Népszava, 1972. július (100. évfolyam, 153–178. sz.)

1972-07-29 / 177. szám

Csalog Zsolt ÉS IFJÚ TOLDI ESTÉJE — Engedélyezni fogják. Engedé­lyezni fogják! — Billegett hazafelé, kanyarogva az oroszlánszagú, hete­dik kerületi utcácskákon, és ahogy próbálta összegezni magában az az­napi látás-futás részeredményeit, egyre inkább az volt a benyomása, hogy most, most talán mégis, most engedélyezni fogják. Csuda tudja miért éppen most, nyolc reményte­len hónap után, de hát úgy látszik, hogy most végre igen. Ezt meg kell beszélni valakivel , bement a Gyopárba. De senki ismerős. Meg­itta a sörét. Hátha jön valaki. Várt. Senki. Megivott még egy sört, be is sötétedett közben — senki. Megéhe­zett. Rájött, hogy dőreség lenne el­verni a kevés zsebpénzt valami légyszaros kocsmai kajára, okosabb hazamenni. És ma nem leszek rossz­kedvű, hiszen: ENGEDÉLYEZNI FOGJÁK! Gyerünk. Majd megdu­máljuk Tündével. — Szia, mi van? — Szia. Majd mondom, Kaja? — Én már ettem a gyerekkel, van egy szardíniád, körözött, csécsi sza­lonna, retek. Csak azt hiszem, csi­náltam valami marhaságot, nem hoztam a szardíniához kulcsot. Azt hittem, ott van a borítópapír alatt, de nem volt ott, külön volt nyilván egy dobozban, külön kellett volna elvenni. Bevittem a rendes konzerv­­nyitót, ott van a tálcán, próbáld meg azzal.. — Frászt, azzal nem lehet. Nincs mire támasszam, amibe beakasz­­szam, szóval a szardíniának nincsen pereme. — Jó, várjál, ne dühöngj. Elkérem Györgyéktől a csípőfogót. Kezdj el enni, rögtön hozom. Hozta. Miklós nekiállt a fogóval a szardíniának. Nem megy. Csak nyúzza, tépi, lecsúszik róla. Ekkora marhaságot! Végül leszakadt a ro­hadt bádogfül. — Na. Hát ezt itél­­hetjük. Holnap elviheted lakatoshoz, vagy tűzszerészhez. Rosszkedvűen ette a csécsi sza­lonnát. A nej bűnbánóan nézte, nem merte már vigasztalni sem. Miklós sem oldódott, azért is lassan és un­dorral evett. A jó istenit, az ember hazajön jókedvűen, tele optimizmus­sal és beszélhetnékkel, és akkor ilyen kis vacakságon kell megfenekleni! Megjegyzem, jellemző, és már leg­alább második eset, pont a szardínia­­kulccsal ! Keserűen rágta a csécsi szalonnát és közben olvasta a meg-, viselt dobozon a hottentotta nyelvű feliratokat: Sardines en aceite — Spanish Sardines in Oil (Salt added) —­ Sardines Espagnoles a Tuile — Spanische Sardinen in Oel — Sar­dine Spagnole all'olio — ingredient!: sardine, olio, sale — peso neto 125 g. — Legalább vidd a francba ezt a dobozt, hogy ne kelljen csécsi sza­lonna közben is ezt néznem! Nincsen tojás vagy valami? — Jaj istenem, de szamár vagyok, hát persze hogy van tojás! Van két tojás, várj, megsütöm, ne edd azt a vacakot! — és elrohant Tünde a fü­­letlen szardíniával. Később, a rántottétól megenyhül­ve, eldobta magát Miklós a fekete műbőr fotelbe, és rövid negyedórás önfegyelmezéssel visszafordítva el­szaladt hangulatát, teát szürcsölve, mellőzve a tévé bekapcsolását, mégis hozzákezdett: — Na hát akkor figyelsz végre egy kicsit? Mindenféle van. Ezért borí­tott úgy ki az a szardínia, mert most semmi kedvem ilyen­­marhaságokon mérgelődni, egészen más köt le!Szó­val. Bejártam háromszor a várost. Voltam mindenütt. És ezúttal úgy látszik, hogy nem feleslegesen Tün­de, majdnem biztosra mondhatom. Engedélyezni fogják a malomkövet Tünde — ha minden jól megy, szep­temberben vagy októberben repül­het a malomkő. — Miklós!!! Emlékszel, hogy én megmondtam?! Én tudtam, Miklós! Istenem! — Csésest, felébred a gyerek, hal­kabban! Igen, mondtad. Persze. Csókok. Könnyek. Szorító ölelés — teás csésze közben lerakva a köny­vespolc szélére. — Nyugi, kisöreg, no. No. Hát per­sze, tudod, azért sok minden lesz még addig, még hónapok, rengeteg rohangászás, levél, vita a vaskala­pos süketekkel, mit tudom mi, de annyi mindenképpen bizonyos, hogy most valami megváltozott. Teljesen kézzelfoghatóan megváltozott! Más a levegő. Baktai elvtársunknak a kö­szönésére sem lehet ráismerni, mint­ha kicserélték volna. Jelinszkivel ke­rek fél órát tárgyaltam, már csupa részletkérdésről. Én tulajdonképpen nem is tudom, hogy honnan ez a változás. Lehet, hogy csak a szemé­lyi konfiguráció változott? Mit tu­dom én, én ehhez nemm értek, de nem is érdekes. Lényeg a lényeg. Tudod hol tartunk, kisöreg? Ott tartunk, hogy ma nekiálltam megfelelő követ keresni! Igen. Hát ez sem lesz egy­szerű, ebben a rohadt városban minden hiánycikk, de ha már egy­szer ott vagyunk, hogy csakugyan ez az egyetlen "probléma! — És részle­tesen reprodukálta a megindult net­nek a nap valamennyi tárgyalását. — Tudod, legyünk reálisak. Az el­képzelés józan és stabil. Nem vala­miféle bombasztikus agyrém — nem akarok én, mit tudom én, kettészelni egy mit tudom mit, egy cseh vitézt, vagy mi a frászkarika — nem. Ez szolid, reális, de ugyanakkor komoly, jelentős dolog. És végtére ezt oda­fent is megértik egyszer már. De Tünde nem érzett most hajla­mot a józanságra, csak a líráját fog­ta fel a szituációnak és megállít­hatatlan örömkönnyes fátyola mögül nézte Miklóst. Igazi férfi, igazi ke­mény ember. Aki nem hagyja ma­gát. Majdnem hét évvel a gerendás útmutatás után (akkor az nagy do­log volt, az újságok is hozták), és ke­rek nyolc hónappal az első ötletszik­ra után is töretlen szívóssággal tud még verekedni. Férfi. Meg sem lát­szanak még rajta az évek, pompás fizikum (Lukács uszoda,­ medicinrol­­ler), és ahogy most itt ül, tervez és magyaráz: az igazi szép férfi. Tün­de nem is kísérletezett a realizmus­sal, nem akart higgadt lenni — bol­dog volt. A bonyodalmas történet­re, Jelinszki, Katymár, Bogár és Bársony elvtársak intrikáira alig is tudott figyelni. Csak erre a cseh vi­téz-dologra nyílt ki egy kicsit a füle. Ezen az estén azonban (kicsit még a szardínia-sztory árnyékában) még nem hozta újra szóba. / Sípos Gyula AZ A NY­ÁR Hát az a nyár már semmi? Semmi már az a nyár? Végzek én kétszer ennyi munkát, ha nem muszáj. Ha nincs mögöttem őr, ha nincs fölöttem óra, ha csak úgy, kedvemből, nem időre, nem szóra, nem parancsra, nem­ pénzre, csak úgy általában, magam se veszem észre, hogy tél van-e, vagy nyár van, végzek én százszor ennyit, ezerszer, jókedvemben, az a nyár, ha virág nyit, és gazdagabban, szebben, a fű­ növeli zöldjét, végignézek a nyárban, valami ma is történt és ezt itt én csináltam. Erdélyi József ÁGYAK Volt nekem ágyam jó is, rossz is több ágyam is, nem egy vagy kettő: rengő bölcső, kemencepadka, dagasztószék, dagasztóteknő; nagyapám vén juhászbundája, aludhattam min egyedül, fülembe ezüst altatódalt míg házilücsök hegedül: lövészteknő és lövészárok, teltem hol tetűvel tele; békében szúrós búzatarló, kalangyok és kazlak töve: ágyam, melyből kitekergődző rézkígyó volt a rézrugó, kitört-betört ablakon át hol befújt a szél, bevert a hó, volt ágyam híd és kapu alja, s volt ördögárokparti rét, párom ropogó kartonszoknyás menyecske, kimenős cseléd — volt nekem ágy­am, s lesz is végig, leszek az utolsóval egy: legjobb ágyvelő a halál, a legnagyobb, isteni kegy ... De­mény Ottó A papír igézetében Nap mint nap ismételgetek egy banális játékot most már több mint két évtizede. Ha beülök egy ven­déglőbe vagy presszóba, s fizetés után az asztalon marad a számoló­cédula, kézbe veszem és elkezdem hajtogatni. Előbb csákó lesz belőle, majd hajó, s ha a papír engedel­mes, még egyet hajtok rajta, s már készen is van gyermekkorom egyik első szenzációja, a két végén visz­­szahajló orrú gondola, amit akkor csak úgy hívtunk — sátoros hajó. Apám tanított erre a játékra, s ma is mindig elcsodálkozom azon, hogy a második hajtogatás műveletét mi­lyen kevesen ismerik. Csónakot mindenki tud csinálni, de a gon­dola az én trükköm, mondhatnám így is: apai örökségem. Hová megy az én hajóm? A maiak, sajnos, majdnem min­den esetben a szemétbe. Ott ha­gyom őket az asztalon, vagy a ha­mutartóban; jön a pincér, s a ha­muval együtt ráborítja azokat a tálcára és elviszi. Nagy néha ugyan előfordul, hogy van az asztalnál egy gyerek, vagy egy nő, akinek megtetszik a játék, s elralva a re­­tiküljébe. Ilyenkor boldog vagyok — nem játszottam hiába! Bezzeg azok a gyermekkori hajók tovább éltek. A képzeletben, s va­lóságosan is. Sorba raktam őket az asztalon és vártam. Eső esett, utána újból kisütött a nap, az udvar, az utca teli lett tócsákkal, azok rin­gatták tovább a hajóimat. • M­­áskor kiosztottam őket a bará­taim között és lementünk a patak­ra. A pallóhídra guggoltunk, ha­jóinkat a vízre tettük, s adott jelre eleresztettük azokat. Vitte őket a lassú sodrás, mi meg ballagtunk a parton, s az nyert, akinek a hajója előbb ért oda a másik hídhoz. Szintén gyermekkori kép, átbak­tatott a szomszédból Graff bácsiba viceházmeser és meglátta a hajói­mat: — Ezeket te csináltad? — Én hát! — No, ez derék — mondta Graff bácsi és leült mellém az asztalhoz. — Hát, krampuszt tudsz-e csinálni? Mert ha nem, akkor megtanítalak rá. Csodálkozva néztem, hogy mit művelt. Sarkára hajtotta a papírt egyszer, kétszer, tízszer, míg csak ki nem alakult keze alól a hegyes gatyájú kis ördög, de még nem volt kész egészen. Külön kellett megcsi­nálni a fejét — sok-sok hajtogatás­sal, s végül egy résen belefújni, hogy kikerekedjék, s égnek mered­jenek hegyes szarvai. — Na, ugye? — mondta diadallal —, szakasztott olyan, mint egy iga­zi krampusz! Ha rossz leszel, elvisz és megnadrágol. Napokig gyakoroltam az ördög­gyártás mesterségét, míg végül si­került megcsinálnom az elsőt, s az időtől kezdve ez lett egyik legked­vesebb szórakozásom. Tudományo­mat bemutattam iskolatársaimnak is , óriási sikerem lett vele. Szö­vetséget kötöttem hát a papírral, hogy életre szóló játékot űzzek ve­le — ahogy éveim teltek — mind magasabb szinten. Elhagytam görnyedt testtartáso­mat, nem hajoltam már a­ tócsák fölé. Magasba vágytam, s az égnek szóló első üzeneteim a repülők vol­tak. Hajtogatni kellett azokat is; a technika a hajók építéséhez volt hasonlatos, csak a cél változott, s több volt a variációs lehetőség. Re­pülőim szárnyát szabályozni lehe­tett, törzsüket ravaszul karcsúbbá, vagy éppen szélesebbé tenni. A szárnytő mögött ujjaim közé csip­pentettem a kis jószágokat, s éles mozdulattal hajítottam föl őket a le­vegőbe. A kezdeti gyors iram után méltóságteljes, lassú siklórepülés­ben tértek vissza a földre, vagy akadtak fönn a fák, bokrok ágbo­gai között, mígnem egy napon új­donsült barátom, Sarkadi Pista rám nem förmedt. — Nem unod meg ezt az egy­ügyű szórakozást? — Nem unom!... a gépeim na­gyon szépen repülnek. — Szépen, szépen! De meddig és hová? Építsünk sárkányt, ami ma­gasba száll és a mozgását a földről lehet irányítani. — Te tudod, hogyan kell sár­kányt építeni? — kérdeztem tőle. — Tudom hát! —­ felelte — csak gyere velem! Elmentünk az udvar végébe, ahol a szerszámosszín oldalához támaszt­va találtunk néhány kéve tavalyi nádat. Kiválasztottunk belőlük há­rom gyönyörű szálat, azokból lett a sárkány törzse. Újságpapír is akadt, amit lisztből készült csirizzel ra­gasztottunk össze, s délutánra már készen is volt életem első — igaz, hogy csak közös — sárkánya. Hat­szögletűre készült, duplán sodrott kenderzsinegből volt a kantárja, kétméteres farkát újságpapír szele­tekből raktuk össze. Megtaláltuk a nagy gombolyag zsineget is, ami­vel anyám a nyári befőttes üvege­ket szokta lekötni. Ágat vágtunk, a zsineget ügyesen fölorsóztuk, s m­ár indulhattunk ki a rétre. Mire oda­értünk, hozzánk csatlakozott a kör­nyék minden ráérő gyereke, mert ők is tanúi akartak lenni a röpte­­tésnek. — Falsulni­­fog ez a sárkány, mert a kantár szárai nem egyformák — mondta irigykedve Szarka Árpi. Sarkadi Pista rá se nézett, hoz­zám intézte a szót. — Te csak indulj meg vele egye­nesen, én meg tartom a zsineget. Tudta, miért rendelkezik így. Mert a sárkányba belekapott a szél, meg­emelte, s attól kezdve az volt az úr, akinek kezében ott maradt az orsó. De nem bántam. Pár perc múlva a sárkány, a mi sárkányunk már olyan magasan volt, hogy a játszó­teret szegélyező nyárfák sora csak halvány dekorációja lehetett a mu­tatványnak. Mikor a zsineg elfo­gyott az orsóról, a sárkány megállt a magasban, mint egy égitest. Boldogan mentem haza azon az estén, s lelkesen meséltem a dia­dalról. Szüleim jó akaratú mosoly­­lyal fogadták lerendezésemet, csak a nővérem vonogatta a vállát. .— Sárkány? Az is valami? Titokzatos mosollyal húzott elő egy hatalmas, barna papírtasakot a könyvei közül: — Ezt nézd meg! Kartonlapok voltak a halakban; némelyiken egy-egy arányosan meg­rajzolt babafigura, a többin meg mindenféle öltözékek. — Hát ez meg mi? — kérdeztem tettetett lenézéssel. Nővérem rám nézett, de nem vá­laszolt. Elővette az ollót és nyírni kezdte a kartonokat. Előbb a ba­bákat vágta ki, s a talpuk alá haj­lított papírszeletkékre állította őket, majd a jelmezekre került sor. Va­­csoraidőre az asztal teli lett külön­böző népviseletekbe öltöztetett .Szí­nes babákkal. Nem tetszett különösebben a já­ték. Lánymulatságnak néztem, s csak később jöttem rá, hogy ra­gasztással, fűzéssel, különböző me­revítő eszközök beiktatásával egy egész álomvilágot lehetett varázsol­ni a konyhaasztalra. Az akkori gyermeklapok — csakúgy mint a maiak — tele voltak kivágható áb­rákkal, állatokkal, épületekkel, jár­művekkel; némelyiküket dimenzio­nálni is lehetett, s a játék megtelt élettel, valósággal. A dolog valahogy mégis érdekte­lenségbe fulladt volna, ha egy na­pon nem érkeznek mutatványosok a faluba. Apró sátrat eszkábáltak össze a piactér sarkán, s húsz fillér volt a belépő. Akkor láttam életemben először marionettjátékot. Negyven-ötven centis papírbabák táncoltak a mintegy másfél méter­nyi nagyságú színpadon, s én jól megfigyeltem, hogy felülről, zsinór­ral mozgatják őket a láthatatlan kezek. Megcsináltam hát én is a magam marionettszínházát egy Del­­ka feliratú cipődoboz felhasználá­sával, s színpadát betelepítettem valóságos életem és fantáziám szög­letesen mozgó alakjaival. Produk­cióim csúcsa Toldi Miklós volt, aki vaskezének szorításával térdre kény­szerítette a cseh bajnokot, Holu­­bárt, majd peckesen evezett vissza zöld papírladikjában a budai part­ra. Később eljutva előbb csak a kis­város, majd Budapest kőszínházai­­ba is, újra láthattam a papír cso­dáit, amint már a valóságos nagy­ságuk képzetét keltve a reflektorok fényében lepték be a színpadot, hogy keretet szolgáltassanak az em­ber legnemesebb játékaihoz. Erdők, fák, bokrok, sziklák és folyópartok formálódtak papírból, hogy a ter­mészet jelképeivé válva, közrefog­ják Peer Gyntöt és Rasz­anyát, Solvejget és a Gomböntőt. Balkon épült papírból Júliának, s bálte­rem, ahol az operett primadonnái zengtek érzelmes, de szerencsére NÉPSZAVA 1972. Július 89

Next