Népszava, 1971. január (99. évfolyam, 1–26. sz.)
1971-01-30 / 25. szám
3 Az udvaron alacsony férfi megy át, Ilátra, az öntöde felé. Ormótlah bakancsaival belegázol a sárba. Csak a hátát látom. Savmarta, rozsdaporos, vegyszerfoltos munkazubbonyt visel. Fején svájcisapka. Nadrágszára rojtosan lóg a sarkára. Egyre távolodik, s mire az udvar végére ér, termete aránytalanul eltörpül, s csak gondolat marad utána: a savmarta ember vajon mit hordoz zömök vállain? ... Az öntöde előtt jobbra fordul, majd eltűnik a szemem elől. A portás — miképpen a világ valamennyi portása — keresztkérdések alá vesz. „Név? Foglalkozása? Személyi igazolvány száma? Lakcíme? Nem értettem, ipszilonnal írják-e, vagy i-vel?” Magyarázom neki. — Milyen ügyben? Kihez? — Igazgató. — Miért? — Hiszen már mondtam! Szemüvegét föltolja, hátradől a széken. — Mégis, miért, milyen ügyben? — Felvételre. Én leszek az új portás . Arca megenyhül. — Nagy franc maga ... — mondja, aztán a pléhdarab szélén lehasítja a belépőt. Kilépek a fülkéből az előtérbe. Balra lépcső vezet fel az emeletre: irodák. Igazgató, főmérnök, párttitkár, személyzetis. ÜB. könyvelőség, számlázás, pénztár. Itt lent a falon a bélyegzőóra és a rekeszekben a kártyák. Név, számok, rubrikák. Egy kártya — egy ember. Nem olyan részletes, mint a kórlap, itt a falon — viszonylag kis helyen — elfér ezer ember. A kártyák mögött sorsok, életek, örömök, bánatok, ujjongások, remek, álmok, füst és korom, olaj és rozsda, gyerekek, asszonyok, családok, szerelők, öregek, fiatalok — ahol pedig üres a rekesz, ott nyugdíjba mentek vagy meghaltak. Némi tűnődés után mégsem a lépcső felé tartok, hanem az üvegajtón át bemegyek a gyár udvarára. Keresem a savmarta, zömök férfit. Hátul az öntödei soron néhány négyzetméternyi műhelyben megtalálom. Megtaláltam? Lehet, hogy nem is ő volt. Az arcát nem láthattam, de nem is fontos. Az ónozó műhely, öreg, roskatag kuckó. Az ajtót kitárják és egy fialai férfi, E. J. már fordul éppen viszsza, amikor megpillant, és beüvölt a zajos műhelybe: — Vigyázzatok .. .! Csak szépet és okosat mondani...! Arcuk fekete a koromtól és a portól, a szemük fehérje és fogsoruk fehéren világít. ■■«‘■••'/■woti. “ H- Miért kell szépet mondata? .. .. csak nevet: — Mert úgysem írják meg az igazat .. . S. L. középkorú, jóvágású férfi, inas, izmos termetű. Ő a brigádvezető, félrelöki társát és legyint, jelezve, hogy ne hallgassak rá: — Ez csak marháskodik mindig. Nincs itt semmi baj. Illetve hát... kicsi ez a kurva műhely. Ez a baj. Nézzen körül. Körbemutat a legföljebb nagyobb lakószobának beillő műhelybe. Védőszemüveges fiatalok gyűlnek körénk. Fönt ventillátor, lent, a sarok félszögében kék lángot sziszegő gázcsövek, üvegballonban sósav, a másikban forrasztóvíz, nagy halom kóc, olatos kanna s egy vizesvödör, félig szürke porral. Az udvarról begurgatnak egy belül rozsdás, hatalmas öblű, üstszerű edényt. — Rúgja már odébb azt a vödröt! Legyen szíves! Készségesen belerúgok a vödörbe, de a fájdalomtól felordítok. Cipőm orráról lejött a máz. A vödör, mintha le volna betonozva, meg sem mozdul. Megemelem, megroppan a karom. E. J. röhög. Hány kiló ez? Ütvén. Ha tele van — száz. Éppen egy mázsa. Egy mázsa ónpor belefér egy vizesvödörbe. Figyelmesen nézem a készülődést. Részben állításuk bizonygatására s részben az én tiszteletemre bemutatják, micsoda pokoli munkát végeznek itt. Az ajtót becsukják, mert a léghuzat az üst alól elviszi a gázlángot. Az üst a sütőiparnak készül: dagasztóteknő ... Ezt kell belülről ónozni. Havonta nyolcvanat. Amikor átforrósodik, felgomolyog a sósav maró füstje. Színe sárga és ijesztő, betölti az alkimista konyha egész légterét. Olvad az ónpor is, s perceken belül oly rettenetes gáz fejlődik, hogy a cigarettát kiköpöm a számból, mert a füstje émelygően édes. Szemem könnybe lábad, lélegzetem nehézkes, mellem zihál, arcomon a bőr kezdetben nyirkos, utána száraz lesz és fájdalmasan érzékeny. És ők ketten? Évek óta ezt csinálják. — De megszokni sohasem lehet.. ..■ — köp ki dühösen E. J., és keze fejével az állára csurgó nyálat szétdörzsöli. — Ha otthon borotválkozom, mint egy faron rgott kutya .. úgy üvöltök. A munka elkészült. Kitárják a rozzant fakapu két szárnyát és a gázfüst-gőz kitódul az udvarra. — Védőruha? — Van. Ruha is, kesztyű is, tejet is kapunk. A gázálarc nem használ. A szalmiák átüt rajta . .. — S a kesztyű? — Nehéz benne dolgozni. .. Nézem a kezüket: savmarta ujjak, megkeményedett, repedezett bőr, behasadt körmök, aljuk a beleégett koszt soha nem lehet kimosni. Kimegyünk a műhelyből, mert a levegő lassan cserélődik, bár a ventillátorok működnek. S. L. körülnéz, aztán térdig leereszti felső és alsó nadrágját. A bőre gyulladásos. — Idenézzen ... Mindig ilyen. Aforróság meg a gőz áthatol a ruhán ... — Miért nem megy táppénzre? — Hová? — kérdi csodálkozva S. L., s rendbe szedi magát. — Megy az isten! Nincs idő rá, meg a pénz is kell. E. J., aki eddig csak nevetgélt, gúnyolódott, s még a sósavgözben is legénykedve üvöltött, most hirtelen elkomorodik: — Ennek tényleg kell a pénz. S. L. felesége tizennégy esztendeje beteg. Tizennégy év alatt ki tudja hányszor fektették be a kórházba, klinikára. A brigádvezető furcsán mosolyog. Ez a mosoly már megszokásból ül ki az arcára, hogy eltakarja a megkövesedett gondokat. Tizennégy esztendő óta gyógyszerekre keres, s ha ő megbetegszik, vagy valaki a brigádból, akkor már megsínyli a boríték. — Mi baja? — Nem tudok latinul... Mondták az orvosok, de annyi betegséget nem tudok a fejemben tartani. — Fekszik is az asszony? — Nem mindig. Ha jobban van, néha hetekig fönt jár, tesz-vesz otthon. Elhiheti, nekem a heti egy-két fröccsnél többre nem jut. Pedig szeretem a bort. De az asszonyt jobban. Mindennél jobban ... Lehajol, s egy vasdarabbal fura ábrákat rajzol a földre. — Figyeljen ide! — mondja aztán. — Itt a konyha, ez a szoba .. . onnét egy ajtó a fürdőszobába. Én már berendeztem. Melegítő, kád, minden. Csak egy csövet kellene a szomszédasszony vízvezetékéből áthozni a falon, hogy bekössem a fürdőszobába. Érti? Az asszonynak sokat kell melegben fürödnie. Ezt mondta az orvos. És a szűzmáriának sem tudom bekötni a vizet... — Miért nem? E. J. dühösen szól közbe: — Az a vén spiné nem engedi! Pedig állami ház, de azt mondják, hogy az asszonynak bele kell egyeznie, hogy a szobája falát ott kibontsák .. . Törvényesség! — s kezével telecsap a levegőbe. Azt mondják, hogy az ingatlankezelő meg a tanács is támogatja az ügyet — de a magányos asszonyt védi a törvény. Két világ csap össze. Ennek a kicsiny műhelynek a közössége valami megkapóan furcsa áttétellel egy beteg asszony ütőerén tartja a kezét. Azzal, hogy nyelik a sósav és szalmiák füstjét, azzal, hogy E. J. letörli szeméről a vért, azzal, hogy aki lóg közöttük, azt kiebrudalják a brigádból, mert „itt hajtani kell’’, azzal, hogy együtt járják a hivatalokat a vízvezetékcső ügyében. A falon túl meg magányában remeg egy öreg hölgy, aki korán elvesztette az urát, és almaillatú bútorain, poros kalendáriumain, fényképalbumán, macskáján kívül semmije nincs, ami még ehhez a világhoz kötné. S vagyonkáját az a négy fal határolja, amelynek egyikén valaki lyukat akar fúrni. És úgy érzi, valamiben meglopták őt, nyugalmában, álmaiban, vagy reményeiben. A kőműveskalapácsok zajt ütnek, a régi vakolat porzik, és belepi lelkét, éjszakáit. És ettől védi a törvény. S én nem tudom, hova álljak. A falon innen is, túl is igazság van. Ki érti ezt? .. . Beszélgetésünk közben többször is elhangzik: „Itten hajtani kell...” — és elgondolkozva bólintanak rá. Ezt a „hajtást” nem felülről diktálják, a munka ütemét a kis kollektíva határozza meg. Tudják, miből mennyit és milyen időnorma alatt kell legyártaniuk. Az üzem nem állíthat be részükre adminisztrátort, így az „irodai” teendőket is S. L. brigádvezető végzi el, munka után. Hó végén pedig otthon, sokszor két-három estét is azzal tölt, hogy személyekre bontja az elvégzett munkát, a normaidőt pénzre és százalékokra. Jókora köteg papírt terít szét a satupadon, magyarázza a számomra érthetetlen rubrikákat, számokat, adatokat, majd végül — mintegy summázva — ő is kijelenti: „Itt bizony, hajtani kell. . ." E. J. barátságos gesztussal meginvitál otthonába. Megállapodunk, hogy a portán várom, amíg megfürdik. Közben benézek az igazgatóhoz. — Börtönben ült néhány évet — mondja az igazgató E. J.-ről. — Ha ő nem szól, ne is említsd neki. Nagyon megváltozott azóta. Rendes fiú. Régóta ismerem, hírhedt verekedő volt... ■ A „hírhedt” verekedő, a belváros legjobb twist-táncosa éthordóval kullog mellettem az utcán. Mosolyognom kell, s az éthordó mintha jelképesen bizonyítaná az igazgató megnyugtató szavait. — Kiröhög, mi? — Miért röhögném ki? — ... Hát emiatt, ni! — megemeli a skatellát, amelynek oldalán kis csikókban csurog a leves. — Hiába, muszáj hazavinnem a kaját, így jobban jövünk ki. Két ebédet viszek az üzemi konyháról, de este, vacsorára esszük meg az asszonnyal. Napközben hideget eszünk. — Kereset kettejüknek? — Háromezer ... — Kettőre nem kevés. — De nem is ugrálhatunk nagyon. Igaz, hogy.. . Majd otthon meglátja... Én nem tudok a pénzzel bánni, odaadom az asszonynak az egész keresetemet. Szépen összeszedtük magunkat ... — Az asszony? — Gépkenc a belvárosban ... A kolóniaszerűen épült kertes családi házak egyikében laknak. E. J. gyorsan végigvezet a lakás helyiségein. A konyha tiszta, rendes, semmi látnivaló rajta. Megmutatja a kamrát, ahol apróra vágva és gyújtásnak hasogatva, felrakta az egész évi tűzifát, majd egy szoba következik, amely üres, de a parketta ragyog a német padlólakktól. A másik szoba barátságosabb: kék háza-Vártam, nagyon vártam a viszontlátást. A barátom titkára azonban azzal a sajnálatos hírrel szolgált, gazdájának haladék nélkül New Yorkba kellett repülnie, onnan pedig folytatja üzleti útját Ausztráliába, hazatérésére aligha lehet számítani egy-másfél hónapon belül. — Monsieur Sadeket egyenesen lesújtotta, hogy így alakult a helyzet — mondta barátom titkára, egy magyar fiatalember, aki érkezésemkor mindjárt hellyel kínált, ő maga viszont állva maradt. Fegyelmezett viselkedése úgy tűnt fel, mintha magán érezte volna kenyéradója szigorú tekintetét. — Igazán nagyon örültem volna a találkozásunknak — mondtam neki. — Képzelje csak el, harminc egynéhány éve találkoztunk utoljára Budapesten, már alig vártam, hogy újra lássam a barátomat. — Hiába, az üzlet — mondta a titkár, és végre ő is leült az íróasztala mögé, ezüst cigarettadobozt tolt elé, s máris felkattintotta öngyújtóját. — Monsieur Sadek hanglemezek gyártását is tervbe vette — magyarázta. — Természetesen a rádióalkatrészek gyártása mellett. Tengerentúli üzleti útjai legújabb tervével kapcsolatosak. Egy fiatal nő nyitott be. Olyan csinos és mutatósan öltözött volt, mint egy próbakisasszony, és olyan finoman magakellető volt a mozgása is. Tálcán két csésze feketét hozott. Rám rendkívül nyájasan mosolygott, éppen csak megtartotta magának mind a harminckét villogóan fehér fogát, a titkárt Monsieur Frangoisnak szólította, aztán kifejtett. — Monsieur Sadek a telkemre kötötte, hogy legyek minden tekintetben az ön segítségére — mondta monsieur Frangois ünnepélyesen. — Mikor érkezett meg Párizsba? — Már tegnapelőtt. — Elégedett a szállásával? Mert ha nem, monsieur Sadek utasítására megfelelőbb szállásról gondoskodom önnek. — Köszönöm mindkettőjük figyelmességét, de a szállásomat két hétig egész jól elviselem. Nem is zavarom tovább. Adja át barátomnak meleg üdvözletemet, és ezt a könyvet, legutolsó könyvem dedikált példányát. A titkár váratlanul olyan arcot vágott, mint akivel ecetet akarnak itatni. Azért a könyv után nyúlt, és betette egy fiókba. — Engedje meg, hogy még valamire felhívjam a figyelmét — mondta, és egy-egy pillanatra szemérmesen lehunyta a szemét. — Párizsban eléggé drága az élet. Ha önnek netán anyagi nehézségei támadnak, monsieur Sadek házipénztára az ön rendelkezésére áll, csak egy telefonjába kerül, és bizonyos összeget azonnal eljuttatok önnek. Monsieur Sadektu heverők, fotelok, kék a fal is. Bekapcsolja a rádiót, a zene ritmusára komikusan riszálja magát, közben poharakat szed elő és két üveget, pálinkát, bort. Lehuppan a fotelbe és körbemutat: — Hát ez van. Látod .. . Nem haragszol, szervusz — koccintunk. Méregerős a pálinka. — Miért ültél? Az igazgató kérése ellenére teszem fel a kérdést. E. J. meglepődve néz, de láthatóan nem haragszik, hogy a közepébe vágtam: — Vagánykodtam. Bevallom őszintén, csibész voltam. Akkor este a bárban megismerkedtünk egy pesti emberrel. Tetszett neki, hogy „csörögtünk” a lányokkal és meghívott bennünket az asztalához. Nagyon leütnie magunkat és hazafelé összeverekedtünk. Leütöttem. Többen voltunk . . . garázdaság... bűnszövetkezet . .. egyebek. A tárgyalóterem tömve volt. Négy évet kaptam. Példát statuáltak ... A feleségem akkor már a menyasszonyom volt. Amíg a börtönben voltam, ezt a szövetkezeti házat vette. Fizetjük a részleteket... Ennyi az egész. Elhallgat, magába mélyed. — Négy év. .. Sok idő ... — mondom. — Hármat ültem, egyet elengedtek, de az is elég volt. Gazdaságban dolgoztunk ... Utána pedig ... — ... Én már felejtettem volna. Megnősültem, felégettem mögöttem a hidat. Engem senki nem látott többet szórakozóhelyen. Szeretem a feleségemet. Isten bizony mondom, nnnek ez a leghatározottabb utasítása. Ezt a gondoskodást is köszönöm. Majd élek is vele, ha szükségesnek találom. A jó harmincasnak látszó monsieur Francois, akinek jellegtelen arcán egyedül szurokfekete bagolyszeme volt kifejező, kis ideig elmerengve rajtam felejtette. Talán az forgott a fejében, milyen hatökör vagy, egyetlen szót kellene szólnod, és pénz ütné a markodat. Ha valóban így gondolkodott rólam, nem járt messze az igazságtól. Rám fért volna valami kis devizapótlás, de hát sok esetben mélyebb meggyőződésem ellenére csupán a stílus kedvéért hárítok el magamtól kínálkozó lehetőségeket. Eljövet barátom fényűzően berendezett üzletházából, ahol a faburkolatú, rejtett világítású folyosókon csupa szépségkirálynőbe és jól vasalt boyokba ütköztem, arra gondoltam, bizony ez a Sadek Nándi megcsinálta a szerencséjét. Ki hitte volna róla a harmincas évek elején, ő maga sem, amikor velem együtt irodalmi babérokról ábrándozott. S velem együtt ostromolta írásaival a budapesti napilapokat. Neki még sikerült is néhány riportját elfogadtatnia. Igaz, a novelláival éppúgy csődöt mondott, mint jómagam. Valahányszor egy-egy novellát küldtünk valamelyik újságnak, még válaszra sem méltattak bennünket. Én abba is hagytam a hiábavaló kísérletezést, barátom csak később adta fel a küzdelmet, és akkor határozta el: üzleti téren próbál érvényesülni. Hamarosan már az elasztikus gumiövek is beváltak, ezekkel a bóvlikkal árasztotta el a dicső múltú Frankhon több kíméletet érdemlő polgárait. Ezután következtek a rádióalkatrészek, ezeket már mint egy amerikai cég vezérképviselője értékesítette. Ettől kezdve ívelt felfelé a karrierje, ahogy mondani szokták. A harmincas évek vége felé már a saját Renaultján jött látogatóba Budapestre, és a Ritzben szállt meg. Én pedig abban az időbe már javában garázdálkodtam a hazai sajtó berkeiben. Kávéimat még gyakran felírták a nemes lelkű és irodalombarát kávéházi főpincérek, de már egyremásra jelentek meg újságtárcáim, novelláim. S ott, a Champs-Elysées-i üzletház előtt, visszapillantva barátom díszes cégtáblájára, kissé eltűnődtem a mi kettőnk életpályáján. Lehet, hogy én is elégedettebb és boldogabb volnék, ha azokban az útkereső években az elasztikus gumiövek eladására adtam volna a fejem, és nem melengetem magamban titkosan és akaratosan az irodalommal összefüggő vágyálmaimat. Hiába, fagyálló magvak voltak bennem. Mindez két esztendővel ezelőtt történt Párizsban gyón klassz lány, szépen megvagyunk kettesben. — Hogyhogy „felejtettél volna”.. .? — Úgy, hogy a régi párttitkárunk gyakran a szememre vetette a múltat. Nem vett emberszámba, talán ez a legjobb meghatározás. Fülembe jutott az is, hogy „stricinek” nevezett. De mit tudtam csinálni? Azelőtt gyorsan eljárt a kezem. Képzelheted, milyen nehéz volt féken tartani magam. — És most? — A mostani titkárunk azt mondta, ha valaki jártatja a száját, hogy én börtönben ültem, akkor csak szóljak neki, ad neki olyant, hogy Isibo korában is megemlegeti. ,Pedig látod, nem is vagyok kommunista, mégis kiáll mellém. Azt mondta: ■„Prímául dolgoztok, piszkálódásnak nincs helye!" Megérkezik E. J. felesége. Törékeny, szép kis asszony. Szabadkozik, hogy van ám rendes üvegpoharuk is, de a férje olyan tehetetlen, hogy nem képes megtalálni, pedig ott van az orra előtt, a konyhaszekrényben. E J. csak nevet: „Jó nekünk a kávésbögre is, nem igaz?” Az asszony kiszalad a konyhába. E. J. lehalkítja a hangját, gyorsan, hadarva mondja: — Amíg az asszony kint van, elmondom gyorsan. Nemrég történt, hogy az öltözőből valakinek eltűnt a fizetése, borítékostul együtt. Mi már mondtuk a srácokkal, hogy ha megkerül a krapek, elevenen megnyúzzuk. És képzeld, néhány nap múlva idéznek a rendőrségre. Faggattak, aztán elengedtek. Hát, azt hittem, összerogyok a dühtől. Később megkerült a tettes, de mondd, meddig hordom én a bélyeget magamon? ... Valóban, meddig is kell hordania a bélyeget? Mert a brigád, amelyben megtisztult és visszanyerte jogait, önbizalmát, megnyugvását — múltjára rég fátyolt borított. Úgy veszik mintha semmi sem történt volna . Az elmúlt nyáron, egy délután megcsörrent a telefonom. Fülemhez emeltem a kagylót. — Tessék? — Szervusz, mikor találkozhatunk? Azonnal megismertem Sadek barátom hangját. Már fiatal éveiben is olyan határozott csengésű volt, mint egy villamosellenőré. — Nándi, te vagy az! Nahát! Ez aztán meglepetés. — Mikor találkozhatunk — ismételte meg a legcsekélyebb lelkendezés nélkül. — Akár most is. — Akkor gyere el hozzám a szállodába. A Gellértben lakom. A hallban várlak. Egy órát elbeszélgethetünk, aztán rokonokhoz kell sietnem. Jobb szerettem volna, ha ő jön hozzám, de mindvégig olyan lehengerlően határozott volt, mintha szavakból adott volna le egy géppisztolysorozatot. Rohantam a szállodájába. Ahogy beléptem a szálloda halljába, ő már közeledett felém. Flatvanon túl is fiatalosan karcsú és könynyed járású volt, mint hajdan. Aligalig mákosodó haja divatosan kurtára volt nyírva. Jól szabott, világos műszálas ruhájához kihajtott fehér inget viselt. Egyszerű külseje után ítélve senki sem nézte volna többszörös milliomosnak, inkább turistáskodó tornatanárnak. Nem öleltük meg egymást, de ez nem rajtam múlott, hanem az ő minden érzelgősség híján való, tárgyilagos természetén. Arcán kedvesen elnéző mosoly lebegett. Kezet ráztunk, aztán bementünk a sörözőbe, úgy egy narancslé mellett már megoldódott a nyelvünk. — Szerettem volna, ha találkozunk Párizsban — kezdte Sadek barátom. — Sajnos, egy üzletembernél minden kiszámíthatatlan. Egyik percről a másikra kellett útra kelnem Amerikába. Francois, a titkárom neheztel rád, amiért nem kerested fel újra — mondta, és tapintata valóban nagyvonalúságra vallott. Mintha monsieur Frangois-val való találkozásunkkor szó sem lett volna az ő ,,házipénztárá”-ról és „határozott utasításá”-ról. — Most pedig beszélj magadról — unszoltam. — Te vagy a vendég, tiéd az elsőbbség. Beszélj, Nándi, beszélj, mi minden történt veled azóta, hogy Budapesten harmincnyolc nyarán bevágtuk a fatányérost a budai Törökbástyában. A barátom nem is hagyta kéretni magát. Bizonyos mozzanatok fölött, amikről még annak idején értesülhettem, félmondatokban elsiklott. A későbbi ügyeit sem eresztette bő lére, sem a négyévi katonáskodását, a német hadifogságát, sem a szökését, sem az ellenállási mozgalomban való Rab Ferenc Sarmarta emberek F. Rács Kálmán BARÁTOM, A MILLIOMOS NÉPSZAVA ____________1371. január 30