Népszava, 1974. február (102. évfolyam, 26–49. sz.)

1974-02-24 / 46. szám

197­4. február 2­4. tik a városra. A tizenötödik emelet sarokszobájából úgy tűnik fel a körkörös panorá­ma, mintha helikopterről néz­né az ember ezt a hatalmas kiterjedésű, négymilliós, szép­séges Néva-parti metropolist. A tiszta, nagy ablak mö­götti szemlélőt egyszerre fogja ■meg a látvány varázsa, és a mesélő történelem ereje. A hi­dakon át a nyílegyenes utcá­kon megáradt a forgalom. A szobát a hétköznapok lüktetésével tölti meg a ne­héz terhükkel cammogó te­herautók, tartálykocsik felszü­­remlő, halk moraja. Fent a háztetők színes erdeje, az ég­bolt aljáig, ameddig a szem ellát. A középmagas házak tetői: ezüst, olajzöld, rozsda­barna, téglapiros. Középütt az Izsák-székesegyház kupolája uralja a teret. Mögötte, hátul a tele­vízió torony, az Admira­­litás és a Péter-Pál erőd tor­nyának aranytűi fúródnak a felhőkbe. Körben karcsú temp­lomtornyok sárgája aránylik. Messze, a látóhatár peremén új lakónegyedek fehérlenek, közöttük elszórtan zöld szige­tek, a parkok fáinak koronái. Szibéria felé A Gorkijba vezető — régi nevén Nyizsnij Novgorod — úton indultunk Vlagyimir érintésével Szuzdálba. Ezen a Moszkvából északkeletre ki­ágazó, kétsávos úton robogott autóbuszunk. A békés, nyugal­mas táj bennünket is felvidí­tott. Az út szürke szalagját kétoldalt erdő szegélyezte. A zöld fenyők között fehér gyer­­tyaszálakként virítottak a kar­­csú nyírfák. Az erdő zöldes sárgájában bronzarany foltok ragyogtak s a vöröses lom­bok között valósággal „izzott a fény”. Falvakon, kisvárosokon ha­ladtunk keresztül. A kis desz­­kakerítéses, barnára festett faházak kék, zöld, cifra, szí­nes ablakkereteikkel olyanok,­nak tűntek, mint a makettek, a gyermekjátékok. Többségük tetején tévéantenna magaso­dott. Mögöttük frissen épült 4—8 emeletes házak, új lakó­telepek. Gyártelepek válta­koztak legelőkkel. Mindenfelé sűrűn, magasfeszültségű veze­tékek a végtelennek tűnő tér­ségben. A guruló autóbusz halk mo­torzúgása mögött hallani le­hetett az erdők beszédét. Há­nyan írták, megénekelték — Herczen, Gogol, Puskin — a nyizsnij-novgorodi út sokat átélt történetét?! Egykori sá­ros földútján gyalogoltak a Moszkvába igyekvők, szeke­­reztek a kereskedők, kocogtak a postakocsik. Erre hajtották gyalogszerrel a Szibériába száműzötteket, akik közül so­kan nem élték meg az út végét. Erre emlékeztet Levi­tán megrázó erejű festménye — „A no­vgorodi úton’’, — a Tretyakov képtárban. Ezen az úton szállították, a II. világ­háború alatt,­a Moszkvából kitelepített lakosságot és a hátországból Moszkvába a hadianyagot, a felszerelést, a gépeket, a harci eszközöket. De a továbbhaladás meg­annyi új, érdekes „hírt” kí­nál. Ebben a faluban járt va­laha Puskin, versben is meg­énekelte. Itt áll szobra, az út mentén. Egy másik kisváros­ban Bábuskin gyűjtött anya­got a munkások életéről az Iszkrának. Amadban Szuvorov szeretett időzni egykori birto­kán. Megint másikban egy forradalmár halt hősi halált az 1005-ös forradalomban, és most az ő nevét viseli a te­­lepülés. Vlagyimirhoz közeledve, a város határában a II. világ­háború hőseinek emlékoszlopa fogadott. A hagyományok sze­rint itt tesznek fogadalmat a fiatalok. A látóhatár pere­mén feltűnnek a piros téglás vlagyimiri házak, az ipari vá­ros füstölgő gyárkéményei, s a kimagasló dombon az Xisz­­penszkij székesegyház. Még mielőtt beértünk volna a városba, elmaradt az erdő­sáv, és széles, végeláthatatlan termőföldekké tágult e táj. Az ősi város mellett elkanya­rodtunk Szuzdál irányába s az út ment, vitt tovább, a nagy szovjetország belseje, Szibéria felé. NÉPSZAVA Zongoraművész, riporter, filmszínész, játékvezető Gyakran hallhattuk — kü­lönböző koncerttermekben — kiváló zongorajátékát, tanúi lehettünk több nemzetközi­­ versenyen elért sikeres sze­replésének. Nem kevesebb, mint tizenhat országban kon­certezett. A televízióban és a rádióban mint riportert, a filmvásznon mint színészt lát­hattuk — Antal Imrét. A kezdetről „faggatom”. — Tizenkét éves korom óta zongorázom, előtte csak „zon­­gorázgattam”. Orvos, agyse­­­bész szerettem volna lenni. Az iskolában nem voltánk „eminens” tanuló, ezért egy ideig „magántanulóskodtam”. A zenei gimnáziumban érett­ségiztem, tulajdonképpen itt döntöttem el: a zenei pályát választom. 1954-ben fel is vet­tek a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskolára. A főiskola befejezése után az Országos Filharmóniához szerződtem és mint szólista — itthon és kül­földön — 1971-ig koncertez­tem. Néha sikerrel, ezt két nemzetközi­­díj is bizonyítja. Sajnos, abba kellett hagynom, a jobb kezem megbetegedett. (Zongorázás, írás közben be­görcsöl.) — Végleg? — Talán nem. Most (egy kicsit) optimista vagyok —, bár eddig is­ mindent elkö­vettek az orvosok, hogy meg­gyógyítsanak, az utóbbi idő­ben megcsillant a remény, hogy sikerül. — Mikor került először kap­­csolatba a televízióval? — Egy időben, 1960—61-ben, sok-sok estét töltöttem el a Fiatal Művészek Klubjában. „Kalandjaimról”, akkor már több külföldi szereplés volt mögöttem, vidám történeteket mesélgettem a barátaimnak. Az egyik író barátom, aki a televízió ifjúsági osztályának volt a fődramaturgja, behívott a televízióhoz. (1959-ben már szerepeltem képernyőn, de mint zongorista). A műsort a nyári építőtáborokban dolgo­zó fiatalok kérésére állítot­ták össze. Kívánságműsor volt, élő adásban, sok adat­tal, névvel. A lámpalázamon az segített, hogy arra gondol­tam: ha riporterként meg­bukom is, a zongoraszékre továbbra is visszaülhetek. Si­mán lement az adás. Ezután még három „fellépést” vállal­tam a szórakoztató rovat adá­saiban, majd már mint „vér­beli” riporter vághattam neki az akkor induló „Halló fiúk, halló lányok” című ifjúsági műsornak. Szinte ma is hihe­tetlen, hogy milyen nagy si­kere lett a „Halló”-nak, ne­kem is a vártnál nagyobb népszerűséget hozott. Ebben a műsorban lépett kamerák elé először beatzenekar is, a Metró együttes „személyé­ben”. Hát így lettem „tévés”, 1971-től, a zenei főosztály fő­munkatársaként, itt is dolgo­zom. — És a film? — 1966 életem egyik leg­sikeresebb éve volt. Ekkor nyertem meg a budapesti Liszt—Bartók-verseny I. díját, kezdődött a „Halló”, és meg­kaptam az első filmszerepet, a Szevasz Verában. Később több alkalommal álltam a felvevőgép elé. Játszottam a Hamis Izabellában, az ameri­kai produkcióban készült Mesterekben, a Szemüvegesek­ban, A nagy kék jelzésben. Leghosszabb (és talán legna­gyobb) szerepem természete­sen a tizenöt részes tv-soro­­zatban, a Borsban volt. — Tervei? — Időközönként változatla­nul vezetem a rádió „Ki nyer ma?” fejtörő játékát. Továbbá készülök egy tv-sorozatra, ami a XX. század zenéjéről szól, és most kezdtük a „Diótörő’’ című havonta jelentkező zenei fejtörőjátékot a televízióban. Ez azért érdekes számomra, mert ebben az egész ország játszhat. Szekeres Dénes Varga Hajdú István: Kompozíció Parancs János FANYAR SOROK Úgy élek itt befalazva Budán, mintha a hetedik emeleten, az Alésia mögött a sarkon szemközt a klinikával. Hétszámra nem látok embert. Csak a rokonok. Kicsi lányom röpdösve cikázik körülöttem. A feleségem fáradtan hallgat, önszántából senki sem keres. Mintha nem is e világon élnék. Közönyösen odébbálltak és elkerülnek, akiket ismerek. Csegő Zoltán MÁSNAPOS KURUCOK Sirass, Édesanyám, míg előtted járok. Lépteim topogják befogott betyárok. Futásom futtatják kengyelfutó vének, csak a szép istenem tudja, hová érek. Keresztem keresztben, kalangyám------számában, kenyereim futnak sosincs­ tarisznyába. „Beosztva is lassan, szórva is — semerre!” Ne vesd, Édesanyám órádat szememre. Maholnap már nem véd sem sötét, sem árok. Sirass, Édesanyám, míg előtted járok. Hajnal Gábor NOCTURNE Megint egy napnak vége van fáradt a szív és nyugtalan hol van a földön egy sarok ahol reám a csönd ragyog hol nyugalom kézen vezet s nem aggódás a szeretet. Felhőkkel zsúfolt esti ég kusza nappalom őrzi még majd egyhangú sötétbe vész s mindent takar a feledés. Fáradt a szív és nyugtalan egy napnak megint vége van. Lóránt János: Üvegfúvók 9 A békéscsabai példa Műveltebb szakmunkások lesznek A békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépisko­la patinás intézmény. A gim­náziumot 1855-ben alapították Az 1964—1965-ös tanévtől kezdve nyomdaipari szakkö­zépiskola is. A város jelentős nyomdaipari hagyományokkal rendelkezik, elegendő egyet­len nevet említeni emlékezte­tőül: Tevan Andor. Az iskolá­nak jól felszerelt tanműhelye van, szakoktatói a helybeli Kner Nyomda szakemberei közül kerülnek ki. Az iskolát elvégző nyomdaipari szakmun­kások, technikusok eleve mű­veltebb szakemberek lesznek az ipariskolában végzetteknél, mert érettségi bizonyítványt is visznek magukkal. A békés­csabai iskola azonban gondos­kodik arról, hogy diákjai a ha­sonló jellegű iskolákban négy év alatt megszerezhető mű­veltségnél is többet kapjanak útravalóul. Papp János, az iskola ma­gyartanára mondja. — Ezek a gyerekek száz és száz oldalakat szedtek ki a gyakorlatokon. Szedni megta­nultak, de a szövegnek nem látták másfajta hasznát a to­vábbiakban. A kiszedett szö­veget az oktatók leosztályoz­ták, majd a betűket visszaosz­tották a betűszekrénybe. Egy­szer felbukkant az ötlet: ké­szítsenek a gyerekek évente vizsgamunkaként könyvet. Először azt a megoldást vá­lasztottuk, hogy több tanulóval szedettük ugyanazt a szöve­get, s akinél a legkevesebb hi­bát találtuk, annak az oldala bekerült a könyvbe, így, olda­lanként állt össze a kötet, csak a tanulók és mi tudtuk, me­lyik oldal kinek a keze mun­kája. Az első könyv, amelyet a gyerekek készítettek, Dutka Ákos A Holnaptól Remetéig című válogatott verseskön­yve volt. Általában ötszáz példány­ban készítjük el egy-egy kiad­ványunkat, s ezek többsége nem kerül könyvesboltba. Kapnak belőlük a közreműkö­dő­ diákok, a testvériskolák és cserepartnereink. Kéziratos vagy ritka művek Ez volt tehát a kezdet, az iskola azonban nem maradt meg az ismertebb művek újra­szedésénél. Hamarosan újabb ötlet született, amelyről Papp János ezt mondja: — Sorozatszerű munkát akartunk csinálni, s elkezdtük a Bibliotheca Bekesiensis kö­teteit összeállítani. Egyes vá­rosokra, helységekre vonatko­zó, eddig kéziratban elfekvő, vagy csak nagyon régen ki­adott, kevés példányban fenn­maradt írásokat igyekeztünk felkutatni, s „békési könyvtá­runkban” megjelentetni. Gyuláról, Békéscsabáról szólt a sorozat első két kötete, de adtak ki részleteket Haán La­jos kéziratban fennmaradt naplójából, írásokat a régi Me­­zőberényről, visszaemlékezést Justh Zsigmond parasztszín­házára. Most készül a tizedik kötet, egy 1818-ban írt Füzes­gyarmati Krónika. A békéscsabai iskola nevé­hez fűződik a Tankönyvkiadó Vállalat breviárium sorozata is. Harsinyi Zoltán, a Tan­­könyvkiadó főszerkesztője mondja: — Közös vállalkozásaink ezek az írói breviáriumok, amelyekbe már nemcsak a diákok kézügyessége „épült bele”, mert anyaggyűjtő mun­kát is végeztek. A Csokonai­­breviáriumnak már a második kiadása is elfogyott, a Fazekas sem kapható már. Nyomdában van a Kölcsey, készül a Ka­zinczy és a Bessenyei. E bolti forgalomba is kerülő kötetek nyomásának és köté­sének minőségét a gyomai Kner Nyomda szavatolja, mert a tanműhelyben való szedés után ott kapnak végső formát. Gyomán készülnek az iskola könyvforgalomba nem kerülő köteteinek kötései is. Butéliák, szőttesek Petőcz Károly, a gyomai nyomda vezetője mondja. — Munkánk öt hivatásos kiadóra épül, hatodik ágaként említhetem a tanácsi és az is­kolai kiadványokat. Ide tarto­zik a békéscsabai szakközép­­iskolával közös munkánk is. Nyomdánknak ez természete­sen anyagilag nem kifizetődő, de nem is ezt nézzük. Fontos, amit ezek a fiatalok csinálnak kultúrtörténetileg is, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kí­vül, hogy az utánpótlásunkról, szakmánk folytatóiról van szó. Lapunk is hírül adta már, hogy a békéscsabai diákok nemrég újabb, szintén árusí­tásra kerülő vállalkozásba kezdtek. Tizenkét miniatűr kö­tetben közreadják a megye tárgyi néprajzi emlékeit. A Butéliák című kötet már el­készült, hamarosan várható a Szőttesek, majd a Bútorok, a Hímzések, a Cserépedények és így tovább. Gecsei Lajos, a tanműhely egyik szakoktatója mondja: — Az ötlet tőlem származik, a szedés a tanműhelyben meg­oldható, a többi munka, a ko­rábbiakhoz hasonlóan a Kner Nyomdával való együttműkö­dés keretében készül, így a diákok a népművészettel, mint témával is találkoznak, s ez feltétlenül hatással van rájuk. Minden kötetbe belekerül va­lami a Néprajzi Múzeum Bé­kés megyére vonatkozó gyűj­teményéből, a helyi múzeu­mok­ anyagából és esetenként magántulajdonból is. Beratin Ambrus készíti a fotókat, Za­­horán Mária a tipográfus, én válogatom az anyagot. Papp János pedig a tematikai össze­állító. Irodalmi nyomozás A búcsúzáskor egy füzetet nyomnak a kezembe. A címe: „Ez a mi munkánk.” Papp Já­nos mondja. — A tartalma önmagáról beszél. Annyit tennék hozzá, hogy ezen a tipografizálástól a szedésig, a címlaptervezéstől a nyomásig mindent a diákok csináltak. A füzetben az iskola KISZ Érdeklődési Körének (másik nevén Kner Imre Tudományos Diáktársaság) dolgozatai ol­vashatók. Gellényi Valéria és Vandlik Ilona Arany János geszti tartózkodásáról írt. Fi­scher Edit Gyóni Géza szarva­si és békéscsabai diákévei után nyomozott, Benedek Zsuzsa és Supala Ágnes Móricz Zsig­mond 1927 február—márciusi Békés megyei előadói körútjá­ról igyekezett megtudni vala­mi újat, eddig kevésbé ismer­tet. S így sorolhatnám tovább. A fentiek egyértelműen iga­zolják, hogy a békéscsabai diá­kok valóban jó műveltségi alappal hagyják el a Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakkö­zépiskolát. Belekóstolnak az irodalomtörténeti kutatómun­kába, megismerkednek a mű­vek közötti válogatás miként­jével, szorosabb kapcsolatba kerülnek megyéjük néprajzi kincseivel. Műveltebb, s bizo­nyára a művelődés iránt to­vábbra is érdeklődő szakem­berek lesznek. Szeretnénk re­mélni, hogy saját ismereteik bővítésén kívül társaik érdek­lődésének felkeltésére is lesz majd kedvük, idejük, energiá­juk azokon a munkahelyeken, amelyekre az iskola befejezése után kerülnek. Mátyás István

Next