokatlanul reális vallomás is befért volna. A Valérián is volt tehát karácsony: „valami kis karácsonyfát megpróbált mindenki..." Az ottani nyomorenyhítésről viszont nem maradt ránk statisztika. De egy parlamenti interpelláció kissé sejteti, milyenek lehettek a viszonyok, főleg a régi Valérián, a barakkok közt. „Szomorú telep ez. Egy része... Budapest szégyenfoltja... A telep lakói, kivéve a fuvartelepi munkásokat, 95 százalékban munka nélkül vannak. Sorsüldözöttek, évek óta munkanélküliek, alkalmi munkák felhajszolásával tengetik életüket.. Úgy-ahogy. De 1937 őszén már vijjogtak a tervezett háború „tréningjének”, a légoltalmi gyakorlatnak első szirénái Budapest fölött. A Valérián néhány barakkban nem tudták, hogy hat évvel később, 1944 áprilisában az egyik első „szőnyeg” majd számukra is valóra váltja azt a jövendölést, amit a gyakorlat egyik kéretlen szemtanúja, egy öregasszony mondott: „És így fogunk megdögleni!” . A Valéria kislakásaiból is elvitt néhányat a „szőnyeg”. A barakkok közül is. De a barakkokat mind elvitték a talajgyaluk, két évtizeddel később. A Napfény utcából azon a régi képen csak a tócsa van, és a háttérben kis, líciummal borított léckerítések mögött valami lakásfélék. „Pajti nénivel”, Ferencváros tanácstagjával, az 1970-es karácsony előtti tervezgetésekről és hangulatról beszélünk, bele-belekapva a régi emlékek húrjába. Lágy, moll akkordok is pendülnek, mert ahol az ember fiatalasszony volt, ha a Valéria volt is az, nem lehet, hogy csupa kemény és fájó emlék éljen. Volt ott egy kis kertje, talán fél szobányi, az ma is hiányzik — talán az ifjúság illúziója miatt? Nem, a mai parkok szebbek. De azokban a srácok rúgják a labdát. Néha az ő ablakába is. — Nem lehet nekik a múltról beszélni. Nevetnek. Nem is hiszik, vagy ha igen, unják. „Mindig ezzel a butasággal jönnek, így volt, úgy volt” — vonnak vállat a srácok. Jól öltözöttek és edzésről jönnek, úttörőházba mennek, szakkörre, magabiztosak. Miért ne lennének magabiztosak? Karácsonyra is megvannak az elképzeléseik. — Még azt is megvitatják, milyenfajta szaloncukrot kapnak. Akkor kétféle, ha volt, a jobbat persze csak jómódú ember vette, a legszegényebb az olcsót se. Tudom, mindig az édességiparban dolgoztam, előbb a Boonnál, aztán a Steiner Kekszben ... Már visszatértünk a gyárba. Hiába, aki annyit „formázott” (csokoládényuszitól Mikulásig mindent), azt a gyári emlékek kötik. Még egy fénykép is, pöttyös kendős lányok. Idill? — Na, azért az nem. Aki munka közben csak egy kicsit is mozgatta a száját, hogy úgy lehetett látni, mintha enne valamit, a csoportvezető odament, kinyittatta a száját. Belenézett. Az a kis, apró, mégis kedves egyszoba-konyha? — Már 38 őszén elvették a szobát, odaadták egy tízgyerekes családnak. Az ajtót befalazták. Azt mondták, csak férőhely, nem lakás, éppen jó úgy is. Elviselni az életet, kevés zokszóval, örülni, ha van munka: így is éltek tízezrek, százezrek. Zettwitzék sem tartoztak azok közé, akik merész terveket szőttek a világ megváltoztatására. De az új betört hozzájuk, s 1945 tavaszán „Pajti néni” már Nemzeti Segélyt szervez, nyáron éhes prolisrácokat, telepieket visz Karcagra. Ejnye, hol is az NS- karszalag, a mentőövvel? Elszomorodik, úgy látszik, kidobta valami selejtezéskor. Itt, a Napfény utcában, az emberek nagyon könnyen szabadulnak minden régi kacattól. A fényképek, azok megmaradnak. Parti kutya ül egy régi-régi napon, a Napfény utca helyén, körülötte pusztaság, a háttérben barakkok. Ha valaha lesz Valéria-múzeum, ez a kép odakívánkozik. „Tájkép kutyával, a Napfény utca helyén”. Félő persze az, hogy a gyerekek nem értik meg. Akárcsak ezt a kifejezést: „Mindenki karácsonyfája”. Ami érthetetlen, igaz, srácok? Hiszen természetes, hogy mindenkinek van. Otthon. Baktai Ferenc 3 A tamunkásság szolgálatában írta: Somoskai Gábor, a Szaktanács titkára Maradandó gondolatokat és érzéseket teremtett pártunk X. kongresszusa a munkásság körében is. Különösen azok a megállapítások visszhangzottak a decemberi szakszervezeti taggyűléseken, amelyek róluk szóltak. Igaznak érezték Kádár János elvtárs megállapítását... „Társadalmunk vezető osztálya a munkásosztály. Felszabadult hazánk negyedszázados története során a munkásosztály tanúsította a legnagyobb állhatatosságot és áldozatkészséget ... A párt teljes meggyőződéssel vallja: a szocialista társadalom felépítésének alapvető feltétele a munkásosztály vezető szerepének szilárd és fokozódó érvényesülése.” A szakszervezeti taggyűléseken persze elsősorban azok a sajátos problémák és gondok merültek fel, amelyek a több mint két és fél millió munkás gondját-baját jelzik. Ez természetes. S a napi problémák megoldásában a szakszervezetek tevékenységéről, munkájáról beszéltek a legtöbbet. Az már teljesen világos az üzemi, vállalati, szakszervezeti tisztségviselők és aktivisták körében, hogy a munkáshatalom viszonyai között is igen fontos a szakszervezetek társadalmi szerepe. S ebből a szempontból a szakszervezetek munkáját érintő megállapításokra fordult a legnagyobb figyelem. A sok-sok tízezer szakszervezeti aktivista örült annak hogy mozgalmunk jelentőségét és fontosságát a kongresszus úgy hangsúlyozta, hogy abból félreérthetetlenül kiderült, a szakszervezeti mozgalom szerepének, hatásának, tovább kell növekednie a szocialista építés folyamatában. Az elismerő szó jólesett: „A szakszervezetek sokat tesznek a dolgozók gazdálkodással összefüggő észrevételeinek és javaslatainak érvényesítéséért. Sokat és eredményesen foglalkoznak a munkaverseny, a szocialista brigádmozgalom szervezésével. Tovább kell folytatni a munkát, hogy a szakszervezeteknek biztosított jogok minél teljesebben érvényesüljenek a szocializmus építésének általános érdekei és a dolgozók személyes érdekei javára” — hangsúlyozta a Központi Bizottság beszámolója. Persze, hosszú időn keresztül, elvi tisztázatlanság folytán, a mozgalom gyakorlatában felemás módon érvényesültek a szakszervezeti munkára vonatkozó lenini ismérvek. Ennek volt legszembetűnőbb példája a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenységének korlátozása, illetve az érdekvédelem létjogosultsága körüli elvi huzavona szinte elsorvasztotta ezt a funkciót. 1957-től azután fokozatosan kifejlődtek és érvényre jutottak a szakszervezeti mozgalomnak a szocialista társadalmi viszonyokra érvényes a lemi normái, s ezek alapján az érdekvédelmi tevékenység is. Különösen 1966 óta bontakozott ki — a társadalom irányításában, szervezésében, a szocialista építőmunkában alkalmazott munkamegosztás után — a szakszervezeti munka sokoldalúsága. A szocialista építésért érzett és vállalt felelősség a szakszervezeti mozgalomban meghatározó elv és gyakorlat. Ez a konkrét munka vonulatában, a munkások teremtő, alkotó tevékenységének segítésében, politikai és kulturális nevelésében, s érdekeik védelmében fejeződik ki. A párt kongresszusa a szakszervezetek politikai tevékenységén belül az érdekvédelemre irányította a figyelmet és megerősítette, biztatta a szakszervezeti mozgalmat a tevékenység erőteljesebbé tételére. Újra a Központi Bizottság beszámolóját idézem: „A szocialista állam szavatolja, törvények, kollektív szerződések biztosítják ugyan a dolgozók jogait, de pártunk tapasztalatai azt mutatják, hogy ez önmagában nem elegendő. A törvényeket, a dolgozók munka- és életkörülményeit meghatározó rendelkezéseket és megállapításokat is emberek hajtják végre, s ezért esetenként jogos sérelmek, érdekösszeütközések is lehetségesek. A szocialista társadalmi viszonyok között is szükség van rá, hogy a szakszervezetek védjék a dolgozó kollektívák és az egyes ember jogait, képviseljék napi érdekeit.” Az utóbbi két esztendő tapasztalata szerint a szakszervezetti érdekvédelmi munka nagyot fejlődött, semmilyen szempontból sem hasonlítható össze például az ötvenes évek érdekvédelmével. Ha csak a kollektív szerződéseknek a szakszerűségét, készítésük demokratizmusát, a konkrét érdekvédelemre vonatkozó pontjait vizsgáljuk — az egészséges fejlődés már ebből is kimutatható. De, ha különböző szintű munkaügyi döntőbizottságok aktáiba lapozunk, szintén az érdekvédelmi munka lényeges javulásának képe áll előttünk. S ha figyelembe vesszük, hogy hazánkban az utóbbi évtizedben kialakult és érvényesül a szocialista munkajog, akkor nyugodtan megállapíthatjuk: a szocialista építést segítő szakszervezetek tevékenységében az érdekvédelem fontos szerephez jutott. Az érdekvédelem nem osztható „fentire” és „lentire”. A szakszervezetek érdekvédelmi politikája egységes egészet alkot s ezt a különböző szinteken működő, választott mozgalmi szervek azonos elvek alapján végzik. A Szaktanács és a kormány vezetőinek megbeszélésein rendszeresen napirenden szerepel az érdekvédelem. A szakmai vezető testületek és a szaktárcák hasonló módon — a szakma és a szaktárca körét érintően — megvitatják az iparági érdekvédelem kérdéseit. Üzemi, vállalati relációban pedig a gazdasági és szakszervezeti vezetők által kötött kollektív szerződések megfelelő pontjaiés paragrafusai rögzítik az érdekvédelmet. Mégis, miért szükséges akkor ismételten foglalkozni a szakszervezeti érdekvédelemmel? Azért, mert ezt a munkát is egyre jobban, a mai és a holnapi viszonyoknak megfelelően, szükséges továbbfejleszteni. Még mindig érezhető valamiféle bátortalanság, kimondatlan tartózkodás egyes üzemeinknél, vállalatainknál, különösen akkor, amikor a közösségi, tehát az általános és a csoportérdek ütközik meg. Szinte valamennyi szakszervezeti tisztségviselő tisztában van elvileg azzal, hogy a társadalom érdekeit nem lehet egy kisebb közösség érdekeinek alárendelni, noha a gyakorlatban ez még előfordul. Nem az elvekben van a hiba, hanem abban a szituációban, amelyben egyfelől áll a gazdasági vezető, aki a csoportérdekben meglevő előnyös lehetőségeket előterjeszti, kimutatva, hogy ez „mit hoz” a munkásságnak és a másik oldalon a szakszervezeti bizottság, amely ezt gyakran elfogadja. S előfordul, hogy nem veszi magának a bátorságot és nem kifogásol, mert ez nehéz és egy kicsit népszerűtlen is. Semmivel sem jelentéktelenebb kérdés a konkrét személyi sérelmek orvoslásaiért történő fellépés. Örvendetes, hogy üzemi, vállalati szakszervezeti szervek mind jobban felismerik az egyén védelmének fontosságát. Sajnos, azonban, az egyén érdekeinek védelme még nem vált mindenhol „vérévé” a választott szakszervezeti szerveknek. A sok, nagy horderejű gazdasági, termelési kérdés oly nagy erővel jelentkezik, hogy mögöttük helyenként bizony elhalványul az egyszerű szakszervezeti tag személyes kis ügye. Másutt megvan ugyan a segítőkész jószándék, de az orvoslás módjának, jogának ismerete hiányos és emiatt az egyén sérelme nehezen jön rendbe, néha pedig vakvágányra fut. Ez érdekvédelmi munkánkban például elsőrangú az üzemi, vállalati törzsgárda erkölcsi, anyagi érdekeinek, vagyis: megőrzésének és megbecsülésének biztosítása. Itt sem arról van szó, hogy a gazdasági vezető rossz ember, hanem a termelés oldaláról jelentkező kényszerítő hatások alatt inkább magasabban fizet, csak jöjjön a munkáskéz. Ez azonban sérti a hűséges ,,húzó” szakemberek önérzetét, sérti azt a törekvést is, hogy ahol csak lehet, ne élő munkaerővel, hanem műszaki fejlesztéssel, racionálisabb termelésszervezéssel segítsük a hatékonyabb gazdálkodást. Az érdekvédelem alkalmazásában itt a a törzsgárda kezelésére vonatkozó szakszervezeti irányelvek érvényesítése nagy jelentőségű. Az utóbbi évek tapasztalataiból az is megállapítható, hogy a választott szakszervezeti tisztségviselők a kollektív és az egyéni érdekvédelem gyakorlása közben helyenként — az igények fogalmazásakor — elszakadnak a valóságos lehetőségektől és olyasmit kívánnak, amire nincs meg az anyagi, vagy munkakörülménybeli lehetőség. A valóságos helyzettől elrugaszkodott igények alapján ezután feszültség keletkezik szakszervezeti szervek és gazdasági vezetők között. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szakszervezetek érdekvédelmi munkájának érdemibbé válásában is szükség van pontosabb vállalati, üzemi és munkajogi ismeretekre. A párt kongresszusán megfogalmazott, jogos igény érvényesítéséhez szükséges figyelembe venni azt is, hogy a gazdasági vezetők többségükben olyan elvtársak, akik szívvel-lélekkel szolgálják, eredményesen építik a szocializmust. De e törekvésük közben egyesek megfeledkeznek a munkások elemi, szociális és munkakörülményeinek megoldásáról. Gazdasági funkcionáriusok itt-ott abban a hiszemben élnek és dolgoznak, hogy miután ők meggyőződéses, szorgalmas emberek, értik a gazdaságpolitikát, a vezetésben is tapasztaltak, szívükön viselik a munkássorsot — nekik ne ,.meséljen” érdekvédelemről, szociálpolitikáról a szakszervezet. Elvégre valamikor ők is munkások voltak! Itt sem a jóhiszeműséggel van baj, csak éppen annak az „apróságnak” a felismerése hiányzik, hogy a szakszervezetek érdekvédelmi funkciója a szocialista viszonyok között is természetes, a szakszervezeti érdekvédelem- mel szemben támasztott társadalmi és politikai igények ezen a területen is sokkal jobb és határozottabb munkát kívánnak. A negyedik ötéves tervben vállalataink, üzemeink gazdaságpolitikánk alapján nagyszerű célkitűzéseket fogalmaznak meg és hajtanak végre. És ezzel összefüggésben — a most készülő kollektív szerződésekben — a vállalati szociálpolitika megfogalmazása is rendkívül fontos, mert ez az érdekvédelmi tevékenység körébe vág. Abból kiindulva, hogy a munkás nemcsak eszköze a szocializmus építésének, hiszen minden hasznos tevékenységünk éppen az ő érdekében történik, annak kifejezésre kell jutnia a konkrét érdekvédelmi politikában is. Hasonló jelentőségű az ifjúság — fiatal szakmunkások és ipari tanulók — érdekvédelme, amely magán viseli a felnövekvő munkásnemzedék sajátos problémáinak megoldási jegyeit is. Erre külön gondot kell fordítanunk mindenütt. Hasonló módon a munkásnők körülményei, életviszonyai a szakszervezeti érdekvédelem szempontjából is igen nagy jelentőséghez jutottak. Ebből a fejtegetésből talán kiderül, hogy a párt kongresszusa által megfogalmazott tennivalók között az érdekvédelem helyes felfogása és érvényesítése nagy munkát ró valamennyi szakszervezeti választott testületre, tisztségviselőkre és magára a szakszervezeti tagságra is. Ezt a munkát most már jobban, még megalapozottabban kell végeznünk, mint korábban. A következő év első hónapjaiban sorra kerülő szakmai kongresszusokon szükséges az iparágak érdekvédelmi tevékenységét alaposan szemügyre venni és kijelölni a legfontosabb tennivalókat azért, hogy atekintetben is minden fokon megfeleljünk a pártkongresszus által megfogalmazott igényeknek. Ezt elvárja tőlünk a munkásosztály, a szervezett dolgozók több milliós tábora