Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)
1971-01-30 / 25. szám
KULTÚRA TÁRSADALOMTUDOMÁNY , IRODALOM , MŰVÉSZET Petrák Katalin A visszaemlékezések-memoárok jelentősége a munkásmozgalom történetének feldolgozásában A memoárok, visszaemlékezések felhasználása nem új módszer a történelemírásban. Ha figyelmesen tanulmányozzuk régmúlt idők történetírását és annak módszereit, tapasztalhatjuk, hogy íróik fontos események leírásakor, egy-egy korszakot jellemezve, egy-egy fontosabb személy bemutatásakor milyen bátran nyúltak az adott időszak résztvevőinek és szemtanúinak visszaemlékezéseihez. John Reed népszerű könyvét, a ,,Tíz nap,amely megrengette a világot’ egyesek riportkönyvnek tekintik, mások pedig mint érdekes memoárt tartják számon. Hisz ezt a könyvet 1919 óta számtalan nyelvre lefordították, nemrég több európai színház dramatizált formában is bemutatta. Érdemes elolvasni Leninnek az 1919. évi kiadáshoz írt előszavát , ebből megtudhatjuk, miért tartotta fontosnak a könyv megjelenését. ..-a valósághoz híven és igen elevenen ismerteti azokat az eseményeket, amelyek oly jelentősek a proletárforradalom és a proletárdiktatúra tényleges megértése szempontjából. E problémákat széles körben vitatják, de mielőtt bárki elfogadhatná vagy elvethetné ezeket az eszméket, meg kell értenie döntése teljes jelentőségét. John Reed könyve kétségkívül hozzá fog járulni e kérdésnek — a nemzetközi munkásmozgalom alapproblémáinak — tisztázásához.” John Reed. ..Tíz nap, amely megrengette a világot” (Kossuth, 1957. 6. old.) Leninnek az a megállapítása ragadott meg, hogy: „a valósághoz híven és igen elevenen ismerteti az eseményeket", mert a jól megírt, a valósághoz hű visszaemlékezéselv, memoárok nemcsak forrásanyagot szolgáltatnak a történésznek, de színessé, élethűvé, gazdagabbá teszik a megírt történelmi anyagot. Hazai történelemírásunkat sokszor éri az a vád, hogy a megjelent művek unalmasak, nem eléggé olvasmányosak, többségük csak a szakembereit számára készül. Az olvasók gyakran szemére vetik a fiatal történészeknek, hogy nem érzékeltetik eléggé a kor levegőjét. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a történetíró munkájához felhasználja a memoárokat, visszaemlékezéseket. Szerte a világon manapság különösen nagy népszerűségre tett szert a memoárirodalom. Nem kétséges, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy az utóbbi években igen sok — főleg a II. világháborút közvetlen megelőző időkben — és a háború alatt fontos szerepet betöltő államférfi, hadvezér vagy politikai személyiség memoárja látott napvilágot. Ezekben a nagyközönség számára eddig hozzáférhetetlen dokumentumokról, eseményekről számolnak be. Az olvasó el is várja ezektől a művektől, hogy őszinteségükön kívül, az eddig napvilágot nem látott, „valami eltitkolt dolgokról” is tudomást szerezzen, így tehát ezeknek a memoároknak történelmi és ismeretterjesztő szándékuk mellett akaratlanul is megvan a maguk aktualitása is. Ezt bizonyítja a magyar könyvkiadás is. Bár az elmúlt években sok visszaemlékezés jelent meg, ez csak egy töredéke a hazai és külföldi termésnek. De ennek a műfajnak nemcsak a könyvpiac szempontjából van jelentősége. A publikálás csak egyik célja lehet a gyűjtőmunkának. A legfontosabb szempont a munkásmozgalom történetének feldolgozásához szükséges visszaemlékezések, memoárok összegyűjtése. Vannak korszakok, amikor különösen jelentősége van a memoároknak, visszaemlékezéseknek. Ilyen a huszadik század és ezen belül is a munkásmozgalom történetének megírása. E műfaj szinte kivirágzotta második világháborút követő években. Ez az a korszak, amikor a történésznek számtalan bonyolult, izgalmas problémával kell megbirkóznia és viszonylag kevés dokumentum áll rendelkezésére. A visszaemlékezések, memoárok jelentősége, értéke annál nagyobb, minél kevesebb más forrásanyag áll a kutató rendelkezésére, de fontos akkor is, ha a dokumentumok nem hitelesek, vagy.. .csak adminisztratív, jellegűek stb. ^ . •►***•':*•' A munkásmozgalom történetének írója bármely témához nyúl, nem nélkülözheti munkája során az események résztvevőinek és a szemtanúknak visszaemlékezéseit. Egyes korszakok feltárása visszaemlékezések nélkül szinte lehetetlen. Például ilyen a párt illegális tevékenysége, főleg a második világháborút közvetlen megelőző és a háború alatti években. Vagy például a népfrontgondolatnak elterjedése, befogadása a magyar munkásmozgalomba. Magáról a népfrontgondolatnak elméleti vonatkozásairól bőven találunk anyagot, de a megvalósulására, a gyakorlatba való átvitelére, mely nem kis gondot okozott a magyar munkásmozgalomban, csakis a visszaemlékezésekből alkothatunk képet. Míg a Tanácsköztársaság utáni időszakra viszonylag bőven találunk dokumentumokat, addig a fent jelzett évekről szinte alig maradt írásos anyag. Természetesen maguk a mozgalom résztvevői is arra törekedtek — a politikai körülmények, a rendőri üldözések folytán —, hogy lebukásuk esetén minél kevesebb bizonyíték jusson a hatóságok kezébe. Sok dokumentum pusztult el a II. világháború forgatagában, az 1956-os ellenforradalom alatt. De szintén nem kevés kárt okozott a többször végrehajtott gondatlan selejtezés. Fontos a résztvevők visszaemlékezése abban az esetben is, ha a történész különben úgy látja, hogy nélkülük is bőségesen tudja állításait dokumentálni. Természetesen az már a kutató feladata, hogy ezekkel a típusú forrásanyagokkal megfelelő módon bánjon, felhasználásukkor figyelembe vegye, hogy minden viszszaemlékezés szubjektív. A gyűjtőmunkát egy ideig hátráltatta, hogy a felszabadulás utáni történetírásunk hosszú ideig nem nyúlt ehhez a forrásanyaghoz, ha használták, akkor is csak kivonatosan, teljes életutak csak igen ritkán jelentek meg. Ezenkívül a szakemberek körében is viták folytak e műfaj forrásértékéről. Úgy vélem, ezeken a kezdeti nehézségeken túljutottunk. Mind a gyűjtés, mind a gyűjtött anyag felhasználása szempontjából. Bizonyítják ezt az utóbbi években a munkásmozgalom történetével foglalkozó monográfiák, tanulmányok, cikkek, életrajzok, visszaemlékezés-gyűjtemények, s nem utolsósorban „A magyar forradalmi munkásmozgalom története” tankönyv kötetei, melyek az MSZMP KB Párttörténeti Intézete archívuma gazdag visszaemlézés-gyűjteményének felhasználásával készültek. Intézetünkben évek óta tudományos alapon folyik a visszaemlékezések, memoárok gyűjtése. Hosszú esztendők tapasztalatai alapján kidolgoztuk a gyűjtési módszert, meghatároztuk azokat a területeket, melyekre kiterjesztettük munkánkat. Gyűjtünk teljes életutakat feldolgozó memoárokat, egyes eseményekről, sztrájkokról, tüntetésekről stb., a munkásmozgalom mártírjairól, harcosairól szóló visszaemlékezéseket. Ha szükséges, egy-egy vitatott probléma tisztázásához szívesen hívjuk össze azokat, akik egy-egy adott időszakban részt vettek a munkásmozgalomban. Természetesen nemcsak a munkásmozgalom vezetőinek memoárjait, visszaemlékezéseit gyűjtjük össze, hanem az egyszerű pártmunkásokét is. Egyes esetekben, ha ezt munkánk megkívánja, a munkásmozgalomban részt nem vett személyektől is gyűjtünk visszaemlékezést. Sokan maguk írják meg memoárjaikat, visszaemlékezéseiket. Azoknak, akik kívánják, szívesen nyújtunk e munkához segítséget. Évek óta folytatjuk az elmúlt negyedszázad eseményeire vonatkozó anyagok összegyűjtését is. Ezekből már eddig két kötetet jelentettünk meg. Utoljára, felszabadulásunk 25. évfordulója alkalmából „Szabadság, te szülj nekem rendet” címmel. Ebben a 25 év történelmének cselekvő személyeit szólaltattuk meg; a pártmunkást, a munkásból, parasztból lett alispánt, minisztert, kormánybiztost, tsz-elnököt, gyárigazgatót, akik negyedszázad számottevő politikai és gazdasági eseményeiről adtak számot élményeik alapján. Megjelent visszaemlékezés-köteteinkkel nemcsak emléket akarunk állítani az egykori harcokban részt vevőknek, hanem szeretnénk, ha öregek és fiatalok egyaránt szívesen olvasnák, akik részt vettek a harcokban, felelevenítenék emlékeiket, és tanuljanak, okuljanak belőle azok, akik akkor még nem éltek. Archívumunkban elhelyezett anyagokat gyakran használják fel a munkásmozgalom történetével foglalkozó szakemberek, a rádió, televízió, újságok stb. Az idő sürget, a gyűjtőmunkát meg kell gyorsítani. Az elmúlt esztendőkben ünnepelt évfordulók szerte az országban hozzásegítettek, hogy mind többen felismerjék e munkának jelentőségét. Sok még a tennivaló, sok még a feldolgozások során előforduló probléma, amelyeknek megoldásához hozzásegíthetnek a résztvevők, szemtanúk memoárjai, visszaemlékezései. br.mn Szabrtnai ReimS EÖTVÖS JÓZSEF Száz éve halt meg Eötvös József — 1871. február 2-án, Budapesten, de gyermekkora színhelyén, Ercsiben temették el, kívánsága szerint. A szegény főúri család fia olyan körben nevelődött, ahol az apa és a nagyapa térde elkopott a bécsi udvar kiszolgálásában. Még magyar nyelvét is elfeledtették vele, német szavak vették körül. Iskolatársai elhúzódtak tőle, a császár szolgájának fiát látták csak benne. Eötvös Józsefnek azonban korán kinyílott a szeme, korán szakított családjával, elindult a maga útján. Ebben különben derék házitanítója is segítette, Pruzsinszky József, a magyar jakobinusok egyike, aki felébresztette lelkiismeretét, s tájékoztatta az ország valódi társadalmi és politikai helyzetéről. Korán lépett fel a politikai esetben, elvégezte az egyetemet, a jogot, ismerkedett a világgal, nemcsak Béccsel, hanem egész Nyugat-Európával. Hazatérve, ösztönszerűen Kossuth hívévé válik. Reformkorunk egyik nevezetes képviselője. 1843- ban az első független magyar kormány közművelődési minisztere, reformer, de nem forradalmár, a kibontakozó forradalomtól visszariad, s mikor megtudja, hogy a császár teljhatalmú megbízottját, Lamberg grófot a Lánchídon megölték, lemond és Bajorországba távozik. Reformjait azonban a sors nem ejtette el. Az osztrák—magyar kiegyezés utáni kormányban is ő a közművelődési miniszter, immár törvénnyé emelheti tőkéit. Közművelődést szervező munkájának haszonélvezői vagyunk, nemcsak mi, magyarok, hanem a szomszéd népek is, akkoriban velünk együtt élő s együtt fejlődő nemzetiségek. Tüdőbaja vitte el Eötvöst, férfikora delén, munkásságának tetőpontján. Az apa, Eötvös Ignác volt a felvidéki koleralázadást letörő, durva császári biztos, aki sorra felakasztotta a zúgolódó parasztokat. A szelíd Eötvös József egész magatartásával és életművével ezt a családi bűnt engesztelte. A szabadságharc előtt a fiatal politikus döntő jelentőségű író, hathatósan tudja közölni eszmei meggyőződését és társadalmi lelkiismeretét. Versekkel kezdi. Érzelmes, tiszta szívű édesanyja is hatott rá hogy ne titkolja szive képeit. Nem is titkolta el. Még az iskolából emlékszünk Eötvös néhány versére, oly emlékezetesek. A vers azonban nem volt elég, még hathatósabb formát keresett, sorsa, megírta prózai műveit, főként a két nagy regényt, mely írói erejét másfél század óta töretlenül sugározza. A két regény: A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847). Már első regényében, a Karthausi címűben, éreztette, romantikus fordulatokkal és eszmeközléssel, hogy a magyar társadalomról van mondanivalója ebben a műfajban. A falu jegyzőjében ezt teljes skálán bemutatja. A regény megjelenését egy tanulmánykötete előzte meg, a Reform című, amelyben kifejti, hogy Magyarország fejlődésének legfőbb akadálya az elmaradt megyerendszer. „A nemzet — írja — a közigazgatást bátran központosíthatja kormánya kezében” — csak így léphet előre, a nemesi kiváltságok visszavetésével, a demokratikus népjogok megvalósításával. A tanulmány minden gondolata napsugárként ragyog a regényben. A választási visszaéléseken kezdve, az igazságtalan és otromba bíráskodáson át, s a vallási üldözésen keresztül, az embertelen börtönviszonyok leírásáig feltárja a hazai társadalom minden bűnét s elmaradottságát. Jómódú parasztból betyárrá válik a nép fia, de egy bűnügyi regény fordulatai között mégis kiderül az igazság s az új nemzedék képviselőivel győzedelmeskedik az erkölcs. Második nagy regénye, irodalmi szempontból legtökéletesebb műve, a Magyarország 1514-ben. Ez a Dózsaféle parasztfelkelés története, előtérben egy nemes úrfi s egy budai polgárleány szerelmi történetével. A falu jegyzőjében a megyerendszert támadta elavult formáival, a történelmi regényben a magyar parasztság tarthatatlan állapotaira irányította a fénysugarakat. Nem azonosodott ugyan a Dózsa-felkeléssel de rámutatott a lényegre: így nem élhet az ország dolgozó többsége! Mindkét regényében a meggyőző és művészi erejű képek reális teljessége fogja meg az olvasót. Eötvös maga fölé nőtt s túlnőtte romanticizmusát egy nemzeti realizmus kifejezése érdekében. Az ország népe erős, csak a fejlődés erejét viszszatartó réteget kell megregulázni. Magyarország fiatal és újszerű államként jelenik meg újra. Eötvös ábrázolásai és egyértelmű képei Petőfi magatartását erősítették, a költőéi, akinek elkötelezett nemzeti magatartását és művészetét Eötvös József így méltatta s magyarázta. Mert kritikusnak és közírónak is kiváló volt, az arany csengéséről szóló és lankadatlanul magyarázó. A magyar megújhodás őszintesége, az országépítő tisztesség fénye ma is hódít. Tíz évvel ezelőtt jelent meg A falu jegyzője román fordításban, és szlovákul is mindkét Eötvös-regény. Szerencsések azok az írók, akik gondolataikat meg tudják valósítani, s nem hagynak csak idegrezgést és hangulatot maguk után. Eötvös József is közéjük tartozik. Életének második fele, a szabadságharc után, reformgondolatainak megvalósítását eredményezte. Kupolaszerűen befejezte életművét. Önkéntes száműzetésében írta meg kétkötetes nagy tanulmányát, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra címmel. Világosan felismerhető — írja —, hogy az emberiség előre halad, egyre inkább kiterjeszti hatalmát az anyagi világra, munkába hajtja a természet erőit, a műveltség általánossá válik, s tiszteletnek örvend az emberi méltóság. Tehát: halad a világ előre. A haladás irányát a kor uralkodó eszméi döntik el. Eötvös nem észlelte, hogy ez az eszme a XIX. század második felében a szocializmus, megrekedt a liberalizmusnál, a korszak haladó polgári eszméjénél, s ennek jegyében fejtegette, hogy az uralkodó eszmék: a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség. Ezek az eszmék ellentétben állanak egymással, s Európa sorsát sötétnek mutatják. De ez a könyv is derűlátón végződik, Eötvös hisz abban, hogy a jó győz a rosszon, „mert egy tartós jövőnek épületét csak erkölcsi alapokon és tiszta kezekkel emelhetni fel”. S valóban, amit közéleti működésében megteremtett, arra vall, hogy a borúlátás és az ellentétek érzése csak arra volt jó, hogy nemes és teljes munkára serkentse. Egy évvel a kiegyezés után, 1868-ban, az országgyűlés elfogadja híres 38. törvénycikkét a magyarországi népoktatásról; megreformálja az egyetemet, megszervezi a magyar középiskolai tanárképzést s előkészíti a középiskola reformját. Bölcseleti művei, beszédei, a népiskolai közoktatás helyzetéről szóló 1870. évi miniszteri jelentése nagyszerű, cselekvő és építő pedagógusról vallanak. Eötvös állapította meg, hogy a művelődés berendezése állami feladat, egyedül az állam kötelessége. Ebből a tételből fakad a jog is, hogy mindenkit kényszeríteni kell az iskolázásra, továbbá, hogy az iskolák fenntartására adót vethet ki az állam és felügyel az iskolák működésére. Így jelenik meg Eötvös révén Magyarországon száz évvel ezelőtt az általános tankötelezettség és az oktatás ingyenességének elve. Magyarország Eötvös iskolareformjaival túlszárnyalta szomszédait és számos más európai országot. Eötvös kimondta a tanítás és tanulás szabadságának elvét is. Alapvetőnek tekinti a családi kör nevelő melegét, vagyis a magyar és magyarországi népi hagyományt. Mint ismeretes, gondoskodott a nem magyar ajkúak, vagyis a nemzetiségek iskoláiról is, mint ahogy prózájában is mély emberséggel ábrázolta Magyarország nem magyar lakosait, akikkel ezer éve együtt élünk. Bármerről nézzük- gyémánt gyanánt fénylik. Megrázó az ember lelki nagysága, a mély együttérzés és kötelességtudat, amellyel elszakadt bárói családjától s feloldódott a nemzet millióiban, a közösség feladatai között. Visszahőkölése 1848-ban is csak nemzetszeretetét és országféltését árulja el. Magánélete is példaszerű volt. Életének utolsó vigasztalása az a barátság, mely lángeszű fiához, Eötvös Lorándhoz, a nagy fizikushoz fűzte. Ha egy könyvkiadónak eszébe jutna, hogy kiadja az apa és fia levelezését, kézikönyvet adna ki a legtisztább barátságról, amire ma éppoly szükségünk van, mint Eötvös József egész tanítására, felrázó, útmutató, hiteles, őszinte, egyenes magatartására. Csak a teste halt meg száz évvel ezelőtt. Szelleme halhatatlanul közöttünk kell éljen, mint nemzetünk egyik nevelőjének szelleme. Kiss Attila : Budai részlet