Népszava, 1974. április (102. évfolyam, 77–99. sz.)

1974-04-21 / 92. szám

1974. április 21. A hé.■tömeg-szabályozás tapasztalatai Csepelen bevált a kísérlet Gazdaságirányítási rendsze­rünk a nyereség alakulásához kapcsolta a vállalati kollektí­vák boldogulási lehetőségét. A dolgozók bére, jövedelme évenkénti emelkedésének mértékét — az esetenkénti központi intézkedések, állami preferenciák kivételével — az egyes vállalatok nyereségének, illetve részesedési alapjának nagysága határozza meg. Nyilvánvaló, hogy ez a sza­bályozási rendszer a minél nagyobb nyereség elérésére ösztönöz. Ezáltal közös neve­zőre hozható az egyéni, a vál­lalati és a népgazdasági ér­dek, feltéve, ha a nagyobb nyereség az önköltség csökke­nésének, a minőség javításá­nak, általában a jó munkának a fokmérője. Teljesültek az elképzelések Ezen belül a vállalatok bér­­gazdálkodásának ésszerű ke­retet adott az 1958-ban beve­zetett bérszínvonal-szabályo­zás. Ez általában beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ugyanakkor jó néhány fonák­sággal is jár. Legfőbb gyen­géje, hogy nem serkent eléggé az ésszerű létszámgazdálko­dásra. A Központi Bizottság 1972 novemberi állásfoglalása töb­bek között ilyen megfontolás alapján hangsúlyozta: „...kí­sérletképpen néhány ipari és építőipari vállalatnál az át­lagbér-szabályozás helyett be kell vezetni a létszám-megta­karításra jobban ösztönző bér­tömeg-szabályozás rendsze­rét". Ezt követően, a kormány határozatának megfelelően, a Munkaügyi Minisztérium — az érdekelt tárcákkal együtt — kijelölte azt a 14 állami vállalatot és két szövetkezetét, ahol 1973. január elsejétől el­kezdhették a kétéves kísérle­tet. A bértömeg-szabályozás lé­nyege: a bérezésnél nem az előző évi bérszínvonalat, ha­nem meghatározott mennyi­ségű termék előállításának bé­rét, szakmailag mondva, bér­tömegét veszik alapul. Ezt az összeget viszont nem a válla­lati nyereség, hanem az anyag­mentes termelés növekedésé­nek arányában emelhetik. A Csepel Vas- és Fémmű­vekben — a kísérletbe bevont vállalatok egyikében — szer­kesztőségünk kérésére dr. Ga­rai Vilmos vezérigazgató-he­lyettes és Závori László, a tröszt szakszervezeti tanácsá­nak titkára összegezte az el­múlt évi tapasztalatokat. Többek között elmondották, hogy a bértömeg-szabályozás bevezetésétől azt várták: — jobban ösztönöz a terme­lékenység növelésére, a lét­­számtartalékok feltárására, a termelési költségek csökken­tésére és a nyereség növelésé­re; — nagyobb lehetőséget te­remt a szakképzettebb, a fe­gyelmezettebb, a pontosabb és jobb munkát végzők anyagi megbecsülésére; — csökkenti, majd feloldja a létszám- és bérgazdálkodás­ban tapasztalható ellentmon­dásokat; — biztosítja a művek dol­gozói részére az országos élet­színvonal-politika célkitűzé­seinek megfelelő, tervszerű bérfejlesztést. Várakozásukban nem csa­lódtak. Csepelen a termelé­kenység az elmúlt esztendőben — a bázishoz viszonyítva — 7,7 százalékkal javult. A ter­melés értéke 5,5 százalékkal emelkedett, miközben a mun­káslétszám 1,8 százalékkal csökkent. A tröszt nyeresége — az előző évhez képest — több mint 13 százalékkal nőtt. Felkészültek a negatív hatásokra Mindez természetesen sok­rétű felkészülést és figyelmet követelt. A bértömeg-szabá­lyozásra való áttéréssel egy időben felülvizsgálták a tröszt belső közgazdasági szabályo­zási és érdekeltségi rendsze­rét. A trösztön belüli, válla­lati szintre érvényes előíráso­kat differenciáltan — a tröszt­re vonatkozó általános szabá­lyozástól eltérően — állapítot­ták meg. Az egyes vállalatok bérgazdálkodási rendszerének kialakítását a helyi vezetőkre bízták, így azután a vállalatok gyáregységeiben, üzemeiben a bértömeg-, a bérszínvonal- és az átlagbér-szabályozást, illet­ve ezek kombinatív formáit alkalmazzák. A csőgyárban például a mozgóbéreket nö­velték, s ösztönző premizálási módszereket vezettek be. A vas- és acélöntődében az önt­vénytisztításnál progresszív darabbért alkalmaztak. Az egyedi gépgyárban az alkal­mazotti létszám csökkentésére anyagilag is ösztönöztek. A felsoroltak és az egyéb tröszti és vállalati intézkedé­sek kedvezően hatottak a lét­számgazdálkodásra, az önkölt­ség csökkentésére. A statiszti­ka adatai szerint az úgyneve­zett anyagmentes termelési érték — a bázishoz viszonyít­va — 12 százalékkal emelke­dett. Ez a javulás, valamint a munkások létszámának csök­kenése és a vállalati ered­mény növekedése lehetőséget teremtett arra, hogy a Csepel Vas- és Fémművek 1973. évi bérszínvonala — a központi bérintézkedéseken kívül — 5,4 százalékkal emelkedjék. A bértömeg-gazdálkodás beveze­tése előtt, 1972-ben, azzal szá­moltak, hogy 1973-ban mind­össze 1,5 százalékos bérfej­lesztésre lesz lehetőségük. A bértömeg-gazdálkodás persze — mint informátoraink hangsúlyozzák — számos ne­gatív vonással is járhat. Pél­dául a létszám mechanikus le­építésére, a karbantartás el­hanyagolására, a szükségesnél több bérmunka vállalására és „kihelyezésére" ösztönöz. Cse­pelen — minthogy számoltak a várható negatív hatásokkal és különböző intézkedéseket dolgoztak ki — meggátolták ezek érvényesülését. Nem egyedül üdvözítő A vezérigazgató-helyettes elmondotta: elemzéseik sze­rint indokolatlan létszámcsök­kentések általában nem tör­téntek. A korábbi nagyarányú létszámmozgás mérséklődött. A „természetes lemorzsoló­dást” a tröszt vállalatai jó üzem- és munkaszervezéssel ellensúlyozták. A tapasztalatokat összegez­ve tehát megállapítható, hogy a kísérlet első esztendejét po­zitív eredménnyel zárták. Ám érdemes megszívlelni a tröszt szakszervezeti tanácsa titká­rának véleményét: az értéke­lésnél egyes hatásokat nem szabad kiragadni, a többitől elválasztva szemlélni, már csak azért sem, mert a bér­tömeg-szabályozás bevezetése számos termelésszervezési, gazdálkodási és vezetési in­tézkedéshez kapcsolódott, így figyelembe kell venni, hogy a gazdálkodást nem egyedül és kizáróan csak a bértömeg-sza­bályozással lehet kedvezően befolyásolni. A Csepel Vas- és Fémművek munkaerőhelyzete az elmúlt három esztendőben például számos tényező hatá­sára vált stabillá. Többek kö­zött fontos szerepe volt a törzsgárda fokozottabb anyagi megbecsülésének, a szociális, egészségügyi, kulturális ellá­tás javításának is. M.K. A minap az egyik nagykeres­kedelmi vállalat vezetőjé­től hallottam a következő kijelentést: „A tavaszi árubör­zére az egyik fiatal és feltűnően csinos munkatársnőnket küld­tük, nehogy azzal vádoljanak bennünket, hogy maradt az íz­lésünk, nem vesszük meg a legdivatosabb termékeket" Nem holmi indokolatlan túl­érzékenység mondatta ezt a vezetővel Tény, hogy a vád már sokszor elhangzott, sőt, nyomtatásban is megjelent Megesik, hogy javakorabeli férfiak döntenek arról, mi­lyen ruhák kerüljenek az üz­letekbe a tizenévesek számára. De biztos, hogy ez baj? Hiszen nemegyszer a nyugdíjkorhatá­ron túliak is megfordulnak az utcán a legújabb divat szerint öltözött ifjú hölgyek után, ami arra enged következtetni, hogy nemcsak a fiatalság vonzó, ha­­nem a ti­zen-huszonévesek di­vatja tetszhet idős korban is. S ha ez így van általában, miért lenne másként éppen a kereskedelemben, vagy éppen a divatszakmában megőszült férfiaknál? Mindez természetesen nem zárja ki az ellenkezőjét sem, nevezetesen azt, hogy az em­ber lélekben és ízlésben is megöregedjen, ellenszenvvel viseltessen az új iránt. Végülis — ahogy a régi sláger mondja — nem az a fontos, hogy az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal Hát akkor, miért hallani mégis, hogy a kereskedők kon­zervatívizmusa, egyes árube­szerzők magas, vagy legalábbis közepes köre akadályozza meg, hogy a kirakatokban mindaz­zal a korszerű áruval találkoz­­zunk, amelyet az ipar felkí­nál? Egyrészt talán azért, mert — mint minden mende­mon­­dában — ebben is van némi igazság. Másrészt azonban a kereske­­delmi vállalatok árubeszerzői, amikor az ipar kínálatából vá­lasztanak, egy sereg szempon­tot mérlegelnek. Elsősorban azt, hogy találnak-e majd ve­vőt az árura. Ennek megítélé­sében a közízlést kell követ­niük — ami a szép, a korsze­rű megvételére késztet —, de óvatosságra is kényszerülnek, hiszen a raktáron maradt hol­mi után magas kamatot kell fizetni. Mérlegelnie kell az árube­szerzőnek a felkínált termék árát is, és ez még bonyolultabb feladat. Mert nemcsak azt kell eldönteni, hogy az adott áron gazdára talál-e majd a holmi, hanem azt is, hogy forgalma­zása nem emeli-e a megenged­hetőnél nagyobb mértékben az árszínvonalat. Ha netán a ke­reskedők mindenből csak a leg­divatosabbat, a legkorszerűb­bet, a legjobbat rendelnék meg, akkor nem jutnának az üzletekbe olcsó, megszokott, hagyományos cikkek, ami pe­dig veszélyeztetné a párt és a kormány életszínvonal-politi­kájának megvalósítását. Ha ez a következtetés túl merésznek tűnnék, alátámaszt­hatjuk egy példával A közel­múltban az egyik kötöttáru­­gyár bemutatta a kereskedők­nek a legújabb tréningruhákat. Olyan szépek, divatosak vol­tak, hogy még utcai viseletnek is megfelelnének, inkább ne­vezhetők holmi szabaidő-ruhá­­zatinak, mint hagyományos me­legítőnek. Az ember hajlana is a döntésre: ezt kell rendelni, ez a csinos, ez lesz a kelendő! Igenám, csakhogy az újdon­ság jóval többe kerül, mint a régi tréningruha! Ez önmagá­ban természetes: a korszerű­séget meg kell fizetni. De ha a kereskedelmi vállalatok csak ebből rendelnek, egyrészt hiányhelyzetet teremtenének, jogos elégedetlenséget keltené­nek széles rétegek körében, másrészt emelnék az árszín­vonalat. Hiszen az árszínvonal mértékét minden egyes forga­lomba kerülő áru befolyásolja. És így a kereskedőkön is múlik, hogy a párt és a kormány cél­kitűzése — a fogyasztói árszín­vonal maximálisan 2 százalé­kos emelkedése — megvalósul­ jon. Mindez nem jelenti azt, hogy az új, korszerűbb fogyasztási cikkeket nélkülöznünk kelle­ne, hiszen nap nap után jelen­nek meg ilyenek az üzletek­be. Gondoljunk csak a válto­zatos gyorsfagyasztott és gaszt­­rofál élelmiszerekre, a mind modernebb bútorokra, a ma­gasított talpú női cipőkre, szandálokra, a tizenéveseknek gyártott farmernadrágokra, kötött mellényekre, a vasalást nem igénylő ágynemű-garnitú­rákra —, hogy csak néhány példát ragadjunk ki De ha sok az újdonság a bol­tokban, miért alakul ki sokak­ban mégis az a nézet — merül fel újra a kérdés —, hogy a kereskedők konzervatívak? Talán azért is, mert, ami jó, ami kedvünkre való, azt mint természetest fogadjuk az üzle­tekben. S talán azért is, mert nem egy olyan árubemutatót láttunk, amelyen nem tüntet­ték fel az újdonságok árát, s így — nem tudván mibe kerül­nének — csak vágyakozva szemléltük. Sőt, tanúi voltunk már olyan „piackutatásnak" titulált kiállításnak is, ame­lyen szintén ármegjelölés nél­kül érdeklődtek a vásárlási szándék iránt. A sok elismerő vélemény begyűjtése után lát­szólag joggal mondták a kiál­lítók: lám, van igény, de a ke­reskedelem nem rendel... Mi következik mindebből ? Az, hogy a valóságos vásárlási igényt csak az ár és a minőség ismeretében lehet — úgy­­ahogy — felmérni. Az, hogy bátran feltételez­hetjük: a ke­reskedők között sincs több maradi, mint a gyártók, vagy mondjuk az újságolvasók kö­zött. Az, hogy az árurendelés­kor az árszínvonalra, és a leg­különbözőbb rétegek igényeire is figyelni kell. Nem utolsó­sorban pedig az is, hogy — konzervativizmus ide vagy oda — az ipar termékei mind szeb­bek, korszerűbbek, és döntő részük, legjarmk ott van a ki­rakatokban, az üzletek pol­cain. A kereskedelmi vállalatok gazdasági érdeke is így kíván­ja. A jó kereskedő már csak ezért sem lehet konzervatív. Gál Zi­o­s» KONZERVATÍV KERESKEDŐK? NÉPSZAVA Munkánk a számokban A Központi Statisztikai Hiva­tal 1974. évi zsebkönyve alap­ján készült grafikonunk azt mutatja, hogyan alakult a bruttó termelés, a foglalkozta­tottak száma és az egy főre jutó termelés az iparban, 1960 óta. (A táblázaton: 1960 - 100.) Ami első pillantásra megál­lapítható: 1969 óta meredeken emelkedik a termelékenység görbéje. Ez is egyik bizonyíté­ka az 1968-ban bevezetett gaz­daságirányítási rendszer haté­konyságának. A tizenhárom év ipari fejlődésének meggyőző tanúja az ábra: alig egynegye­dével több dolgozó csaknem két és félszeresére emelte a termelést. A gazdasági színvonal kiegyenlítődése a KGST-országokban Közismert, hogy a KGST- tagországok a gazdasági fej­lettség különböző fokán lép­tek a szocializmus építésének útjára. A szocialista integrá­ció, a kölcsönös gazdasági se­gítség egyik fő célja, hogy tör­ténelmileg rövid idő alatt ki­egyenlítse ezt a különbséget. Az 1971-ben elfogadott komp­lex program külön fejezetben foglalkozik ennek megoldásá­val. „A fejlettségi színvonal ki­­egyenlítése nemcsak általános emberi szempontok miatt idő­szerű és jelentős — állapítja meg Karol Rzemieniecki, a Tribuna Luduban megjelent cikkében. — Sarkalatos gaz­dasági probléma is ez, mégpe­dig több okból. Egyrészt a ja­vak és szolgáltatások kölcsö­nös cseréje, a műszaki-tudo­mányos együttműködés révén ez a kiegyenlítődési folyamat a szocialista integráció vala­mennyi résztvevőjének érde­kében áll. Másrészt minden egyes KGST-ország gazdasági potenciáljának növekedése egyben a szocialista világrend­­szer erejét is növeli." A kiegyenlítődési folyama­tot elemezve a cikkíró első­sorban a nemzeti jövedelem alakulását vizsgálja. Megálla­pítja, hogy míg 1961-ben az egy lakosra jutó nemzeti jö­vedelem átlaga a KGST-or- szágokban — az ENSZ Euró­pai Gazdasági Bizottságának adatai szerint — 950 dollár volt, 1970-ben ez 1230 dollárra emelkedett. A jelenlegi ötéves tervidőszakban a KGST-álla­mok nemzeti jövedelme 27— 75 százalékkal emelkedik. A növekedési ütem elsősorban azokban az országokban lesz magasabb, amelyek a szocia­lizmus építésének kezdetekor alacsonyabb gazdasági színvo­nalról indultak, tehát főleg Bulgáriában és Romániában. Míg 1965-ben három ország­ban (Szovjetunió, Csehszlová­kia, NDK) az egy főre jutó nemzeti jövedelem 2—42 szá­zalékkal haladta meg a KGST átlagát. 1975-ben ez a többlet 1—26 százalékra csökken, a következő ötéves tervidőszak­ban pedig még kisebb lesz. E kiegyenlítődési folyamat for­rása egyrészt a gazdasági nö­vekedés gyorsabb üteme azok­ban az országokban, amelyek alacsonyabb szintről indultak, másrészt az egymásnak nyúj­tott kölcsönös gazdasági, mű­szaki, tudományos segítség és különösen az a nagyarányú támogatás, amelyet a Szov­jetunió nyújt a szocializmus útjára lépett országoknak. Valamennyi KGST-ország­­ban jellemző azoknak a ter­melési ágazatoknak a kiemelt ütemű fejlődése, amelyek az egész népgazdaság korszerű­ségét meghatározzák, és egy­úttal a további gyors gazda­sági fejlődés biztosítékai. Ezek között elsősorban az elektro­nikát, a gépipart, a szállító­­eszközök gyártását, a vegy­ipart és a petrolkémiát említi a cikk. Ezeken a területeken ugyanakkor gyors ütemben fejlődik a szakosítás, bővül a kölcsönös kereskedelmi és gaz­dasági csere, ami elősegíti a korszerű termelési struktúrák kialakulását és fejlődését va­lamennyi KGST-tagországban. A gazdasági kiegyenlítődési folyamat vizsgálata során megállapítja a cikkíró, hogy kiegyenlítődés tapasztalható az életszínvonalban is. Számos lehetséges példa közül egyet ragad ki: a lakásépítkezést. KGST-szinten a jelenlegi öt­éves tervidőszakban évente átlag 80 lakás épül tízezer la­kosra kivetítve. A lakásépítés üteme évek óta a Szovjetunió­ban a legmagasabb, nemcsak a KGST-országok között, de világviszonylatban is. A többi tagországban ez az ütem meg­lehetősen kiegyenlített: Bul­gária a 10 ezer lakosra jutó 60 új lakással egy színvonalon áll az NDK-val, valamivel maga­sabb ez a mutató — 65, illetve 70 — Lengyelországban és Csehszlovákiában, míg Ma­gyarország áll legközelebb a KGST-átlaghoz. A gazdasági kiegyenlítődés természetesen nem oldódik meg egyetlen ötéves tervidő­szakban. A szocialista rend­szer olyan általános törvény­szerűsége ez, amely az azonos társadalmi rendszer alapelvei­­vel összhangban egyenlő lehe­tőségeket kíván teremteni az egyes országokon belül az egész lakosság számára, a köl­csönös testvéri segítség és sok­oldalú gazdasági együttműkö­dés útján pedig a szocialista közösség valamennyi tagja számára. Egy kópia — kétmillió néző A NIM Műszaki Filmszol­gálata több mint negyven mű­szaki tájékoztató filmet készí­tett 1973-ban. Míg az előző évben igen nagy számban rek­lámfilmeket készítettek a ne­hézipari vállalatok számára, tavalyi filmjeik mintegy 25— 30 százaléka a Szakszerveze­tek Országos Tanácsának megrendelésére készült a mun­kásvédelem, balesetelhárítás szolgálatában. Az új filmek másik harmada a vegyipar, az alumíniumipar új termékeinek felhasználási lehetőségeit, a gyártás technológiáját mutat­ja be. Jelentős nemzetközi mű­szaki-tudományos filmfeszti­válokon is részt vettek — Bel­giumban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában —, ahol hat díjat nyertek. A Nehézipari Minisztérium jelentős összegeket fordít kül­földi műszaki filmek vásárlá­sára is. Ezeket először az egyes alágazatok igazgatóinak, fő­mérnökeinek mutatják be. Néhány hete a vegyipari ága­zat vezetői megtekintették a Shell-cég legújabb filmjét a különböző benzinfajtákról és a szakmai díjat nyert francia Ioncserélő gyanták című fil­met. Az energiaágazat vezetői láthattak egy kanadai filmet az atomreaktorok folyamatos üzemeltetéséről és egy szak­mai díjas szovjet filmet a XXI. század energiaforrásai­ról. A bányászati filmbemuta­tó két érdekes angol filmje, a Meddőhányók megcsúszása és a Tőtecsavar fából, kimondot­tan műszaki szakembereknek szól. Ugyancsak megvásárol­ták a rézércdúsításról készült, nagyon hasznos, sokoldalú lengyel filmet. A NIM filmszolgálatának számvetésében az a legmegle­pőbb adat, hogy a forgalma­zott film­ek minden egyez Icó­piájára kétmillió néző jutott Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a munkavédel­mi és a bábfilmekből 80—100 kópia is készült Ehhez tudni kell persze, hogy a bányászati, vegyipari vállalatok többségé­ben főként filmvetítéssel old­ják meg a munkavédelmi ok­tatást és a NIM filmszolgála­tától az általános iskolák, kö­zépiskolák, sőt az egyetemek is nagy számban igényelnek filmet. Az utóbbi időben a film­szolgálat olyan jellegű isme­retterjesztő filmeket is készít, amelyeket a filmszínházakban vetíthetnek a nagyközönség általános tájékoztatására. Ilyen volt a legutóbb a 45 ez­ren 10 millióért című film, amely az ország kőolaj- és gáziparának tevékenységét mutatja be a geológiai kuta­tástól a felhasználásig, jófor­mán magyarázó szöveg nélkül. Jelenleg is készül ilyen film a petrolkémiáról. Idei programjukban mint­egy 60 film szerepel. Ezeknek is nagy része munkavédelmi film, de az előző évektől elté­rő megfogalmazásban: szatiri­kusan kívánják bemutatni a pillanatnyi munkavédelmi helyzetet. A filmszolgálat 1954 óta te­vékenykedik. Rendszeresen, minden évben 30—40 perces filmet készítenek a nehézipar összes beruházásáról. Ezek ma már jelentős értékű archív anyagok. (A Híradó- és Doku­mentumfilmgyár szerződést is kötött velük dokumentumfil­­mek cseréjére.) Ez az archí­vum lehetővé teszi azt is, hogy egy-egy vállalat fejlődéséről, mint például a Borsodi Vegyi Kombinát, születésétől, tehát az első kapavágástól napjain­­kig filmen adjanak tájékoz­tatást­ ­ . S

Next