Népszava, 1972. február (100. évfolyam, 26–50. sz.)

1972-02-03 / 28. szám

975. február­i N­É­P­S­ZAVA Körkép három kerületből... Találékonysággal főbb óvoda A levelet egy zuglói gépkocsivezető írta: „... 1971 őszén, harmad­szori kísérlet után, ismét csak nem vették fel az óvodába a kisfiamat, pe­dig 1972-ben iskolába megy.’ A levélíró Tomkovics László keresete 2100 fo­rint, ebből él négytagú családja. Két kiskorú gyermeke van, feleségé­nek az óvodáskorú kisfiú miatt kellett otthagynia a munkahelyét. Az asszony bizalmatlanul fogadott. Szeptemberben 30 ezer gyereket utasítottak el helyhiány miatt az óvo­dákból. A KNEB legutób­bi vizsgálata szerint or­szágosan az óvodáskorú gyermekeknek mintegy a felét nem veszik fel és a kiskeresetűek, a többgyer­mekesek és a fizikai mun­kát végzők gyermekei re­kednek ki nagyobb szám­ban az óvodákból. Budapesten­­ a legtöbb elutasított óvodáskorú a XVIII. kerületben van. Dr. Takács Árpád, a ta­nács oktatási osztályveze­tője mondja: — Hiába gyarapodtak a férőhelyek, az igények is tovább nőttek. Lőrincen évenként 1400—1600 cse­csemő születik, s három év távlatában évente át­lagosan 150-nél több gye­rek jelentkezik az­­ óvo­dákba.. Pár éve még 600 volt az elutasítottak szá­ma, az idén a megnyitott két új, 100 férőhelyes óvoda ellenére — már ezer, így is 100 helyre a korábbi 127 helyett már 129 gyereket vettünk fel. A KISZ-lakótelep első­szülöttei hovatovább már iskoláskorúak, de még nincs saját óvodája a te­lepnek: egy másik körzet, a Szélmalom utcai óvo­dájával segíti ki őket. De ott is a 135 felvételt kérő közül csak 22-t tudtak elhelyezni. — Lőrinc üzemei a ko­rábbi híradások szerint az elsők között ajánlottak fel jelentős anyagi hozzá­járulást a tanács óvoda­építéséhez. Hogyan reali­zálódnak ezek? — Üzemeink 14 millió üzemmel láthatólag már nem érdekelte őt­­ az az üzenet, amelyet a­ kerü­let óvodai felügyelőjétől hoztam: még egyszer fe­lülvizsgálják kérelmét. — Minek most már? — mondta. — A kisfiam már úgyis mindjárt isko­lás lesz. Tomkovicsné már elfá­sult a három évi várako­zásban. Mások azonban óriási energiával szervez­nek, úgyintéznek,­­hogyan lehet gyereküknek helyet biztosítani az óvodában, forintot ajánlottak fel óvodaépítésre. Jelentős segítség ez és teljesítésé­ben nincs is semmi hiba: már valamennyi vállalat befizette a vállalt össze­get. A problémát más okozza. Sem ezzel, sem a fővárosi segítséggel bő­vült anyagi forrásaink nem elegendőek a negye­dik ötéves tervre elő­irányzott 1150 új óvodai férőhely létesítéséhez, hol­ott a fedezetet erre már egyszer biztosítottuk. Idő­közben ugyanis az építő­anyagárak fele­yelkedtek. — Belenyugodtak a fé­rőhelyek csökkenésébe? — VB-ülés elé vittük a problémát. Az elnök meg­bízást adott több osztály­nak is: keressünk olcsóbb megoldásokat, de az 1150 férőhelyről nem mondha­tunk le. Azóta már az igazgatási osztály vezető­je jelentette a VB-nek, hogy egyedülálló idős em­berek elhalálozása után úgynevezett „szállományi örökségként” a tanácsra maradó lakásokat kevés költséggel renoválni le­hetne, az óvodák szolgá­lati lakásaiban élők szá­mára. A szolgálati laká­sokban pedig szintén kis ráfordítással, egy terem kialakításával legalább 25 új férőhelyet kaphatunk. A lebontásra ítélt tégla­gyár területén is talál­tunk kevés költséggel óvo­dává alakítható épületet. Az egyik pedagógusnőnk tervezőmérnök férje pedig társadalmi munkában igen szép és jó tervet készített a pestimrei korszerűtlen­né vált iskola óvodává való alakítására. A válla­latok és a kerületi mun­kásőrök kétkezi munkái Kőbányán az elutasí­tottak száma ugyan keve­sebb, mint Lőrincen, de az elutasítottak 80 száza­léka fellebbezett, vala­mennyien nagyon jogo­san. • Mihályi Sándor, a X. kerületi tanács oktatási osztályának vezetője mondja: — Azokban a napokban egyetlen délelőtt 40—50 asszony keresett fel; na­gyon nehéz volt megma­gyarázni mindegyiknek ugyanazt. Pedig itt sincs baj a tenniakarással, sőt. •Valamennyi kerület kö­zül Kőbánya üzemei aján­lották fel a legmagasabb összegű hozzájárulást, s az 1972-re felajánlott összeg felét — 10 millió forintot — már az első két hét­ben befizették. Sikerült kiharcolnunk, hogy a Ko­lozsvári utcában a kihasz­nálatlan bölcsödét átala­kítsuk óvodává. Az épí­tők 10 hetes rekordidő Zuglóban is hatszáz kö­rüli a szeptemberi eluta­sítottak száma — például 300 olyan édesanyát kel­lett váratni egy évig, aki­­knek letelt a gondozási szabadsága — mégis az országban itt a legjobb a felvételi arány: a jelent­kezettek 76 százalékát fel­vették. Végvári József osztály­­vezető és Szirt Miklósné óvodai felügyelő a XIV. kerületi tanács oktatási osztályán a kerületi óvo­dagondokról készült vb­­anyagot mutatja. Érde­mes elidőzni a tábláza­toknál. A felvett gyermekek közül: Fizikai dolgozó szülök gyermeke .77% Egyedülálló anya gyermeke 9% Gyermekgondozási se­gélyről visszatérők gyermeke 27% Az elutasítottak közül: Fizikai dolgozó szülők gyermeke 38%/0 Egyedülálló anya gyermeke 7% Gyermekgondozási se­gélyről visszatérő ■ anyák gyermeke 0*/t is felajánlottak. 1973 őszé­re ebből már 600 új férő­helyet át is adunk. alatt elkészültek. (Az Építőipari Ktsz elnöke ta­nácstagunk.) Majd az óvó­nők, férjeik és a szülők szilveszterüket, az újév napját és az azt követő vasárnapot áldozták arra, hogy kitakarítsák a ja­nuár 3-i megnyitásra az épületet. Három új óvoda is épül a kerületben, illetve a meglevőket bővítik. Több új létesítmény már el is készült az elmúlt időszak­ban. De egyre nagyobb gondjuk az óvónőhiány. — Több szakképzetlen óvónőnk jelentkezett az óvónőképzőbe, de 25 szá­zalékukat — véleményem szerint vitatható kifogás­sal, tekintve a súlyos helyzetet — elutasították. Az elutasítás indokai pél­dául: „Az s betű helyte­len kiejtése, nem megfe­lelő­­muzikalitás stb.” Nos, nekünk, az elutasítottak­­ra, szakképzetlenül is szükségünk van. Noha a felvettek java­része munkásszülők gyer­meke, az elutasítottak aránya is azok között a legmagasabb, 1 — 450 új férőhelyet lé­tesítünk a IV. ötéves terv­ben a tanács önerejéből és az üzemek segítségé­vel, az utóbbiak hatmillió forintot ajánlottak fel — mondja Ungvári József. — Ezen felül, járulékos beruházásból új lakótele­peink 1000 óvodai férő­­hellyel gyarapodnak, így is évente 500—600 eluta­­sítottra kell számolnunk a jövőben is. ... A zuglói példa kü­lönösen, de a többi is, arra int, hogy tovább kell fokozni az erőfeszí­téseket. Az eddigi erőfe­szítések csak a szinttar­tásra elegendőek. Tehát nem elégedhetünk meg a kezdeti sikerekkel — újabb és újabb lehetősé­geket, forrásokat kell fel­kutatni. Légrády Eszter Olcsó megoldásokat keresnek Képzésre nem alkalmasak? Csak szinttartásra elegendő ­ Az öregasszony kalap­ján gyorsabban rezegnek a tollak. Régi idők mozi­jából való a fazon, a nya­kába vetett rókagallér­nak naftalinszaga van. — Öt deka parizert ké­rek! Szemét nem emeli az eladó arcára. Az emberek furcsa ré­vületben merednek a pultra. Az üveg mögött libasült, sült disznócsülök, sajtok, saláták, majoné­­zes krumpli. Fölöttük főtt virsli illata leng. A világ valamennyi megol­datlan nagy kérdéséből egyetlenegy ül ki az ár­Gyorsan szalad az el­adó tolla a blokkokon, amíg átnyújtja, egy pilla­natra, egy remek, jóleső pillanatra rátámaszkodik a pultra. Odahaza fél öt­kor csörgött a vekker. Fél hatra imbolygott be vele a villamos Zuglóból, háromnegyed hatkor — kint még mindig­­ sötét van. *a Körút «párájában kísértetiesen suhannak el a hajnali járatok — már a pult mögött áll, kirakja az árut. Hatkor nyit a Cse­mege Áruház. — A vásárlók kora reg­geli rohama rövid és erő­szakos. Kapkodva esznek, idegesen gyűrik a csoma­got a táskába. Ilyenkor főleg a sajtok kelnek. Később ritkul a nép, a cokra, amelyiket válasz­­tsam? Percek alatt rom­­badőlnek az előzetes ter­vek. Elborítja a vevőket az étvágy mindent el­söprő lavinája. — Húsz deka francia salátát! — Egy rántott halat. Közepes nagyságú legyen, a frissebb sütésből, rózsa­színű legyen a prézli raj­ta. Zsemlét is kérek hoz­zá! — Tíz deka trappistát­ délelőtt az üzemi bevá­sárlóké, főleg hidegkony­hai készítményeket visz­nek. Délután növekszik a tömeg. Öt után a nőké a terep. Idegesek. Halat, sülteket, nagy adag salá­tákat cipelnek haza. Hátam mögött a polco­kon megbontatlan a sor. Egri Bikavér, Muskotály, Debrői Hárslevelű, Va­dászáldomás, Badacsonyi Szürkebarát, olvasom a címkéket kapásból. A pult végére támaszkodom, a számtalan ládát, targon­cát, nyüzsgő belső életet rejtő ajtóhoz közel, szün­telen félreállva a süte­ménnyel, szendviccsel, hú­sokkal zsúfolt kézikocsik elől. Pacalmáson mindig bol­tosért játszottam, mindig eladó akartam lenni. Ér­dekesek az emberek, min­den vásárló másféle. In­nen, a pult másik oldalá­ról rögtön fel kell ismer­ni őket. Van, aki otthon elhatározta, hogy mit akar vásárolni. Ha nincs, amit szeretne, pontosan tudni kell, mit ajánlha­tok helyette. Van, aki el­várja, hogy segítsek, a másik imád nézelődni, tehernek érzi a közbe­szólást. Akad, aki durva, kötekedő, öten állnak előtte, de azonnal har­sogja, mit is akar venni. — Hogy milyenek a ve­vők? Sokfélék. Kevés a törzsvendég, de tizenkét éve vagyok itt és a kör­nyékbelieket már isme­rem. Sokan a­ nevemen szólítanak. Hogy van Manyika? Mi újság, Ma­nyi néni? Hálásak egy­­egy kedves szóért, egy mosolyért. Sokan azonban az egész napi fáradságot itt vezetik le.— A tál imbolyogva eresz­kedik a pultra. A kislány kihúzza alóla a karját és feltekint. — Háromféle vásárló van, így tanultam az is­kolában. „Kis vevő”, „nagy vevő” és „gyermek vevő”. — Ki a kis vevő? Hamar megkapjuk, mi az, itt nem szolgálnak ki? Az agyam tele van kíván­ságokkal, számokkal. Fej­ben­­számolok, alighanem jobban megy, mint más­nak papíron. Szemben a lengőajtó huzatot kavar. Percenként nyitja, csukja valaki. Va­laki, aki éhes, szomjas, valaki, aki finom vacso­rát gondolt ki munka közben otthonának aszta­lára. — A lábam ,kivan Most rendeltem gyógyci­­pőt. Hosszú a pult, csak ketten vagyunk rá a kol­léganőmmel. Néha ka­punk egy tanulót, vele is foglalkozni kell, tanítani. Mi tart­juk rendben a por­tálunkat. Néha segítek a többieknek. — Az öregek, a nyug­díjasok. Akik öt deka parizert, tíz deka sajtot kérnek és rászólnak az eladóra, ne legyen több! Akik szo­rongva nyi­togatják megkopott erszényt, sze­mükhöz közel emelve szá­molgatják a forintokat. A nagy vevők a felnőt­tek, akik feltétlenül a vá­­sárlók többségét alkot­ják. A gyermek­­­vevőkre — így van leírva a kis­lány tankönyvében — nem szabad fosózni a szalámivéget, a hús kö­­vérjét, a gyönge árut Hisz nem tud tiltakozni. .. . Mire az ő kalapján is tollak lesznek, megta­nul. Jakab Ágnes Fénykép a pult mögül Hajnali ötkor Érdekesek az emberek — Persze, azért szeret — Szeretem ezt a szék­iem — mondja az eladó­­mat. Gyerekkoromban­ ­ sóta­ a legjobb vevőnk . Csakugyan „kiveszett“? R­égóta nem látott barátokkal, kor- és sorstársakkal hozott össze a napokban a szerencse. Amint az ilyen véletlen összetalálkozásoknál len­ni szokott, az örömujjongást mindjárt követte a restelkedés: „Azért mégiscsak szomorú, hogy amióta így szétszóród­tunk, ennyire nem törődünk egymás­sal.” De hát miért is? Kényelembe he­lyezkedett a társaság, most már jöhet­tek a magyarázatok: „Bizony, bizony, a munka,­a család.” Valaki hozzáfűzte: „No, meg mindenekelőtt ezek az idők.” Érzitek ti is a­­változást? Valahogyan befelé fordultak a­z emberek. Mindin­kább kivész az a régi jó közösségi ér­zés.” Heves, egyetértő fejbólogatások fo­gadták a legtetszetősebbnek tűnő ön­igazolást. Ki-ki a maga környezetéből, tapasztalataiból vett példákkal bizony­gatta, hogy igenis manapság a legtöb­ben csak a saját pecsenyéjüket sütöge­tik, egyre kevésbé érdeklődnek a sző­kébb, meg a nagyobb közösségek dol­gai iránt. Fokozatosan belehevültünk a „korszellem” ostorozásába, s a végén már szentül hittük is, amit eleinte ké­nyelmes alibiként hajtogattunk. Abban a meggyőződésben oszlott fel a gyüle­kezet, hogy hiába, így van ez: megla­zultak az egyént a közösséghez fűző szálak, „atomizálódik’’ a mi társadal­munk is. (Gondolom, a magunkfajta középkorúak sok-sok eszmecseréje vég­ződik hasonló következtetésekkel.) N­éhány nap kell hozzá, amíg az ilyen beszélgetés után a részvevők bevallják önmaguknak, hogy osto­baságokat hordtak össze. Ma már tu­dom, hogy mi is komolytalanul közelí­tettünk ehhez a rendkívül komoly és kényes kérdéshez. Mondhatnám, kissé kótyagosan vitáztunk, helyesebben ér­tettünk egyet. Nem alkoholtól mámoro­­sodtunk meg, hanem egykori fiatalsá­gunk megszépült, kitisztult emlékeinek fűszeres forralt korától. A mi „hősko­runktól”, amely sok tekintetben való­ban hősi volt, valóban áldozatos rész­vételt követelt az egyéntől. Falujárást, agitációt, „munkahőstetteket”, áttanult éjszakákat, kiállást mindig, minden helyzetben. És megkívánta bizony az egyéniség feladását is, az utóbbit gyakran felesle­gesen. Például a pihenés rövid szaká­ban, az üdülőben, amikor a szívünknek legkedvesebb időtöltésről is le kellett mondanunk, ha a kultúra felelős műsort szervezett, éneklésre biztatva a botfülű professzort, dobogóra erőltetve a dara­bos, piruló, zavarában dadogó vasöntőt. A munkahelyen, legyen az üzem vagy­ tudományos intézet, „benne­­ kellett len­ni” mindenben, amire kiszemeltek ben­nünket, gyakran kedvünkkel, lehetősé­geinkkel homlokegyenest — az erőnkön felüli békekölcsönjegyzéstől a csasz­­tuskabrigádnak való rigmusfaragásig —, mert különben ránk sütötték a bé­lyeget, amit legszégyellnivalóbbnak tar­tottunk: „Hiányzik­­belőle a közösségi érzés.” Nevetséges? Hát hogyne. Mégis, sors­társaim és nálam idősebbek, ébredjünk rá; gyakran ma is ugyanilyen nézőpont­ból, békaperspektívából bélyegezzük meg társadalmunkat, amikor a magán­élet szféráiból közelítve, felületes kül­sőségekből ítélve, elavult értékmércét alkalmazva kevesell­­­ük az­­összetartó szálakat. Az lenne ma is a fontos, hogy együvé tartozó emberek összejárnak-e,­ közösen töltik-e szabad idejüket, s mennyire látványosan „törődnek” egy­más dolgaival? Ez alighanem lényegte­len a társadalom szempontjából. Sőt, még az a minduntalan hangoztatott, faj­súlyosabb érvelés sem helytálló, amely a csak maguknak kaparó ügyeskedők, harácsolok, meg a semmiféle közösség­ben tartósan megmaradni nem tudó vándormadarak jelenlétéből szűr le drá­mai következtetéseket a társadalom egé­szére. V­annak közösségellenes harácsolok, vándormadarak, vannak közöm­bös, csigaházba húzódó kispolgá­rok. Ilyen vagy olyan formában, töb­ben vagy kevesebben — tulajdonkép­pen nem érdekes — megvoltak az öt­venes években is. Akkor, amikor vi­szont még nem voltak ebben az ország­ban százezerszámra szocialista brigád­tagok, s éppen hogy csak akadtak szö­vetkezeti, tehát óhatatlanul közösségi kötelékben élő parasztok. Olyanok, akik ma százezerszámra vannak ... S a fejlő­dést, azt hiszem, mégiscsak ez, elsősor­ban és mindenekelőtt ez határozza meg. Különösen ha meggondoljuk: a társa­dalomnak az a hasznos, hogy ki-ki a munkahelyén legyen közösségi lény, ott ismerje fel az érdekek összefüggéseiből, eredő kötelességeit. És­ eszerint csele­kedjen, napról napra. Ennek a cikknek nem lehet a felada­ta, hogy bizonygassa, milyen eredmé­nyes iskolája a szocialista brigádmoz­galom, meg a mezőgazdasági termelő­szövetkezet a helyesen értelmezett kö­zösségi életnek, a közösségi gondolko­dásnak. Egyébként ma már ezt talán fe­lesleges bizonyítani, a példákat pedig — amelyek esetenként arra is mutatnak, hogy a gyári, szövetkezeti kollektívák érdeklődése, hatóköre mindinkább túl­terjed a szűkebb munkahelyen, különö­sen akkor, ha bajba jutott családok vár­nak segítségre, vagy a lakóterületen akad tennivaló­t naponta villantja fel az élet, mutatja be a sajtó, a televízió, visszhangozza a rádió. Ezek szerint nincs semmi kívánni­való, minden Rendben van akkor, ha a felület helyett a lényeget vizsgáljuk, idejét múlt külsőségek számonkérése helyett? Nem, a dolog azért mégsem ilyen egyszerű. Ami ma nagyon nagy eredménynek, örömteli változásnak, tű­nik az egy-két évtizeddel ezelőtti hely­zethez képest, az kevés lesz holnap. S ebből a felismerésből fakad a jogos hiányérzet! Tulajdonképpen már a je­len is új, magasabb igényeket támaszt Csak egyetlen példát, csupán érintőle­gesen­ bonyolultabbá váltak az érde­kek, nehezebb közöttük eligazodni, rá­adásul élesebben ütköznek, mint koráb­ban. Ilyen körülmények között lehet-e igazán korszerű, társadalmilag is ki­emelkedő az a közösség — dolgozzon bármilyen jól, áldozatkészen, tagjait fűzzék össze a legszorosabb szálak —, amelyik csak a saját felemelkedésének, anyagi gyarapodásának útját-módját keresi, nem mérlegelve tevékenységének külső hatását a nagyobb közösségekre, az egész országra? I­lyen kérdések, a közösségi érzés fo­kozásának, kiterjesztésének kérdé­sei foglalkoztatják a megújulóban levő, az imitt-amott még megmaradt formalitásokat végképp kinövő, azokat elvetni készülő szocialista brigádmoz­­­galmat is. És amennyire értelmetlen a közösségi érzés hiányát általában kifo­gásoló mindenfajta siránkozás, olyany­­nyira érdemes odafigyelni mindarra, ami a brigádokban, a falusi termelő­szövetkezetekben történik. Mert holnapunk, sorsunk ezekben a munkaközösségekben formálódik. Nem a beszélgetőasztalok mellett, a társaság­ban, a magánéletben. Miklós Dezső A Petőfi-híd és a déli vasúti összekötő híd között nagyarányú partfaljavítási mun­kák folynak a Duna pesti oldalán. A meglazult támfalat cementinjektálással erő­sítik, a foghíjas szakaszokat pedig több mint 400 köbméter faragott mészkőtömb­bel pótolják. A tartósan alacsony vízállás kedvez az építőknek (MTI Fotó : Csikós Gábor felvétele)

Next