Népszava, 1974. július (102. évfolyam, 152–177. sz.)

1974-07-20 / 168. szám

1974. július 2­0 Miskay Ida NEM TUDTAD Csak kuporgattad, rejtetted magad:­­ dohos kincsüket eszelős vének. Nem tudtad: az él csak, aki ad. Szertegurulnak a pénzek, az évek. Hogy sivár arcod sivatagmagánya marad veled az utolsó napon. Vadrózsák, őzek iszonnyal néznek. Menekül tőled állat, irgalom. Hajnal Gábor LABDARÓZSÁK Az udvarokból kihajolnak kicsi kócosan fehér labdarózsák és bámulnak utánam nem tudok tőlük elszakadni emlékeimből így hajolnak álmomba réglátott leányok s ifjúságom szerelmei ki tudja élnek-­ de bennem oly dúsak kicsit kócosak miként utánam forduló fehér tavaszi kertekből kihajtó gyönyörű kócos labdarózsák. D. Szabó Lajos MI LEHET A VERS? A formák fészkében született rend, a rend fészkében született szavak, a szavak fészkében született értelem, az értelem fészkében született több­rétű öröm, fájdalom, világosság, amit oly egyszerű és oly nehéz elmondani, ami összefog egy teljes és parányi űrt, melyet egy-egy emberi élet kitölt két évszám végpontja közé feszítve. Én hiszem, hogy minden két évszám közé beírható egy vers, egy győztes sor a világról, amely fénybe mártottan a miénk, amely milliók átutazó pontja és végső állomása, amely a bukásnak és boldogságnak váróterme, amely a meggyőződések forrása és forradalma! Itt csak maradandó dolgaink élnek tovább­­, és hiszem, hogy szebbé, többé, jobbá módosulnak az eljövök gondjaiban és keze alatt Az eljövök igényét egyengeti hitem. NÉPSZAVA 7 szigetre. De még így is betört a bal sárhányóm, összetört az egyik fény­szóróm, neki meg a jobb sár­hány­ó­­ja nyomódott be, s összekarcolódott a kocsijának az oldala is. — Jaj, de izgi! — kiáltott fel Anna és mohón szippantott a cigarettá­jából. — És mi történt? Vlaga volt a hibás? Ugye jól legorombította a svájci? — Nem gorombított le. Nyugodt ember volt. Én elismertem a hibá­mat, ő meg széttárta a karját, hogy mit lehessen tenni, mindig történhet baj. Az ő kárát az én biztosítóm fizet­te, de a Citroen javíttatása minket terhelt. A feleségem bankkölcsönt kért, én pedig fogadkoztam, hogy visszafizetem neki a költségeket. Kü­lön tanítványokat vállalok. De ki­t számítottam, hogy ebből nem jön össze időre a pénz, és "törtem a feje­met, hogy mitévő legyek. Teréz szü­leinek azt mondták, hogy kisebb ja­vításra szorul a kocsi, odaadtuk a szerelőnek. Mert kérdezték, hogy hol van. Tizenötezer kilométer volt még csak benne. Képzelje, milyen gond­ban voltam. Az én nagyjavításomat fizetni, s akkor még a Citroen költ­ségeit is. Ha egyedül maradtam, kí­nomban kinyitottam a rádiót, zenét hallgattam és törtem a fejem a nagy semmin. — Látja, ott milyen másképp rea­gál az ember a bajra is! Olyan ez az egész, mint egy film — szólalt meg Anna csillogó szemmel. Tűnődve néztem rá. — De hát miért? Itt nem reagál­hat rá ugyanígy az ember? Ha olyan tehetetlen fajta, mint én ... — Nem, nem — tiltakozott maka­csul — itt egész más az élet. Itt fű­­höz-fához szalad az ember, hogy köl­csönkérje a szükséges pénzt, és ak­kor rendben van. Maga miért nem kért kölcsön egy ismerősétől? — Mert ott lejáratja magát az ember, ha ilyen viszonylag kisebb összeget is úgy kell kölcsönkérnie. — Látja, ezek a szigorú erkölcsi kötelmek is olyan izgalmassá teszik az életet. Itthon nem szégyen az ilyesmi. Kölcsönkérni. — Lehet, hogy nem szégyen, de itt sem olyan egyszerű. Én például itt is tanár vagyok, és nem kérhetem el egy másik tanárcsalád megtakarított pénzét autójavíttatásra. Itt is olyan zsenáns. Szinte éppúgy, mint ott. És pénzes embereket itt sem ismerek, legalábbis nem közelről. — Pedig vannak! És Anna újabb cigarettára gyúj­tott és keresztbe rakta hosszú, iz­mos, fekete nylonharisnyás lábát. Csakúgy áttűzött a bőre a fekete netzen. — Óh, ha én ott lettem volnál... — fűzte álmodozva a szót. — Nekem van megtakarított pénzem és az apám is jól keres. Én adtam volna magának. — Miért adott volna? — Hát úgy barátságból. — Minden ellenszolgáltatás, min­den üzleti vagy érzelmi kapcsolat nélkül ? Félkört írt le kezével a levegőben. — Nem tudom. Talán tetszett vol­na nekem a fiatal férj szorultsága. És arra kértem volna, hogyha ki­javíttatja a kocsikat, vigyen el va­lahová két-három napra a tenger­partra. Valamit kitalál a feleségé­nek, hogy dolga van. Nem olyan nagy eset az ilyesmi. — Ez attól függ. De talán itt sem lehetetlen. Mondjuk nem a tenger­partra kirándulni két napra, de va­lami szép helyre, a Duna mentén, vagy a hegyek közé egy fürdőváros­kába. Ezt itt is lehet. De itt sem te­szi meg mindenki. — Nem. Mert mindenki ismeri egymást és visszapletykálják az asz­­szonynak, hogy láttam a férjedet egy lánnyal, mondjuk Dobogókőn. De ott nem törődnek úgy egymással az emberek. És egyáltalán, itt előte­remti a család a pénzt, hogy csak guruljon az a kocsi, és nincs az az izgi helyzet, az a titkolózás, az a fe­szültség. Itt imponál a gyorsaság, nem tiltja úgy a környezet. — Még akkor is, ha összetöri ma­gát az ember vagy legalábbis a ko­csit? — Igen, még akkor is. Még ebben is van valami imponáló nálunk. Rágyújtottam egy cigarettára és elnéztem Annát. Nagy, fitos orrát, vörösesbarna haját és tüzelő bőrét a fekete nett harisnya alatt. T— Maga nem ismeri Anna az éle­tet — ejtettem lassan. — Az olvas­mányain, a képzeletén át lát min­dent. — Én? — nevetett fel a lány. — Jobban ismerem, mint maga. És igen­is, irigylem ezért a feszült életért, amit ott élt, azért a zenéért, amit tépelődve hallgatott a rádióban, hogy mitevő legyen, honnan szerezze meg a szükséges pénzt... Óh, ha én is!... Ha én is belejátszhatnék egy ilyen történetbe! — És miért ne? — Tréfál? Hogyan? Tűnődve elmosolyodtam. Olyan kisfiús huncutsággal, mint aki tud­ja, hogy olyat mond, amit nem sza­bad. — Mondjuk maga adja kölcsön azt a pénzt a férfinak, aki kijavíttatja a kocsit és beleülnek utána, elmennek valahová a hegyek közé, megállnak Régi igazság, Hogy az élet halmoz­za a hihetetlen­ eseteket, túllicitálva a legmerészebb fantáziájú írók talá­lékonyságát Az ilyen hihetetlen ese­tek közé sorolható Barna Péter és Szőke Pál rádió- és televízióműsze­részek barátsága is. Nem az hihetetlen, hogy iskolás korukban kezdődött. Az se, hogy egy üzemben dolgoznak. De még az se, hogy a barátságuk erősödésében ré­sze volt Barna­ Péter húgának, Zsu­zsinak is, miután a két barát már régen megegyezett abban, hogy Zsu­zsiból majd Szőke Pálné lesz ... Hát akkor mi mégis a hihetetlen? — a Barna és Szőke családnév, a Péter és Pál utónév összetalálkozá­sa. Joggal kételkedhetik, pedig mu­latságosan igaz. Mint igaz az is, hogy Barna Péter szőkének született és olyan színű a haja, mint a zab szal­máé, viszont Szőke Pál cigányosan barna, s hajának feketesége mellett a korom is fakó... Azt is mindenki „kiagyalás”-nak vélheti, hogy pont abban a Csemege­­boltban, ahol munkába menet uzson­nát szoktak vásárolni, egy Fekete Ági nevű, bronzvörös hajú és tejfe­hér bőrű lány porciózta a felvágot­takat és sajtokat a vevőknek, és kel­tette fel Barna Péter és Szőke Pál érdeklődését. Mivel megsejthették már, hogy a két műszerész barátságát a névben, színben mindkettőjükkel ellentétes Fekete Ági bronzvörös hajának és tejfehér bőrének szépsége bolygatja meg, dőreség volna-e fordulatot megkísérelni tagadni. Ellenkezőleg: a hihetetlenség hihetősége kedvéért inkább még részletezni is kell... Sőt a Fekete Ági miatt támadt konfliktusok valószínűsége meg is kívánja az előzmények feltárását. Persze, csak a legjellemzőbbet sum­mázva belőle: Szőke Pál titkos ver­sengését Barna Péterrel. Még az iskolában kezdődött, a ta­nulásban és a tornaórákon... Szőke Pálnak sok keservet okozott, hogy minden igyekezete ellenére, az általános iskolai tanulmányi ered­ménye sose tudta túlszárnyalni Bar­na Péterét. Sovány vigasza volt, egy erdő szélén, összefonódnak, az­tán előveszik a fekete kávés ter­moszt, kortyolnak a kávéból és rá­gyújtanak egy cigarettára. — Óh, ne is mondja, Krisztián, mindjárt megbolondulok az öröm­től! — És megragadta a férfi kezét, de gyorsan el is engedte, mert félt, hogy még meglátja valaki. És saját combját kezdte el hevesen simogat­ni. — Akkor elárulok valamit — sut­togta a férfi. — Mit! Mondja már! — Hogy ez a történet, amit elme­séltem, nem Belgiumban esett meg velem, hanem itthon, a múlt héten. És itt töltöm tűnődéssel az időt, itt hallgatom a rádiómat ahelyett, hogy külön tanítványokat vállalnék. Nos, még mindig szeretne részt kérni eb­ben a históriában? Kölcsönadná ne­kem a szükséges pénzt és beülne ve­lem utána a kocsiba, hogy elmen­jünk valahová? Mert itt sem olyan lehetetlen. És az én homlokom is kigyúlt az izgalomtól, valahogy én is beleéltem magam ebbe a játékba. — Ez nem igaz! Csak ki akar áb­rándítani engem!... — hűlt el An­na. — De hát miért? Itt nem csinálhat balesetet az ember? Itt nem kell el­titkolnia a család egyes tagjai­ előtt? És itt nem meredezhet a levegőbe, hogyan szerezhetne gyorsan pénzt? — Nem tudom... De olyan kiáb­rándító, amit mond! Csakugyan nem értettem Annát. Igaz, még csak hét éve tértem haza Belgiumból, nem i ismerhetem any­­nyira az emberek lelkivilágát. — Miért lenne kiábrándító ugyan­az itt, ami olyan vonzó ott a távol­ban? — Nem tudom ... Nem tudom ... — sírt fel csaknem Anna és órájá­ra pillantott. — Jaj, elkéstem vala­­honnét, bocsásson meg, el kell sza­ladnom ! És már ment is. Felemelt fejjel, vörösesbarna hajával, fekete nett­­harisnyájával, amin úgy áttüzelt a bőre. Igazán csinos lány volt. Csinos és fölöttébb modern. Valahogy mindenesetre felrázott ebből a tespedtségemből. Ha majd hazajön este a család és lefekszünk, magamhoz húzom Terézt, és megkö­szönöm neki, hogy OTP-kölcsönt vesz fel. És holnap már külön tanít­ványokat vállalok. Viszafizetem neki a költségeket... Ha írni tudnék, megírnám ezt a történetet. De­ nem tudok. Csak ta­nítványokat tudok vállalni, és Terézt tudom magamhoz húzni. Barna ha­jú, fehér bőrű, szigorú teremtés. Igaz, nem olyan modern, mint Anna.,** hogy matematikában őt tartották az osztály legjobbjának, míg Barna Pé­tert csak a negyedik-ötödik helyre sorolták. A mesterség-választásban is azért követte, hogy a technikum­ban és a műhelygyakorlatokban majd föléje kerekedjék. A szakmai tudásban el is érte Barna Pétert, de az érettségi átlagával lemaradt mö­götte. A testnevelési órákon is Barna Pé­ternek sikerült jobban minden gya­korlat. Gyorsabban futott, nagyobba­kat ugrott, messzebbre lökte a súly­golyót, hajította a gerelyt, dobta a diszkoszt, mint Szőke Pál. Az úszás­ban, birkózásban és ökölvívásban nem versenghetett vele, mert Barna Péter idegenkedett e sportágaktól. A labdajátékok közül egyedül a fut­ballt űzte, de oly labdakezelési ügyességgel, hogy Szőke Pál oko­sabbnak vélte a kapus posztját vá­lasztani. Hogy mi szította Szőke Pál ver­sengését Barna Péterrel, a pszicholó­gusok bizonyára szakszerűen meg­magyaráznák. S azt is, hogy az a múló évekkel miért növekedett, és Szőke Pál miért ragadott meg min­den alkalmat Barna Péter legyőzé­sére, aki barátja vetélkedését csak akkor kezdte komolyan venni, ami­kor már szakmunkásként dolgoztak. Nem nehéz kitalálni, hogy a versen­géstől nemcsak termelésük eredmé­nyessége és minősége javult, de ke­resetük és tekintélyük is. A két műszerész barátsága talán ma is zavartalan volna, ha a cseme­geboltban nem akad meg a szemük Fekete Ágin. Barna Péter a lány alakjának ke­cses formásságán és beszédének ked­ves közvetlenségén ámuldozott, Sző­ke Pált a bronzvörös haj és tejfehér bőr késztette csodálatra. Talán eny­­nyiben is maradtak volna Fekete Ágit illetőleg, ha Barna Péter egyik reggel, a csemegeboltból való távo­zásuk után, nem mondja ki hango­san is, mit forgatott már napok óta magában: — Te, Pali, én ezt a lányt elve­szem feleségül. — Feltéve, pajtás, hogy ő is be­leegyezik — okvetetlenkedett rögtön Szőke Pál. — Miért ne? Ági nem úrilány.. Ha az volna, nem köt ki egy csemege­boltban elárusítónak. Az ilyen lány­nak sokkal rokonszenvesebb a ma­gamfajta műszerész, mint az urizáló íróasztalkoptatók! — mondta Barna Péter határozott önbizalommal. így lett Fekete Ági, tudtán kívül, a két műszerész barátságának kikez­dője. Mert Szőke Pál ezt az alkal­mat se hagyta ki. A versengés indu­lata még Barna Zsuzsit is feledtet­te vele. Ha Fekete Ági történetesen ferde orrú, fülig érő szájú, trampli termetű lány lett volna, akkor is „lerohanja”, hogy leüsse Barna Pé­ter kezéről. Csak azért, hogy ő le­gyen a győztes és ne Barna Péter. Mire Fekete Ági tisztázhatta vol­na magában, hogy a két fiatalember közül Barna Péter a szimpatikusabb, addigra Szőke Pál úgy körülfonta udvarlása hálójával, hogy meg se kí­sérelte a szabadulást belőle. De miért is tette volna? Szőke Pál volt az, aki esténként megvárta a holt előtt, hogy hazakísérje, és akinek a nemegyszer féktelen széptevését már csak azért is meggyőzőbbnek érezte, mint Barna Péterét, mert az jóval későbben,­ vásárlás közben hívta mo­ziba, azt is suttogó hangon, mintha titkolni akarná. Fekete Ági akkor már nemcsak javában csókolózott Szőke Pállal, de a feleségül kérésére is igent mondott. *— Ó, hát maga nem tudja, ked­ves Péter, hogy már foglalt vagyok? — mondta büszkén a fiúnak. — Honnan kellene tudnom? — A barátjától, Palitól. Nem mondta még magának, hogy nemso­kára összeházasodunk? — Nem, nem mondta — csikordult meg a fiú foga. A barátja titkolózásán megütköz­ve, Barna Péternek Zsuzsi húga gú­nyos szavai jutottak eszébe, amikor négyszemközt korholta őt: — Miért idegenkedsz Palitól? Ré­gen tudom, hogy feleségül akar ven­ni. — Ugyan, bátyus! Ha nem ismer­ném Palit óvodás korom óta, talán el is hinném. — Azért nem szólt még, mert az érettségizésedet várja. Mint asszony, a gimnáziumban csak magánta­nuló ... — Jaj, ne szövegelj már annyit, bátyus! Bízd rám a férjhez menése­met. Nem vagyok vénlány,, ne ag­gódj miattam ... Egyébként is, hogy mit dumál rólam Pali, nem érde­kel ... Zsuzsi szavaira emlékezve, Barna Péter azzal kezdte magát vigasztal­ni, hogy ha Áginak Pali tetszett meg jobban, hiába is előzte volna meg. Beletörődött hát a lány választásá­ba, és természetesnek tartotta Sző­ke Pál vigyorgás önteltségét is, aho­gyan „mentegette” magát, amikor kérdőre vonta, miért titkolózott Ági­ról? — Tapintatból, pajtás. Nehogy di­csekvésnek érezd, hogy Ági hozzám húzott. Meg aztán azt gondoltam, minek arról már beszélni, amiről te is meggyőződhettél Áginál? Barna Péter szégyenkezett is ma­gában, amiért nem vette észre, hogy Ági kedvessége az elárusítónő ud­variassága volt csupán, nem érzelmi rokonszenv. Csalódottságában nem­csak az Ágival való beszélgetést ke­rülte, de Szőke Pál meg-megismétlő­dő kétkedéseit is válasz nélkül hagy­ta. S ha elvállalta is a házasságköté­si tanúskodást, a barátságuk szak­társi kapcsolattá zsugorodott. Ez fel is tűnt a fiatalasszonynak, keresett rá alkalmat szóvá tenni: — Neheztel ránk valamiért, Pé­ter? Valósággal kerül bennünket... — Csak magát kerülöm. — De miért? — Mert maga is kikerült engem, amikor feleségül ment Palihoz. — Én nem kerültem ki, Péter. Sa­ját magát hibáztassa, amiért Pali megelőzte — mondta Ági szemrehá­nyó őszinteséggel. Barna Péter megrendült és nem mert tovább vallani. Most már lelki­­ismeret-furdalással is kerülte az Ágival való találkozást. Senki se higgye azonban, hogy a két műszerész barátkozása a házas­ság miatt szakadt szét véglegesen. Ez az ok rövidesen újabb esemé­nyekkel tetéződött, és Barna Zsuzsi­nak is része volt benne, sorsdöntő része. — Te, bátyus, még örülnél annak, ha nem idegenkednék Szőke Palitól? — kérdezte egy este a bátyjától. — Megbolondultál, Zsuzsi? Nős emberrel akarsz kikezdeni? — for­­tyant fel Barna Péter. — Nono, ne sértegess, bátyus! Én csak azt jeleztem, hogy Pali velem szeretne vigasztalódni. — Vigasztalódni? Aztán miért? — Kérdezd meg Palitól! — felelte a lány ingerülten. De Barna Péter nem kérdezte meg, férfiösztöne okosabbat sugallt: titokban Ágit kereste fel, hogy mi lehet Pali hűtlenkedése mögött. S megdöbbentette a fiatalasszony be­esett arca, fátyolos tekintete. — Mi van magával, Ági? Beteg? — kérdezte aggódva. — Inkább csak voltam, már gyó­­gyulóban vagyok ... Két hónapja el­szántam magam és kimenekültem a pokolból. Visszaköltöztem a szüleim­hez — mondta a fiatalasszony szo­morkásán. — Válunk, Péter, már fo­lyamatban is van! — tette hozzá ke­ményebben. — És... és miért? Mi történt ma­guk között? — kérdezte Barna Pé­ter nyilalló reménykedéssel. — Örökre csömört kaptam Pali­tól. Rájöttem, hogy hazudott. Nem azért vett el feleségül, mintha sze­retett volna. Csupán a hajam és bő­röm tetszett neki, amit én szerelem­nek hittem. Hogyne hittem volna, ő volt az első komoly udvarlóm ... — S én, Ági?! — vágott közbe Barna Péter. — Engem miért nem vett komolyan? — De Péter, mivel vádol? Ne lé­gijén igazságtalan!... Nem emlék­szem, hogy egyszer is félvállról vet­tem volna magát — védekezett a fiatalasszony. — Még azután is, hogy a felesége lettem Palinak. —­ Szaván fogom! Ha kimondták a válást, hozzám jön feleségül? — Ne, azért ne tréfáljon velem, kedves Péter!... — Dehogy tréfálok, ellenkezőleg!... Nos, igen vagy nem? A fiatalasszony megzavarodott a türelmetlenül is hangzó szavaktól. Már ő se tréfálkozásnak érezte őket. Mégis hallgatott. — Mit tétovázik, Ági!? — sürgette Barna Péter. — Én nem felejtettem el, hogy engem hibáztatott, amiért Pali megelőzött... Nagyon rosszul esett a szemrehányása, mert saját magát nem mentegette. Most jóvá te­heti a mulasztását, akárcsak én a magamét. Tehát? Ha kimondták a válást, hozzám jön feleségül? — is­mételte meg. Ági öleléssel és csókokkal vála­szolt. Ezt a fordulatot, úgy hiszem, már nem találják hihetetlennek. De van még egy, s azt esetleg igen. A válás törvényes kimondása után követke­zett, Ági és Péter házasságkötésének ünnepi, családi ebédjén. A pezsgővel koccintás közben súgta oda Zsuzsi a bátyjának és újdonsült sógornőjének: — Hogy tudjátok ti is, Szőke Pa­tinak tegnap végleg kiadtam az útját Földeák János PÉTER ÉS PÁL

Next