Népszava, 1974. november (102. évfolyam, 256–280. sz.)

1974-11-24 / 275. szám

197­4. november 2­4. ek harmatán­yhatározat nyomán Hogyan sikerült stabilizálni a zöldség-gyümölcs árakat? Nálunk köztudottan ol­csó a kenyér. És most még a kenyérnél is olcsóbb az alma. A ZÖLDÉRT üzle­teiben hatalmas halmok­ban áll és kilóját mind­össze 3 forint 20 fillérért árusítják. S miközben vi­lágszerte dúl az infláció, mi nem panaszkodhatunk sok más gyümölcs és zöld­ség árára sem, holott ezek a termékek a szabad ár­formába tartoznak. És — az is köztudott — az utód­b egy márciusi kor­mányhatározatnak — vá­laszolja Rostás Jenő, a ZÖLDÉRT közgazdasági igazgatóhelyettese. — Ezt a határozatot, amely 1974- re 250 millió forintos ár­kockázati alap kiegészítést biztosított a lakosság zöld­ség-gyümölcs ellátásának javítására, sok minden előzte meg. Például egy korábbi kormányhatáro­zat, amely a termelés nö­veléséről intézkedett. Csakhogy — mint a ZÖLDÉRT-nél elmondják , a fokozott termelés sem biztosította a lakos­ság megfelelő ellátását. A zöldségért és a gyümöl­csért ugyanis hárman ver­sengenek: az exportáló vállalatok, a konzervgyá­rak és a belkereskedelem. Ez utóbbi számos tekin­tetben hátrányos helyzet­ben van. Bár régebben is kapott többféle támoga­tást — például a fuvaro­záshoz, a téli tároláshoz, és egyéb célokra —, nem volt versenytársa a felvá­sárlásban sem az ipar­nak, sem a külkeresket— Hogyan gazdálkod­nak a 40 millióval? — Természetesen na­gyon meggondoljuk, mely cikkek árát hogyan, mi­kor csökkentsük ebből a keretből — mondja Ros­tás Jenő. — Elsődleges szempont, hogy legyen elegendő abból a cikkből, amit olcsóbban kívánunk adni. — Minél olcsóbban? — Néha még a felvá­sárlási árnál is, hiszen a cél az, hogy miközben a lakosságot olcsó termék­ei években, elsősorban a termelés elmaradottsága miatt, minden mást meg­haladó ütemben emelked­tek a zöldség-gyümölcs árak, sok gondot és bosz­­szúságot okozva a lakos­ságnak és a kormánynak, hiszen akadályozták élet­színvonal-emelési terveink valóra váltását. Éppen ezért öröm most arról faggatni a ZÖLDÉRT vezetőit: minek köszönhe­tő ez a szolid árpolitika?­delemnek. A feldolgozó­­ipar jól tudja hasznosíta­ni a kombájnnal aratott zöldborsót, zöldbabot, pa­radicsomot — a belkeres­kedelem nem. (Közvetlen fogyasztásra csak a kéz­zel szedett áru alkalmas.) Az export pedig már csak azért is versenyképes, mert a világpiaci árak alakulása mind kifizető­dőbbé teszi nemcsak a nyers áru, hanem a fel­dolgozott, konzervált zöldség és gyümölcs kivi­telét is. — Olyannyira — jegyzi meg Erdős István, a ZÖL­DÉRT gazdasági tanács­adója —, hogy ha a kül­kereskedelmi vállalatnak megtiltanák mondjuk a primőr zöldpaprika kivi­telét, félő, hogy az magá­tól is kigurulna a hatá­ron. Ilyen és hasonló okok eredményezték a márciu­si kormányhatározatot, a 250 milliós támogatást. Ebből az összegből része­sültek a MÉK-ek is, a ZÖLDÉRT-nek pedig 40 millió jutott,­kel látjuk el, ne vegyük el a termelők kedvét sem. Hiszen mit sem érnénk az alacsony árral , áru nél­kül. A zöldborsót például hatforintos, úgynevezett garantált áron vettük át a termelőktől, a saját bolt­jainkban 6,60-ért kínál­tuk. A paradicsomot 2,30- ért vettük, 2,80-ért árusí­tottuk, de a nagybani ve­vőknek, például a Közért­nek, 18 százalék árenged­ményt nyújtottunk, tehát végül is kevesebbért ad­tuk, mint vettük. Hason­lóan jártunk el több más, tréfásan „politikai nö­vénynek” nevezett cik­künkkel is, vagyis ott igyekeztünk leszorítani az árakat, ahol azok érzéke­nyen érintik a lakossá­got, a közhangulatot. Ennek az árpolitikának köszönhető, hogy az idén az év első tíz hónapjában a ZÖLDÉRT-nél alig egy­két cikk ára emelkedett, számos másé valamelyest csökkent, s végül is a burgonya, a zöldség és a gyümölcs együttes árin­dexe 99,41 százalék volt, tehát alacsonyabb a múlt évinél. A ZÖLDÉRT féken tar­— Igen, ez a dolog há­tulütője — jegyzi meg Rostás Jenő. — Szüksé­günk lenne fejlesztési alapra, és bért is kell emelnünk. Nálunk a bol­tiakon kívül 2000 fizikai munkás dolgozik, s ők nem kaptak a többi fizi­kaiakkal együtt preferált béremelést, éppen amiért szövetkezeti vállalat va­gyunk. Hogy megtarthas­suk dolgozóinkat, s ter­mészetesen szociális okok­ból is, májusban minden­kinek, akinek a bére 2200 forint, alatt volt, 200 forint emelést adtunk. De most már további lehetőségeink úgyszólván nincsenek. — A mintegy 40 millió forint kockázati alap ki­egészítést természetesen nem a nyereség növelésé­re kapjuk — teszi hozzá Erdős István. — S mivel forintjaink nincsenek megjelölve, melyiket kap­tuk, melyiket termeltük ki magunk, amíg a támo­gatást igénybe vesszük, nyereségünk a tervezett szintet nem haladhatja meg. Ez egyúttal azt is je­lenti, hogy sem fejlesztés­re, üzletnyitásra, sem bér­emelésre nem jut annyi, amennyire szükség lenne. Kétségtelen, hogy a vál­lalati gazdálkodás szem­pontjából visszás helyze­tet teremtett a 40 milliós támogatás, de ahhoz sem fér kétség, hogy a lakos­ság a körülményekhez képest olcsón juthatott az idén a vitamindús, egész­séges zöldséghez, gyü­mölcshöz, tett árai természetesen a szabadpiaci helyzetet is befolyásolták. Az őster­melők kevesebb árut hoz­tak ugyan a fővárosba, de az azelőtt nem ritka csil­lagászati árakat hiába is írták volna ki termékeik­re. Az árak az idén annak ellenére is elviselhetők voltak, hogy néhány cikk­ből rosszabb volt a ter­més, mint tavaly. Van azonban ennek a gazdálkodásnak egy má­sik, vállalati oldala is. A ZÖLDÉRT is nyereség­érdekeltségi rendszerben működik, tehát minél na­gyobb bevételre törek­szik. S ha netán valaki kifo­gásolná, hogy azt a 40, il­letve 250 milliót is vala­hol megfizettük, hiszen a költségvetésből vettük el, annak eláruljuk a szak­emberek előtt közismert tényt: a világ valamennyi fejlett országában vala­milyen formában — adó­­kedvezménnyel, termelői szubvencióval, szállítási preferenciával — támo­gatja az állam a zöldség­gyümölcs termelést. Csak nálunk ez a tá­mogatás életszínvonal­politikai meggondolások­ból nagyobb mértékű, mint a tőkésországokban. Gál Zsuzsa Magától is kigurulna a határán -1 forintok nincsenek megjelölve Politikai növények *® nyolcat. Kis fakofferek­ben vitték magukkal az ebédet. A gyerekek a gyá­ri sziréna sivítására éb­redtek, az éjszakai mű­szak jelzésével feküdtek. A gyár ebben a tömör szegletben, ahol ■— figyeld, ülsz a széken, s megrezeg alattad a padló, dolgozik a hídgyárban, a kovácso­­lóban vagy a szereldében az óriásgép, a szívverése idáig hallik — a gyár, mondom, mindig és ma is megfogható, eleven, ve­lünk élő valóság. Együtt van az élettel. Nem kell elmenni, hogy megnézzük. Itt van. Itt ro­bog és mozog és morajlik. Itt. A kapu átnyílik belé. Pályaválasztási kiállítás látható a lakásoktól pár lépésre. A Ganz-MÁVAG állíttatta össze, szinte tö­kéletes keresztmetszetet adva mindabból, ami a hatalmas üzemben készül Toborzás nélkül is jönnek ide mindennap gyerekek. Kolóniások, azok meg­hívják a környékbelieket A kiálítás itt nem szokat­lan, hanem természetes kén hozzátartozik a koló­niához. Akár a nyugdíjas­klub, amely minden dél­után megtelik, pedig sem­miféle toborzást nem foly­tat az elnöke. Vagy a KISZ pinceklubja, amely készített ugyan szép, vi­dám színű plakátokat, de nélkülük is megtelnek a termei. S a kolóniába nyí­ló ajtait 10 óra után be­zárják, nehogy felverjék a hazafelé iparkodók a már aludni tértek nyugalmát Éppen a kopogtatásom előtt érkezett haza Bajtai István. Elrakosgatja a munkásőr­ egyenruháját, bizalmatlan szótlansága lassan oldódik. 1966 óta már nyugdíjas. Évtizede­ket dolgozott előtte a gyárban, utoljára mint tanműhelyvezető. A fi­nom arcú, ősz asszony, Bajtainé itt, a kolóniában töltötte gyermekéveit is. Az édesapja a MÁVAG gyalusa volt, amíg a na­gyon korai halál ki nem vette kezéből a szerszá­mot . Elmenni innét? Az idős Bajtai arcán el­utasító töprengés. — Néz­devek, régen volt és el­költözött személyek, ar­cok a múltból és a teg­napból. A híres MÁ­­VAG-os dinasztiák, a Ru­­gábelek, Sörösök, Dobo­sok, Paveszkák. A piciny erkélyből alakított kony­hában — ezekkel az apró alakítgatásokkal lettek „félkomfortosak” a laká­sok, — a gáztűzhelyen for­tyogni kezd a leves. A munkásőr beleszima­tol a húsillatú gőzbe. Elköszönök. Demeter Bélát nem le­het megzavarni, az ablak­rámát festi kívülről, fü­léig húzott micisapkájá­ban. A MÁVAG idősödő lakatosa a fiát is bevitte maga mellé a gyárba, ahogyan itt apák százai megtette ezt a felszaba­dt... az igazság az, hogy úgy az ötvenes évek végé­től már könnyebb volt a családom élete. Egy gye­reket neveltünk, repülő­­mérnök lett. Családot ala­pított, elköltözött. Az éle­tünk csöndes és kiegyen­súlyozott. A lakást — idős emberek vagyunk, sok ne­künk nem kell — rendbe­­tettük, kicsit komfortosí­­tottuk is, ami elengedhe­tetlenül kell a kényelem­hez. Ami jó nekem: a bajtársak, a közös foglal­kozások. A feleségemnek meg — fejbólintás — itt a kolónia. A magunk fajtá­­jabéliek, akikkel együtt küszködtünk és együtt is öregedtünk meg a dúlás utáni esztendőkben. Aztán a fia elment a gyár­ból. Vajon meddig fáj ez az olyan szívnek, amelyik egy munkahelyet, egy gyá­rat szeretett hűséggel vi­lágéletében ? Huszonnégy éve koló­niabeli Dobos Jenő öntő és családja. Az öntőt nem találom otthon, Dobosné azonban ebéddel várja. Kedves di­csekvéssel mutatja a pa­tyolattiszta lakást, „olya­nok mind itt a gyáriak, hogy a parketteken enni lehet, vakít minden, ez a tisztaság a hagyománya a kolóniának” súg Joóné, nem kell mondania, híre­sek erről kerületszerte a kolóniások. Most könnyes a szeme Dobosnénak. A két nagyfia közül az egyik válni készül, sajnos. S le­het-e anyának nagyobb gondja, mint a gyerekei, bajlódásai? Két szép szál fiatalem­ber, villanyszerelő mind a kettő, a mozdonyszereldé­ben. A kisebb huszonhat, a nagyobb meg huszon­nyolc éves. A kolónia múltbeli, életéről semmit sem tudnak, őszintén szól­va, nem is érdekli őket különösképpen. A kultúr­­házba szívesen eljárnak, mert igen nívósak az elő­adások. A könyvtár meg — főleg a műszaki részle­ge — igazán párját ritkí­tó. S a fiatalok a kultúr­­házat is, a könyvtárat is a kolóniás élet természetes, kellemes velejáróinak ve­szik. Huszonéves fiatalokat, minek is tagadjuk, kevés­sé érdekes, hogy a ragyo­gó kultúrház bársonyfüg­gönyei előtt valamikor tő­kések tartottak kortesbe­szédeket. Vagy az, hogy a Maros a szakmája Ka­tona L­ipótnak, javakora­beli, jó kiállású férfi. 62- ben baleset érte, leszáza­lékolták. Dolgozgat most is, de inkább a kolónia belső munkáiban segít, nehezebbet nem lehet. A Katona család három gye­reket adott az utóbbi évek­ben a Ganz-MÁVAG-nak. Minden gyerekük az apa üzemét választotta. Terv­osztályon, kohászatban, ellenőrzésnél dolgozik a kolónia udvarán, ahol most — ügyes ötlet — a kocsik rendszámával meg­jelölt sávok jelzik, hol parkírozik éjjelente az ön­tők, marósok, könyvelők és kalkulátorok gépkocsi­ja — harmincöt, negyven éve ott állt az apjuk vagy a nagyapjuk és várta, be­hívják-e munkára. Ha to­­­vább nem is, de legalább egy hétre, kettőre — pénzt hozna az is... Dobosné fiai már keres­nek, az egyik itthon is la­kik, a fizetést hazaadja. Anyagi gondokkal nem küszködik a család. A ba­jaik átváltódtak, idomul­tak az új generációkhoz. — Lelkiek a gondjaim — töpreng Dobosné —, az, hogyan segítsek egyenget­ni a fiaim családi életét? Mit tanácsoljak? Hogyan legyek az ügyükben meg­értő is, okos is? Elment az idő, másként élnek, meg gondolkoznak, mint a ma­­gunkkorúak, három lány, sőt a vejek közül is van gyárbeli. — Nem tudok én ma­gunkról mesélni — szabó­­dik Katonáné, aki melles­leg a kolónia kapuzója is, reszortja a tömérdek vil­lany, a kapumonstrumok, a csengők labirintusa, a 24 lépcsőház rendje. — Ha az ember dolgozik, elmen­nek úgy az évek, hogy észre sem veszi. Ezt a la­kást is, ugye, lassan fel­­szerelgettük, fürdőszobá­val, a bútort is kicserél­tük. — A lányok meg mi­lyen jól jártak a gyárral. A legkisebb lányom itt, a kolónián kapott lakást A másik fenn az Óhegyen, a gyár társasháztelepén. A A sötét színű, fényes kombinált szekrény tete­jén már a karácsonyi já­tékok dobozai. A három unokának vette Katona Lipót. Sírni tudó hajas­babát, távirányításos holdrakétát, meg „igazi”, cseh import kisvarrógé­­pet. Csendben összeadom az értéküket, alig keve­sebb ezer forintnál. Kato­náné közben a rokonságot sorolja. Bátyái megint csak gyáriak. A vők meg, mind a három, a gyár se­gédletével szerezték meg a diplomájukat. „Igaz, de­rék, eszes fiúk, de azért, ami igaz, arról nem kell hallgatni, a gyár is segí­tett nekik." Elbeszélgetek aztán Ud­vari Istvánnéval is, aki a 24-i­­ épület gondnoki iro­dájába tér be rövid időre. Folyton fut, mert a koló­nia takarító brigádjának — szocialista brigádot ala­kítottak, el is nyerték, ki­érdemelték a címet — a vezetője. Férje mozdonyvezető a gyárban, a háromgyerme­kes család nemrégiben költözött el a kolóniából. Kinőtték a lakást, három­szoba személyzetisre­nse­harmadik Óbudán, szintén gyári építkezésnél. Most mondja: kell ennél jobb? Megcsinálták szépen a sze­rencséjüket, megvannak­­Hát én a harminc évről többet mondani nemigen tudok. Mindnyájan jól megvagyunk, vélték. Munkahelyül azon­ban megtartotta Udvariné a kolóniát. — Csöndes világ ez — mélázik. — Talán ezeknek a munkásembereknek a hallatlanul erős, összeszo­kott fegyelme is teszi, hogy itt nyugalom van és kiegyensúlyozottság. Per­patvart, békétlenséget szökőévben egyszer, ha tapasztalok. Az élet gya­rapodását viszont sokszor nézem. Ahogy beáll az új felrajzolt sávba a piros, tegnap rendszámozott új Zsiguli. Az ott, tetszik lát­ni? Jó kocsi. — Nekünk is volt. De költöztünk és új bútor kellett, hát eladtuk. Kis kölykök csörtetnek Szemközt az utca túlolda­lán a mai napra véget ért a tanítás az általános is­kolában. Joóné a lakbér­könyvet készíti még elő. Holnap fizetési nap. El­maradása egy Ganz-MÁ­­VAG-osnak sincs. Miért is lenne? A vörösbarna, vaskos épülettömbökben, a mun­kások kolóniájában réges­­régóta nem okoz gondot, miből is fizessék ki a lak­bért... Várkonyi Margit Fehér sáv, rendszámmal „Ha munka van, elmennek az évek” Szépen és összeszokottan élni NÉPSZAVA Befejeződött a tanácsok művelődésügyi osztályvezetőinek értekezlete Befejeződött a megyei, megyei városi és a fővá­rosi tanácsok művelődés­ügyi osztályvezetőinek or­szágos értekezlete, melyet a Kulturális és az Oktatási Minisztérium közösen szervezett a közművelődé­si párthatározat végrehaj­tásából adódó feladatok­ról. A tanácskozáson, me­lyet dr. Orbán László kulturális miniszter nyi­tott meg, dr. Tóth Dezső, az MSZMP KB osztályve­zető-helyettese a művelő­déspolitika időszerű kér­déseiről, dr. Papp Lajos államtitkár, a Miniszterta­nács Tanácsi Hivatalának vezetője a tanácstörvény végrehajtásának tapaszta­latairól tartott konzultá­cióval egybekötött elő­adást. A két minisztérium szakfőosztályainak vezetői az egyes művészeti és ok­tatási területek időszerű feladatairól, kérdéseiről adtak tájékoztatást. A ta­nácskozás utolsó napján dr. Gosztonyi János okta­tási államtitkár és dr. Molnár Ferenc kulturális államtitkár tartott konzul­tációt. (MTI) 5 Négy éve Erzsébetvárosban Lehet-e egy fővárosi ke­rületnek közérzete? Miért ne lehetne? A VII. kerü­leti tanács és a népfront félévenként megjelenő új­ságszerű tájékoztatójából, az Erzsébetvárosból meg­tudjuk, hogy sokféle ösz­­szetevője viszont nehezen fogható meg. Annyi bizo­nyos, hogy közéjük sorol­ható egy-egy kerület múlt­ja és jelene, eredménye és gondja, nem mindig észre­vett fejlődése és minden­napi lüktetése, sőt régi és új lakóinak emberi kap­csolata is. Az Erzsébetváros egyik cikke szerint ehhez még hozzátartozik a kerület­­fejlesztési elgondolások és problémák nyíltsága; a tanácstagok és választóik gyakori és őszinte eszme­cseréje; a tanács és a ke­rületi üzemek, szövetke­zetek közti jó együttmű­ködés. Azt hiszem, ezt el lehet fogadni, mert bi­zonyság is van rá. A ke­rület 73 különféle gazda­sági szervezete és intéz­ménye hatmillió forint ér­tékű kongresszusi fel­­ajánlással járul hozzá Pest egyik legöregebb vá­rosrészének, a nagy múlt­jával is fiatalon vibráló Erzsébetváros fejlesztésé­hez. Általános érdek is A VII. kerület lakóinak mai közügyeiről és köz­érzetéről beszélgettünk néhány kettős mandátu­mo­t egyszerre kerületi és fővárosi­ tanácstaggal, Vé­gi Györggyel, a Mechani­kai Labor tmk­ lakatosá­­val, Aranyi Jenőnével, a Kun utcai napközi ottho­nos óvoda vezetőjével és dr. Lukács Istvánnal, a Belkereskedelmi Minisz­térium főosztályvezetőjé­vel. Miként látják a kezü­­let fejlődését és gondjait a X. pártkongresszus óta? — Kerületünkben külö­nösen sok a házkezelési, lakásfelújítási gond — mondta Végi György —, mert házaink zömmel nyolcvan éven felüliek. Ezért viszonylag sok fö­démet és gangot alá kel­lett dúcolni. — A fővárosban ugyan­is mintegy 3 millió négy­zetméternyi födém fából van — fűzte hozzá Lu­kács István —, s ennek egyharmada a mi kerüle­tünkre jut. Természetes hát, ha a kerületi pártbi­zottsággal együtt, mindent elkövettünk, hogy az ed­diginél nagyobb összeget kapnunk lakóházaink fel­újítására. — És mit sikerült elér­niük? — Azt, hogy a X. kong­resszus óta a főváros IV. ötéves tervének lakóház­felújítási keretéből 10 szá­zalékot mi kaptunk, s ez 900 millió. Ebből persze úgy tűnhet, mintha Buda­pest 22 kerülete közt mi kivételezettek lennénk ... — Ez azonban csak lát­szat — jegyezte meg Ara­nyi Jenőné —, mert hi­szen nálunk található a legtöbb külső homlokzati „ránc”, mállás és régi bel­ső építési „szervi baj”. Ezt rendbe tenni, megfiatalí­tani, általános fővárosi érdek is. Gyorsabb ügyintézés Aranyi Jenőné nagyon büszke arra, hogy miután a X. kongresszus újult harcot hirdetett a bürok­ratizmus ellen — éppen a VII. kerületi tanácsnál született meg ennek egyik fontos, új tényezője: olyan információs iroda, amely az összes egyszerű ügy in­tézését is átvette a szak­­igazgatástól. Sok várako­zástól kímélik meg így a lakosságot, mert itt hamar elrendezik kisebb ügyes­bajos dolgaikat. Így az osztályokon is több idő jut a munkaigényesebb ügyekre, ezek gyorsabban elintézhetők. — Ez az irodánk olyan jól bevált — tette hozzá Végi György —, hogy dr. Aibhner Pál tanácselnök újítását sok más kerületi és vidéki város tanácsa is átvette. A legkisebbekért — Sajnos azonban arra még semmit sem sikerült kitalálnunk — jegyezte meg Aranyiné —, hogy a népszaporulattal bölcső­déink is lépést tartsanak. A tervezett 110-zel szem­ben csak negyven férő­hellyel sikerült bővíte­nünk. Ezt némileg enyhíti majd, hogy a tervidőszak még hátralevő részében mégis lehetőségünk lesz további 150 férőhelyes bő­vítésre. — És hogyan áll az óvo­dafejlesztés? — Szerencsére, ez job­ban alakult. A tanácsnál elértük, hogy a tervezett 175 férőhellyel szemben 435-öt létesítettünk. Pedig új beruházásra nem is számíthattunk. Emiatt az óvodákat bővítettük. Vi­szont igen nagy óvónő­hiánnyal küzdünk, mert képzésük még nincs össz­hangban a szükséglettel. A kerületi gyerekek és az öregek témája is még sok változatban vissza­visszatért. Érthető, mert az ő helyzetük alakulása szinte minden családot érint. Tehát azt a bizo­nyos kerületi közérzetet is, így sok tanácstag más minőségében — például szocialista brigádok tag­jaiként is — foglalkozik sorsukkal. Végi György szerint Erzsébetváros szin­te minden bölcsődéjének és óvodájának egy-egy szocialista brigád vagy vállalati kollektíva a pat­ron­álója. — Ezt a fontos patro­­nálást mi tanácstagok kü­lönösen ösztönözzük. Jó­magam a nyolcszor szo­cialista címet nyert Béke­brigád helyettes vezetője­ként is . közreműködtem abban, hogy kollektívánk elvállalta egy Nefelejcs utcai bölcsőde, meg egy Gorkij fasori óvoda és is­kola karbantartását. En­gem ugyanis tanácstag­ként is főleg a gyermeke­ket, öregeket érintő szo­ciális problémák érdekel­nek. Íme, a VII. kerület éle­te, gondja, eredménye és közérzete a két pártkong­resszus között. Szenes Imre

Next