Népszava, 1973. április (101. évfolyam, 77–100. sz.)
1973-04-15 / 88. szám
s HÉTSZER HÉT NAPIG tart az idén a magyar nyelv ünnepi hete. Hivatalosan holnap nyitják meg a TIT budapesti Kossuth Klubjában a nyelvhét központi rendezvénysorozatát, a valóságban azonban március elején kezdődött és április 28-án ér véget a nyelvművelő előadások gazdag programja Az országos érdeklődés és figyelem megsokszorozta, négyzetre emelte az ünnepi hét napjainak számát A „formabontást” Nyíregyháza kezdte. A fővárost és a magyar nyelvhét idei társrendezőjét Salgótarjánt megelőzve már márciusban megtartotta az Anyanyelvünk szépsége, gazdagsága című sorozatnyitó előadást A városi művelődési ház öt estén látta vendégül, a meghívott nyelvészeket és a nagyszámú érdeklődő közönséget. Pécs nemes hagyományként a szép magyar beszédnek szentelt egy hetet Miskolcon és a borsodi iparvidék több városában az elmúlt napokban tucatnyi nyelvművelő előadást tartottak. Szegedtől Sopronig, Békéstől Nógrádig mintegy száz rendezvény szerepel a nyelvhetek országra szóló programjában. Anyanyelvünk ünnepi hete helyett lassan már a nyelvművelés tavaszi hónapjairól beszélhetünk. A korábban szűkebb körű tudományos előadások, összejövetelek egyre inkább társadalmi eseménnyé válnak. Ma már nemcsak az egyetemi városokban, az értelmiségi klubokban, hanem az üzemi, községi kultúrházakban — Kazincbarcikán, Ózdon, Encsed, Rábapordányban — is bízvást megrendezhetik a nyelvhét egy-egy estjét: érdeklődésben, hozzászólókban nincs hiány. Ez pedig a korszerű, szép szavú, mindenkihez szóló, játékra is kapható nyelvművelés sikere. Országosan ismert és kedvelt szellemes előadók, rádió- és tv-műsorok szereplői, játékmesterei — tudós nyelvészek és nyelvi népművelők — öregbítik a magas katedráról lelépő (és nem leereszkedő) tudomány népszerűségét. ÉRDEKES TÉMÁK, vonzó formák színesítik a magyar nyelv hete budapesti és vidéki programját. Hogy csak néhányat említsünk: vita a vitatkozás nyelvéről, csevegés a budapesti nyelvről, nyelvészek párbeszéde a köszönés és a megszólítás mai problémáiról, közönségtalálkozó kérdezz — felelek alapon, beszámoló az ikes ragozás helyzetéről, vagyis arról, könnyebb-e az igét hirdetni, mint ragozni. Szóba kerülnek a diákzsargon, a tájnyelv és a műszaki nyelvművelés kérdései, a kiejtési babonák, a finnugor nyelvrokonok és a külföldön élő magyarok körében végzett újabb kutatások eredményei. Az irodalom barátait bizonyára érdekli majd Madách drámai nyelvének értékelése és a Mit köszönhet irodalmi nyelvünk Petőfinek? című előadás. Lőrincze Lajos, Grétsy László, Deme László, Imre Samu, Keresztury Dezső, Karinthy Ferenc és még sok jeles nyelvtudós, író, kutató, előadóművész működik közre a nyelvhét rendezvényein. Az ünneprontás szándéka nélkül hadd tegyük hozzá: a szép, tartalmas programról jószerivel csak az értesül, aki hozzájut egy-egy meghívóhoz, hall valamit róla, vagy utánajár, tehát aki eleve érdeklődik a nyelvművelés iránt. Egyetlen plakát sem hirdeti az utcán a magyar nyelv ünnepi hetének eseményeit (Legalábbis Pesten nem: a pécsi főiskolások minden évben egy kiállításra való ötletes plakáttal bizonyítják a nyelvművelő propaganda grafikai lehetőségeit.) A jó bornak sem árt a cégér, a nemes ügynek is kell a hírverés. A rádió példájára a televízió is sokat tehetett volna ezért. Talán még most sem késő. A MAGYAR NYELV HETE holnap kezdődő előadásai, vitái sok érdekességről, eredményről, feladatról számolnak majd be. Arról a munkáról, amely a nyelvművelés nem kevésbé mozgalmas hétköznapjain folytatódik. Sok még a tennivaló. Készül a 3500 címszót tartalmazó nyelvművelő kézikönyv és az államigazgatás nyelvét egyszerűsítő, „magyarító” fogalmazási tanácsadó. Munkához lát a Magyar Tudományos Akadémia újonnan alakult szaknyelvi bizottsága is. Az idei könyvhéten jelenik meg a tarka és tanulságos Anyanyelvi kaleidoszkóp című kötet. Végül — és végre — talán még az idén napvilágot lát a régóta igényelt friss, népszerű folyóirat a nyelvművelés hívei, barátai számára, havi SO—40 ezer példányban Mindez pedig hozzájárul ahhoz, hogy anyanyelvünk ápolásával ne csak egy-egy ünnepi héten, vagy akár hétszer hét napon át törődjünk, hanem az év minden hetében, hétköznapjain, is. Vajk Vera Anyanyelvünk ünnepe és hétköznapjai KÉT FELLÉPÉS KÖZÖTT Ez az interjú is lassan készülődött Több hónapon át kerestük, vártuk a megfelelő alkalmat (a jó és izgalmas feladatot!) a beszélgetéshez, de mindig közbejött valami. Amikor a dajkát játszotta Shakespeare Rómeó és Júliájában, hiába csöngettem rá a telefont. Éppen elutazott Londonba. És néhány nappal ezelőtt amikor gratulálni akartam a Névnap sikeréhez és az Érdemes művész kitüntetéshez, megint csak ezt a választ kaptam: SZEMES MARI Ausztriában turnézik. — És most hova utazik? — Sehova. Pihenni szeretnék, ha lehet. Mert nagyon zsúfoltak a napok. Bécs — Graz — Linz. Szálloda — színpad — országút. És megfordítva. Valamennyi város közül a linzi tartózkodás volt a legizgalmasabb. Mert itt még sohasem járt magyar csoport. A nézőtéren nem ültek kevesen, de sokan sem. S bizony igazán küzdeni kellett azért, hogy valamennyire felengedjen a kicsit merev, tartózkodóan hűvös hangulat. Végül is sikerült. — Úgy tudom a József Attilában az idén már nincs több premierje? — Valóban. A színházban is izgalmas volt az évad. Azt is mondhatnám: soha színesebb évadot. Kezdődött a Motel a hegyen-nel. Remek komikai szerep. Ezt követte a Kutya testamentuma. Nagyon szeretem a darabot. Modern és érdekes, olyasmi, amit még nem csináltunk. És természetesen Kertész Ákos Névnapja. Három ilyen szerep egy évadban — igazán elég! — Más feladatok? — Most fejeztük be a Tűzoltó utca 25. forgatását. Színészileg különös és tanulságos élményt adott az a munka. Az ember jobbára már ismeri a filmet. Tudja (rutinból), hogy mi kell és mennyi a játékhoz, egy-egy jelenet felépítéséhez és így tovább. Szabó István filmrendező azonban „kirázott” a megszokásokból, s olyan hibákra figyelmeztetett, amelyekről eddig nem tudtam. S ez nagyon hasznos__A másik film — a Csínom Palkó — most készül törzsét játszom Keleti Mártonnál. Felkértek Palásthy György új filmjéhez és Szakonyi Károly egy felvonulásának televíziósapartációjához is. Emellett próbálom a Mirigyet. Vörösmarty Corgor és Tündéjéből. A rádióban. — Ezek szerint most sempihen. — Hát igen. Csak szeretnék Azt igr mnem, hogy legalább nyáron pihenhetek. Hogy nem jön olyan szerep, amire képtelen vagyok „nemet” mondani. Kicsit megdöbbentett a hír, hogy a nagyon tehetséges MAROS GÁBOR a sikeres szerepekkel teli évad után hirtelen átszerződött az operettből a József Attila Színházba. Érthető, hogy a riporter is elsősorban az átszerződés okait kutatja. — Nem akarok „életregényt” mesélni. De mégis elölről kell kezdenem. Hogy megértse indokaimat Bár mindig szerettem énekelni (konzervatóriumba jártam), mégis prózai színésznek készültem. Sőt a tanulás évei alatt a Tháliában kezdtem. Jobbnál jobb prózai szerepeket kaptam. Az egyik vizsgaelőadáson régi Rátkai-kuplékat énekeltem. Vámos László azonnal feladta a „leckét": akarok-e az Operetthez szerződni. Meg kell mondanom őszintén, nagyon nagy fenntartással fogadtam a szerződést. S azt is meg kell mondanom: csalódtam. Jó értelemben. Nagyon nagyszerű társulatot találtam itt. Engem szeretettel fogadtak. Nem csaptak be. Mindent eljátszottam, amit fiatal színész eljátszhat. — És mégis? Mi hát az indok? — Nézze, a musical olyan műfaj, amely szinte magában (vagy magával!) hordozza a sikert. A kicsit könnyebb sikert. Az elmúlt időszakban együtt játszhattam Darvas Ivánnal és Bessenyei Ferenccel. Tőlük tudom (akikről azt hittem, hogy mindent tudnak!), hogy ez a szakma, a színészet megtanulhatatlan! Meg akarom — érti — meg akarom tanulni a szakmát. Hisz oly keveset tudok még. Ezért megyek el. Nekem a József Attilában nem ígértek több fizetést. Sőt, még különösebb szerepekkel sem kecsegtettek. Mégis megyek, mert meg akarom tanulni a színészetet, hogy legyen belőlem valaki... — Televízió, film? — Két érdekes, nagyon izgalmas televíziósdarabban játszom. Az egyik: Dosztojevszkij Karamazov testvérek-je, Lengyel György rendezésében. A másik: Majakovszkij Poloskája. A legnagyobb izgalom az önálló est, feleségemmel Bencze Ilonával együtt az Egyetemi Színpadon. Nem, rosszul mondom. Nem önálló est, hisz ahhoz még keveset tudok, hanem inkább egy műfaj, az irodalmi sanzon feltámasztása... Mert nem mi vagyunk az érdekesek, hanem a dalok-. Ganther Ilona Fazekas László KI ÁLMODIK? Álomban élek? Hát ti, kicsinyek? Nem láttok mást, csak aprócska valót. Szép téli álmot alszanak a hársak, rügyet, virágot bontanak tavasszal, megkoronázzák hegyek ormait . Álmomban is a valót tervezem, álmomból ragyog büszke koronám. De most még volna hozzátok beszédem, most mondom, míg a szót meg nem felejtem, amíg beszélek a nyelveteken: Sír-e rózsáért a kitörő vulkán? Tűzgyepet terít fölöslegéből, Hangyáknak mit felel a hegytitán? Csak másszatok rám szorgos törtetők. Mit kérhetnétek villámfény tüzétől? Pengéje villan, egeket hasít. Morajló hullám szól a kishalakhoz. Csak népesítsétek be tág világom, csak fickándozzatok vizemben, őselememben lubickoljatok. A szél, a szélvész álmából kiröppen, vijjogva csap le vad szirtek közé, erdők fölött zúg, koronákat tördel, maga teremti meg a vad vihart, ha egyszer szikla-álmából kiröppent... Lipták Gábor Évekkel ezelőtt, Zakopanéba készülődve hallottunk először világot járt muzsikus barátunktól a gorál lakodalom elragadó szépségéről A Lengyel Tátra alján, a Podhaléban élő hegyilakók, a gorálok évszázados szokásaik szerint ünnepük meg ma is az esküvőiket. A falusi lakodalom máshol is, de itt, az óriás fenyvesek közé zárt öreg falvakban az év nagy eseménye, szürke hétköznapok alatt tartalékolt vidámság, öröm, kicsattanó áradása. S mindezt a ma már világszerte oly ritka, eleven népművészet teszi elragadóvá. Minket az a szerencse ért, hogy két gorál lakodalmat is láttunk. Egyet a színházban, egyet a valóságban. A Zakopanéi színházi előadás mintha bevezetője lett volna az igazinak. Nélküle aligha igazodhattunk volna el az ősi népi szokások, táncok ésa zene sajátos szövevényében. A gorál zenekarban csak húros hangszerek s furulyák szólaltatták meg a nyitánynál még oly furcsának s nemegyszer disszonánsnak hangzó, szaggatott, sokszor szinte sikoltó és folyvást ismétlődő motívumokkal átszőtt muzsikát. A műsort bevezető karmester, az egyetlen frakkos „civil” a gorálok között. Az operát maga altotta össze s most is maga vezényli a zenekart Prológusában elmondja, hogy ezek a sokszor éles, rikoltó dallamok, itt a hegyek között olyan emberek ajkán keltek életre, akik megszokták, hogy olykor hegyenvölgyön átkiabálva kell megérteniük egymást, és szavukat s dalaikat gránitbércek visszhangja kíséri. Egyetlen színész sem tévedt ezen az estén a Zakopanéi színpadra. A környékbeli falvak legszebb leányai, a hegyeket járó daliás pásztorfiúk jöttek vendégjátékra a „városba”. Nem kellett itt jelmez, mindenki csak kivette a vasárnapi ruhát a szekrényéből. És „igazi” paraszt a legöregebbje is, szikár, napszítta, barázdált arcú, vagy kövér, kackiás bajuszú hegyilakó. Mind a statisztéria öregje és fiatalja egyformán: a Podhalle vén faházas falvainak lakója. Mindez igazán az öltözőben derül ki, ahol barátunkat, Antont keressük, a széles vállú legényt, aki a darabban a gazdag parasztfiút játssza. Régi ismerős, pár napja találkoztunk vele először Murzasidhlében, amikor a sártengeren keresztül, hatalmas vállával előredőlve vezette két makacs kis piros tehenét az állatorvoshoz. Súlyos felhők lógtak az égen, havas hegycsúcsok ágaskodtak felette, s a legény, mögötte a sáros dűlőúttal és a tántorgó faházakkal, akár szimbóluma is lehetett volna e hegyi nép küzdelmes életének. Nincs az a rendező, aki azt a jelenetet szebben tudta volna elképzelni. Anton jóvoltából jutottunk el aztán az igazi gorál lakodalomba is. Mert azt, hogy az opera mennyire igaz és hamisítatlan népművészetet mutat be, harmadnap tanultuk meg Murzasidlén, ahol a levélhordó esküdött örök hűséget egy falubéli gazdalánynak. A gorál lakodalomban minden órának megvan a maga eseménye s az első délelőttön még hajszálnyi pontossággal bonyolódik minden az ősi szertartásrend szerint A vendéget a gazda, a menyasszony apja üdvzü csókkal és meleg öleléssel A szomszédot is, aki pár perce még segített kirámolni a házat, de most már átöltözve, vendégként tér vissza. Így kívánja a szertartás. És ez az ölelés vagy csak egyúttal belépőjegy a lakodalmas ház minden öröméhez. Ez a ház pedig ezekre a napokra elveszti köznapi rendeltetését Nem lakás és nem munkahely: minden sarkával a felszabadult öröm vidám palotája. A lakószobákból kihordták a bútort, ágynak, szekrénynek nyoma sincs sehol. A kívül széltől, hótól megviselt, feketére bámult faház belül ragyog, mintha nemcsak padlóját, hanem falait is fényesre súrolták volna. A folyosóról nyíló három szobában csak dúsan megrakott asztalok, székek és hosszú lócák maradtak: három étterem várja itt a lakodalmas népet A máskor fergeteges időben embernek munkahelyet, takarmánynak, szekérnek, gazdasági gépnek menedéket nyújtó óriás fészer most kiürítve, ragyogóan kitakarítva, fenyőágakkal díszített tágas táncterem. Minden úgy van tulajdonképpen, mint a színpadon. Ugyanaz a zene, tánc, ruha fokos és cifra bőröv, mégis minden egészen más. A fenyvesek szegte egymásba omló lankák, a ragyogó napfényben szinte rikítóan zöld rétek, a girbe-gurba sáros utakat szeszélyes összevisszaságban kísérő magányos faházak, s lent, az egymásba torlódó völgyek mélyén a poronini templom tornya, fent, északon pedig a napsütésben szikrázó havas csúcsok oly kerettel hitelesítik: a lakodalmas házban GORÁLLAKODALOM NÉPSZAVA 1910. április 11. Széljegyzetek a színházról Az intézmények színház ma Magyarországon intézmény. Ezt a tényt tudómít másul kell venni, mint olyan történelmi, társadalmi adottságot, amely nem valamiféle erőszakolt szándékból alakult ki, hanem létrejötte történelmileg, társadalmilag szükségszerű volt. Ezért a manapság megélénkült színházi vitákban a színházak jelenlegi struktúráját, intézményjellegét vitatni, nemcsak felesleges, hanem haszontalan is. Az intézményjelleg létjogosultságát, még most is — a színházak államosítása után huszonöt esztendővel — az biztosítja, hogy lehetőségeiben a leghatásosabb szemezett formája a társadalmi igények szolgálatának, hogy társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszában ez a forma felel meg legjobban kultúrpolitikai és szociálpolitikai céljainknak. Ugyanis, míg egyfelől a színház lényeges kultúrpolitikai feladatot tölt be, másfelől nem lehet közömbös a színházban közreműködő művészek szociális helyzete sem. Az intézményesített színházi struktúra biztosított számukra olyan megélhetési alapot, amely lehetővé teszi a művelődéspolitikai célok magas fokú szolgálatát. Magyarországon az intézményjellegű színházakban állandó társulatok működnek, s ilyen felállásban, illetve ebből kiindulva kell munkálkodni azon, hogy a színház mint művészet, minél hatékonyabban betölthesse társadalmi hivatását. Épp e hatékonysággal van a legnagyobb probléma. Nem az alapstruktúrából adódik, hanem a helytelen gyakorlatból, mégpedig abból, hogy a színházi intézmények túlságosan „intézmény-”, azaz hivatal- vagy vállalatjellegűek. A színházak és más vállalatok gazdasági elszámoltatási redszere között sok olyan közös vonás található, amely azt akadályozza meg, hogy fő céljait a színház hatékonyan betöltse . Tudott dolog, hogy a magyar színházak állami szubvenciója nagyon jelentős. Ugyanakkor a színházak gazdasági elszámoltatási rendszere sok esetben akadályozza, hogy ez a jelentős befektetés ott és abban kamatozzon, ami miatt végső soron megéri a társadalom számára anyagi áldozatok hozatalát. Ma minden színháznak meghatározott előadásszámot kel teljesítenie, meghatározott és szigorú pénzügyi revizorok által ellenőrzött bevételi terve van A bevételekkel együtt azonban csak ritkán „könyvelik” el a kultúrpolitikai „hasznot”, illetve az is megtörtént, hogy a pénzügyi revizor kifogást emelt egy kulturális szempontból hasznos előadás esetében a bevételi terv nem teljesítése miatt. Az intézményjelleg másik veszélye, az adminisztráció, egyegy színházi produkció előállításában közvetlenül vagy közvetve nem közreműködő létszám felduzzadása. Nem ritka, hogy egy-egy kis társulatú vidéki színházban, több embert foglalkoztatnak a könyvelésben, a bérszámfejtésben, mint mondjuk, amennyi a színház segédszínészi állománya. Színházaink nemcsak átvitt értelemben (ez sokszor elmarasztalható lehet), hanem ténylegesen is üzemek. Amelyekben az asztalostól a szabóig a legkülönbözőbb szakemberek megtalálhatók. Hiányzik azonban ebből az intézményből az a szakember, mondjuk ki, népművelő, vagy színházi szociológus, aki a színház eredményes működése érdekében a legfontosabbat, a korszerű „piackutatást”, az adott társadalmi igények felmérését elvégezhetné. Rideg Gábor Heitler László: Varjak