Népszava, 1973. április (101. évfolyam, 77–100. sz.)

1973-04-15 / 88. szám

s HÉTSZER HÉT NAPIG tart az idén a magyar nyelv ünnepi hete. Hivatalosan hol­nap nyitják meg a TIT buda­pesti Kossuth Klubjában a nyelvhét központi rendez­vénysorozatát, a valóságban azonban március elején kez­dődött és április 28-án ér vé­get a nyelvművelő előadások gazdag programja Az országos érdeklődés és figyelem meg­sokszorozta, négyzetre emelte az ünnepi hét napjainak szá­mát A „formabontást” Nyíregy­háza kezdte. A fővárost és a magyar nyelvhét idei társ­rendezőjét Salgótarjánt meg­előzve már márciusban meg­tartotta az Anyanyelvünk szépsége, gazdagsága című sorozatnyitó előadást A vá­rosi művelődési ház öt estén látta vendégül, a meghívott nyelvészeket és a nagyszámú érdeklődő közönséget. Pécs nemes hagyományként a szép magyar beszédnek szentelt egy hetet Miskolcon és a borsodi iparvidék több városában az elmúlt napok­ban tucatnyi nyelvművelő elő­adást tartottak. Szegedtől Sopronig, Békéstől Nógrádig mintegy száz rendezvény sze­repel a nyelvhetek országra szóló programjában. Anyanyelvünk ünnepi hete helyett lassan már a nyelv­művelés tavaszi hónapjairól beszélhetünk. A korábban szű­­kebb körű tudományos elő­adások, összejövetelek egyre inkább társadalmi eseménnyé válnak. Ma már nemcsak az egyetemi városokban, az értel­miségi klubokban, hanem az üzemi, községi kultúrházak­­ban — Kazincbarcikán, Ózdon, Encsed, Rábapordányban — is bízvást megrendezhetik a nyelvhét egy-egy estjét: ér­deklődésben, hozzászólókban nincs hiány. Ez pedig a korszerű, szép szavú, mindenkihez szóló, já­tékra is kapható nyelvműve­lés sikere. Országosan ismert és kedvelt szellemes előadók, rádió- és tv-műsorok szerep­lői, játékmesterei — tudós nyelvészek és nyelvi népmű­velők — öregbítik a magas katedráról lelépő (és nem le­ereszkedő) tudomány népsze­rűségét. ÉRDEKES TÉMÁK, vonzó formák színesítik a magyar nyelv hete budapesti és vi­déki programját. Hogy csak néhányat említsünk: vita a vitatkozás nyelvéről, csevegés a budapesti nyelvről, nyelvé­szek párbeszéde a köszönés és a megszólítás mai problé­máiról, közönségtalálkozó kér­dezz — felelek alapon, be­számoló az ikes ragozás hely­zetéről, vagyis arról, kön­­nyebb-e az igét hirdetni, mint ragozni. Szóba kerülnek a diákzsar­gon, a tájnyelv és a műszaki nyelvművelés kérdései, a ki­ejtési babonák, a finnugor nyelvrokonok és a külföldön élő magyarok körében vég­zett újabb kutatások ered­ményei. Az irodalom barátait bizonyára érdekli majd Ma­dách drámai nyelvének érté­kelése és a Mit köszönhet irodalmi nyelvünk Petőfinek? című előadás. Lőrincze Lajos, Grétsy László, Deme László, Imre Samu, Keresztury De­zső, Karinthy Ferenc és még sok jeles nyelvtudós, író, ku­tató, előadóművész működik közre a nyelvhét rendezvé­nyein. Az ünneprontás szándéka nélkül hadd tegyük hozzá: a szép, tartalmas programról jó­szerivel csak az értesül, aki hozzájut egy-egy meghívóhoz, hall valamit róla, vagy utána­jár, tehát aki eleve érdeklő­dik a­ nyelvművelés iránt. Egyetlen plakát sem hirdeti az utcán a magyar nyelv ün­nepi hetének eseményeit (Legalábbis Pesten nem: a pécsi főiskolások minden év­ben egy kiállításra való ötle­tes plakáttal bizonyítják a nyelvművelő propaganda gra­fikai­ lehetőségeit.) A jó bor­nak sem árt a cégér, a ne­mes ügynek is kell a hírve­rés. A rádió példájára a tele­­vízió is sokat tehetett volna ezért. Talán még most sem késő. A MAGYAR NYELV HETE holnap kezdődő előadásai, vi­­tái sok érdekességről, ered­ményről, feladatról számol­nak majd be. Arról a munká­ról, amely a nyelvművelés nem kevésbé mozgalmas hét­köznapjain folytatódik. Sok még a tennivaló. Készül a 3500 címszót tartalmazó nyelvművelő kézikönyv és az államigazgatás nyelvét egy­szerűsítő, „magyarító” fogal­mazási tanácsadó. Munkához lát a Magyar Tudományos Akadémia újonnan alakult szaknyelvi bizottsága is. Az idei könyvhéten jelenik meg a tarka és tanulságos Anya­nyelvi kaleidoszkóp című kö­tet. Végül — és végre — ta­lán még az idén napvilágot lát a régóta igényelt friss, népszerű folyóirat a nyelv­­művelés hívei, barátai szá­mára, havi SO—40 ezer pél­­dányban Mindez pedig hozzájárul ahhoz, hogy anyanyelvünk ápolásával ne csak egy-egy ünnepi héten, vagy akár hét­szer hét napon át törődjünk, hanem az év minden heté­ben, hétköznapjain, is. Vajk Vera Anyanyelvünk ünnepe és hétköznapjai KÉT FELLÉPÉS KÖZÖTT Ez az interjú is lassan ké­szülődött Több hónapon át kerestük, vártuk a megfelelő alkalmat (a jó és izgalmas feladatot!) a beszélgetéshez, de mindig közbejött valami. Amikor a dajkát játszotta Shakespeare Rómeó és Júliá­jában, hiába csöngettem rá a telefont. Éppen elutazott Londonba. És néhány nappal ezelőtt amikor gratulálni akartam a Névnap sikeréhez és az Érdemes művész kitün­tetéshez, megint csak ezt a választ kaptam: SZEMES MARI Ausztriában turnézik. — És most hova utazik? — Sehova. Pihenni szeret­nék, ha lehet. Mert nagyon zsúfoltak a napok. Bécs — Graz — Linz. Szálloda — szín­pad — országút. És megfor­dítva. Valamennyi város kö­zül a linzi tartózkodás volt a legizgalmasabb. Mert itt még sohasem járt magyar csoport. A nézőtéren nem ül­tek kevesen, de sokan sem. S bizony igazán küzdeni kel­lett azért, hogy valamennyire felengedjen a kicsit merev, tartózkodóan hűvös hangulat. Végül is sikerült. — Úgy tudom a József At­tilában az idén már nincs több premierje? — Valóban. A színházban is izgalmas volt az évad. Azt is mondhatnám: soha színesebb évadot. Kezdődött a Motel a hegyen-nel. Remek komikai szerep. Ezt követte a Kutya testamentuma. Nagyon szere­tem a darabot. Modern és érdekes, olyasmi, amit még nem csináltunk. És természe­tesen Kertész Ákos Névnapja. Három ilyen szerep egy évad­ban — igazán elég! — Más feladatok? — Most fejeztük be a Tűz­oltó utca 25. forgatását.­­ Színészileg különös és tanulságos élményt adott az a munka. Az ember jobbára már ismeri a filmet. Tudja (rutinból), hogy mi kell és mennyi a játékhoz, egy-egy jelenet felépítéséhez és így tovább. Szabó István filmren­dező azonban „kirázott” a megszokásokból, s olyan hi­bákra figyelmeztetett, ame­lyekről eddig nem tudtam. S ez nagyon hasznos__A má­sik film — a Csínom Palkó — most készül t­örzsét ját­szom Keleti Mártonnál. Fel­kértek Palásthy György új filmjéhez és Szakonyi Károly egy felvon­ulásának televíziós­­a­partációjához is. Emellett próbálom a Mirigy­et. Vörös­marty C­orgor és Tündéjéből. A rádióban. — Ezek szerint most sem­­pihen. — Hát igen. Csak szeretnék Azt ig­r mn­em, hogy legalább n­yáron pihenhetek. Hogy nem jön olyan szerep, amire kép­telen vagyok „nemet” mon­dani. Kicsit megdöbbentett a hír, hogy a nagyon tehetséges MAROS GÁBOR a sikeres szerepekkel teli évad után hirtelen átszerződött az operettből a József Attila Színházba. Érthető, hogy a riporter is elsősorban az átszerződés okait kutatja. — Nem akarok „életregényt” mesélni. De mégis elölről kell kezdenem. Hogy megértse in­dokaimat Bár mindig szeret­tem énekelni (konzervatórium­ba jártam), mégis prózai szí­nésznek készültem. Sőt a ta­nulás évei alatt a Tháliában kezdtem. Jobbnál jobb pró­zai szerepeket kaptam. Az egyik vizsgaelőadáson régi Rátkai-kuplékat énekeltem. Vámos László azonnal feladta a „leckét": akarok-e az Ope­retthez szerződni. Meg kell mondanom őszintén, nagyon nagy fenntartással fogadtam a szerződést. S azt is meg kell mondanom: csalódtam. Jó ér­telemben. Nagyon nagyszerű társulatot találtam itt. Engem szeretettel fogadtak. Nem csaptak be. Mindent elját­szottam, amit fiatal színész eljátszhat. — És mégis? Mi hát az indok? — Nézze, a musical olyan műfaj, amely szinte magában (vagy magával!) hordozza a sikert. A kicsit könnyebb si­kert. Az elmúlt időszakban együtt játszhattam Darvas Ivánnal és Bessenyei Ferenc­cel. Tőlük tudom (akikről azt hittem, hogy mindent tud­nak!), hogy ez a szakma, a színészet megtanulhatatlan! Meg akarom — érti — meg akarom tanulni a szakmát. Hisz oly keveset tudok még. Ezért megyek el. Nekem a József Attilában nem ígértek több fizetést. Sőt, még külö­nösebb szerepekkel sem ke­csegtettek. Mégis megyek, mert meg akarom tanulni a színészetet, hogy legyen belő­lem valaki... — Televízió, film? — Két érdekes, nagyon iz­galmas televíziós­­darabban játszom. Az egyik: Doszto­jevszkij Karamazov testvé­­rek-je, Lengyel György ren­dezésében. A másik: Maja­kovszkij Poloskája. A leg­nagyobb izgalom az önálló est, feleségemmel Bencze Ilo­nával együtt az Egyetemi Színpadon. Nem, rosszul mon­dom. Nem önálló est, hisz ahhoz még keveset tudok, ha­nem inkább egy műfaj, az iro­dalmi sanzon feltámasztá­sa... Mert nem mi­ vagyunk az érdekesek, hanem a da­lok-­. Ganther Ilona Fazekas László KI ÁLMODIK? Álomban élek? Hát ti, kicsinyek? Nem láttok mást, csak aprócska valót. Szép téli álmot alszanak a­ hársak, rügyet, virágot bontanak tavasszal, megkoronázzák hegyek ormait . Álmomban is a valót tervezem, álmomból ragyog büszke koronám. De most még volna hozzátok beszédem, most mondom, míg a szót meg nem felejtem, amíg beszélek a nyelveteken: Sír-e rózsáért a kitörő vulkán? Tűzgyepet terít fölöslegéből, Hangyáknak mit felel a hegytitán? Csak másszatok rám szorgos törtetők. Mit kérhetnétek villámfény tüzétől? Pengéje villan, egeket hasít. Morajló hullám szól a kishalakhoz. Csak népesítsétek be tág világom, csak fickándozzatok vizemben, őselememben lubickoljatok. A szél, a szélvész álmából kiröppen, vijjogva csap le vad szirtek közé, erdők fölött zúg, koronákat tördel, maga teremti meg a vad vihart, ha egyszer szikla-álmából kiröppent... Lipták Gábor Évekkel ezelőtt, Zakopané­ba készülődve hallottunk elő­ször világot járt muzsikus ba­rátunktól a gorál lakodalom elragadó­ szépségéről A Lengyel Tátra alján, a Podhaléban élő hegyilakók, a gorálok évszázados szokásaik szerint ünnepük meg ma is az esküvőiket. A falusi lako­dalom máshol is, de itt, az óriás fenyvesek közé zárt öreg falvakban az év nagy eseménye, szürke hétközna­pok alatt tartalékolt vidám­ság, öröm, kicsattanó áradása. S mindezt a ma már világ­szerte oly ritka, eleven nép­művészet teszi elragadóvá. Minket az a szerencse ért, hogy két gorál lakodalmat is láttunk. Egyet a színházban, egyet a valóságban. A Zako­panéi színházi előadás mint­ha bevezetője lett volna az igazinak. Nélküle aligha igazodhattunk volna el az ősi népi szokások, táncok és­­a zene sajátos szövevényé­ben. A gorál zenekarban csak húros hangszerek s furulyák szólaltatták meg a nyitánynál még oly furcsának s nemegy­szer disszonánsnak hangzó, szaggatott, sokszor szinte si­­koltó és folyvást ismétlődő motívumokkal átszőtt muzsi­kát. A műsort bevezető karmes­ter, az egyetlen frakkos „ci­vil” a gorálok között. Az ope­rát maga al­totta össze s most is maga vezényli a ze­nekart Prológusában el­mondja, hogy ezek a sokszor éles, rikoltó dallamok, itt a h­egyek között olyan emberek ajkán keltek életre, akik meg­szokták, hogy olykor hegyen­völgyön átkiabálva kell meg­érteniük egymást, és szavu­kat s dalaikat gránitbércek visszhangja kíséri. Egyetlen színész sem té­vedt ezen az estén a Zakopa­néi színpadra. A környékbeli falvak legszebb leányai, a he­gyeket járó daliás pásztorfiúk jöttek vendégjátékra a „vá­rosba”. Nem kellett itt jel­mez, mindenki csak kivette a vasárnapi ruhát a szekrényé­ből.­ És „igazi” paraszt a leg­öregebbje is, szikár, napszít­ta, barázdált arcú, vagy kö­vér, kackiás bajuszú hegyila­kó. Mind a statisztéria öreg­je és fiatalja egyformán: a Podhalle vén faházas falvai­nak lakója. Mindez igazán az öltözőben derül ki, ahol barátunkat, Antont keressük, a széles vál­­lú legényt, aki a darabban a gazdag parasztfiút­ játssza. Régi ismerős, pár napja talál­koztunk vele először Murza­sidhlében, amikor a sártenge­ren keresztül, hatalmas vállá­­val előredőlve vezette két ma­kacs kis piros tehenét az ál­latorvoshoz. Súlyos felhők lógtak az égen, havas hegy­csúcsok ágaskodtak felette, s a legény, mögötte a sáros dű­­lőúttal és a tántorgó faházak­­kal, akár szimbóluma is lehe­tett volna e hegyi nép küz­delmes életének. Nincs az a rendező, aki azt a jelenetet szebben tudta volna elképzel­ni. Anton jóvoltából jutottunk el aztán az igazi gorál lako­dalomba is. Mert azt, hogy az opera mennyire igaz és hamisítatlan népművészetet mutat be, har­madnap tanultuk meg Mur­­zasid­lén, ahol a levélhordó esküdött örök hűséget egy fa­lubéli gazdalánynak. A gorál lakodalomban min­den órának megvan a maga eseménye s az első délelőt­­tön még hajszálnyi pontosság­­gal bonyolódik minden az ősi szertartásrend szerint A vendéget a gazda, a menyasszony apja üdvzü csók­kal és meleg öleléssel A szomszédot is, aki pár perce még segített kirámolni a há­zat, de most már átöltözve, vendégként tér vissza. Így kí­vánja a szertartás. És ez az ölelés vagy csak egyúttal be­lépőjegy a lakodalmas ház minden öröméhez. Ez a ház pedig ezekre a napokra elveszti köznapi ren­deltetését Nem lakás és nem munkahely: minden sarkával a felszabadult öröm vidám pa­lotája. A lakószobákból ki­­hordták a bútort, ágynak, szekrénynek nyoma sincs se­hol. A kívül széltől, hótól megviselt, feketére bámult fa­ház belül ragyog, mintha nem­csak padlóját, hanem falait­ is fényesre súrolták volna. A fo­lyosóról nyíló három szobá­ban csak dúsan megrakott asztalok, székek és hosszú ló­cák maradtak: három étterem várja itt a lakodalmas népet A máskor fergeteges időben embernek munkahelyet, ta­karmánynak, szekérnek, gaz­dasági gépnek menedéket nyújtó óriás fészer most ki­ürítve, ragyogóan kitakarítva, fenyőágakkal díszített tágas táncterem. Minden úgy van tulajdon­képpen, mint a színpadon. Ugyanaz a zene, tánc, ruha fokos és cifra bőröv, mégis minden egészen más. A feny­vesek szegte egymásba omló lankák, a ragyogó napfényben szinte rikítóan zöld rétek, a girbe-gurba sáros utakat sze­szélyes összevisszaságban kí­sérő magányos faházak, s lent, az egymásba torlódó völ­gyek mélyén a poronini temp­lom tornya, fent, északon pe­dig a napsütésben szikrázó havas csúcsok oly kerettel hi­telesítik: a lakodalmas házban GORÁLLAKODALOM NÉPSZAVA 1910. április 11. Széljegyzetek a színházról Az intézmények­ ­ színház ma Magyarországon intézmény. Ezt a tényt tudóm­ít másul kell venni, mint olyan történelmi, társadalmi adott­ságot, amely nem valamiféle erőszakolt szándékból alakult ki, hanem létrejötte történelmileg, társadalmilag szükségszerű volt. Ezért a manapság megélénkült színházi vitákban a szín­házak jelenlegi struktúráját, intézményjellegét vitatni, nem­csak felesleges, hanem haszontalan is. Az intézményjelleg létjogosultságát, még most is — a szín­házak államosítása után huszonöt esztendővel — az biztosítja, hogy lehetőségeiben a leghatásosabb szemezett formája a tár­sadalmi igények szolgálatának, hogy társadalmi fejlődésünk je­lenlegi szakaszában ez a forma felel meg legjobban kultúrpo­litikai és szociálpolitikai céljainknak. Ugyanis, míg egyfelől a színház lényeges kultúrpolitikai feladatot tölt be, másfelől nem lehet közömbös a színházban közreműködő művészek szociális helyzete sem. Az intézménye­sített színházi struktúra biztosított számukra olyan megélhe­tési alapot, amely lehetővé teszi a művelődéspolitikai célok magas fokú szolgálatát. Magyarországon az intézményjellegű színházakban állandó társulatok működnek, s ilyen felállásban, illetve ebből kiindulva kell munkálkodni azon, hogy a színház mint művészet, minél hatékonyabban betölthesse társadalmi hivatását. Épp e hatékonysággal van a legnagyobb probléma. Nem az alapstruktúrából adódik, hanem a helytelen gyakorlatból, még­pedig abból, hogy a színházi intézmények túlságosan „intéz­mény-”, azaz hivatal- vagy vállalatjellegűek. A színházak és más vállalatok gazdasági elszámoltatási re­­dszere között sok olyan közös vonás található, amely azt akadályozza meg, hogy fő céljait a színház hatékonyan be­töltse . Tudott dolog, hogy a magyar színházak állami szubven­ciója nagyon jelentős. Ugyanakkor a színházak gazdasági elszá­moltatási rendszere sok esetben akadályozza, hogy ez a jelentős befektetés ott és abban kamatozzon, ami miatt végső soron megéri a társadalom számára anyagi áldozatok hozatalát. Ma minden színháznak meghatározott előadásszámot kel teljesítenie, meghatározott és szigorú pénzügyi revizorok által ellenőrzött bevételi terve van A bevételekkel együtt azonban csak ritkán „könyvelik” el a kultúrpolitikai „hasznot”, illetve az is megtörtént, hogy a pénzügyi revizor kifogást emelt egy kulturális szempontból hasznos előadás esetében a bevételi terv nem teljesítése miatt. Az intézményjelleg másik veszélye, az adminisztráció, egy­egy színházi produkció előállításában közvetlenül vagy közvet­ve nem közreműködő létszám felduzzadása. Nem ritka, hogy egy-egy kis társulatú vidéki színházban, több embert foglal­koztatnak a könyvelésben, a bérszámfejtésben, mint mondjuk­, amennyi a színház segédszínészi állománya. Színházaink nemcsak átvitt értelemben (ez sokszor elma­rasztalható lehet), hanem ténylegesen is üzemek. Amelyekben az asztalostól a szabóig a legkülönbözőbb szakemberek megta­lálhatók. Hiányzik azonban ebből az intézményből az a szak­ember, mondjuk ki, népművelő, vagy színházi szociológus, aki a színház eredményes működése érdekében a legfontosabbat, a korszerű „piackutatást”, az adott társadalmi igények felmé­rését elvégezhetné.­ ­ Rideg Gábor Hei­tler László: Varjak

Next