Népszava, 1972. július (100. évfolyam, 153–178. sz.)
1972-07-29 / 177. szám
Csalog Zsolt ÉS IFJÚ TOLDI ESTÉJE — Engedélyezni fogják. Engedélyezni fogják! — Billegett hazafelé, kanyarogva az oroszlánszagú, hetedik kerületi utcácskákon, és ahogy próbálta összegezni magában az aznapi látás-futás részeredményeit, egyre inkább az volt a benyomása, hogy most, most talán mégis, most engedélyezni fogják. Csuda tudja miért éppen most, nyolc reménytelen hónap után, de hát úgy látszik, hogy most végre igen. Ezt meg kell beszélni valakivel , bement a Gyopárba. De senki ismerős. Megitta a sörét. Hátha jön valaki. Várt. Senki. Megivott még egy sört, be is sötétedett közben — senki. Megéhezett. Rájött, hogy dőreség lenne elverni a kevés zsebpénzt valami légyszaros kocsmai kajára, okosabb hazamenni. És ma nem leszek rosszkedvű, hiszen: ENGEDÉLYEZNI FOGJÁK! Gyerünk. Majd megdumáljuk Tündével. — Szia, mi van? — Szia. Majd mondom, Kaja? — Én már ettem a gyerekkel, van egy szardíniád, körözött, csécsi szalonna, retek. Csak azt hiszem, csináltam valami marhaságot, nem hoztam a szardíniához kulcsot. Azt hittem, ott van a borítópapír alatt, de nem volt ott, külön volt nyilván egy dobozban, külön kellett volna elvenni. Bevittem a rendes konzervnyitót, ott van a tálcán, próbáld meg azzal.. — Frászt, azzal nem lehet. Nincs mire támasszam, amibe beakaszszam, szóval a szardíniának nincsen pereme. — Jó, várjál, ne dühöngj. Elkérem Györgyéktől a csípőfogót. Kezdj el enni, rögtön hozom. Hozta. Miklós nekiállt a fogóval a szardíniának. Nem megy. Csak nyúzza, tépi, lecsúszik róla. Ekkora marhaságot! Végül leszakadt a rohadt bádogfül. — Na. Hát ezt itélhetjük. Holnap elviheted lakatoshoz, vagy tűzszerészhez. Rosszkedvűen ette a csécsi szalonnát. A nej bűnbánóan nézte, nem merte már vigasztalni sem. Miklós sem oldódott, azért is lassan és undorral evett. A jó istenit, az ember hazajön jókedvűen, tele optimizmussal és beszélhetnékkel, és akkor ilyen kis vacakságon kell megfenekleni! Megjegyzem, jellemző, és már legalább második eset, pont a szardíniakulccsal ! Keserűen rágta a csécsi szalonnát és közben olvasta a meg-, viselt dobozon a hottentotta nyelvű feliratokat: Sardines en aceite — Spanish Sardines in Oil (Salt added) — Sardines Espagnoles a Tuile — Spanische Sardinen in Oel — Sardine Spagnole all'olio — ingredient!: sardine, olio, sale — peso neto 125 g. — Legalább vidd a francba ezt a dobozt, hogy ne kelljen csécsi szalonna közben is ezt néznem! Nincsen tojás vagy valami? — Jaj istenem, de szamár vagyok, hát persze hogy van tojás! Van két tojás, várj, megsütöm, ne edd azt a vacakot! — és elrohant Tünde a fületlen szardíniával. Később, a rántottétól megenyhülve, eldobta magát Miklós a fekete műbőr fotelbe, és rövid negyedórás önfegyelmezéssel visszafordítva elszaladt hangulatát, teát szürcsölve, mellőzve a tévé bekapcsolását, mégis hozzákezdett: — Na hát akkor figyelsz végre egy kicsit? Mindenféle van. Ezért borított úgy ki az a szardínia, mert most semmi kedvem ilyenmarhaságokon mérgelődni, egészen más köt le!Szóval. Bejártam háromszor a várost. Voltam mindenütt. És ezúttal úgy látszik, hogy nem feleslegesen Tünde, majdnem biztosra mondhatom. Engedélyezni fogják a malomkövet Tünde — ha minden jól megy, szeptemberben vagy októberben repülhet a malomkő. — Miklós!!! Emlékszel, hogy én megmondtam?! Én tudtam, Miklós! Istenem! — Csésest, felébred a gyerek, halkabban! Igen, mondtad. Persze. Csókok. Könnyek. Szorító ölelés — teás csésze közben lerakva a könyvespolc szélére. — Nyugi, kisöreg, no. No. Hát persze, tudod, azért sok minden lesz még addig, még hónapok, rengeteg rohangászás, levél, vita a vaskalapos süketekkel, mit tudom mi, de annyi mindenképpen bizonyos, hogy most valami megváltozott. Teljesen kézzelfoghatóan megváltozott! Más a levegő. Baktai elvtársunknak a köszönésére sem lehet ráismerni, mintha kicserélték volna. Jelinszkivel kerek fél órát tárgyaltam, már csupa részletkérdésről. Én tulajdonképpen nem is tudom, hogy honnan ez a változás. Lehet, hogy csak a személyi konfiguráció változott? Mit tudom én, én ehhez nemm értek, de nem is érdekes. Lényeg a lényeg. Tudod hol tartunk, kisöreg? Ott tartunk, hogy ma nekiálltam megfelelő követ keresni! Igen. Hát ez sem lesz egyszerű, ebben a rohadt városban minden hiánycikk, de ha már egyszer ott vagyunk, hogy csakugyan ez az egyetlen "probléma! — És részletesen reprodukálta a megindult netnek a nap valamennyi tárgyalását. — Tudod, legyünk reálisak. Az elképzelés józan és stabil. Nem valamiféle bombasztikus agyrém — nem akarok én, mit tudom én, kettészelni egy mit tudom mit, egy cseh vitézt, vagy mi a frászkarika — nem. Ez szolid, reális, de ugyanakkor komoly, jelentős dolog. És végtére ezt odafent is megértik egyszer már. De Tünde nem érzett most hajlamot a józanságra, csak a líráját fogta fel a szituációnak és megállíthatatlan örömkönnyes fátyola mögül nézte Miklóst. Igazi férfi, igazi kemény ember. Aki nem hagyja magát. Majdnem hét évvel a gerendás útmutatás után (akkor az nagy dolog volt, az újságok is hozták), és kerek nyolc hónappal az első ötletszikra után is töretlen szívóssággal tud még verekedni. Férfi. Meg sem látszanak még rajta az évek, pompás fizikum (Lukács uszoda, medicinroller), és ahogy most itt ül, tervez és magyaráz: az igazi szép férfi. Tünde nem is kísérletezett a realizmussal, nem akart higgadt lenni — boldog volt. A bonyodalmas történetre, Jelinszki, Katymár, Bogár és Bársony elvtársak intrikáira alig is tudott figyelni. Csak erre a cseh vitéz-dologra nyílt ki egy kicsit a füle. Ezen az estén azonban (kicsit még a szardínia-sztory árnyékában) még nem hozta újra szóba. / Sípos Gyula AZ A NYÁR Hát az a nyár már semmi? Semmi már az a nyár? Végzek én kétszer ennyi munkát, ha nem muszáj. Ha nincs mögöttem őr, ha nincs fölöttem óra, ha csak úgy, kedvemből, nem időre, nem szóra, nem parancsra, nem pénzre, csak úgy általában, magam se veszem észre, hogy tél van-e, vagy nyár van, végzek én százszor ennyit, ezerszer, jókedvemben, az a nyár, ha virág nyit, és gazdagabban, szebben, a fű növeli zöldjét, végignézek a nyárban, valami ma is történt és ezt itt én csináltam. Erdélyi József ÁGYAK Volt nekem ágyam jó is, rossz is több ágyam is, nem egy vagy kettő: rengő bölcső, kemencepadka, dagasztószék, dagasztóteknő; nagyapám vén juhászbundája, aludhattam min egyedül, fülembe ezüst altatódalt míg házilücsök hegedül: lövészteknő és lövészárok, teltem hol tetűvel tele; békében szúrós búzatarló, kalangyok és kazlak töve: ágyam, melyből kitekergődző rézkígyó volt a rézrugó, kitört-betört ablakon át hol befújt a szél, bevert a hó, volt ágyam híd és kapu alja, s volt ördögárokparti rét, párom ropogó kartonszoknyás menyecske, kimenős cseléd — volt nekem ágyam, s lesz is végig, leszek az utolsóval egy: legjobb ágyvelő a halál, a legnagyobb, isteni kegy ... Demény Ottó A papír igézetében Nap mint nap ismételgetek egy banális játékot most már több mint két évtizede. Ha beülök egy vendéglőbe vagy presszóba, s fizetés után az asztalon marad a számolócédula, kézbe veszem és elkezdem hajtogatni. Előbb csákó lesz belőle, majd hajó, s ha a papír engedelmes, még egyet hajtok rajta, s már készen is van gyermekkorom egyik első szenzációja, a két végén viszszahajló orrú gondola, amit akkor csak úgy hívtunk — sátoros hajó. Apám tanított erre a játékra, s ma is mindig elcsodálkozom azon, hogy a második hajtogatás műveletét milyen kevesen ismerik. Csónakot mindenki tud csinálni, de a gondola az én trükköm, mondhatnám így is: apai örökségem. Hová megy az én hajóm? A maiak, sajnos, majdnem minden esetben a szemétbe. Ott hagyom őket az asztalon, vagy a hamutartóban; jön a pincér, s a hamuval együtt ráborítja azokat a tálcára és elviszi. Nagy néha ugyan előfordul, hogy van az asztalnál egy gyerek, vagy egy nő, akinek megtetszik a játék, s elralva a retiküljébe. Ilyenkor boldog vagyok — nem játszottam hiába! Bezzeg azok a gyermekkori hajók tovább éltek. A képzeletben, s valóságosan is. Sorba raktam őket az asztalon és vártam. Eső esett, utána újból kisütött a nap, az udvar, az utca teli lett tócsákkal, azok ringatták tovább a hajóimat. • Máskor kiosztottam őket a barátaim között és lementünk a patakra. A pallóhídra guggoltunk, hajóinkat a vízre tettük, s adott jelre eleresztettük azokat. Vitte őket a lassú sodrás, mi meg ballagtunk a parton, s az nyert, akinek a hajója előbb ért oda a másik hídhoz. Szintén gyermekkori kép, átbaktatott a szomszédból Graff bácsiba viceházmeser és meglátta a hajóimat: — Ezeket te csináltad? — Én hát! — No, ez derék — mondta Graff bácsi és leült mellém az asztalhoz. — Hát, krampuszt tudsz-e csinálni? Mert ha nem, akkor megtanítalak rá. Csodálkozva néztem, hogy mit művelt. Sarkára hajtotta a papírt egyszer, kétszer, tízszer, míg csak ki nem alakult keze alól a hegyes gatyájú kis ördög, de még nem volt kész egészen. Külön kellett megcsinálni a fejét — sok-sok hajtogatással, s végül egy résen belefújni, hogy kikerekedjék, s égnek meredjenek hegyes szarvai. — Na, ugye? — mondta diadallal —, szakasztott olyan, mint egy igazi krampusz! Ha rossz leszel, elvisz és megnadrágol. Napokig gyakoroltam az ördöggyártás mesterségét, míg végül sikerült megcsinálnom az elsőt, s az időtől kezdve ez lett egyik legkedvesebb szórakozásom. Tudományomat bemutattam iskolatársaimnak is , óriási sikerem lett vele. Szövetséget kötöttem hát a papírral, hogy életre szóló játékot űzzek vele — ahogy éveim teltek — mind magasabb szinten. Elhagytam görnyedt testtartásomat, nem hajoltam már a tócsák fölé. Magasba vágytam, s az égnek szóló első üzeneteim a repülők voltak. Hajtogatni kellett azokat is; a technika a hajók építéséhez volt hasonlatos, csak a cél változott, s több volt a variációs lehetőség. Repülőim szárnyát szabályozni lehetett, törzsüket ravaszul karcsúbbá, vagy éppen szélesebbé tenni. A szárnytő mögött ujjaim közé csippentettem a kis jószágokat, s éles mozdulattal hajítottam föl őket a levegőbe. A kezdeti gyors iram után méltóságteljes, lassú siklórepülésben tértek vissza a földre, vagy akadtak fönn a fák, bokrok ágbogai között, mígnem egy napon újdonsült barátom, Sarkadi Pista rám nem förmedt. — Nem unod meg ezt az együgyű szórakozást? — Nem unom!... a gépeim nagyon szépen repülnek. — Szépen, szépen! De meddig és hová? Építsünk sárkányt, ami magasba száll és a mozgását a földről lehet irányítani. — Te tudod, hogyan kell sárkányt építeni? — kérdeztem tőle. — Tudom hát! — felelte — csak gyere velem! Elmentünk az udvar végébe, ahol a szerszámosszín oldalához támasztva találtunk néhány kéve tavalyi nádat. Kiválasztottunk belőlük három gyönyörű szálat, azokból lett a sárkány törzse. Újságpapír is akadt, amit lisztből készült csirizzel ragasztottunk össze, s délutánra már készen is volt életem első — igaz, hogy csak közös — sárkánya. Hatszögletűre készült, duplán sodrott kenderzsinegből volt a kantárja, kétméteres farkát újságpapír szeletekből raktuk össze. Megtaláltuk a nagy gombolyag zsineget is, amivel anyám a nyári befőttes üvegeket szokta lekötni. Ágat vágtunk, a zsineget ügyesen fölorsóztuk, s már indulhattunk ki a rétre. Mire odaértünk, hozzánk csatlakozott a környék minden ráérő gyereke, mert ők is tanúi akartak lenni a röptetésnek. — Falsulnifog ez a sárkány, mert a kantár szárai nem egyformák — mondta irigykedve Szarka Árpi. Sarkadi Pista rá se nézett, hozzám intézte a szót. — Te csak indulj meg vele egyenesen, én meg tartom a zsineget. Tudta, miért rendelkezik így. Mert a sárkányba belekapott a szél, megemelte, s attól kezdve az volt az úr, akinek kezében ott maradt az orsó. De nem bántam. Pár perc múlva a sárkány, a mi sárkányunk már olyan magasan volt, hogy a játszóteret szegélyező nyárfák sora csak halvány dekorációja lehetett a mutatványnak. Mikor a zsineg elfogyott az orsóról, a sárkány megállt a magasban, mint egy égitest. Boldogan mentem haza azon az estén, s lelkesen meséltem a diadalról. Szüleim jó akaratú mosolylyal fogadták lerendezésemet, csak a nővérem vonogatta a vállát. .— Sárkány? Az is valami? Titokzatos mosollyal húzott elő egy hatalmas, barna papírtasakot a könyvei közül: — Ezt nézd meg! Kartonlapok voltak a halakban; némelyiken egy-egy arányosan megrajzolt babafigura, a többin meg mindenféle öltözékek. — Hát ez meg mi? — kérdeztem tettetett lenézéssel. Nővérem rám nézett, de nem válaszolt. Elővette az ollót és nyírni kezdte a kartonokat. Előbb a babákat vágta ki, s a talpuk alá hajlított papírszeletkékre állította őket, majd a jelmezekre került sor. Vacsoraidőre az asztal teli lett különböző népviseletekbe öltöztetett .Színes babákkal. Nem tetszett különösebben a játék. Lánymulatságnak néztem, s csak később jöttem rá, hogy ragasztással, fűzéssel, különböző merevítő eszközök beiktatásával egy egész álomvilágot lehetett varázsolni a konyhaasztalra. Az akkori gyermeklapok — csakúgy mint a maiak — tele voltak kivágható ábrákkal, állatokkal, épületekkel, járművekkel; némelyiküket dimenzionálni is lehetett, s a játék megtelt élettel, valósággal. A dolog valahogy mégis érdektelenségbe fulladt volna, ha egy napon nem érkeznek mutatványosok a faluba. Apró sátrat eszkábáltak össze a piactér sarkán, s húsz fillér volt a belépő. Akkor láttam életemben először marionettjátékot. Negyven-ötven centis papírbabák táncoltak a mintegy másfél méternyi nagyságú színpadon, s én jól megfigyeltem, hogy felülről, zsinórral mozgatják őket a láthatatlan kezek. Megcsináltam hát én is a magam marionettszínházát egy Delka feliratú cipődoboz felhasználásával, s színpadát betelepítettem valóságos életem és fantáziám szögletesen mozgó alakjaival. Produkcióim csúcsa Toldi Miklós volt, aki vaskezének szorításával térdre kényszerítette a cseh bajnokot, Holubárt, majd peckesen evezett vissza zöld papírladikjában a budai partra. Később eljutva előbb csak a kisváros, majd Budapest kőszínházaiba is, újra láthattam a papír csodáit, amint már a valóságos nagyságuk képzetét keltve a reflektorok fényében lepték be a színpadot, hogy keretet szolgáltassanak az ember legnemesebb játékaihoz. Erdők, fák, bokrok, sziklák és folyópartok formálódtak papírból, hogy a természet jelképeivé válva, közrefogják Peer Gyntöt és Raszanyát, Solvejget és a Gomböntőt. Balkon épült papírból Júliának, s bálterem, ahol az operett primadonnái zengtek érzelmes, de szerencsére NÉPSZAVA 1972. Július 89