Népszava, 1973. február (101. évfolyam, 26–49. sz.)
1973-02-11 / 35. szám
9 Munkás, művész, forradalmár Lengyel Lajos kiállítása a Nemzeti Galériában Sok kerengetés, után állapodtam meg ennél a három szónál Lengyel Lajos emberi és művészi habitusát megjelölendő, akit kiállítással tisztelt meg a Nemzeti Galéria a magyar könyvnyomtatás 500. évfordulójának alkalmába. Jómaga egyszerűen és puritánod csak tipográfusnak, azaz nyomdászmesternete mondja magát, s így titulálja a plakát is, amely kiállítását hirdeti. Bent a Galéria dísztermében azonban rögvest átlátható, hogy milyen szűkös ez a titulus munkásságának jellemzéséhez. A tárlókból és a tablókról oly sokrétű szakmai, művészi és politikai tevékenység bomlik ki előttünk, amely sokszorosan meghaladja a tipográfus fogalomkörét. Egy nagy tehetségű, mesterségét a művészet szintjén ismerő és gyakorló munkásember életművéről ad számot ez a kiállítás, mely életmű erkölcsi és gondolati vetületeiben, szándékában kimeríti a nép javáért munkálkodó forradalmár magatartásbeli ismérveit. Lengyel Lajos kiállítását végignézve, mintegy a felszabadulást követő idők kultúrpolitikai törfekvéseiről kapunk áttekintést, azokról a törekvésekről, amelyek eredményeként a „szellemi életszínvonal” dolgában is kezdjük megközelíteni a szocializmus magaslatait. A szolgálat, a másokért való élés szép szenvedélyét még a két világháború közötti időszak progresszív társadalmi és művészeti mozgalmaiban szívta magába Lengyel Lajos. A levert Tanácsköztársaság, s a rákövetkező terror és gazdasági válság korán felébresztette érdeklődését a szociális problémák iránt, amit Kassákkal való barátsága, illetve részvétele a ,,Munka”-kör tevékenységében tovább mélyített. Első munkái szociofotók voltak, bennük határozottan, kritikai éllel vallott elégedetlenségéről, változás iránti óhajáról. Ugyancsak Kassák környezetében ismerkedik meg a fotomntázzsal, a korabeli avantgárd e szocialista indítékú propagandaműfajával. Hasonló sikerrel műveli, mint a szociofotót, kompozícióit éles társadalomkritika, s a fennálló rendszer kíméletlen szatírája hatja át. A fotómontázsok márcsak azért isjelentősek fejlődésében, mert ezekben iskolázza ki tipográfiai alkotómódszerét. Mive a rajzi elemeket, mind pedig az ellentétekből adódó formalehetőségeket innen emeli át a nyomdászati formaképzés területére, sőt innen ered a groteszk betűtípus iránti vonzódása is. Mindenkor eleven beállításra törekszik, a témák, szedéstükrök és illusztrációk új ritmusú értékviszonyba állítására, olyan kifejező aszimmetriára, amely optikai hatásában fölötte áll a szimmetrikusan megoldott nyomtatványok hatásának. Tipografikája friss lendületével és logikus kapcsolataival hat a szemlélőre, egy időben érzékelteti meg vele az értelmi és esztétikai elemeket. Szemben a felszabadulás előtti évekkel,amikor is elképzeléseit inkább csak a reklámgrafika műfajában valósíthatta meg. 1945 után tág lehetőségei nyílnak a komplexebb igényű feladatokra is. A tény, hogy most már valóban hivatásának élhet, politikai magatartását is kiteljesíti: a nyomdaipar és a könyvkiadás legfontosabb posztjain állva aktívan kiveszi részét a kulturális élet megszervezéséből 1943-ban ő hozza létre a Nyomdaipari Igazgatóságot, majd teremti meg az ország legkorszerűbb nyomdaipari nagyüzemét, a Kossuth Nyomdát, amelyet 1949-től esé°zen nyugalomba vonulásáig, 1949- ig vezet. Közben a Papírés Nyomdaipari Műszaki Egyesület vezetője, a..Magyar Grafika’ szerkesztője, s felszólal mindenütt, ahol a szép ma°var könyv nevéről, jövőjéről van szó. Munkáinak se vége, se hossza, felsorolni őket lehetetlen. Ha most kiemelünk néhányat közülük, csak azért tesszük, mert ezekben látjuk a legmagasabb szinten koncentrálódni tipográfusi elvek. A Világirodalmi (1955) és az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár (1959) a modern, olcsó, fűzött könyv megteremtésére irányuló erőfeszítéseit szemlélteti, a Képes Krónika (1964), az Alberto-album (1964) és Lenin Válogatott műveinek kiadása (1967) pedig stílusának karakterisztikus vonásait összegezi. Valamennyire díjat kapott, az előbbiekre itthon, az utóbbiakra pedig Lipcsében, illetve Moszkvában. Mint egyik méltatója, Brestyánszky Ilona írja, az Alberto-feladvány „minden oldalpárjának kialakítása könyvművészeti bravúr, nemcsak a modern magyar könyvművészet legjobb megoldásai közé tartozik, de az európai könyvművészetben is párját ritkítja. Az egész könyvön pontosan kiegyenlített belső ritmus vonul végig, amely hangsúlyát a kötésen és a burkolón kapja meg. A burkolón Lengyel Lajos Alberto egyik félig absztrakt szobrát betűszimbólummá, a műanyag kötésen pedig kis montázzsá alakítja’. De hasonló nagyvonalúságot konstatálhattunk a Darvas József életműsorozaton, a monumentális hetűhatásokkal dolgozó Architektúra-sorozaton, és számos, a laikus közönség előtt kevéssé ismert szakkönyvén. Kifejezésmódjaa múló évek során egyre sűrítettebb lett, formái letisztultak, leegyszerűsödtek — viszont egyre nagyobb mélységeket asszociálnak. Ezért is tartjuk érdekesnek fotogramjait, amelyekkel a valóság és az absztrakció határán lebegő, mély értelmű és líraiságú ábrázolásokat képes létrehozni. Ezek a kis jelek summázatai, esszenciái életművének, de bennük a szakma kimeríthetetlenségét is példázza. Fellépése, amely valaha új utakat nyitott a magyar könyvművészetben, úgy tetszik, most ismét új lehetőségeket nyit. Forradalmár — és mint ilyen —, érett fővel sem tagadhatja meg magát. Tasnádi Attila A megvalósítást lassító „apróságokról" Apró és jelentéktelen dolgoknak látszanak önmagukban, amelyekről most szólok. Mivel azonban csakis a környezetükkel és egymással való öszszefüggésükben szemlélhetők, nem hanyagolhatók el, mert részei egy jelentős folyamatnak, művelődésünknek. Arra törekszünk — nagyon helyesen —, hogy egyre több ember ismerkedjen meg hazánkban az olvasás örömével. Eközben — ugyancsak helyesen — azt is szem előtt tartjuk, hogy lehetőleg az értékes irodalommal ismerkedjenek, akik olvasnak, hasznos ismereteket közlő könyveket forgassanak. Sőt, ne csak könyveket, mást is. Elsőként éppen erről akarok szólni. Újságokat, folyóiratokat olvasni éppoly hasznos és szükséges, mint könyveket. Művelődéspolitikánk megvalósításában jelentős szerepet töltenek be például az irodalmi folyóiratok. A közelmúltban egy összesítő táblázat került elém, amelyben a havonta és kéthavonta megjelenő irodalmi folyóiratok mellett ott állt azok példányszáma is. A legkisebb számot a szombathelyi Életünk mellett láttam. Ezt kéthavonként 1500 példányban adják ki, négy megye: Fejér, Győr- Sopron, Vas és Veszprém tartja fenn. Négy megyében összesen 1500 példányban érdekelné az embereket egy helyi jellegű — de a tartalmát tekintve az irodalomra, művészetekre országosan, sőt a határokon túlra is figyelő — folyóirat? Még ennyiben sem. Szerkesztőitől, munkatársaitól tudom hogy általában az 1500 példány sem fogy el. Mint hallottam, 1972-ben a négy megye közül az egyikben nyolc (!) előfizetője volt a lapnak. Arra gondolok, vajon hány olyan közművelődési könyvtár van például egy megyében, amelyben egy ilyen jelentős helyi kiadványnak legalább egyetlen példányban az érdeklődők rendelkezésére kellene állnia?! Nyolcnál mindenesetre jóval tőbb . Persze önmagában az sem mindig elég, ha valamely könyvtár megrendeli az irodalmi folyóiratokat. Néhány hete az egyik budapesti szakmunkásképző intézet diákjaival beszélgettem. Olyanokkal, akik tagjai egyik nagyüzemünk könyvtárának. A könyvtárt irányító művelődési központ és az iskola között létrejött művelődési szerződés értelmében vitték el először a szakmunkástanulókat egy osztályfőnöki órán a könyvtárhelyiségbe. Az ott látottak és hallottak alapján kaptak kedvet a beiratkozáshoz Ma is odajárnak, kölcsönöznek, sorolták is a közelmúltban elolvasott könyvek címét. Ez önmagában nagyon jó. Megkérdeztem, olvasott-e már valamelyikük irodalmi folyóiratot? Soroltam is — emlékeztetőül — az Új Írás, a Kortárs és a többi címét kiderült: még egyikük sem olvasott. Érdeklődtem, volt-e már szó róluk a könyvtárban? Igen, mondták, egyszer, amikor a könyvtárt bemutatták nekik, említették, hogy nyolcvanféle újságot is lehet ott olvasni, köztük irodalmi folyóiratokat. Ezzel kész. A művelődés segítésére vonatkozó közös szerződés, úgy látszik, csak addig volt érdekes, amíg új beiratkozókat ,,hozott" a könyvtárnak, s ezzel javította a statisztikáját, szépítette számszeri eredményeit. * A baj szerintem ott van, hogy még az ezzel foglalkozók közül sem mindenkiben tudatosodott eléggé az egyébként nyilvánvaló tény: az embereket rá kell szoktatni nevelni az olvasásra. Ennek oka a helyenként meglevő hibás szemlélet Nemrég egy vezető beosztású megyei szakszervezeti tisztségviselő beszámolóját hallgattam Az olvasás értékéről, fontosságáról beszélt, kezdetben nagyon meggyőzően. Megemlítette: a felszabadulás előtt szervezett munkásnak lenni egyet jelentett azzal, hogy művelt munkásnak lenni, s erre kell ma is törekedni a szakszervezeti mozgalomban. Szólt arról is, hogy vannak, akik az útleírásokat, vidám könyveket, lektűröket nem tartják olvasásra érdemesnek. Hozzátette: lehetnek közöttük vitatható gondolatokat tartalmazó kötetek, egészében azonban nem nevelnek munkakerülésre, becstelenségre és hasonlókra, éppen ezért helyük ott van a szakszervezeti könyvtárak polcain is. „Hogy aztán valaki eljut-e tőlük például Solohovig vagy más írók műveiig, az egyéni kérdés” — fejezte be. Nos, itt bicsaklott meg a gondolatmenet, s ütköztek ki a szemlélet hibái. A mi társadalmunkban ugyanis egyáltalán nem egyéni kérdés, hogy valaki eljut-e az értékes irodalomig, vagy megreked egy alacsonyabb szinten. Ez bizony társadalmi kérdés kell hogy legyen, s szerencsére kultúrpolitikai elveinkben és célkitűzéseinkben így is szerepel. Hangsúlyoznom kell: néhány egyedi példát soroltam. Tudom, önmagukban nem világrengető dolgok ezek. A helytelen szemléleten, hibás helyi gyakorlaton, úgy vélem, mégis változtatni kell, mert ezek az ,.apróságok’ országos méretű kultúrpolitikai célkitűzéseink megvalósítását lassítják. Mátyás István NÉPSZAVA ÉNEKES MADÁR Tamási Áron népi játéka a Madách Színházban Harmincnyolc esztendő múlásával az Énekes madár, Tamási Áronnak ez a kis remeke, nagy körbeszárnyalása után visszarepült oda, ahonnan elindult. Legalábbis a haza terének ugyanarra a pontjára. Oda, ahol a hajdani Erzsébet körúton akkor a Royal Orfeum állott (az is kevés ilyenféle madarat látott), ma pedig a Lenin körúton a Madách Színház. S még hadd tegyem hozzá: az akkori Magdó, teljes nevén Gondos Magdolna (mert ebben a játékban kicsit a nevek is játszanak a gyönyörű nyelv egyéb játékai között) azóta nemcsak ennek a színházunknak, hanem országunknak is talán legnagyobb színművésznőjévé érett. Tolnay Klári volt. A rendező pedig akkori színházi életünknek nem kisebb egyénisége, mint Pünkösti Andor. Azóta többször, több színház felújította a darabot, és meggyőződésem, hogy a jövőben is sok felújítja majd, amikor a felröppenő énekes madarak már egészen más közönségnek dalolnak, hiszen a mi unokáinknak is hosszú bajsza lesz. Tamási Áron oly szép nyelven, oly kedves játékossággal, oly tisztán és színpadi értelemben oly játszhatóan fogalmazott bele darabjába oly szép igazakat, hogy mindent egybevéve igencsak maradandó, amit megalkotott. Mintha csak valamely népi játék folyna a szemünk előtt a színpadon, amelynek írója sincs, csak a székelység évszázadai rakták volna ilyen csinos, bohókás rendbe. Kömény Móka (a főszereplő párosból a fiú) amolyan színpadi Ábel a rengetegben, ahol az utóbbit inkább csak a Gondosék csodálatos diófája, no meg az emberi irigység, gáncsoskodás, rosszakarat képviseli. De nehéz is mindennek az indáin, tüskéin, gyökerein áthatolni olyan tiszta lelkeknek, mint Magdó és Móka. No de szerencsére ezt a székely Hamupipőkét és ágról szakadt királyfiját (a darab egyik kedves pillanatában a szó szoros értelmében ,,ágról szakadt”) olyan fából faragták (ha már a darabban olyan sok a fa, a kritikában is lehet ennyi), hogy erővel, lelkesültséggel és agyafúrtsággal képes megakadályozni a gonoszok cselvetéseit. Kivált hogy Móka az anyjától örökölte Székely furfangját — az meg bizonyára az ükanyjától, meg annak az ükanyjától — és az édesanya is segít a jó sorsnak, hogy megvalósulhassanak a szerelmetes csodák és a fiatalok megismerhessék a boldogságot, amelyet hajdanában megismert maga is. A játék indulásaképpen kisdobos hirdeti meg mindenkinek, aki hallja: elszaporodóban vannak a varjak , a magvak, az énekes madarak védelmében mindenki köteles részt venni az üldözésükben, ha másként nem, hát kőhajítással. S a végén a közben eltűnt kisbíró elégedetten nyugtázza az eredményt. Egyszóval: az Énekes madár nagyon időszerű játék is, nemcsak szórakoztató és szép. Kerényi Imre rendező egészen más jellegű, hangvételű és stílusú műveknél már többször bizonyította ízlését, tempóérzékét. Kíváncsian, némi aggodalommal tekintettünk a bemutató elé, vajon a másféle humor tálalásában szerzett gyakorlata, nem befolyásolja-e majd nem kívánatos irányban, akár úgy, hogy túl harsányra hangolja a lírában és bájban gazdag játékot, akár úgy, hogy ettől féltében holmi negédességnek, rossz értelmű népieskedésnek enged teret. A tiszta és jó eszközökben gazdag, stílusban eltalált előadás feleslegesnek mutatta az aggodalmat. A rendező nagy segítséget kapott művésztársaitól. Ha valahol, itt indokolt elsőként szólni közülük: Köpeczi Bócz Istvánról, aki kivételesen finom egyszerű székely színpadképeivel segített meghatározni az előadásnak szinte még a szövegstílusát is. (Götz Béla szcenikus említése is itt indokolt.) Hasonlóan ideülő, a darab lelkéből leledzett Illés Lajos zenéje (az alkalmi kis együttes tisztán, jól szólaltatja meg és a prózai színészek is nagy elismerést érdemelnek szerény „énekesi” teljesítményeikért és pontos együtténekléseikért). Mialkovszky Erzsébet ruhái szépek, anélkül, hogy’ túltombolnák a „székelykedést’. A jól egybehangolt, végiggondolt rendezői és szcenikai munka érződik az egységben tartott alakításokon. A színészek többsége számára ennek a népi játéknak a hangja, eredeti, ízes humorának a fajtája új —annál örvendetesebb, hogy egyikük sem keres hatáslehetőséget a darabtól idegen eszközökkel. Talán csak Fitos Ildikó bizonytalankodik eleinte, amíg végül is megtalálja azt a Magdát, amelyik édesgés nélküli keveréke bájnak, erőnek, lírának, humornak, talpraesettségnek és illanékonyságnak. Timár Béla kellemes meglepetés — rövidke pályájának legsikerültebb alakítása ez Móka. Úgy esnek meg vele mindenféle csodák, hogy nagyon is földi és igaz marad mindez — nagyrészt megtalált, egyszerűen kedves magatartásának köszönhetően Békés Itala már játszotta ugyanezt a szerepet tizenhét éve az akkori Jókai Színházban — akkor is jó volt, most is az színie mintha csak percek múltak volna azóta. Nagy Anna is kitűnő, igazán nem tehet róla, hogy a lénye szeretetreméltóbb, mint Regináé. Ez azonban nem hiba — boszorkányt játszani lett volna az. A két vénlegény közül C. Németh Lajossal is egy kicsit ez a helyzet — fiús lénye egy cseppnyit tagadja a figurát. Annál nagyobb érdem, hogy végül mégis meggyőző. Zenthe Ferenc megérdemelte az egészből is kimagasló sikerét: alakítása elsőrendű, ízléses, arányos, okos Az adott esetben helyénvalónak érzem legalább név szerint, felsorolni mind a többieket is. Kelemen Éva, Garics János, Rákosi Mária, Pádua Ildikó, Medgyesi Juci, Kádár Flóra és a főiskolás Kalocsa- Miklós egy szép, ízléses, szórakoztató, jogos követelmény és közönség - igény szempontjából egyaránt sikeres előadás fontos és jó közreműködői Rajk András Mohácsi Regös Ferenc: Építkezés Ágh Tihamér Az utolsó kérő Hirtelen mindegyik sürgősen szedelőzködni kezdett. Először, csak szemérmesen odalogva, mintha szégyellnék az orvul rájuk támadt fáradtságot, később azonban már csoportosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt tángálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Mert nem menés volt az már, hanem csak csetlésbotlás, erőtlenül megbicsakló, minduntalan öszszegabalyodó lábakkal. — Na, ezek kidőltek — könyveli el magában a büféslány, miközben kezdte kiöntögetni a félig ivott söröket, a megkezdett borokat és a ragacsos vermutokat, melyek véglegesen beadták a kulcsot a kőbányai világoshoz meg a karcos kövidinkához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyökölt. Hunyorgó tejfehér derengés jött a vonat elébe. Az ilyen távolról előlopakodó fény pedig sokkal kíméletlenebből ki tudja szökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. . Talán ezt érezték meg a vendégek is, amikor szétszéledtek, amikor úgy döntöttek, hogy hunynak még egy keveset, egymás ölébe hullva időnként hangosan horkanó szusszantásokkal és keservesen ziháló lélegzettel. Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett, így az áhított pihenésből csupán kényszerű vergődés lett Hatalmas bütykös kezükkel — melyek olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségeset vén, göcsörtös fából faragták volna őket —, minduntalan a levegőbe kapkodtak, markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák koreografálni. A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Hamuszürke arcába tompa fényű szemek ültek, szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban — vagy húszan kérték meg a kezét. Többnyire elnyűtt, sokgyerekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez, nyilván a nyomaték kedvéért, még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek, kettőkilencet, háromkettőt vagy háromötöt. Mutogatták a szalagokat s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta ugyanis, hogy azokra a fölényesen fitogtatott háromkettőkre meg háromötökre legalább kéthárom gyerek vár otthon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondok. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egyetlen bágyadtan odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól, az arcok felhevültek, valósággal kigyúltak, lázas önelégült izgalmukban újabb rundót kértek, a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek pedig kávéval és táblacsokival keresték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt a hangulat, amikor a hajnal tapintatlanul átderengett a sűrű párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi leánykérőkét, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a felismeréstől pedig jobban megtántorodtak, mint az iszonytató mennyiségű italtól, amely et év az indulástól kezdve , 1973. február 11.