Népszava, 1974. július (102. évfolyam, 152–177. sz.)
1974-07-20 / 168. szám
1974. július 20 Miskay Ida NEM TUDTAD Csak kuporgattad, rejtetted magad: dohos kincsüket eszelős vének. Nem tudtad: az él csak, aki ad. Szertegurulnak a pénzek, az évek. Hogy sivár arcod sivatagmagánya marad veled az utolsó napon. Vadrózsák, őzek iszonnyal néznek. Menekül tőled állat, irgalom. Hajnal Gábor LABDARÓZSÁK Az udvarokból kihajolnak kicsi kócosan fehér labdarózsák és bámulnak utánam nem tudok tőlük elszakadni emlékeimből így hajolnak álmomba réglátott leányok s ifjúságom szerelmei ki tudja élnek- de bennem oly dúsak kicsit kócosak miként utánam forduló fehér tavaszi kertekből kihajtó gyönyörű kócos labdarózsák. D. Szabó Lajos MI LEHET A VERS? A formák fészkében született rend, a rend fészkében született szavak, a szavak fészkében született értelem, az értelem fészkében született többrétű öröm, fájdalom, világosság, amit oly egyszerű és oly nehéz elmondani, ami összefog egy teljes és parányi űrt, melyet egy-egy emberi élet kitölt két évszám végpontja közé feszítve. Én hiszem, hogy minden két évszám közé beírható egy vers, egy győztes sor a világról, amely fénybe mártottan a miénk, amely milliók átutazó pontja és végső állomása, amely a bukásnak és boldogságnak váróterme, amely a meggyőződések forrása és forradalma! Itt csak maradandó dolgaink élnek tovább, és hiszem, hogy szebbé, többé, jobbá módosulnak az eljövök gondjaiban és keze alatt Az eljövök igényét egyengeti hitem. NÉPSZAVA 7 szigetre. De még így is betört a bal sárhányóm, összetört az egyik fényszóróm, neki meg a jobb sárhányója nyomódott be, s összekarcolódott a kocsijának az oldala is. — Jaj, de izgi! — kiáltott fel Anna és mohón szippantott a cigarettájából. — És mi történt? Vlaga volt a hibás? Ugye jól legorombította a svájci? — Nem gorombított le. Nyugodt ember volt. Én elismertem a hibámat, ő meg széttárta a karját, hogy mit lehessen tenni, mindig történhet baj. Az ő kárát az én biztosítóm fizette, de a Citroen javíttatása minket terhelt. A feleségem bankkölcsönt kért, én pedig fogadkoztam, hogy visszafizetem neki a költségeket. Külön tanítványokat vállalok. De kit számítottam, hogy ebből nem jön össze időre a pénz, és "törtem a fejemet, hogy mitévő legyek. Teréz szüleinek azt mondták, hogy kisebb javításra szorul a kocsi, odaadtuk a szerelőnek. Mert kérdezték, hogy hol van. Tizenötezer kilométer volt még csak benne. Képzelje, milyen gondban voltam. Az én nagyjavításomat fizetni, s akkor még a Citroen költségeit is. Ha egyedül maradtam, kínomban kinyitottam a rádiót, zenét hallgattam és törtem a fejem a nagy semmin. — Látja, ott milyen másképp reagál az ember a bajra is! Olyan ez az egész, mint egy film — szólalt meg Anna csillogó szemmel. Tűnődve néztem rá. — De hát miért? Itt nem reagálhat rá ugyanígy az ember? Ha olyan tehetetlen fajta, mint én ... — Nem, nem — tiltakozott makacsul — itt egész más az élet. Itt fűhöz-fához szalad az ember, hogy kölcsönkérje a szükséges pénzt, és akkor rendben van. Maga miért nem kért kölcsön egy ismerősétől? — Mert ott lejáratja magát az ember, ha ilyen viszonylag kisebb összeget is úgy kell kölcsönkérnie. — Látja, ezek a szigorú erkölcsi kötelmek is olyan izgalmassá teszik az életet. Itthon nem szégyen az ilyesmi. Kölcsönkérni. — Lehet, hogy nem szégyen, de itt sem olyan egyszerű. Én például itt is tanár vagyok, és nem kérhetem el egy másik tanárcsalád megtakarított pénzét autójavíttatásra. Itt is olyan zsenáns. Szinte éppúgy, mint ott. És pénzes embereket itt sem ismerek, legalábbis nem közelről. — Pedig vannak! És Anna újabb cigarettára gyújtott és keresztbe rakta hosszú, izmos, fekete nylonharisnyás lábát. Csakúgy áttűzött a bőre a fekete netzen. — Óh, ha én ott lettem volnál... — fűzte álmodozva a szót. — Nekem van megtakarított pénzem és az apám is jól keres. Én adtam volna magának. — Miért adott volna? — Hát úgy barátságból. — Minden ellenszolgáltatás, minden üzleti vagy érzelmi kapcsolat nélkül ? Félkört írt le kezével a levegőben. — Nem tudom. Talán tetszett volna nekem a fiatal férj szorultsága. És arra kértem volna, hogyha kijavíttatja a kocsikat, vigyen el valahová két-három napra a tengerpartra. Valamit kitalál a feleségének, hogy dolga van. Nem olyan nagy eset az ilyesmi. — Ez attól függ. De talán itt sem lehetetlen. Mondjuk nem a tengerpartra kirándulni két napra, de valami szép helyre, a Duna mentén, vagy a hegyek közé egy fürdővároskába. Ezt itt is lehet. De itt sem teszi meg mindenki. — Nem. Mert mindenki ismeri egymást és visszapletykálják az aszszonynak, hogy láttam a férjedet egy lánnyal, mondjuk Dobogókőn. De ott nem törődnek úgy egymással az emberek. És egyáltalán, itt előteremti a család a pénzt, hogy csak guruljon az a kocsi, és nincs az az izgi helyzet, az a titkolózás, az a feszültség. Itt imponál a gyorsaság, nem tiltja úgy a környezet. — Még akkor is, ha összetöri magát az ember vagy legalábbis a kocsit? — Igen, még akkor is. Még ebben is van valami imponáló nálunk. Rágyújtottam egy cigarettára és elnéztem Annát. Nagy, fitos orrát, vörösesbarna haját és tüzelő bőrét a fekete nett harisnya alatt. T— Maga nem ismeri Anna az életet — ejtettem lassan. — Az olvasmányain, a képzeletén át lát mindent. — Én? — nevetett fel a lány. — Jobban ismerem, mint maga. És igenis, irigylem ezért a feszült életért, amit ott élt, azért a zenéért, amit tépelődve hallgatott a rádióban, hogy mitevő legyen, honnan szerezze meg a szükséges pénzt... Óh, ha én is!... Ha én is belejátszhatnék egy ilyen történetbe! — És miért ne? — Tréfál? Hogyan? Tűnődve elmosolyodtam. Olyan kisfiús huncutsággal, mint aki tudja, hogy olyat mond, amit nem szabad. — Mondjuk maga adja kölcsön azt a pénzt a férfinak, aki kijavíttatja a kocsit és beleülnek utána, elmennek valahová a hegyek közé, megállnak Régi igazság, Hogy az élet halmozza a hihetetlen eseteket, túllicitálva a legmerészebb fantáziájú írók találékonyságát Az ilyen hihetetlen esetek közé sorolható Barna Péter és Szőke Pál rádió- és televízióműszerészek barátsága is. Nem az hihetetlen, hogy iskolás korukban kezdődött. Az se, hogy egy üzemben dolgoznak. De még az se, hogy a barátságuk erősödésében része volt Barna Péter húgának, Zsuzsinak is, miután a két barát már régen megegyezett abban, hogy Zsuzsiból majd Szőke Pálné lesz ... Hát akkor mi mégis a hihetetlen? — a Barna és Szőke családnév, a Péter és Pál utónév összetalálkozása. Joggal kételkedhetik, pedig mulatságosan igaz. Mint igaz az is, hogy Barna Péter szőkének született és olyan színű a haja, mint a zab szalmáé, viszont Szőke Pál cigányosan barna, s hajának feketesége mellett a korom is fakó... Azt is mindenki „kiagyalás”-nak vélheti, hogy pont abban a Csemegeboltban, ahol munkába menet uzsonnát szoktak vásárolni, egy Fekete Ági nevű, bronzvörös hajú és tejfehér bőrű lány porciózta a felvágottakat és sajtokat a vevőknek, és keltette fel Barna Péter és Szőke Pál érdeklődését. Mivel megsejthették már, hogy a két műszerész barátságát a névben, színben mindkettőjükkel ellentétes Fekete Ági bronzvörös hajának és tejfehér bőrének szépsége bolygatja meg, dőreség volna-e fordulatot megkísérelni tagadni. Ellenkezőleg: a hihetetlenség hihetősége kedvéért inkább még részletezni is kell... Sőt a Fekete Ági miatt támadt konfliktusok valószínűsége meg is kívánja az előzmények feltárását. Persze, csak a legjellemzőbbet summázva belőle: Szőke Pál titkos versengését Barna Péterrel. Még az iskolában kezdődött, a tanulásban és a tornaórákon... Szőke Pálnak sok keservet okozott, hogy minden igyekezete ellenére, az általános iskolai tanulmányi eredménye sose tudta túlszárnyalni Barna Péterét. Sovány vigasza volt, egy erdő szélén, összefonódnak, aztán előveszik a fekete kávés termoszt, kortyolnak a kávéból és rágyújtanak egy cigarettára. — Óh, ne is mondja, Krisztián, mindjárt megbolondulok az örömtől! — És megragadta a férfi kezét, de gyorsan el is engedte, mert félt, hogy még meglátja valaki. És saját combját kezdte el hevesen simogatni. — Akkor elárulok valamit — suttogta a férfi. — Mit! Mondja már! — Hogy ez a történet, amit elmeséltem, nem Belgiumban esett meg velem, hanem itthon, a múlt héten. És itt töltöm tűnődéssel az időt, itt hallgatom a rádiómat ahelyett, hogy külön tanítványokat vállalnék. Nos, még mindig szeretne részt kérni ebben a históriában? Kölcsönadná nekem a szükséges pénzt és beülne velem utána a kocsiba, hogy elmenjünk valahová? Mert itt sem olyan lehetetlen. És az én homlokom is kigyúlt az izgalomtól, valahogy én is beleéltem magam ebbe a játékba. — Ez nem igaz! Csak ki akar ábrándítani engem!... — hűlt el Anna. — De hát miért? Itt nem csinálhat balesetet az ember? Itt nem kell eltitkolnia a család egyes tagjai előtt? És itt nem meredezhet a levegőbe, hogyan szerezhetne gyorsan pénzt? — Nem tudom... De olyan kiábrándító, amit mond! Csakugyan nem értettem Annát. Igaz, még csak hét éve tértem haza Belgiumból, nem i ismerhetem anynyira az emberek lelkivilágát. — Miért lenne kiábrándító ugyanaz itt, ami olyan vonzó ott a távolban? — Nem tudom ... Nem tudom ... — sírt fel csaknem Anna és órájára pillantott. — Jaj, elkéstem valahonnét, bocsásson meg, el kell szaladnom ! És már ment is. Felemelt fejjel, vörösesbarna hajával, fekete nettharisnyájával, amin úgy áttüzelt a bőre. Igazán csinos lány volt. Csinos és fölöttébb modern. Valahogy mindenesetre felrázott ebből a tespedtségemből. Ha majd hazajön este a család és lefekszünk, magamhoz húzom Terézt, és megköszönöm neki, hogy OTP-kölcsönt vesz fel. És holnap már külön tanítványokat vállalok. Viszafizetem neki a költségeket... Ha írni tudnék, megírnám ezt a történetet. De nem tudok. Csak tanítványokat tudok vállalni, és Terézt tudom magamhoz húzni. Barna hajú, fehér bőrű, szigorú teremtés. Igaz, nem olyan modern, mint Anna.,** hogy matematikában őt tartották az osztály legjobbjának, míg Barna Pétert csak a negyedik-ötödik helyre sorolták. A mesterség-választásban is azért követte, hogy a technikumban és a műhelygyakorlatokban majd föléje kerekedjék. A szakmai tudásban el is érte Barna Pétert, de az érettségi átlagával lemaradt mögötte. A testnevelési órákon is Barna Péternek sikerült jobban minden gyakorlat. Gyorsabban futott, nagyobbakat ugrott, messzebbre lökte a súlygolyót, hajította a gerelyt, dobta a diszkoszt, mint Szőke Pál. Az úszásban, birkózásban és ökölvívásban nem versenghetett vele, mert Barna Péter idegenkedett e sportágaktól. A labdajátékok közül egyedül a futballt űzte, de oly labdakezelési ügyességgel, hogy Szőke Pál okosabbnak vélte a kapus posztját választani. Hogy mi szította Szőke Pál versengését Barna Péterrel, a pszichológusok bizonyára szakszerűen megmagyaráznák. S azt is, hogy az a múló évekkel miért növekedett, és Szőke Pál miért ragadott meg minden alkalmat Barna Péter legyőzésére, aki barátja vetélkedését csak akkor kezdte komolyan venni, amikor már szakmunkásként dolgoztak. Nem nehéz kitalálni, hogy a versengéstől nemcsak termelésük eredményessége és minősége javult, de keresetük és tekintélyük is. A két műszerész barátsága talán ma is zavartalan volna, ha a csemegeboltban nem akad meg a szemük Fekete Ágin. Barna Péter a lány alakjának kecses formásságán és beszédének kedves közvetlenségén ámuldozott, Szőke Pált a bronzvörös haj és tejfehér bőr késztette csodálatra. Talán enynyiben is maradtak volna Fekete Ágit illetőleg, ha Barna Péter egyik reggel, a csemegeboltból való távozásuk után, nem mondja ki hangosan is, mit forgatott már napok óta magában: — Te, Pali, én ezt a lányt elveszem feleségül. — Feltéve, pajtás, hogy ő is beleegyezik — okvetetlenkedett rögtön Szőke Pál. — Miért ne? Ági nem úrilány.. Ha az volna, nem köt ki egy csemegeboltban elárusítónak. Az ilyen lánynak sokkal rokonszenvesebb a magamfajta műszerész, mint az urizáló íróasztalkoptatók! — mondta Barna Péter határozott önbizalommal. így lett Fekete Ági, tudtán kívül, a két műszerész barátságának kikezdője. Mert Szőke Pál ezt az alkalmat se hagyta ki. A versengés indulata még Barna Zsuzsit is feledtette vele. Ha Fekete Ági történetesen ferde orrú, fülig érő szájú, trampli termetű lány lett volna, akkor is „lerohanja”, hogy leüsse Barna Péter kezéről. Csak azért, hogy ő legyen a győztes és ne Barna Péter. Mire Fekete Ági tisztázhatta volna magában, hogy a két fiatalember közül Barna Péter a szimpatikusabb, addigra Szőke Pál úgy körülfonta udvarlása hálójával, hogy meg se kísérelte a szabadulást belőle. De miért is tette volna? Szőke Pál volt az, aki esténként megvárta a holt előtt, hogy hazakísérje, és akinek a nemegyszer féktelen széptevését már csak azért is meggyőzőbbnek érezte, mint Barna Péterét, mert az jóval későbben, vásárlás közben hívta moziba, azt is suttogó hangon, mintha titkolni akarná. Fekete Ági akkor már nemcsak javában csókolózott Szőke Pállal, de a feleségül kérésére is igent mondott. *— Ó, hát maga nem tudja, kedves Péter, hogy már foglalt vagyok? — mondta büszkén a fiúnak. — Honnan kellene tudnom? — A barátjától, Palitól. Nem mondta még magának, hogy nemsokára összeházasodunk? — Nem, nem mondta — csikordult meg a fiú foga. A barátja titkolózásán megütközve, Barna Péternek Zsuzsi húga gúnyos szavai jutottak eszébe, amikor négyszemközt korholta őt: — Miért idegenkedsz Palitól? Régen tudom, hogy feleségül akar venni. — Ugyan, bátyus! Ha nem ismerném Palit óvodás korom óta, talán el is hinném. — Azért nem szólt még, mert az érettségizésedet várja. Mint asszony, a gimnáziumban csak magántanuló ... — Jaj, ne szövegelj már annyit, bátyus! Bízd rám a férjhez menésemet. Nem vagyok vénlány,, ne aggódj miattam ... Egyébként is, hogy mit dumál rólam Pali, nem érdekel ... Zsuzsi szavaira emlékezve, Barna Péter azzal kezdte magát vigasztalni, hogy ha Áginak Pali tetszett meg jobban, hiába is előzte volna meg. Beletörődött hát a lány választásába, és természetesnek tartotta Szőke Pál vigyorgás önteltségét is, ahogyan „mentegette” magát, amikor kérdőre vonta, miért titkolózott Ágiról? — Tapintatból, pajtás. Nehogy dicsekvésnek érezd, hogy Ági hozzám húzott. Meg aztán azt gondoltam, minek arról már beszélni, amiről te is meggyőződhettél Áginál? Barna Péter szégyenkezett is magában, amiért nem vette észre, hogy Ági kedvessége az elárusítónő udvariassága volt csupán, nem érzelmi rokonszenv. Csalódottságában nemcsak az Ágival való beszélgetést kerülte, de Szőke Pál meg-megismétlődő kétkedéseit is válasz nélkül hagyta. S ha elvállalta is a házasságkötési tanúskodást, a barátságuk szaktársi kapcsolattá zsugorodott. Ez fel is tűnt a fiatalasszonynak, keresett rá alkalmat szóvá tenni: — Neheztel ránk valamiért, Péter? Valósággal kerül bennünket... — Csak magát kerülöm. — De miért? — Mert maga is kikerült engem, amikor feleségül ment Palihoz. — Én nem kerültem ki, Péter. Saját magát hibáztassa, amiért Pali megelőzte — mondta Ági szemrehányó őszinteséggel. Barna Péter megrendült és nem mert tovább vallani. Most már lelkiismeret-furdalással is kerülte az Ágival való találkozást. Senki se higgye azonban, hogy a két műszerész barátkozása a házasság miatt szakadt szét véglegesen. Ez az ok rövidesen újabb eseményekkel tetéződött, és Barna Zsuzsinak is része volt benne, sorsdöntő része. — Te, bátyus, még örülnél annak, ha nem idegenkednék Szőke Palitól? — kérdezte egy este a bátyjától. — Megbolondultál, Zsuzsi? Nős emberrel akarsz kikezdeni? — fortyant fel Barna Péter. — Nono, ne sértegess, bátyus! Én csak azt jeleztem, hogy Pali velem szeretne vigasztalódni. — Vigasztalódni? Aztán miért? — Kérdezd meg Palitól! — felelte a lány ingerülten. De Barna Péter nem kérdezte meg, férfiösztöne okosabbat sugallt: titokban Ágit kereste fel, hogy mi lehet Pali hűtlenkedése mögött. S megdöbbentette a fiatalasszony beesett arca, fátyolos tekintete. — Mi van magával, Ági? Beteg? — kérdezte aggódva. — Inkább csak voltam, már gyógyulóban vagyok ... Két hónapja elszántam magam és kimenekültem a pokolból. Visszaköltöztem a szüleimhez — mondta a fiatalasszony szomorkásán. — Válunk, Péter, már folyamatban is van! — tette hozzá keményebben. — És... és miért? Mi történt maguk között? — kérdezte Barna Péter nyilalló reménykedéssel. — Örökre csömört kaptam Palitól. Rájöttem, hogy hazudott. Nem azért vett el feleségül, mintha szeretett volna. Csupán a hajam és bőröm tetszett neki, amit én szerelemnek hittem. Hogyne hittem volna, ő volt az első komoly udvarlóm ... — S én, Ági?! — vágott közbe Barna Péter. — Engem miért nem vett komolyan? — De Péter, mivel vádol? Ne légijén igazságtalan!... Nem emlékszem, hogy egyszer is félvállról vettem volna magát — védekezett a fiatalasszony. — Még azután is, hogy a felesége lettem Palinak. — Szaván fogom! Ha kimondták a válást, hozzám jön feleségül? — Ne, azért ne tréfáljon velem, kedves Péter!... — Dehogy tréfálok, ellenkezőleg!... Nos, igen vagy nem? A fiatalasszony megzavarodott a türelmetlenül is hangzó szavaktól. Már ő se tréfálkozásnak érezte őket. Mégis hallgatott. — Mit tétovázik, Ági!? — sürgette Barna Péter. — Én nem felejtettem el, hogy engem hibáztatott, amiért Pali megelőzött... Nagyon rosszul esett a szemrehányása, mert saját magát nem mentegette. Most jóvá teheti a mulasztását, akárcsak én a magamét. Tehát? Ha kimondták a válást, hozzám jön feleségül? — ismételte meg. Ági öleléssel és csókokkal válaszolt. Ezt a fordulatot, úgy hiszem, már nem találják hihetetlennek. De van még egy, s azt esetleg igen. A válás törvényes kimondása után következett, Ági és Péter házasságkötésének ünnepi, családi ebédjén. A pezsgővel koccintás közben súgta oda Zsuzsi a bátyjának és újdonsült sógornőjének: — Hogy tudjátok ti is, Szőke Patinak tegnap végleg kiadtam az útját Földeák János PÉTER ÉS PÁL