Népszava, 1971. április (99. évfolyam, 77–101. sz.)
1971-04-01 / 77. szám
1*Ti: április 1 VÉPSZAVA Befejezte tanácskozását a ruhásszakszervezet kongresszusa A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete szombaton reggel folytatta munkáját. A kétnapos vitában felszólalt: Bodor Istvánná, Majzik Lajosné, Balogh Mihályné, Szabados Józsefné, Papp Borbála, Wiedner Károly, Matkovics Frigyesné, Kovács József, Varjú Mária, Timmer József, Müller László, Dobrotka László, Baranyai János, Mári Sándorné, Marsi Mária, Fekete László, Jánosovits Erzsébet, Sugár Józsefné, Bírta Andrásné, Pálfi Menyhárt, Kroner Jánosné, Deák Sándorné. A vitában a küldöttek gyakran beszéltek az iparág bérezési helyzetéről. Kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy a negyedik téves terv textilruházati rekonstrukciójának része a bérszínvonal kellő ütemű emelésétől és a heves bérarányok kialakíásától függhet. A reonstrukció során ugyans új, korszerű gépeket ■llítanak munkába, s ezek kerelése nagyobb szaktudást igényel, ezt pedig meg kell fizetni. Mindvégig jellemzője volt a bérekről folytatott vitának, hogy a hozzászólók komoly felkészültségről és felelősségérzetről tettek tanúságot. Gyakran hangzott el, hogy tisztán látják: a bérek emelése elválaszthatatlan a termelékenység, a vállalati hatékonyság további javulásától, de azt is tudják, hogy számottevő sikereket elérni ebben a kérdésben csak központi segítséggel lehet. A bérekkel kapcsolatban a nyereségrészesedés alakulásáról sok szó esett. A küldöttek közül többen szóvá tették, hogyan lehetséges, hogy a kisipari termelőszövetkezetek nagyobb nyereséget fizetnek, mint a nagyvállalatok. Az egyik küldött még öszsze is hasonlította saját vállalatának és egy ktsznek az időnormáját, s kiderült, hogy a ktsz-ben pontosan kétszer annyi idő szükséges egy férfi öltöny elkészítéséhez, mint a nagyüzemben. A küldöttek szerint ezt a kérdést meg kellene vizsgálnia a minisztériumnak is, mert feltehetően a gazdasági szabályozók változtatására lenne szükség. Timmer József, a SZOT titkára is tett néhány megjegyzést. Elmondta, hogy a szakszervezetnek támogatnia kell a rekonstrukció sikerét, mert annak eredményeként javulhat a munkások helyzete az üzemekben. Ez egyúttal feladat is: a szakszervezet a fejlesztés mellett van, de a fejlesztésnek nemcsak a termelést kell szolgálnia, hanem a munkakörülmények javítását is. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: nem fogadható el válasznak, hogy nincs pénz. Meg kell vizsgálni körültekintően a lehetőségeket, s ha pillanatnyilag nem is lehet egy-egy célkitűzést megvalósítani, legalább pontosan meg kell mondani, mikor és milyen körülmények mellett kerülhet arra sor. A vitában sok szó esett a munkahelyek szociális ellátottságáról is. Több küldött megjegyezte, hogy sokszor apró ráfordításokkal is sokat tehetnének a munkások érdekében, de néha még erre is csak némi huzavona után kerül sor. Ezzel kapcsolatban többen kifejtették azt a véleményüket, hogy a szakszervezetnek a jövőben hathatósabban kell szót emelnie az érdekvédelemmel összefüggő kérdésekben. A kongresszus a vita során egyhangúan elhatározta, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetségénél táviratilag tiltakozik a „ délkeletázsiai agresszió gátlástalan kiterjesztése, az ott élő népek önrendelkezési jogának megsértése ellen. A központi vezetőség nevében Tóth Tiborné főtitkár foglalta össze a hozzászólásokat és válaszolt a felmerült kérdésekre. Hangsúlyozta: a kongresszus betöltötte feladatát, meghatározta a munka irányvonalát, most már a tetteken a sor. A szakszervezet továbbra is segíti az iparág termelési terveinek valóraváltását, mert ebben látja a lehetőa munkások helyzetének javulására. De, folytatta, s ezzel a küldöttek hangulatát fejezte ki, elvárják, hogy a Könynyűipari Minisztérium sokkal nagyobb erővel támogatja a szakszervezet ilyen irányú törekvéseit, mint ahogy az a minisztérium képviselőjének kongresszusi felszólalásából kiviláglott. Ezt követően a kongresszus második napirendi pontként megválasztotta a 49 tagú új központi vezetőséget és az öttagú számvizsgáló bizottságot. Ugyancsak megválasztották a SZOT kongresszusán részt vevő tíz küldöttet is. A központi vezetőség és a számvizsgáló bizottság megtartotta első, alakuló ülését és megválasztotta tisztségviselőit. A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke Varga József, alelnöke Fekete Sándorné lett. A szakszervezet főtitkárává Tóth Tibornét, titkárává pedig Orosz Jánost választották. Rajtuk kívül az új elnökség tagjai: Deák Sándorné, Kelemen Endréné, Matkovics Frigyesné, Mári Sándorné, Papp Borbála, Pálfi Menyhárt, Szabó Mária, Tóth Vincéné és Weinberger Zoltán. A számvizsgáló bizottság elnöke Csató József lett. A kongresszus Tóth Tiborné főtitkár zárszavával ért véget. Orbán Attila A legutóbbi öt évben a nappali tagozatokon 252 ezren tettek érettségi vizsgát, mintegy 86 ezer fővel többen, mint a megelőző ötéves időszakban. (A Központi Statisztikai Hivatal jelentéséből.) A korszerű gyártás után kétszázezer lakás épül tégláikból Emberfeletti munkát végzett az elmúlt esztendőben a tégla- és cserépipar mintegy húszezer dolgozója. A rendkívül szigorú tél, a késői kitavaszodás és a létszám csaknem ezerfős csökkenése ellenére az előző évinél körülbelül 120 millió darabbal több égetett téglát gyártottak. A munkások legtöbbje szinte éjt nappallá téve dolgozott, az év második felében önként lemondott a szabad szombatok és a vasárnapok túlnyomó részéről. A túlórázás néhol már-már aggasztó méretűvé vált. A budai gyárban például egy év alatt tulajdonképpen 13 hónapot dolgoztak, egy-egy munkás átlagosan több mint kétszáz órát áldozott fel pihenőidejéből az árvízkárok pótlása, az ipar és a lakosság jobb kiszolgálása érdekében. Az építők szakszervezetének elnöksége nemrégiben foglalkozott a tégla- és a cserépipar helyzetével, s többek között úgy fogalmazta meg álláspontját, hogy a munkások egészségét romboló tartós túlórázás nem engedhető meg. Milyen intézkedésekkel igyekeznek felszámolni a jelenlegi állapotokat? —• erről beszélgetünk Matejka Józseffel, a Tégla- és Cserépipari Egyesülés ügyvezető igazgatójával, Sényi Tamás gazdasági igazgatóval és Harangozó Józseffel, az építők szakszervezetének munkatársával. Huszonöt modern gyár Eszmecserénk elöljáróban a múltat idézi. Húsz éven át alig költöttek valamit a téglaipar fejlesztésére, bár a szakszervezet régóta jelzi, hogy a mulasztás előbb-utóbb megbosszulhatja magát. Fordulat csak a harmadik ötéves terv második felében kezdődött. Ekkor mintegy kétmilliárd forint beruházással hozzákezdtek 25, egész éven át üzemeltethető, alagútkemencés, gépesített gyár építéséhez. A helyzetet jól illusztrálja: 1969-ben a téglaipar termelésének 5,7 százalékát állították elő korszerű körülmények között. Az arány 1970-ben 14 százalékra emelkedett, a harmadik ötéves tervben elkezdett beruházások befejezésével eléri a 20 százalékot. Matejka József: 1966-hoz képest körülbelül 10 százalékkal nőtt az egyesülés gyárainak termelése, miközben a létszám hét százalékkal csökkent. Az elvándorlást a törzsgárda hihetetlen erőfeszítéssel próbálta ellensúlyozni, a túlórázás mértéke öt év alatt két és félszeresére nőtt. Az egyre növekvő igényeket így sem vagyunk képesek kielégíteni. A gyárakban előállított tégla és cserép 60 százalékát a lakosság kapja, állandó viszont a panasz, hogy nincs belőle elegendő. A Tüzép-telepek előjegyzései, felmérései szerint figyelembe véve, hogy egy-egy építkezni szándékozó kisember több helyen is próbálkozik — a hiány körülbelül 20—25 százalékos. Harangozó József: — Izomerővel képtelenség többet produkálni. A téglaiparban — a néhány modern gyárat kivéve — az átlagosnál lényegesen nagyobb fizikai erőkifejtést igényel a munka, nem beszélve az időjárás viszontagságairól és egyéb, egészségre ártalmas körülményekről. Egy lerakónőnek például nyolcórás műszak alatt 28 tonnát kell 12 kilogrammonként átlag öt méter távolságra, csipőmagasságban tartva, kézben elvinni, majd 18,7 tonnát 4 kilogrammonként még egyszer megemelni és rendezve lerakni. A kemencénél dolgozó munkás hét óra alatt 20 tonna téglát rak a 40—60 Celsius-fokos kemencében a szállítóeszközre, azt eltolja 30 méterre, ott máglyába rakja, s mindezt 30—40 Celsius-fokos hőingadozás mellett. Sényi Tamás: — 1966—1969 között mindössze 8 százalékkal emelkedett a munkások és az alkalmazottak átlagbére. Önerőből többre nem futotta. 1970-ben sokat javult a helyzet, a kormány központi segítsége révén további 12 százalékkal emelkedtek az átlagkeresetek. Igaz, az elmúlt évi „gyors segélyt” az árvizes műszakokért öt év alatti mintegy 20 százalékos növekedését azonban 4 százalékkal csökkenti, hogy évről évre kevesebb nyereségrészesedést fizethetünk. Az 1968. évi, 23 napi munkabérnek megfelelő nyereségrészesedés 1969-ben 8 napra csökkent, az 1970. évi gazdálkodás után viszont egyetlen fillér részesedést sem fizethetünk, mert a nyereségből képezhető 13 napos részesedési alapból le kell vonnunk az elmúlt három évben történt bérfejlesztés halmozott összegét, mely 5,9 nappal több, mint a rendelkezésre álló részesedési alap. Központi támogatás, túlóracsökkentés A továbbiakban arról beszélgetünk, hogy ilyen körülmények között mit lehetne, kellene tenni annak érdekében, hogy vonzóbbá, elfogadhatóbbá tegyük az iparágat a munkát keresők számára, miként javíthatnák az évek óta áldozatkészen helytálló törzsgárda élet- és munkakörülményeit. Sényi Tamás: — A kormánytól 1971- ben újabb segítséget, 20 millió forintot kaptunk a bérek emelésére. Ez az elmúlt év közepén kapott „juttatással” együtt körülbelül 6—7 százalékkal javítja az idei bérszínvonalat. S ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert az elkövetkező öt év bérfejlesztési lehetőségét a kormányzat által kétszer is korrigált magasabb bázishoz, indulási alaphoz számítva mérik. Harangozó József: — Ez nem azt jelenti, hogy ennyivel emelkedik a munkások keresete. A központi támogatás lehetővé teszi, hogy a túlórák mintegy 50 százalékos elhatározott csökkentésére anyagilag ne fizessenek rá a dolgozók. Másként mondva, az aggasztó méreteket öltött túlórázás kívánatos mérséklése keresetveszteség nélkül oldható meg. Persze, ehhez az szükséges, hogy időre megvalósuljanak a tervezett beruházások, javuljon a munkaszervezés, hiszen az ágazatból a negyedik ötéves tervben 21 százalékkal, 430 millió darabbal több téglát, 37 százalékkal, 79 millió darabbal A jövő tehát biztató, de nem problémamentes. Laikus szemmel nézve, furcsa ellentmondás: a gyártás korszerűsítésére, a körülmények javítására — a pillanatnyi szabályozók szerint — anyagilag ráfizet a tégla- és cserépipar kollektívája. Szakszerűen szólva, ennek az az oka, magyarázata, hogy a korszerű gyárakban előállított téglák eszközigénye több mint kétszerese a manufakturális körülmények között gyártott téglákénak. Az egyesülés vezetői kiszámították: az új üzemek belépésével, az emelkedő költségek hatására a téglaipar 1975-ben mintegy 78 millió forintos veszteséggel zárná az évet, az 1968. évi 323 millió forintos, 8,1 százalékos eszközarányos nyereséggel szemben. Laikus nyelven ebből az derül ki, hogy a szabad ég alatt, jobbik esetben fedett színekben, „napenergiával” szárított tégla önköltsége jóval kisebb, mint a gázzal vagy olajjal hevített műszárítók, alagutak fenntartása és üzemeltetése. Mindez azonban nem változtat a pillanatnyi tényen: a tégla- és cserépipar sajátosságait figyelmen kívül hagyó közgazdasági szabályzók következményeként ma még kérdéses, hogy a nem létező nyereségből miként fizeti vissza az ágazat a beruházásokra felvett bankhitel esedékes részét, illetve hogyan teremti meg a következő években feltétlenül szükséges béremelés és nyereségrészesedés fedezetét Az egyesülés vezetői nem szívesen nyilatkoznak a témáról. Megemlítik: a minisztérium és a kormány már vizsgálja a lehetséges megoldásokat. Bíznak benne, hogy a korábbi és a várható problémák — a lehetőségek határain belül — közmegelégedésre rendeződnek. Hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy itt nem csupán egy iparág sajátos gondjainak minél teljesebb és gyorsabb orvoslásáról van szó, hiszen a negyedik ötéves terv 400 ezer lakásának mintegy felét hagyományos alapanyagból szándékszunk felépíteni. Mocsári Károly több cserepet vár a népgazdaság. Matejka József: — A következő öt évben mintegy 3,2 milliárd forint beruházási lehetőséggel rendelkezünk, többet, mint az előző két évtizedben összesen. A pénz felét központi forrásból, a másik felét a későbbiekben visszafizetendő hitelként kapjuk, öt év alatt 15 új, korszerű tégla- és cserépgyárat, két burkolóanyaggyárat építünk, rekonstruálunk. A negyedik ötéves terv végére termékeink 38 százalékát korszerű körülmények között állíthatjuk elő. „Napenergiával” olcsóbb.. 3 A HŰSÉG A NAGY OLAJFINOMÍTÓ egyik felvonulási épülete előtt beszélgettünk egy kis csoport szerelővel. A véleményüket kértem egy ügyben, vagy inkább azt, mit mondtak egy, az üzemen belüli vitás jelenségre ők a feletteseiknek és mi volt ennek a visszhangja. Az overálos férfiak hallgattak, aztán az egyik elhúzta a száját és megszólalt: „Ugyan, miért gondolja, hogy minket meghallgat valaki? És miért volnánk mi fontosak? Már az is meglepő, hogy egy újságíró tőlünk kérdez valamit — nem vagyunk mi se slágerénekesek, se csatárok.” Az adott hely és idő, azt hiszem, közömbös, nagyon sok üzemben hallhattam volna ezt a megjegyzést. Kinek van nálunk rangja, kit tartanak fontosnak? Ez a kérdés — mint minden társadalmi probléma — a múló évtizedek lepergése közben módosul, új és új oldalról kap megvilágítást, s válik vitathatóvá. Ugyanazokban a hónapokban, amelyekből ez az emlékem származik, ered egy másik epizód: egyik nagyolvasztónk kohászaival ültünk össze, a 700 köbméteres óriás üvöltő zúgása behallatszott a kis öltözőbe, és a nagy méretek, a vas és a tűz fiai, ahogyan őket ezelőtt húsz évvel oly sokszor neveztük, panaszkodtak, nemcsak bérezési gondokról, de olyan emberi magatartásformákról, amelyek korábban velük együtt dolgozott, időközben íróasztal mögé került emberek részéről különösen sértőek, hogy tudniillik, nehezen veszik észre „a melóst”. BIZONYOS, hogy a legutóbbi években van néhány — észrevétel nélkül nem hagyható — jelenség, amely valahol a gondolkodásmód árnyékos oldalain termett, és amely 1948- ban vagy 1952-ben elképzelhetetlen lett volna. A történelem persze átlépett ezeken az évszámokon és senki se kívánhatja vissza az akkori közfelfogást — még kevésbé annak merev, sokszor formális, sokszor felülről elrendelt és gépies elemeit. Aligha hiszem például, hogy reálisan „versenyeztetnünk” kellene vagy lehetne egy jó esztergályos, vasbeton szerelő, vájár nevét — mondjuk a Metró együttesével, Koncz Zsuzsáéval, a magyar show legismertebb és nagyon sokszor méltán szeretett alakjaival. Különböző nemű mennyiségek nem mérhetők össze. Még a szakma ifjú mesterei nagy televíziós vetélkedőjén sem lehetett olyan népszerű egy vasas szakmunkás , mint például a Ki mit tudban egy énekes. Ez tehát felesleges idegesség nélkül, a közönség, azaz az ország ízlésének szidalmazása nélkül tudomásul veendő realitás. De a finomító szeretőjének egy másik vonatkozásban mégiscsak igaza van. Mert az igaz: senki sem várja, hogy egy építkezés 2000 embere között a legjobb munkát végző három vagy négy országosan legyen ismert és elismert. Nem mintha ez abszurdum volna, de sok száz építkezés van, az üzemen, iparágon belüli ismeretség és nyilvánosság viszont az, amire a munkás nyugodtan és túlzott igények nélkül számot tarthat. Meg aztán az, hogy ha nem is ismert, RANGJA de fontos legyen. Fontos legyen minden észrevétele , és rangja legyen a szavának brigádon, műhelyen, üzemrészen, akár trösztön belül is. Nemrégiben egy bonyhádi zománcgyári idős munkás azt vetette fel egy ankéton, miért olyan kevés a lehetőség, hogy az országban velük kooperációban dolgozó, velük egy trösztöt alkotó üzemek munkásait, azok életét jobban megismerjék. Ebből az jön ki, hogy nem ismerik eléggé, hogy egy Nógrád megyei zománcgyári munkás nem ismeri a tőle 300 kilométerre dolgozó, vele egy tröszthöz tartozó szaktársa nemhogy eredményeit, de még a legfőbb gondjait, sem. S HOGY ÖSSZETARTOZÓ üzemekig ben sincs híre és rangja a legjobb 1—-1 baknak. Hát akkor hogy várunk országos ismeretséget — nem a slágerénekesek vagy a válogatott csatárok, de akár a régi, kezdetleges és sokszor formális versenynyilvánosság színvonalán? Vannak persze, akik még a régi, kezdetleges módszerekből is hiányolják azt, ami az ő szívüket annak idején átmelegítette, a nagy fényképeket, a tablókat, a színes versenyhíradókat, talán még az akkor nagyon megunt gyári hangszórókat is, amelyek X és Y brigád dicsőségét zengték. Akarjunk újra csasztuskásdit, meg transzparenseket? Nem hiszem, hogy ezeken a nagyon sokszor csináltnak hatott elemeken múlik a dolog. De a hosszú évek óta, és jól dolgozók, a szívüket, izmaik energiáját és gyakorlati tudásuk legjavát a szakmának, a gyárnak adó munkások rangját valamilyen társadalmi jelzéssel tudtára kellene adni a szűkebb és a tágabb közvéleménynek. A hűség rangjáról van szó. Nem a forintban számított hűségjutalmakról, bár az vesse ránk az első követ, aki ilyesmit nem vesz fel szívesen. Miközben szinte már nem lehet vicclapot kinyitni, hogy ne szerepeljenek benne vándormadarak , keveset olvasni azokról, akik nem vándoroltak sehova. Ez persze a negatívumok ismert pszichózisa: érdekesebb azokról beszélni, akikkel valami szabálytalan, rendellenes, netán bűnügyileg is üldözendő történik. De ezen az alapon valóban minden, megrögzött bűnöző izgalmasabb figura, mint egy 20 évig ugyanannál az őrháznál minden vonatot zászlóval köszöntő vasutas, akinek még csak egy fegyelmije sem volt, szemben a másik 20 évnyi börtönbüntetésével. És a határon kívülre adósságai elől szaladt komponista nyilván izgalmasabb beszédtéma lesz, mint egy kohász, aki fiatal korában megtelepedett valamelyik nagyolvasztó mellett, és a szakadatlan zajban, huzatban idő előtt megsüketülve, és leszázalékolva, szintén kikerült az életből, csak éppen itthon maradt. ENNEK a HŰSÉGNEK kell rangot adni. Tulajdonképpen van neki: a műhelyek legjava népe előtt mindig volt, van és lesz. De ki kell mondani ezt a rangot. A civil életben sajnos, nincsenek váll-lapok, illetve láthatatlanok. (Vagy hál’istennek, ha valaki nem szereti az uniformizáltságot.) De ezekre a nem látható válllapokra mégis fel kellene tűzni a hűség csillagait. Baktai Ferenc