Népszava, 1974. július (102. évfolyam, 152–177. sz.)

1974-07-20 / 168. szám

8 Jersy Putrament A LEGSZEBB Nagyszerű horgász, autós és va­dász volt. Magam is láttam, hogy egy augusztusi délután a Mamryn szpinninggel két tízkilós és néhány másfél kilós csukát fogott, ahogy mondani szokták: kommerszet! Igen, ez a legendás 48-as esztendő volt! — Mekkora volt a legnagyobb hal, amit ön az életében fogott? — kér­deztem. Ezen a napon semmi más nem maradt számunkra, csak az em­lékezés. A környező tavak üresek voltak, száraz nád zörgött a lápokon és a szél tépte az útkereszteződésnél a szürke égerfalevél-halmot. Hideg kőszalmni április volt. — Ej, semmi rendkívüli nem tör­tént velem — felelt. Ez nem volt tet­tetett szerénység, inkább átgondolt pszichológiai ravaszság. Minden erőlködés nélkül legyőztem ellenál­lását. — A megszállás alatt történt, azt hiszem, 1942-ben. Vilno mellett lak­tam akkoriban, nem dolgoztam, s ami a fontosabb, nem is keresked­tem, vagyis majdnem éhen haltam. A horgászás többet jelentett akkor a számomra, mint szórakozást. Egy márciusi napon kimentem a Willára lazacot fogni. Tudja, uram, fenn a város fölött, Wolokumpia és Kalwaria között. Hideg volt. Az igaz, hogy a hó elolvadt, de az ég éppen felhős lett, északnyugati szél süvített és a hó ismét esni kezdett. Már a fe­kete vízre hulló nagy hópelyhek lát­ványától is lúdbőrös lettem, reszket­tem. Ki-kidobtam a szpinninget az egyik oldalon, fél kilométert eresz­kedtem lefelé,­­közben megálltam minden fordulónál, szakadéknál, ör­vénynél, odúnál, kőnél. Az ezüst vil­lanás csobbanva hullt a vízbe, mint a golyó, elmerült, csavartam a zsi­­nórtárat, egy ideig vártam az ütést, azután, ön is tudja, hogyan van ilyenkor az ember, még a gondola­tom is elröppent, hogy halat fogok és csillapíthatom éhségemet, hiszen említettem, a megszállás alatt tör­tént ez. Csak egy kis makacsság, vi­gasztalás maradt, hogy legalább a friss levegőn vagyok és tornázom. Ennek ellenére megpróbáltam mindent, hogy a hal felfigyeljen rám. A csillogó horgot mélyen, fent, gyorsan, lassabban, egyenletesen, egyenetlenül vezettem, sőt cik­cakkban, aztán kicseréltem a horgot és elölről kezdtem ismét az egészet. De mindhiába! Nemsokára azt a kis vigaszt is, hogy a friss levegőn vagyok, elvitte az ördög. A levegő túlságosan is friss volt. Az állandó mozgási evezés ellenére egyszerűen fáztam. A hó szüntelenül esett, a környékbeli dombok nyugati lejtői fehéredtek, a hópehely-zápor fehérsége még job­ban kiemelte a víz taszító feketesé­gét és a csónakot néhány ujjnyi vas­tagon belepte. Lábujjam megder­medt, egyszóval eljutottam a teljes bizonytalanságig, amely a legmaka­csabb horgász számára is a halászat végét jelenti, a bizonyosságig, hogy a mai nap rossz, hogy a halak ma egyszerűen nem harapnak. Ezt mondtam magamnak és le­vontam a következtetést: vissza kell fordulni. Még álldogáltam egy ke­veset, gépiesen vetettem vízbe a horgot, csak azért, hogy a dobás­szériát befejezzem. De mivel már nem hittem, hogy halat fogok, szabadabbnak éreztem magamat, nézegetni kezdtem a kör­nyéket. A folyót, a fekete Willát, amely gyors áramlattal száguldott el előttem. És ekkor valami fehérséget pillantottam meg — olyan volt, mint egy papírdarabka — ami elvillant mellettem és eltűnt. Természetesen nem érdekelt. De néhány másodperc múlva ismét el­villant mellettem valami. Most már figyelni kezdtem. Ismét néhány másodperc, újra egy villanás. Látom, hogy hal. Döglött hal, fehér, sovány fehér keszeg. Is­mét egy hal. Aztán megint... Mi az ördög ez, járvány a kesze­gek között? Felemeltem a fejemet, feljebb néztem a folyón, hogy meg­tudjam, honnan kerültek ide. Talán ötven méterre felfelé a fo­lyón egy nagy sziklatömb emelke­dett ki a vízből, körülötte örvény és odú. Onnan úsztak ki az ezüst ha­lak. Az ötlet egyszerű, bár hihetetlen. Ennél a sziklatömbnél van a lazac. Mint ismeretes, a nemes lazac a nemző vándorlás idején egyáltalán nem eszik. Csak a reflex marad, aminek talán van egy csepp értel­me: ráveti magát a kishalra, hogy el­űzze az ívás helyéről és megnehezít­se az ikrák felfalását. Ott van a lazac, és mégis csapa­tostól jönnek a keszegek. A lazac szélesre tátja a száját, oldalra for­dul, elkapja a halat, összeroppantja, kiköpi... Hogy lehetne másképpen megmagyarázni a döglött keszegek hosszú menetét? Ha járvány lenne, tömegesen úsznának lefelé, , nem egyenként. Különben miért ne próbálhatnám meg. A lehető legcsendesebben fel­húzom a vasmacskát, a part mentén tízegynéhány métert megyek elő­re az áramlattal szemben, végül húsz méternyire megállok a szikla­tömbtől. Az áramlattal szemben dobom be a horgot, a sziklatömbön túl célzok. A szél most engem segít, a horog jól repül, csobbanással esik a vízbe, s kezdem csavarni... És váratlanul egyszerre két dolog történik. Valami őrülten rángatja a botot. Vízcsobbanás a szikla alatt. Dehogy csobbanás! Robbanás! Ez a legszebb dolog a szpinningben, ez a hirtelen átmenet a semmiből a rob­banásba. A folyó egy része, nem na­gyobb a csónaknál, felszökken, a magasba ugrik, csattog, és a fehér habból kilátszik a hal fehér teste, függőlegesen áll, felrepül a levegőbe, meghajlik és visszazuhan. A hor­gászbot meghajlott, a tárcsa őrülten kattog... És mint egy őrült... Higgye el, uram, ha valaki azt mondja, hogy egy­ ilyen pillanatban nyugodt, akkor hazudik. — No és? — Hát, kérem, aztán az ember természetesen megnyugszik. A többi már rutin kérdése. Tizenöt percig szép élményben volt részem. A la­zac táncolt, felugrott a levegőbe, majd a mélybe zuhant, helyben ke­rengett, tudja uram, mint a csalo­gánynak, neki is gazdag repertoárja van. No, de mit jelent ez azzal a pillanattal összehasonlítva ... — Hány kilós volt? — Körülbelül tizenhat. Nem tu­dom pontosan. Egy padnál minden­esetre több volt... Különben is: fontos ez? A legnagyobbról kérde­zett, a legszebbről beszéltem. Lengyelből fordította: Bába Mihály Bémi Valéria: Balatoni csónakok ! • S­tt­­ Szalay Ferenc: Petőfi-illusztráció? Benyó Ildikó: Anya gyermekkel NÉPSZAVA ! 1974. július 28. Örvös Lajos „NYUGATI TÖRTÉNET” „Mesélj valamit Krisztián a Nyu­gatról, a nyugati életről!” kérlel minduntalan Anna. Anna, ez a ma­gas, vékony vörösesbarna hajú lány. Izmos, hosszú combjain többnyire fekete nettharisnya feszül és azon át tüzel a bőre. Mert ő is olyan kurta szoknyát visel, mint a lányok álta­lában, szóval modern lány, de mégis valami romantikus érzelem fűti az ismeretlen világ után, melyet csak olvasmányaiból meg filmekről ismer, no meg arckrémjeiről, kölnijeiről és pillafestékeiről. És amilyen hetykén vagy inkább flegmán beszél a fiúk­kal, velem éppannyira kislányos és még a szemét is tágabbra nyitja, mi­kor szólásra nyitom a számat. Pedig semmivel sem vagyok kü­lönb a rendes átlagférfiaknál, legfel­jebb kicsit tehetetlenebbb, kicsit su­tább. Persze erről nem árulkodik az én oldalszakállam se, sem pedig a homlokomra hulló kis hajtincs. Még csak tiszta, jól vasalt öltözékem se, amit Teréznek, a feleségemnek kö­szönhetek. Ki is vagyok hát? ... Krisztián a nevem, s egy szép Du­na menti városkában élek. Férfias vonásaimon túl semmiféle rendkí­vülit nem árul el külsőm, nincs is bennem semmi rendkívüli, amit el­árulhatna, legfeljebb annyi, hogy nem olyan rajongó szemmel nézek a világra, mint Anna, tudom, hogy egy kisembernek mindenütt meg kell küzdenie a kenyérért. Anna sze­mében mégis valami érdekesség vesz körül. Egy szürke falú, földszintes gimnáziumban tanítom a német nyel­vet, feleségem van, s egy kissé mo­­rózus asszony él velünk a házban, feleségem nagynénje. Illetve mi élünk az ő házában, ahová hét esz­tendeje tértünk haza Belgiumból. Még a két háború közt ment ki oda apám. Lakatos volt. Én ugyan már kint születtem, de vágytam haza, annyit meséltek róla szüleim. Egy kis NSU gépkocsit hoztam magammal, s egy jó hangú Philips rádiós magnetofont. Ezt nagyon szere­tem, ezzel semmi baj nincs. A kocsival viszont nemrég balesetet csináltam, s már ötödik hónapja várja a szer­viz külföldről az alkatrészeket. Nem vagyok türelmetlen, mert ha megér­keznek, jó néhány ezer forintot fi­zethetek ki, csak még azt nem tu­dom, hogy honnan. Egy másik kis kocsi is áll a há­zunk előtt. Ezt a feleségem nénje vette. Egy Trabantot. Ezt is én ve­zetem, mert ő irtózik a vezetéstől és fél a kocsitól. Ha mégis beszál­lunk, vasárnaponként, mindig a nagynéni diktálja a tempót. „Las­sabban!” Meg: „Sorompó jön!” Meg: „Ne előzz!” Amúgy nem rossz asz­­szony, de ezzel a száraz tudálékos­ságával és pánikhangulatával nyo­mott légkört teremt a kiránduláso­kon, s amikor megállunk egy-egy kö­zeli fürdővároskában, úgy lépek ki a kocsiból, mint akinek kő esett le a szívéről. Mert egyetlen karcolás essen csak a kocsin, hónapokig hall­hatnám a gyorshajtásért, a figyel­metlen vezetésért, a felelőtlen va­gánykodásért kijáró tüzes szemre­hányásokat. Amióta meg balesetet csináltam az NSU-val, azóta be sem ül velem a Trabantba, igaz én sem vállalnám utasként. Csak a feleségemet szállí­tom rajta. A feleségem is abban az iskolában tanít, ahol én, a nagynén­je viszont egy nagy állami gazda­ság főkönyvelője, jómódú asszony. Most az a problémánk, hogy ko­pogás hallatszik a motorból, aligha­nem ki kell cserélni a főtengelyt. Nem olcsó mulatság, és a feleségem akarja megcsináltatni, mondván, hogy mi használjuk a kocsit. Per­sze csak hétköznaponként. Mert va­sárnap a nagynéni megkéri egy is­merősét, egy nyugdíjas sofőrt, hogy vigye őket kirándulni, és száz forin­tot fizet neki. Engem is hívnak, de nem megyek. Engem ne kocsikáztas­­son pénzért a nagynéni. „Dolgoznom kell”, jelentem ki ha­tározottan. Legalább nyugodtan a munkába mélyedek. Egy könyvki­adónak dolgozom, a német és fran­cia nyelvű kéziratok helyesírását meg a nyomdai levonatok helyessé­gét ellenőrzöm. Nem valami sok pénzt jelent, de mégsem élünk rosz­­szul, hiszen ketten keresünk, és itt még a nagynéni is. Csakhogy nemrég újabb baj tör­tént. Ezt már nem is merem elmesél­ni, legfeljebb Annának, ő is itt la­kik valamivel feljebb, a holt Duna­­ág mentén. És neki sem úgy, mint ami itt történt meg velem. Hanem ott kint, még Belgiumban. Úgyis mindig azzal nyúz, hogy meséljek neki a nyugati életről. Hát majd el­mesélem ezt. Legalább kiönthetem valakinek a szívemet. Valóban, ezen a vasárnap délelőt­­tön is felbukkant, negyed órával ké­sőbb, hogy elhelyezkedtem a kávézó teraszának sarkában, egy fölém nyú­ló akácfa alatt. Kiteregettem magam elé a kézira­tokat, hogy majd kijavítom a hibá­kat bennük. De az igazság az, hogy nem '"a betűket, néztem, hanem az átguruló kocsikat, az arra sétáló em­bereket, és szemben egy fűszer­csemege bolt kirakatában a lekvá­ros üvegeket. És közben arra gondoltam, hogyan szerezzek pénzt az alkatrészekre és a javíttatásra. Már vagy tíz napja ezen töröm a fejemet. Amikor va­sárnaponként elmegy a család, ki­nyitom Philips rádiómat és minden­féle zenét hallgatok. Közben pedig töröm a fejemet. Külön tanítványo­kat vállaljak vagy még több kézira­tot javítsak a könyvkiadónak? De hamarjában így sem tudom előte­remteni a szükséges pénzt. Ezért hát megálltam a kéziratok javításával és nem vállaltam külön tanítványo­kat sem. Csak a levegőbe merede­­zek. S akkor még ez az újabb baj... Tüstént elmesélem Annának. Meg­kérdezte, nem zavar-e és ő is kért egy kávét. — Mesélj valamit! — mosolyodik el kicsit olyan kislányosan. — Bár­milyen apróságot. Ránézek, cigarettával kínálom. Nem fogadja el, ő kínál osztrák ci­garettával. És elkezdem a mesét. — Tudja, Anna, ott sem volt va­lami könnyű az élet. Én ott is tanár­­kodtam, s a fenntartási költségeink elég sokat felemésztettek. Ott is egy NSU-m volt, s a feleségemnek egy kétlovas kis Citroenje. — Azon utaztak. — Utaztunk ... Hát nem a tenger­partra, oda csak ritkán. A munka­helyünkre és vissza. Meg bevásárol­ni. Messzebb olcsóbban jutottunk hozzá egy-egy élelmicikkhez. Külön­ben a Citroent Teréz szülei vették, de még így sem volt könnyű. — Miért? — Mert egy kocsiba nemcsak ben­zin kell, javíttatásokra is sor kerül. És épp amikor az én kocsim nagy­javíttatásra várt, balesetet csináltam a Citroennel. Teréz szüleinek nem mertük megmondani, mert ők min­dig azt hányták a szememre, hogy gyorsan hajtok. Brüsszel felé halad­tunk és hirtelen le akartam kanya­rodni a főútról egy mellékútra, hogy elkerüljem a nagyobb forgalmat. De későn jeleztem, hogy sávot változ­tatok és hátulról belémfutott egy svájci kocsi. A svájci erősen féke­zett és nagy lélekjelenléttel felsza­ladt a középen futó füves, elválasztó

Next