Népszava, 1974. július (102. évfolyam, 152–177. sz.)
1974-07-20 / 168. szám
8 Jersy Putrament A LEGSZEBB Nagyszerű horgász, autós és vadász volt. Magam is láttam, hogy egy augusztusi délután a Mamryn szpinninggel két tízkilós és néhány másfél kilós csukát fogott, ahogy mondani szokták: kommerszet! Igen, ez a legendás 48-as esztendő volt! — Mekkora volt a legnagyobb hal, amit ön az életében fogott? — kérdeztem. Ezen a napon semmi más nem maradt számunkra, csak az emlékezés. A környező tavak üresek voltak, száraz nád zörgött a lápokon és a szél tépte az útkereszteződésnél a szürke égerfalevél-halmot. Hideg kőszalmni április volt. — Ej, semmi rendkívüli nem történt velem — felelt. Ez nem volt tettetett szerénység, inkább átgondolt pszichológiai ravaszság. Minden erőlködés nélkül legyőztem ellenállását. — A megszállás alatt történt, azt hiszem, 1942-ben. Vilno mellett laktam akkoriban, nem dolgoztam, s ami a fontosabb, nem is kereskedtem, vagyis majdnem éhen haltam. A horgászás többet jelentett akkor a számomra, mint szórakozást. Egy márciusi napon kimentem a Willára lazacot fogni. Tudja, uram, fenn a város fölött, Wolokumpia és Kalwaria között. Hideg volt. Az igaz, hogy a hó elolvadt, de az ég éppen felhős lett, északnyugati szél süvített és a hó ismét esni kezdett. Már a fekete vízre hulló nagy hópelyhek látványától is lúdbőrös lettem, reszkettem. Ki-kidobtam a szpinninget az egyik oldalon, fél kilométert ereszkedtem lefelé,közben megálltam minden fordulónál, szakadéknál, örvénynél, odúnál, kőnél. Az ezüst villanás csobbanva hullt a vízbe, mint a golyó, elmerült, csavartam a zsinórtárat, egy ideig vártam az ütést, azután, ön is tudja, hogyan van ilyenkor az ember, még a gondolatom is elröppent, hogy halat fogok és csillapíthatom éhségemet, hiszen említettem, a megszállás alatt történt ez. Csak egy kis makacsság, vigasztalás maradt, hogy legalább a friss levegőn vagyok és tornázom. Ennek ellenére megpróbáltam mindent, hogy a hal felfigyeljen rám. A csillogó horgot mélyen, fent, gyorsan, lassabban, egyenletesen, egyenetlenül vezettem, sőt cikcakkban, aztán kicseréltem a horgot és elölről kezdtem ismét az egészet. De mindhiába! Nemsokára azt a kis vigaszt is, hogy a friss levegőn vagyok, elvitte az ördög. A levegő túlságosan is friss volt. Az állandó mozgási evezés ellenére egyszerűen fáztam. A hó szüntelenül esett, a környékbeli dombok nyugati lejtői fehéredtek, a hópehely-zápor fehérsége még jobban kiemelte a víz taszító feketeségét és a csónakot néhány ujjnyi vastagon belepte. Lábujjam megdermedt, egyszóval eljutottam a teljes bizonytalanságig, amely a legmakacsabb horgász számára is a halászat végét jelenti, a bizonyosságig, hogy a mai nap rossz, hogy a halak ma egyszerűen nem harapnak. Ezt mondtam magamnak és levontam a következtetést: vissza kell fordulni. Még álldogáltam egy keveset, gépiesen vetettem vízbe a horgot, csak azért, hogy a dobásszériát befejezzem. De mivel már nem hittem, hogy halat fogok, szabadabbnak éreztem magamat, nézegetni kezdtem a környéket. A folyót, a fekete Willát, amely gyors áramlattal száguldott el előttem. És ekkor valami fehérséget pillantottam meg — olyan volt, mint egy papírdarabka — ami elvillant mellettem és eltűnt. Természetesen nem érdekelt. De néhány másodperc múlva ismét elvillant mellettem valami. Most már figyelni kezdtem. Ismét néhány másodperc, újra egy villanás. Látom, hogy hal. Döglött hal, fehér, sovány fehér keszeg. Ismét egy hal. Aztán megint... Mi az ördög ez, járvány a keszegek között? Felemeltem a fejemet, feljebb néztem a folyón, hogy megtudjam, honnan kerültek ide. Talán ötven méterre felfelé a folyón egy nagy sziklatömb emelkedett ki a vízből, körülötte örvény és odú. Onnan úsztak ki az ezüst halak. Az ötlet egyszerű, bár hihetetlen. Ennél a sziklatömbnél van a lazac. Mint ismeretes, a nemes lazac a nemző vándorlás idején egyáltalán nem eszik. Csak a reflex marad, aminek talán van egy csepp értelme: ráveti magát a kishalra, hogy elűzze az ívás helyéről és megnehezítse az ikrák felfalását. Ott van a lazac, és mégis csapatostól jönnek a keszegek. A lazac szélesre tátja a száját, oldalra fordul, elkapja a halat, összeroppantja, kiköpi... Hogy lehetne másképpen megmagyarázni a döglött keszegek hosszú menetét? Ha járvány lenne, tömegesen úsznának lefelé, , nem egyenként. Különben miért ne próbálhatnám meg. A lehető legcsendesebben felhúzom a vasmacskát, a part mentén tízegynéhány métert megyek előre az áramlattal szemben, végül húsz méternyire megállok a sziklatömbtől. Az áramlattal szemben dobom be a horgot, a sziklatömbön túl célzok. A szél most engem segít, a horog jól repül, csobbanással esik a vízbe, s kezdem csavarni... És váratlanul egyszerre két dolog történik. Valami őrülten rángatja a botot. Vízcsobbanás a szikla alatt. Dehogy csobbanás! Robbanás! Ez a legszebb dolog a szpinningben, ez a hirtelen átmenet a semmiből a robbanásba. A folyó egy része, nem nagyobb a csónaknál, felszökken, a magasba ugrik, csattog, és a fehér habból kilátszik a hal fehér teste, függőlegesen áll, felrepül a levegőbe, meghajlik és visszazuhan. A horgászbot meghajlott, a tárcsa őrülten kattog... És mint egy őrült... Higgye el, uram, ha valaki azt mondja, hogy egy ilyen pillanatban nyugodt, akkor hazudik. — No és? — Hát, kérem, aztán az ember természetesen megnyugszik. A többi már rutin kérdése. Tizenöt percig szép élményben volt részem. A lazac táncolt, felugrott a levegőbe, majd a mélybe zuhant, helyben kerengett, tudja uram, mint a csalogánynak, neki is gazdag repertoárja van. No, de mit jelent ez azzal a pillanattal összehasonlítva ... — Hány kilós volt? — Körülbelül tizenhat. Nem tudom pontosan. Egy padnál mindenesetre több volt... Különben is: fontos ez? A legnagyobbról kérdezett, a legszebbről beszéltem. Lengyelből fordította: Bába Mihály Bémi Valéria: Balatoni csónakok ! • Stt Szalay Ferenc: Petőfi-illusztráció? Benyó Ildikó: Anya gyermekkel NÉPSZAVA ! 1974. július 28. Örvös Lajos „NYUGATI TÖRTÉNET” „Mesélj valamit Krisztián a Nyugatról, a nyugati életről!” kérlel minduntalan Anna. Anna, ez a magas, vékony vörösesbarna hajú lány. Izmos, hosszú combjain többnyire fekete nettharisnya feszül és azon át tüzel a bőre. Mert ő is olyan kurta szoknyát visel, mint a lányok általában, szóval modern lány, de mégis valami romantikus érzelem fűti az ismeretlen világ után, melyet csak olvasmányaiból meg filmekről ismer, no meg arckrémjeiről, kölnijeiről és pillafestékeiről. És amilyen hetykén vagy inkább flegmán beszél a fiúkkal, velem éppannyira kislányos és még a szemét is tágabbra nyitja, mikor szólásra nyitom a számat. Pedig semmivel sem vagyok különb a rendes átlagférfiaknál, legfeljebb kicsit tehetetlenebbb, kicsit sutább. Persze erről nem árulkodik az én oldalszakállam se, sem pedig a homlokomra hulló kis hajtincs. Még csak tiszta, jól vasalt öltözékem se, amit Teréznek, a feleségemnek köszönhetek. Ki is vagyok hát? ... Krisztián a nevem, s egy szép Duna menti városkában élek. Férfias vonásaimon túl semmiféle rendkívülit nem árul el külsőm, nincs is bennem semmi rendkívüli, amit elárulhatna, legfeljebb annyi, hogy nem olyan rajongó szemmel nézek a világra, mint Anna, tudom, hogy egy kisembernek mindenütt meg kell küzdenie a kenyérért. Anna szemében mégis valami érdekesség vesz körül. Egy szürke falú, földszintes gimnáziumban tanítom a német nyelvet, feleségem van, s egy kissé morózus asszony él velünk a házban, feleségem nagynénje. Illetve mi élünk az ő házában, ahová hét esztendeje tértünk haza Belgiumból. Még a két háború közt ment ki oda apám. Lakatos volt. Én ugyan már kint születtem, de vágytam haza, annyit meséltek róla szüleim. Egy kis NSU gépkocsit hoztam magammal, s egy jó hangú Philips rádiós magnetofont. Ezt nagyon szeretem, ezzel semmi baj nincs. A kocsival viszont nemrég balesetet csináltam, s már ötödik hónapja várja a szerviz külföldről az alkatrészeket. Nem vagyok türelmetlen, mert ha megérkeznek, jó néhány ezer forintot fizethetek ki, csak még azt nem tudom, hogy honnan. Egy másik kis kocsi is áll a házunk előtt. Ezt a feleségem nénje vette. Egy Trabantot. Ezt is én vezetem, mert ő irtózik a vezetéstől és fél a kocsitól. Ha mégis beszállunk, vasárnaponként, mindig a nagynéni diktálja a tempót. „Lassabban!” Meg: „Sorompó jön!” Meg: „Ne előzz!” Amúgy nem rossz aszszony, de ezzel a száraz tudálékosságával és pánikhangulatával nyomott légkört teremt a kirándulásokon, s amikor megállunk egy-egy közeli fürdővároskában, úgy lépek ki a kocsiból, mint akinek kő esett le a szívéről. Mert egyetlen karcolás essen csak a kocsin, hónapokig hallhatnám a gyorshajtásért, a figyelmetlen vezetésért, a felelőtlen vagánykodásért kijáró tüzes szemrehányásokat. Amióta meg balesetet csináltam az NSU-val, azóta be sem ül velem a Trabantba, igaz én sem vállalnám utasként. Csak a feleségemet szállítom rajta. A feleségem is abban az iskolában tanít, ahol én, a nagynénje viszont egy nagy állami gazdaság főkönyvelője, jómódú asszony. Most az a problémánk, hogy kopogás hallatszik a motorból, alighanem ki kell cserélni a főtengelyt. Nem olcsó mulatság, és a feleségem akarja megcsináltatni, mondván, hogy mi használjuk a kocsit. Persze csak hétköznaponként. Mert vasárnap a nagynéni megkéri egy ismerősét, egy nyugdíjas sofőrt, hogy vigye őket kirándulni, és száz forintot fizet neki. Engem is hívnak, de nem megyek. Engem ne kocsikáztasson pénzért a nagynéni. „Dolgoznom kell”, jelentem ki határozottan. Legalább nyugodtan a munkába mélyedek. Egy könyvkiadónak dolgozom, a német és francia nyelvű kéziratok helyesírását meg a nyomdai levonatok helyességét ellenőrzöm. Nem valami sok pénzt jelent, de mégsem élünk roszszul, hiszen ketten keresünk, és itt még a nagynéni is. Csakhogy nemrég újabb baj történt. Ezt már nem is merem elmesélni, legfeljebb Annának, ő is itt lakik valamivel feljebb, a holt Dunaág mentén. És neki sem úgy, mint ami itt történt meg velem. Hanem ott kint, még Belgiumban. Úgyis mindig azzal nyúz, hogy meséljek neki a nyugati életről. Hát majd elmesélem ezt. Legalább kiönthetem valakinek a szívemet. Valóban, ezen a vasárnap délelőttön is felbukkant, negyed órával később, hogy elhelyezkedtem a kávézó teraszának sarkában, egy fölém nyúló akácfa alatt. Kiteregettem magam elé a kéziratokat, hogy majd kijavítom a hibákat bennük. De az igazság az, hogy nem '"a betűket, néztem, hanem az átguruló kocsikat, az arra sétáló embereket, és szemben egy fűszercsemege bolt kirakatában a lekváros üvegeket. És közben arra gondoltam, hogyan szerezzek pénzt az alkatrészekre és a javíttatásra. Már vagy tíz napja ezen töröm a fejemet. Amikor vasárnaponként elmegy a család, kinyitom Philips rádiómat és mindenféle zenét hallgatok. Közben pedig töröm a fejemet. Külön tanítványokat vállaljak vagy még több kéziratot javítsak a könyvkiadónak? De hamarjában így sem tudom előteremteni a szükséges pénzt. Ezért hát megálltam a kéziratok javításával és nem vállaltam külön tanítványokat sem. Csak a levegőbe meredezek. S akkor még ez az újabb baj... Tüstént elmesélem Annának. Megkérdezte, nem zavar-e és ő is kért egy kávét. — Mesélj valamit! — mosolyodik el kicsit olyan kislányosan. — Bármilyen apróságot. Ránézek, cigarettával kínálom. Nem fogadja el, ő kínál osztrák cigarettával. És elkezdem a mesét. — Tudja, Anna, ott sem volt valami könnyű az élet. Én ott is tanárkodtam, s a fenntartási költségeink elég sokat felemésztettek. Ott is egy NSU-m volt, s a feleségemnek egy kétlovas kis Citroenje. — Azon utaztak. — Utaztunk ... Hát nem a tengerpartra, oda csak ritkán. A munkahelyünkre és vissza. Meg bevásárolni. Messzebb olcsóbban jutottunk hozzá egy-egy élelmicikkhez. Különben a Citroent Teréz szülei vették, de még így sem volt könnyű. — Miért? — Mert egy kocsiba nemcsak benzin kell, javíttatásokra is sor kerül. És épp amikor az én kocsim nagyjavíttatásra várt, balesetet csináltam a Citroennel. Teréz szüleinek nem mertük megmondani, mert ők mindig azt hányták a szememre, hogy gyorsan hajtok. Brüsszel felé haladtunk és hirtelen le akartam kanyarodni a főútról egy mellékútra, hogy elkerüljem a nagyobb forgalmat. De későn jeleztem, hogy sávot változtatok és hátulról belémfutott egy svájci kocsi. A svájci erősen fékezett és nagy lélekjelenléttel felszaladt a középen futó füves, elválasztó