Népszava, 1970. december (98. évfolyam, 281–305. sz.)

1970-12-25 / 302. szám

1970. december 25 NÉPSZAVA ) r Valéria, karácsony előtt A­ Napfény utcába ott kell lekanya­rodni az Üllői útról, ahol egy nagy tábla azt hirdeti: „Ezüst Sirály Étterem-Res­­taurant”. Aztán át kell menni a Pöttyös utcán és egy kis téren és — balra hagy­­­va az autóbusz-végállomást, meg egy táblát, amelyen lakáscserét, telket és eladó Trabantot hirdetnek — világos, erkélyes háztömbök közé ér az utas. Olyan lakónegyed ez, hogy láttam már ilyet Toulouse-ban, London mellett Cra­wley-ben, Kragujevácon és Brassó­ban, modern európai lakónegyed. Valaki azt mondhatná: nincs benne semmi kü­lönös. A srácok korcsolyát lóbálnak, a lányokat szemlélgetik, a háziasszonyok szatyrot cipelve tartanak hazafelé: egy fiatal pár azon mérgelődik, hogy a bú­toráruházban az orruk előtt elvittek egy­ szép kombinált szobát. Egyszerű lakótelep Budapest szélén, nekünk mégis különös varázzsal cseng a neve. Annak a korosztálynak, természete­­sen, amely a „Mária Valéria-telepre”, mint egy régi világ pokolbugyrára, a nyomor sötét szigetére emlékezik. A Napfény utca a mai gy­erekeknek természetes, mint az ég az utca fölött. A Zettwitz néninek van egy régi fény­képe a Napfény utca helyéről. Csak a helyéről, mert itt rét volt, azon egy ta­vacska, inkább tócsa. A tócsában kacsa úszik, a kacsát nagy kutya nézi, barát­ságos pillantással. Pajti, Zettwitzék egy­kori hűséges, kedves Pajtija. Annyira hozzájuk tartozott, hogy a kissé kemé­nyen pattogó, sziléziai csengésű név he­lyett a telepi gyerekek ma is Pajti néni­nek szólítják a nyugdíjas munkásasz­­szonyt. És sokan szólítják így, mert Zettwitz néni 1937 óta lakik itt. Úgy kerültek ide, hogy a férje, a la­katos (nem él már) — akkor éppen munka nélkül volt (nem először, nem is utoljára), és nem győzték fizetni a lakbért, valahol a városban. Korábban se nagyon győzték, s akkor, is gyakran kért előleget az ifjabb Steiner úrtól, a Steiner Keksz tulajdonosának fiától, aki egyszer mégis megjegyezte: „Nem értem magá­t, Ilonka, mindig az az előleg...” „Hja ha nekem is csak annyi volna az a tíz pengő, mint Steiner úrnak” — mondta Ilonka —, de hát ezt hogyan érthette volna meg a gyáros fia? Akkor a Valériára kerültek, a kis­­lakásos telepre. A bejutáshoz protekció kelle­tt. Ahhoz úgy jutott, hogy az ak­kori lakáshivatalban összetalálkozott egy magyaróvári úrral, aki ismerte őt gyerekkorából. — Hol volt a hivatal? — A Markóban. Pontosan azon az emeleten, ahol most népi ülnök vagyok a bíróságon.­ Az az első galériás karácsony meg­kopott Zettwitzné, „Pajti néni” emlékei­ben: 33 év nagy idő. Azon a karácsonyon a kormányzóné őfzméltósága, vitéz nagybányai Horthy Miklósné rádiószózata szellemében folyt a gyűjtött ruhaneműek és félelem ki­osztása az ínségesek közt. „Az egyszerű hívó szóban — mondta a felhívás — benne van a magyar árvák esdeklése, a kenyörtelenek sóhajtása, a hajléktala­nok vágyakozása a védő födél után, a ruhátlanok könyörgése egy-egy kabá­tért, a didergők álma, a kihűlt tűzhe­lyen újra fellobbanó láng.” A kérés szavai közé mintha egy kis, szokatlanul reális vallomás is befért volna. A Valérián is volt tehát karácsony: „valami kis karácsonyfát megpróbált mindenki..." Az ottani nyomorenyhí­tésről viszont nem maradt ránk statisz­tika. De egy parlamenti interpelláció kissé sejteti, milyenek lehettek a viszo­nyok, főleg a régi Valérián, a barakkok közt. „Szomorú telep ez. Egy része... Bu­dapest szégyenfoltja... A telep lakói, kivéve a fuvartelepi munkásokat, 95 százalékban munka nélkül vannak. Sors­üldözöttek, évek óta munkanélküliek, alkalmi munkák felhajszolásával tenge­tik életüket.. Úgy-ahogy. De 1937 őszén már vijjog­tak a tervezett háború „tréningjének”, a légoltalmi gyakorlatnak első szirénái Budapest fölött. A Valérián néhány barakkban nem tudták, hogy hat évvel később, 1944 áp­rilisában az egyik első „szőnyeg” majd számukra is valóra váltja azt a jöven­dölést, amit a gyakorlat egyik kéretlen szemtanúja, egy öregasszony mondott: „És így fogunk megdögleni!” . A Valéria kislakásaiból is elvitt néhá­nyat a „szőnyeg”.­­ A barakkok közül is. De a barakkokat mind elvitték a ta­la­jgyaluk, két évtizeddel később. A Napfény utcából azon a régi képen csak a tócsa van, és a háttérben kis, lí­ciummal borított léckerítések mögött valami lakásfélék. „Pajti nénivel”, Ferencváros tanács­tagjával, az 1970-es karácsony előtti ter­­vezgetésekről és hangulatról beszélünk, bele-belekapva a régi emlékek húrjába. Lágy, moll akkordok is pendülnek, mert ahol az ember fiatalasszony volt, ha a Valéria volt is az, nem lehet, hogy csu­pa kemény és fájó emlék éljen. Volt ott egy kis kertje, talán fél szobányi, az ma is hiányzik — talán az ifjúság illúziója miatt? Nem, a mai parkok szebbek. De azokban a srácok rúgják a labdát. Néha az ő ablakába is. — Nem lehet nekik a múltról beszél­ni. Nevetnek. Nem is hiszik, vagy ha igen, unják. „Mindig ezzel a butasággal jönnek, így volt, úgy volt” — vonnak vállat a srácok. Jól öltözöttek és edzés­ről jönnek, úttörőházba mennek, szak­körre, magabiztosak. Miért ne lennének magabiztosak? Ka­rácsonyra is megvannak az elképzelé­seik. — Még azt is megvitatják, milyen­fajta szaloncukrot kapnak. Akkor két­féle, ha volt, a jobbat persze csak jó­módú ember vette, a legszegényebb az olcsót se. Tudom, mindig az édesség­iparban dolgoztam, előbb a Boonnál, aztán a Steiner Kekszben ... Már visszatértünk a gyárba. Hiába, aki annyit „formázott” (csokoládé­nyuszitól Mikulásig mindent), azt a gyári emlékek kötik. Még egy fénykép is, pöttyös kendős lányok. Idill? — Na, azért az nem. Aki munka köz­ben csak egy kicsit is mozgatta a száját, hogy úgy lehetett látni, mintha enne valamit, a csoportvezető odament, ki­nyittatta a száját. Belenézett. Az a kis, apró, mégis kedves egy­­szoba-konyha? — Már 38 őszén elvették a szobát, odaadták egy tízgyerekes családnak. Az ajtót befalazták. Azt mondták, csak férőhely, nem lakás, éppen jó úgy is.­ ­ Elviselni az életet, kevés zokszóval, örülni, ha van munka: így is éltek tíz­ezrek, százezrek. Zettwitzék sem tar­toztak azok közé, akik merész terveket szőttek a világ megváltoztatására. De az új betört hozzájuk, s 1945 tavaszán „Pajti néni” már Nemzeti Segélyt szer­vez, nyáron éhes prolisrácokat, telepie­ket visz Karcagra. Ejnye, hol is az NS- karszalag, a mentőövvel? Elszomorodik, úgy látszik, kidobta valami selejtezés­kor. Itt, a Napfény utcában, az embe­rek nagyon könnyen szabadulnak min­den régi kacattól. A fényképek, azok megmaradnak. Parti kutya ül egy régi-régi napon, a Napfény utca­ helyén, körülötte puszta­ság, a háttérben barakkok. Ha valaha lesz Valéria-múzeum, ez a kép odakívánkozik. „Tájkép kutyával, a Napfény utca helyén”. Félő persze az, hogy a gyerekek nem értik m­eg. Akár­csak ezt a kifejezést: „Mindenki kará­csonyfája”. Ami érthetetlen, igaz, srácok? Hiszen természetes, hogy mindenkinek van. Otthon. Baktai Ferenc 3 A tamunkásság szolgálatában írta: Somoskai Gábor, a Szaktanács titkára M­aradandó gondolatokat és érzéseket teremtett pár­tunk X. kongresszusa a munkás­ság körében is. Különösen azok a megállapítások visszhangzottak a decemberi szakszervezeti taggyű­léseken, amelyek róluk szóltak. Igaznak érezték Kádár János elv­társ megállapítását... „Társadal­munk vezető osztálya a munkás­­osztály. Felszabadult hazánk ne­gyedszázados története során a munkásosztály tanúsította a leg­nagyobb állhatatosságot és áldo­zatkészséget ... A párt teljes meg­győződéssel vallja: a szocialista társadalom felépítésének alapve­tő feltétele a munkásosztály ve­zető szerepének szilárd és fokozó­dó érvényesülése.” A szakszervezeti taggyűléseken persze elsősorban azok a sajátos problémák és gondok merültek fel, amelyek a több mint két és fél millió munkás gondját-baját jelzik. Ez természetes. S a napi problémák megoldásában a szak­­szervezetek tevékenységéről, mun­kájáról beszéltek a legtöbbet. Az már teljesen világos az üze­mi, vállalati, szakszervezeti tiszt­ségviselők és aktivisták körében, hogy a munkáshatalom viszonyai között is igen fontos a szakszer­vezetek társadalmi szerepe. S eb­ből a szempontból a szakszerve­zetek munkáját érintő megállapí­tásokra fordult a legnagyobb fi­gyelem. A sok-sok tízezer szakszerveze­ti aktivista örült annak hogy moz­galmunk jelentőségét és fontos­ságát a kongresszus úgy hangsú­lyozta, hogy abból félreérthetet­lenül kiderült­, a szakszervezeti mozgalom szerepének, hatásának, tovább kell növekednie a szocia­lista építés folyamatában. Az el­ismerő szó jólesett: „A szakszer­vezetek sokat tesznek a dolgozók gazdálkodással összefüggő észre­vételeinek és javaslatainak érvé­nyesítéséért. Sokat és eredmé­nyesen foglalkoznak a munka­verseny, a szocialista brigád­mozgalom szervezésével. Tovább kell folytatni a munkát, hogy a szakszervezeteknek biztosított jo­gok minél teljesebben érvényesül­jenek a szocializmus építésének általános érdekei és a dolgozók személyes érdekei javára” — hang­súlyozta a Központi Bizottság be­számolója. P­ersze, hosszú időn keresztül, elvi tisztázatlanság folytán, a mozgalom gyakorlatában felemás módon érvényesültek a szakszervezeti munkára vonatko­zó lenini ismérvek. Ennek volt legszembetűnőbb példája a szak­­szervezetek érdekvédelmi tevé­kenységének korlátozása, illetve az érdekvédelem létjogosultsága körüli elvi huzavona szinte elsor­vasztotta ezt a funkciót. 1957-től azután fokozatosan kifejlődtek és érvényre jutottak a szakszerve­zeti mozgalomnak a szocialista társadalmi viszonyokra érvényes a lem­­i normái, s ezek alapján az érdekvédelm­i tevékenység is. Különösen 1966 óta bontakozott ki — a társadalom irányításában, szervezésében, a szocialista építő­munkában alkalmazott munka­­megosztás után — a szakszerve­zeti munka sokoldalúsága. A szo­cialista építésért érzett és vállalt felelősség a szakszervezeti moz­galomban meghatározó elv és gya­korlat. Ez a konkrét munka vo­nulatában, a munkások teremtő, alkotó tevékenységének segítésé­ben, politikai és kulturális neve­lésében, s érdekeik védelmében fejeződik ki. A párt kongresszusa a szakszer­vezetek politikai tevékenységén belül az érdekvédelemre irányí­totta a figyelmet és megerősítet­te, biztatta a szakszervezeti moz­galmat a tevékenység erőtelje­sebbé tételére. Újra a Központi Bizottság beszámolóját idézem: „A szocialista állam szavatolja, törvények, kollektív szerződések biztosítják ugyan a dolgozók jo­gait, de pártunk tapasztalatai azt mutatják, hogy ez önmagában nem elegendő. A törvényeket, a dolgozók munka- és életkörülmé­nyeit meghatározó rendelkezése­ket és megállapításokat is embe­rek hajtják végre, s ezért eseten­ként jogos sérelmek, érdekössze­ütközések is lehetségesek. A szo­cialista társadalmi viszonyok kö­zött is szükség van rá, hogy a szakszervezetek védjék a dolgozó kollektívák és az egyes ember jo­gait, képviseljék napi érdekeit.” A­z utóbbi két esztendő tapasz­talata szerint a szakszerveze­­t­ti érdekvédelmi munka na­gyot fejlődött, semmilyen szem­pontból sem hasonlítható össze például az ötvenes évek érdekvé­delmével. Ha csak a kollektív szerződéseknek a szakszerűségét,­ készítésük demokratizmusát, a konkrét érdekvédelemre vonat­kozó pontjait vizsgáljuk — az egészséges fejlődés már ebből is­ kimutatható. De, ha különböző szintű munkaügyi döntőbizottsá­gok aktáiba lapozunk, szintén az érdekvédelmi munka lényeges ja­vulásának képe áll előttünk. S ha figyelembe vesszük, hogy hazánk­ban az utóbbi évtizedben kialakult és érvényesül a szocialista mun­kajog, akkor nyugodtan megálla­píthatjuk: a szocialista építést se­gítő szakszervezetek tevékenysé­gében az érdekvédelem fontos sze­rephez jutott. Az érdekvédelem nem osztható „fentire” és „lentire”. A szakszer­vezetek érdekvédelmi politikája egységes egészet alkot s ezt a kü­lönböző szinteken működő, vá­lasztott mozgalmi szervek azonos elvek alapján végzik. A Szakta­nács és a kormány vezetőinek megbeszélésein rendszeresen na­pirenden szerepel az érdekvéde­lem. A szakmai vezető testületek és a szaktárcák hasonló módon — a szakma és a szaktárca körét érintően — megvitatják az ipar­ági érdekvédelem kérdéseit. Üze­mi, vállalati relációban pedig a gazdasági és szakszervezeti veze­tők által kötött kollektív szerző­dések megfelelő pontjai­­és pa­ragrafusai rögzítik az érdekvédel­met. M­égis, miért szükséges akkor ismételten foglalkozni a szakszervezeti érdekvéde­lemmel? Azért, mert ezt a mun­kát is egyre jobban, a mai és a holnapi viszonyoknak megfele­lően, szükséges továbbfejleszteni. Még mindig érezhető valamiféle bátortalanság, kimondatlan tar­tózkodás egyes üzemeinknél, vál­lalatainknál, különösen akkor, amikor a közösségi, tehát az álta­lános és a csoportérdek ütközik meg. Szinte valamennyi szakszerve­zeti tisztségviselő tisztában van elvileg azzal, hogy a társadalom érdekeit nem lehet egy kisebb kö­zösség érdekeinek alárendelni, noha a gyakorlatban ez még elő­fordul. Nem az elvekben van a hiba, hanem abban a szituáció­ban, amelyben egyfelől áll a gaz­dasági vezető, aki a csoportér­dekben meglevő előnyös lehető­ségeket előterjeszti, kimutatva, hogy ez „mit hoz” a munkásság­nak és a másik oldalon a szak­­szervezeti bizottság, amely ezt gyakran elfogadja. S előfordul, hogy nem veszi magának a bátor­ságot és nem­ kifogásol, mert ez nehéz és egy kicsit népszerűtlen is. Semmivel sem jelentéktelenebb kérdés a konkrét személyi sérel­mek orvoslásaiért történő fellé­pés. Örvendetes, hogy üzemi, vál­lalati szakszervezeti szervek mind jobban felismerik az egyén vé­delmének fontosságát. Sajnos, azonban, az egyén érdekeinek vé­delme még nem vált mindenhol „vérévé” a választott szakszer­vezeti szerveknek. A sok, nagy horderejű gazdasági, termelési kérdés oly nagy erővel jelentke­zik, hogy mögöttük helyenként bizony elhalványul az egyszerű szakszervezeti tag személyes kis ügye. Másutt megvan ugyan a se­gítőkész jószándék, de az orvos­lás módjának, jogának ismerete hiányos és emiatt az egyén sérel­me nehezen jön rendbe, néha pe­dig vakvágányra fut. E­z é­rdekvédelmi munkánkban például elsőrangú az üzemi, vállalati törzsgárda erkölcsi, anyagi érdekeinek, vagyis: meg­őrzésének­­ és megbecsülésének biztosítása. Itt sem arról van szó, hogy a gazdasági vezető rossz em­ber, hanem a termelés oldaláról je­lentkező kényszerítő hatások alatt inkább magasabban fizet, csak jöjjön a munkáskéz. Ez azonban sérti a hűséges ,,húzó” szakembe­rek önérzetét, sérti azt a törek­vést is, hogy ahol csak lehet, ne élő munkaerővel, hanem műszaki fejlesztéssel, racionálisabb ter­melésszervezéssel segítsük a ha­tékonyabb gazdálkodást. Az ér­dekvédelem alkalmazásában itt a­ a törzsgárda kezelésére vonatkozó szakszervezeti irányelvek érvé­nyesítése nagy jelentőségű. Az utóbbi évek tapasztalataiból az is megállapítható, hogy a vá­lasztott szakszervezeti tisztségvi­selők a kollektív és az egyéni ér­dekvédelem gyakorlása közben helyenként — az igények fogal­mazásakor — elszakadnak a va­lóságos lehetőségektől és olyas­mit kívánnak, amire nincs meg az anyagi, vagy munkakörül­ménybeli lehetőség. A valóságos helyzettől elrugaszkodott igények alapján ezután feszültség kelet­kezik szakszervezeti szervek és gazdasági vezetők között. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szakszervezetek érdekvé­delmi munkájának érdemibbé vá­lásában is szükség van pontosabb vállalati, üzemi és munkajogi is­meretekre. A párt kongresszusán megfo­galmazott, jogos igény érvényesí­téséhez szükséges figyelembe venni azt is, hogy a gazdasági ve­zetők többségükben olyan elvtár­sak, akik szívvel-lélekkel szolgál­ják, eredményesen építik a szo­cializmust. De e törekvésük köz­ben egyesek megfeledkeznek a munkások elemi, szociális és mun­kakörülményeinek megoldásáról. Gazdasági funkcionáriusok itt-ott abban a hiszemben élnek és dol­goznak, hogy miután ők meggyő­­ződéses, szorgalmas emberek, ér­tik a gazdaságpolitikát, a vezetés­ben is tapasztaltak, szívükön vi­selik a munkássorsot — nekik ne ,.meséljen” érdekvédelemről, szo­ciálpolitikáról a szakszervezet. El­végre valamikor ők is munkások voltak! Itt sem a jóhiszeműség­gel van baj, csak éppen annak az „apróságnak” a felismerése hiány­zik, hogy a szakszervezetek érdek­­védelmi funkciója a szocialista viszonyok között is természetes, a szakszervezeti érdekvédelem-­­ mel szemben támasztott tár­­­­­­sadalmi és politikai igények ezen a területen is sokkal jobb és határozottabb munkát kívánnak. A negyedik ötéves tervben válla­lataink, üzemeink gazdaságpoliti­kánk alapján nagyszerű célkitű­zéseket fogalmaznak meg és haj­tanak végre. És ezzel összefüggés­ben — a most készülő kollektív szerződésekben — a vállalati szo­ciálpolitika megfogalmazása is rendkívül fontos, mert ez az ér­dekvédelmi tevékenység körébe vág. Abból kiindulva, hogy a mun­kás nemcsak eszköze a szocializ­­mus építésének, hiszen minde­n hasznos tevékenységünk éppen az ő érdekében történik, annak kife­jezésre kell jutnia a konkrét ér­dekvédelmi politikában is. Hasonló jelentőségű az ifjúság — fiatal szakmunkások és ipari tanulók — érdekv­édelme, amely magán viseli a felnövekvő mun­kásnemzedék sajátos problémái­nak megoldási jegyeit is. Erre kü­lön gondot kell fordítanunk min­denütt. Hasonló módon a mun­kásnők körülményei, életviszonyai a szakszervezeti érdekvédelem szempontjából is igen nagy jelen­tőséghez jutottak. Ebből a fejtegetésből talán ki­derül, hogy a párt kongresszusa által megfogalmazott tennivalók között az érdekvédelem helyes felfogása és érvényesítése nagy munkát ró valamennyi szakszer­vezeti választott testületre, tiszt­ség­viselőkre és magára a szak­­szervezeti tagságra is. Ezt a mun­kát most már jobban, még meg­alapozottabban kell végeznünk, mint korábban. A következő év első hónapjai­ban sorra kerülő szakmai kongresszusokon szükséges az iparágak érdekvédelmi tevé­kenységét alaposan szemügyre venni és kijelölni a legfontosabb tennivalókat azért, hogy atekin­­tetben is minden fokon megfelel­jünk a pártkongresszus által meg­fogalmazott igényeknek. Ezt el­várja tőlünk a munkásosztály, a szervezett dolgozók több milliós tábora

Next