Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)

1971-01-30 / 25. szám

3 Az udvaron alacsony férfi megy át, Ilátra, az öntöde felé. Ormótlah bakancsaival belegázol a sárba. Csak a hátát látom. Savmarta, rozsdapo­ros, vegyszerfoltos munkazubbonyt visel. Fején svájcisapka. Nadrágszára rojtosan lóg a sarkára. Egyre távolo­dik, s mire az udvar végére ér, ter­mete aránytalanul eltörpül, s csak gondolat marad utána: a savmarta ember vajon mit hordoz zömök vál­­lain? ... Az öntöde előtt jobbra for­dul, majd eltűnik a szemem elől. A portás — miképpen a világ va­lamennyi portása — keresztkérdések alá vesz. „Név­? Foglalkozása? Sze­mélyi igazolvány száma? Lakcíme? Nem értettem, ipszilonnal írják-e, vagy i-vel?” Magyarázom­ neki. — Milyen ügyben? Kihez? — Igazgató. — Miért? — Hiszen már mondtam! Szemüvegét föltolja, hátradől a széken. — Mégis, miért, milyen ügyben? — Felvételre. Én leszek az új por­tás . Arca megenyhül. — Nagy franc maga ... — mondja, aztán a pléhdarab szélén lehasítja a belépőt. Kilépek a fülkéből az előtérbe. Balra lépcső vezet fel az emeletre: irodák. Igazgató, főmérnök, párttit­­kár, személyzetis. ÜB. könyvelőség, számlázás, pénztár. Itt lent a falon a bélyegzőóra és a rekeszekben a kár­tyák. Név, számok, rubrikák. Egy kártya — egy ember. Nem olyan részletes, mint a kórlap, itt a falon — viszonylag kis helyen — elfér ezer ember. A kártyák mögött sorsok, éle­tek, örömök, bánatok, ujjongások, remek, álmok, füst és korom, olaj és rozsda, gyerekek, asszonyok, csalá­dok, szerelők, öregek, fiatalok — ahol pedig üres a rekesz, ott nyug­díjba mentek vagy meghaltak. Némi tűnődés után mégsem a lép­cső felé tartok, hanem az üvegajtón át bemegyek a gyár udvarára. Keresem a savmarta, zömök fér­­fit. Hátul az öntödei soron néhány négyzetméternyi műhelyben megta­lálom. Megtaláltam? Lehet, hogy nem is ő volt. Az arcát nem láthat­tam, de nem is fontos. Az ónozó műhely, öreg, roskatag kuckó. Az ajtót kitárják és egy fia­lai férfi, E. J. már fordul éppen visz­­sza, amikor megpillant, és beüvölt a zajos műhelybe: — Vigyázzatok .. .! Csak szépet és okosat mondani...! Arcuk fekete a koromtól és a por­tól, a szemük fehérje és fogsoruk fehéren világít. ■■«‘■••'/■woti. “ H- Miért kell szépet m­ondata? .. .­. csak­ nevet: — Mert úgysem írják meg az iga­zat .. . S. L. középkorú, jóvágású férfi, inas, izmos termetű. Ő a brigádveze­­tő, félrelöki társát és legyint, jelez­ve, hogy ne hallgassak rá: — Ez csak marháskodik mindig. Nincs itt semmi baj. Illetve hát... kicsi ez a kurva műhely. Ez a baj. Nézzen körül. Körbemutat a legföljebb nagyobb lakószobának beillő műhelybe. Vé­­dőszemüveges fiatalok gyűlnek kö­rénk­. Fönt ventillátor, lent, a sarok félszögében kék lángot sziszegő gáz­csövek, üvegballonban sósav, a má­sikban forrasztóvíz, nagy halom kóc, olatos kanna s egy vizesvödör, félig szürke porral. Az udvarról be­gurgat­­nak egy belül rozsdás, hatalmas öb­lű, üstszerű edényt. — Rúgja már odébb azt a vödröt! Legyen szíves! Készségesen belerúgok a vödörbe, de a fájdalomtól felordítok. Cipőm orráról lejött a máz. A vödör, mint­ha le volna betonozva, meg sem mozdul. Megemelem, megroppan a karom. E. J. röhög. Hány kiló ez? Ütvén. Ha tele van — száz. Éppen egy mázsa. Egy mázsa ónpor bele­fér egy vizesvödörbe. Figyelmesen nézem a­ készülődést. Részben állításuk bizonygatására s részben az én tiszteletemre bemu­tatják, micsoda pokoli munkát vé­geznek itt. Az ajtót becsukják, mert a léghu­zat az üst alól elviszi a gázlángot. Az üst a sütőiparnak készül: dagasz­­tóteknő ... Ezt kell belülről ónozni. Havonta nyolcvanat. Amikor átfor­rósodik, felgomolyog a sósav maró füstje. Színe sárga és ijesztő, betölti az alkimista konyha egész légterét. Olvad az ónpor is, s perceken belül oly rettenetes gáz fejlődik, hogy a cigarettát kiköpöm a számból, mert a füstje émelygően édes. Szemem könnybe lábad, lélegzetem nehézkes, mellem zihál, arcomon a bőr kezdet­ben nyirkos, utána száraz lesz és fáj­dalmasan­ érzékeny. És ők ketten? Évek óta ezt csinálják. — De megszokni sohasem lehet.. ..■ — köp ki dühösen E. J., és keze fejével az állára csurgó nyálat szét­dörzsöli. — Ha otthon borotválko­zom, mint egy faron r­­gott kutya .. úgy üvöltök. A munka elkészült. Kitárják a roz­zant fakapu két szárnyát és a gáz­­füst-gőz kitódul az udvarra. — Védőruha? — Van. Ruha is, kesztyű is, tejet is kapunk. A gázálarc nem használ. A szalmiák átüt rajta . .. — S a kesztyű? — Nehéz benne dolgozni. .. Nézem a kezüket: savmarta ujjak, megkeményedett, repedezett bőr, be­hasadt körmök, aljuk a beleégett koszt soha nem lehet kimosni. Ki­megyünk a műhelyből, mert a leve­gő lassan cserélődik, bár a ventillá­torok működnek. S. L. körülnéz, az­tán térdig leereszti felső és alsó nad­rágját. A bőre gyulladásos. — Idenézzen ... Mindig ilyen. A­­forróság meg a gőz áthatol a ru­hán ... — Miért nem megy táppénzre? — Hová? — kérdi csodálkozva S. L., s rendbe szedi magát. — Megy az isten! Nincs idő rá, meg a pénz is kell. E. J., aki eddig csak nevetgélt, gú­nyolódott, s még a sósavgözben is legénykedve üvöltött, most hirtelen elkomorodik: — Ennek tényleg kell a pénz. S. L. felesége tizennégy esztende­je beteg. Tizennégy év alatt ki tudja hányszor fektették be a kórházba, klinikára. A brigádvezető furcsán mosolyog. Ez a mosoly már megszo­kásból ül ki az arcára, hogy eltakar­ja a megkövesedett gondokat. Tizen­négy esztendő óta gyógyszerekre ke­res, s ha ő megbetegszik, vagy va­laki a brigádból, akkor már meg­sínyli a boríték. — Mi baja? — Nem tudok latinul... Mondták az orvosok, de annyi betegséget nem tudok a fejemben tartani. — Fekszik is az asszony? — Nem mindig. Ha jobban van, néha hetekig fönt jár, tesz-vesz ott­hon. Elhiheti, nekem a heti egy-két fröccsnél többre nem jut. Pedig sze­retem a bort. De az asszonyt jobban. Mindennél jobban ... Lehajol, s egy vasdarabbal fura ábrákat rajzol a földre. — Figyeljen ide! — mondja aztán. — Itt a konyha, ez a szoba .. . onnét egy ajtó a fürdőszobába. Én már be­rendeztem. Melegítő, kád, minden. Csak egy csövet kellene a szomszéd­­asszony vízvezetékéből áthozni a fa­lon, hogy bekössem a fürdőszobába. Érti? Az asszonynak sokat kell me­legben fürödnie. Ezt mondta az or­vos. És a szűzmáriának sem tudom bekötni a vizet... — Miért nem? E. J. dühösen szól közbe: — Az a vén spiné nem engedi! Pe­dig állami ház, de azt mondják, hogy az asszonynak bele kell egyeznie, hogy a szobája falát ott kibontsák .. . Törvényesség! — s kezével t­elecsap a levegőbe. Azt mondják, hogy az ingatlanke­zelő meg a tanács is támogatja az ügyet — de a magányos asszonyt vé­di a törvény. Két világ csap össze. Ennek a ki­csiny műhelynek a közössége valami megkapóan furcsa áttétellel egy be­teg asszony ütőerén tartja a kezét. Azzal, hogy nyelik a sósav és szal­miák füstjét, azzal, hogy E. J. le­törli szeméről a vért, azzal, hogy aki lóg közöttük, azt kiebrudalják a bri­gádból, mert „itt hajtani kell’’, az­zal, hogy együtt járják a hivatalokat a vízvezetékcső ügyében. A falon túl meg magányában remeg egy öreg hölgy, aki korán elvesztette az urát, és almaillatú bútorain, poros kalen­dáriumain, fényképalbumán, macs­káján kívül semmije nincs, ami még ehhez a világhoz kötné. S vagyon­káját az a négy fal határolja, amely­nek egyikén valaki lyukat akar fúr­ni. És úgy érzi, valamiben meglop­ták őt, nyugalmában, álmaiban, vagy reményeiben. A kőműveskalapácsok zajt ütnek, a régi vakolat porzik, és belepi lelkét, éjszakáit. És ettől védi a törvény. S én nem tudom, hova álljak. A falon innen is, túl is igazság van. Ki érti ezt? .. . Beszélgetésünk közben többször is elhangzik: „Itten hajtani kell...” — és elgondolkozva bólintanak rá. Ezt a „hajtást” nem felülről diktálják, a munka ütemét a kis kollektíva hatá­rozza meg. Tudják, miből mennyit és milyen időnorma alatt kell legyár­taniuk. Az üzem nem állíthat be ré­szükre adminisztrátort, így az „iro­dai” teendőket is S. L. brigádvezető végzi el, munka után. Hó végén pe­dig otthon, sokszor k­ét-három estét is azzal tölt, hogy személyekre bont­ja az elvégzett munkát, a norma­időt pénzre és százalékokra. Jókora köteg papírt terít szét a satupadon, magyarázza a számomra érthetetlen rubrikákat, számokat, adatokat, majd végül — mintegy summázva — ő is kijelenti: „Itt bizony, hajtani kell. . ." E. J. barátságos gesztussal megin­vitál otthonába. Megállapodunk, hogy a portán vá­rom, amíg megfürdik. Közben bené­zek az igazgatóhoz. — Börtönben ült néhány évet — mondja az igazgató E. J.-ről. — Ha ő nem szól, ne is említsd neki. Na­gyon megváltozott azóta. Rendes fiú. Régóta ismerem, hírhedt verekedő volt... ■ A „hírhedt” verekedő, a belváros legjobb twist-táncosa éthordóval kullog mellettem az utcán. Moso­lyognom kell, s az éthordó mintha jelképesen bizonyítaná az igazgató megnyugtató szavait. — Kiröhög, mi? — Miért röhögném ki? — ... Hát emiatt, ni! — megemeli a skatellát, amelynek oldalán kis csikókban csurog a leves. — Hiába, muszáj hazavinnem a kaját, így job­ban jövünk ki. Két ebédet viszek az üzemi konyháról, de este, vacsorá­ra esszük meg az asszonnyal. Nap­közben hideget eszünk. — Kereset kettejüknek? — Háromezer ... — Kettőre nem kevés. — De nem is ugrálhatunk nagyon. Igaz, hogy.. . Majd otthon meglátja... Én nem tudok a pénzzel bánni, oda­adom az asszonynak az egész kere­setemet. Szépen összeszedtük ma­gunkat ... — Az asszony? — Gépk­enc a belvárosban ... A kolóniaszerűen épült kertes csa­ládi házak egyikében laknak. E. J. gyorsan végigvezet a lakás helyiségein. A konyha tiszta, rendes, semmi látnivaló rajta. Megmutatja a kamrát, ahol apróra vágva és gyúj­tásnak hasogatva, felrakta az egész évi tűzifát, majd egy szoba követke­zik, amely üres, de a parketta ra­gyog a német padlólakktól. A má­sik szoba barátságosabb: kék háza-Vártam, nagyon vártam a viszont­látást. A barátom titkára azonban azzal a sajnálatos hírrel szolgált, gazdájának haladék nélkül New Yorkba kellett repülnie, onnan pe­dig folytatja üzleti útját Ausztráliá­ba, hazatérésére aligha lehet számí­tani egy-másfél hónapon belül. — Monsieur Sadeket egyenesen le­sújtotta, hogy így alakult a helyzet — mondta barátom titkára, egy ma­gyar fiatalember, aki érkezésemkor mindjárt hellyel kínált, ő maga vi­szont állva maradt. Fegyelmezett vi­selkedése úgy tűnt fel, mintha ma­gán érezte volna kenyéradója szigorú tekintetét. — Igazán nagyon örültem volna a találkozásunknak — mondtam neki. — Képzelje csak el, harminc egyné­hány éve találkoztunk utoljára Bu­dapesten, már alig vártam, hogy újra lássam a barátomat. — Hiába, az üzlet — mondta a tit­kár, és végre ő is leült az íróasztala mögé, ezüst cigarettadobozt tolt elé, s máris felkattintotta öngyújtóját. — Monsieur Sadek hanglemezek gyár­tását is tervbe vette — magyarázta. — Természetesen a rádióalkatrészek gyártása mellett. Tengerentúli üzleti útjai legújabb tervével kapcsolato­sak. Egy fiatal nő nyitott be. Olyan csi­nos és mutatósan öltözött volt, mint egy próbakisasszony, és olyan fino­man magakellető volt a mozgása is. Tálcán két csésze feketét hozott. Rám­ rendkívül nyájasan mosolygott, éppen csak megtartotta magának mind a harminckét villogóan fehér fogát, a titkárt Monsieur Frangois­­nak szólította, aztán kifejtett. — Monsieur Sadek a telkemre kö­tötte, hogy legyek minden tekintet­ben az ön segítségére — mondta monsieur Frangois ünnepélyesen. — Mikor érkezett meg Párizsba? — Már tegnapelőtt. — Elégedett a szállásával? Mert ha nem, monsieur Sadek utasítására megfelelőbb szállásról gondoskodom önnek. — Köszönöm mindkettőjük figyel­mességét, de a szállásomat két hétig egész jól elviselem. Nem is zavarom tovább. Adja át barátomnak meleg üdvözletemet, és ezt a könyvet, leg­utolsó könyvem dedikált példányát. A titkár váratlanul olyan arcot vá­gott, mint akivel ecetet akarnak itat­ni. Azért a könyv után nyúlt, és be­tette egy fiókba. — Engedje meg, hogy még vala­mire felhívjam a figyelmét — mond­ta, és egy-egy pillanatra szemérme­sen lehunyta a szemét. — Párizsban eléggé drága az élet. Ha önnek netán anyagi nehézségei támadnak, mon­sieur Sadek házipénztára az ön ren­delkezésére áll, csak egy telefonjába kerül, és bizonyos összeget azonnal eljuttatok önnek. Monsieur Sadek­tu heverők, fotelok, kék a fal is. Be­kapcsolja a rádiót, a zene ritmusára komikusan riszálja magát, közben poharakat szed elő és két üveget, pá­linkát, bort. Lehuppan a fotelbe és körbemu­tat: — Hát ez van.­ Látod .. . Nem ha­ragszol, szervusz — koccintunk. Mé­regerős a pálinka. — Miért ültél? Az igazgató kérése ellenére teszem fel a kérdést. E. J. meglepődve néz, de láthatóan nem haragszik, hogy a közepébe vágtam: — Vagánykodtam. Bevallom őszin­tén, csibész voltam. Akkor este a bárban megismerkedtünk egy pesti emberrel. Tetszett neki, hogy „csö­rögtünk” a lányokkal és meghívott bennünket az asztalához. Nagyon le­ütnie magunkat és hazafelé össze­verekedtünk. Leütöttem. Többen vol­tunk . . . garázdaság... bűnszövetke­zet . .. egyebek. A tárgyalóterem tömve volt. Négy évet kaptam. Pél­dát statuáltak ... A feleségem akkor már a menyasszonyom volt. Amíg a börtönben voltam, ezt a szövetkezeti házat vette. Fizetjük a részleteket... Ennyi az egész. Elhallgat, magába mélyed. — Négy év. .. Sok idő ... — mon­dom. — Hármat ültem, egyet elenged­tek, de az is elég volt. Gazdaságban dolgoztunk ... Utána pedig ... — ... Én már felejtettem volna. Megnősültem, felégettem mögöttem a hidat. Engem senki nem látott többet szórakozóhelyen. Szeretem a felesé­gemet. Isten bizony mondom, nn­nek ez a leghatározottabb utasítása. Ezt a gondoskodást is köszö­nöm. Majd élek is vele, ha szüksé­gesnek találom. A jó harmincasnak látszó mon­sieur Francois, akinek jellegtelen ar­cán egyedül szurokfekete bagolysze­me volt kifejező, kis ideig elmereng­ve rajtam felejtette. Talán az for­gott a fejében, milyen hatökör vagy, egyetlen szót kellene szólnod, és pénz ütné a markodat. Ha valóban így gondolkodott rólam, nem járt messze az igazságtól. Rám fért volna valami kis devizapótlás, de hát sok esetben mélyebb meggyőződésem ellenére csupán a stílus kedvéért hárítok el magamtól kínálkozó lehetőségeket. El­jövet barátom fényűzően beren­dezett üzletházából, ahol a faburko­latú, rejtett világítású folyosókon csupa szépségkirálynőbe és jól va­salt boy­okba ütköztem, arra gondol­tam, bizony ez a Sadek Nándi meg­csinálta a szerencséjét. Ki hitte vol­na róla a harmincas évek elején, ő maga sem, amikor velem együtt iro­dalmi babérokról ábrándozott. S ve­lem együtt ostromolta írásaival a bu­dapesti napilapokat. Neki még sike­rült is néhány riportját elfogadtat­nia. Igaz, a novelláival éppúgy cső­döt mondott, mint jómagam. Vala­hányszor egy-egy novellát küldtünk valamelyik újságnak, még válaszra sem méltattak bennünket. Én abba is hagytam a hiábavaló kísérletezést, barátom csak később adta fel a küz­delmet, és akkor határozta el: üzle­ti téren próbál érvényesülni. Hama­rosan már az elasztikus gumiövek is beváltak, ezekkel a bóvlikkal árasz­totta el a dicső múltú Frankhon több kíméletet érdemlő polgárait. Ezután következtek a rádióalkatrészek, eze­ket már mint egy amerikai cég ve­­zérképviselője értékesítette. Ettől kezdve ívelt felfelé a karrierje, ahogy mondani szokták. A harmin­cas évek vége felé már a saját Re­­naultján jött látogatóba Budapest­re, és a Ritzben szállt meg. Én pe­dig abban az időbe már javában ga­rázdálkodtam a hazai sajtó berkei­ben. Kávéimat még gyakran felírták a nemes lelkű és irodalombarát ká­véházi főpincérek, de már egyre­­másra jelentek meg újságtárcáim, novelláim. S ott, a Champs-Elysées-i üzletház előtt, visszapillantva barátom díszes cégtáblájára, kissé eltűnődtem a mi kettőnk életpályáján. Lehet, hogy én is elégedettebb és boldogabb volnék, ha azokban az útkereső években az elasztikus gumiövek eladására ad­tam volna a fejem, és nem melenge­tem magamban titkosan és akarato­­san az irodalommal összefüggő vágy­álmaimat. Hiába, fagyálló magvak voltak bennem. Mindez két esztendővel ezelőtt tör­tént Párizsban gyón klassz lány, szépen megvagyunk kettesben. — Hogyhogy „felejtettél vol­na”.. .? — Úgy, hogy a régi párttitkárunk gyakran a szememre vetette a múl­tat. Nem vett emberszámba, talán ez a legjobb meghatározás. Fülembe jutott az is, hogy „stricinek” neve­zett. De mit tudtam csinálni? Az­előtt gyorsan eljárt a kezem. Kép­zelheted, milyen nehéz volt féken tartani magam. — És most? — A mostani titkárunk azt mond­ta, ha valaki jártat­ja a száját, hogy én börtönben ültem, akkor csak szól­jak neki, ad neki olyant, hogy I­sib­o korában is megemlegeti. ,Pedig lá­tod, nem is vagyok kommunista, mégis kiáll mellém. Azt mondta: ■„Prímául dolgoztok, piszkálódásnak nincs helye!" Megérkezik E. J. felesége. Töré­keny, szép kis asszony. Szabadkozik, hogy van ám rendes üvegpoharuk is, de a férje olyan tehetetlen, hogy nem képes megtalálni, pedig ott van az orra előtt, a konyhaszekrényben. E J. csak nevet: „Jó nekünk a kávés­bögre is, nem igaz?” Az asszony ki­szalad a konyhába. E. J. lehalkítja a hangját, gyorsan, hadarva mondja: — Amíg az asszony kint van, el­mondom gyorsan. Nemrég történt, hogy az öltözőből valakinek eltűnt a fizetése, borítékostul együtt. Mi már mondtuk a srácokkal, hogy ha meg­kerül a krapek, elevenen megnyúz­zuk. És képzeld, néhány nap múlva idéznek a rendőrségre. Faggattak, aztán elengedtek. Hát, azt hittem, összerogyok a dühtől. Később meg­került a tettes, de mondd, meddig hordom én a bélyeget magamon? ... Valóban, meddig is kell hordania a bélyeget? Mert a brigád, amelyben megtisztult és visszanyerte jogait, önbizalmát, megnyugvását — múlt­jára rég fátyolt borított. Úgy veszik mintha semmi sem történt volna . Az elmúlt nyáron, egy délután megcsörrent a telefonom. Fülemhez emeltem a kagylót. — Tessék? — Szervusz, mikor találkozhatunk? Azonnal megismertem Sadek ba­rátom hangját. Már fiatal éveiben is olyan határozott csengésű volt, mint egy villamosellenőré. — Nándi, te vagy az! Nahát! Ez aztán meglepetés. — Mikor találkozhatunk — ismé­telte meg a legcsekélyebb lelkende­­zés nélkül. — Akár most is. — Akkor gyere el hozzám a szál­lodába. A Gellértben lakom. A hall­ban várlak. Egy órát elbeszélgethe­tünk, aztán rokonokhoz kell sietnem. Jobb szerettem volna, ha ő jön hozzám, de mindvégig olyan lehen­gerlően határozott volt, mintha sza­vakból adott volna le egy géppisz­tolysorozatot. Rohantam a szállodájába. Ahogy beléptem a szálloda halljá­ba, ő már közeledett felém. Flatva­­non túl is fiatalosan karcsú és köny­­nyed járású volt, mint hajdan. Alig­­alig mákosodó haja divatosan kur­tára volt nyírva. Jól szabott, világos műszálas ruhájához kihajtott fehér inget viselt. Egyszerű külseje után ítélve senki sem nézte volna több­szörös milliomosnak, inkább turis­táskodó tornatanárnak. Nem öleltük meg egymást, de ez nem rajtam mú­lott, hanem az ő minden érzelgősség híján való, tárgyilagos természetén. Arcán kedvesen elnéző mosoly lebe­gett. Kezet ráztunk, aztán bemen­tünk a sörözőbe, úgy­ egy narancslé mellett már megoldódott a nyelvünk. — Szerettem volna, ha találko­zunk Párizsban — kezdte Sadek ba­rátom. — Sajnos, egy üzletembernél minden kiszámíthatatlan. Egyik percről a másikra kellett útra kel­nem Amerikába. Francois, a titká­rom neheztel rád, amiért nem keres­ted fel újra — mondta, és tapintata valóban nagyvonalúságra vallott. Mintha monsieur Frangois-val való találkozásunkkor szó sem lett volna az ő ,,házipénztárá”-ról és „határo­zott utasításá”-ról. — Most pedig beszélj magadról — unszoltam. — Te vagy a vendég, tiéd az elsőbbség. Beszélj, Nándi, beszélj, mi minden történt veled azóta, hogy Budapesten harmincnyolc nyarán be­vágtuk a fatányérost a budai Török­­bástyában. A barátom nem is hagyta kéretni magát. Bizonyos mozzanatok fölött, amikről még annak idején értesül­hettem, félmondatokban elsiklott. A későbbi ügyeit sem eresztette bő lé­re, sem a négyévi katonáskodását, a német hadifogságát, sem a szökését, sem az ellenállási mozgalomban való Rab Ferenc Sarmarta emberek F. Rács Kálmán BARÁTOM, A MILLIOMOS N­É­P­S­Z­A­V­A ____________1371. január 30

Next