Népszava, 1975. június (103. évfolyam, 127–151. sz.)

1975-06-01 / 127. szám

19­7­5. június 1 NÉPSZAVA Ilyen lesz a kelenföldi városközpont Szolgáltató- és üzletház — Megkezdődött a mozi és klubkönyvtár építése Szerelve gyorsabb — Nemzetközi Számításteehnikai Oktatási Központ Veszprémnek 50 000 la­kosa van, s bizonyára minden építész megijed­ne, ha azt a feladatot kapná: tervezze meg a vá­rost ellátó létesítménye­ket. Azok a tervezők, akiknek asztalán új lakó­telepeink körvonalai raj­zolódnak ki, nap mint nap kerülnek szembe ilyesfaj­ta feladattal, hiszen egy­­egy lakótelepünk város­­nyi nagyságú. Kelenföldön például 40 ezer ember él. Az alapfo­kú ellátást már néhány évvel ezelőtt megoldot­ták, amikor a lakóházak építése befejeződött. Ah­hoz azonban, hogy ezek a városméretű lakótelepek­re „alvóvárosok” legye­nek, ahova csak aludni járnak haza az emberek, mert a bevásárlás, az ügy­intézés, a szórakozás a vá­rosközponthoz köti őket, megfelelő szintű ellátást kell teremteni. "Ezért épül városrész­­központ a Szakasits Ár­pád út és a Tétényi út sarkán. Zilahi István, a LAKÓTERV építészének tervei szerint A feladat újszerű volt, hiszen nem egy meglevő központot kellett felújítani, mint sok vidéki városunk esetében, hanem üres területet kel­lett betelepíteni. Ennek a központnak nemcsak léte­sítményeivel, hanem han­gulatával is a városjelle­get k­ell szolgálnia. A köz­pontokat a régi városok­ban úgy hangsúlyozták, hogy a főtérre építették a legmagasabb épületeket. Kelenföldön, ezen a tíz­szintes lakótelepen fordí­tott módszerhez kellett fo­lyamodni: a központ két­szintes lesz. A létesítmény első ré­szét alkotó ABC-áruház már megnyílt. A szolgál­tató- és üzletházat, mely­ben összesen 26 bolt és felvevőhely, a többi kö­zött Patyolat, GELKA, gyermekruhabolt, bizomá­nyi kirendeltség, OTP- fiók, virág- és vasüzlet lesz, az idén adják át. Jö­vőre megépül az étterem, a hozzá csatlakozó eszp­resszóval és önkiszolgáló részleggel együtt. Már megkezdődött a 450 személyes mozi és klub­könyvtár építése is. Eb­ben felnőtt- és gyermek­­könyvtár, korszerű nyelvi laboratórium, tánchelyi­ség, előadóterem és nyolc klubszoba kap helyet, amelyekben az öregek, a barkácsolást és a fotózást kedvelők tölthetik szabad idejüket. Az étterem előtt díszkert lesz, sok zölddel, virággal és hangulatos kis szökőkúttal. A tervezők azt szeretnék, ha ezen a helyen a lakótelep korzó­ja alakulna ki. A központ minden lé­tesítménye elérhető a ga­lériáról is, amelyre a lép­cső mellett rámpa is fel­vezet majd, nagy segítsé­gére a gyerekkocsit toló kismamáknak és a lépcsőt nehezen járó öregeknek. A lakótelep nappali be­népesítését szolgálja, hogy ide települ néhány intéz­mény is, a többi között a Műszeripari Kutató Inté­zet és a Nemzetközi Szá­mítástechnikai Oktatási Központ. Az arra járók egyéb­ként csodálkozva tapasz­talhatják, hogy az épít­­e­­zésen semmi jele a lázas munkának, mindössze né­hány fiatalember dolgozik itt. Ez azonban csak a lát­szat: a városrészközpontot ugyanis olyan acélszerke­zetből tervezték, amely könnyen, gyorsan, kevés ember munkájával szerel­hető össze a helyszínen. Varga Zsuzsa Szorgalom, akarat és szaktudás Megtakarított percek — öntve A nagyolvasztóból ki­szabadított nyersvasfo­­lyam sisteregve rohan a számára megszabott úton. A 60—70 tonnányi, lom­hán zubogó tűzáradat szikrázva hagyja el a Le­nin Kohászati Művek ön­tőcsarnokát. Siet az acél­műbe, hogy a martinke­mencében acélt „főzze­nek” belőle. Ebben a műszakban a Mező Imréről elnevezett szocialista brigád dolgo­zik. A XI. pártkongresz­­szus első szakaszában el­ért eredményeik alapján nemrégiben adták át a brigádnak a kongresszusi oklevelet, és elnyerték a Szakma kiváló brigádja kitüntető címet is. S hogy a magas elismerésre mennyire rászolgáltak, azt nemcsak a múlt évi eredményeik bizonyítják, hanem a jelen időszak si­kerei is. Az év első negye­dére tervezett 126 ezer tonna nyersvas helyett például 127 441 tonnát gyártottak.­­ Márciusban pótválla­lást is tettünk — tájékoz­tat a brigádvezető. — A nagy kapacitású magasol­vasztót ugyanis nagyjaví­tás miatt le kellett állíta­ni. Így a két kisebbel kell ellátni az acélművet. — Eddig semmi baj — kopogja le Paulik Miklós csarnokmester, szocialista brigádtag, aki 10 éve már technikusi oklevelet szer­zett, de megmaradt a ko­hó mellett. — Átlagban a két kisebb kohóból is ki­hozzuk a napi 950 tonnát. De van olyan nap is, ami­kor ezer tonna fölé me­gyünk. Méghozzá úgy, hogy az előírt 65 száza­lék helyett 71,3 százalék első osztályú. — A brigád jeleskedik az anyagtakarékosságban is — teszi hozzá Hámori József párttitkár. — A tonnánként felhasználha­tó 580 kilogramm koksz­ból például 4,4 kilogram­mot megtakarítottak. Ami egyebek között azért is nagy dolog, mert ennek a számunkra nélkülözhetet­len alapanyagnak emelke­dett a világpiaci ára. Mindennek nemcsak a szorgalom és akarat, ha­nem a szakmai tudás is alapja: a brigád tagjai kö­zül öten már a kohóipari technikusi oklevelet is megszerezték. A brigád­vezető, Farkas Pál főol­vasztár a szakszervezeti műhelybizottság titkári funkciójával járó teendő­ket is ellátja, tagja a vál­lalati szakszervezeti ta­nácsnak, és marxista-le­ninista egyetemre jár. A kohóban a nagy sú­lyú anyagoszlop egyenle­tesen süllyed. A megol­vadt fém, mint megannyi gyöngyszem, hull alá, gyülemlik tonnákká. Köz­ben azonban a salakot el kell távolítani. Ifj. Pau­lik Miklós a csapolónyí­lás záródugaszoló gépét készíti elő, hogy készen álljon, ha szükség lesz rá. — A massza nem szá­radhat bele — magyaráz­za a kohóipari techni­kum második évfolyamát végző olvasztár. — Egyet­len tévedés is nagy kárt okozhat. A salak például nem keveredhet a nyers­acéllal, mert kiégetheti a salaktálat, amelynek egyetlen betétje 80 ezer forintba kerül. Jó kis ma­sina — teszi hozzá elége­detten. — Azelőtt kézzel kellett elzárni a nyílást. Betyár munka volt, mondhatom... Petrovics István olvasz­tár próbát vesz az olva­dékból. Amikor kihűl, el­töri, és szemre megvizs­gálja. Azt mondják, egy gyakorlott olvasztár így is megállapíthatja minősé­gét. A pontos elemzést természetesen a laborató­riumban végzik, és szük­ség esetén a megrendelő igénye szerint változtat­nak összetételén. A Lenin Kohászati Mű­vek vezetőinek és a meg­rendelőknek a megelége­dését egyaránt kiváltó ol­vasztárbrigád hírnevet nemrégiben két újítás, vagy inkább munkamód­szer is öregbítette. Az egyik lényege, hogy egy fontos alkatrész cseréjé­nek az idejét lényegesen lerövidítették. — Éves átlagban a ko­rábbi 20—20 perc helyett 13 perc alatt végzünk egy formacserét — mondja a brigádvezető. — Ezzel a gyorsított fir­macserével egy év alrtt MA ez­er fo­rintot sikerült megtakarí­tani és lényegesen növel­tük az üzemórák számát is. A másik módszer lénye­ge a kohó átépítési ide­jének a csökkentése. Az idősebb Paulik Miklós, aki a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is meg­kapta, így magyarázza: — A kohó alja egy idő után kikopik, homorú lesz, ahol megáll a nyersacél. Korábban ez az átépítés­kor benne maradt, és be­lefagyott. Ezt hívtuk med­vének. Csak robbantással, fáradtságos és lassú mun­kával tudtuk eltávolítani. Farkas Palival kiszámí­tottuk, hol kell megfúrni a kohó fenekét, hogy a megolvasztott nyersacél az utolsó kilóig kijöjjön. A fúrás sikerült. Módsze­rünkkel az egyik kohóból két üsttel, a másikból másfél üsttel csapoltunk. Az újfajta fenékcsapolás­­sal gyakorlatilag nem kell többé robbantani a med­vét. Az egyenletes kohójárat és a műszerek pontosan jelzik a gyártási techno­lógia szigorú betartását, a Farkas Pál vezette brigád jó munkáját, fegyelmét. Ez utóbbit egyebek­ között az is igazolja, hogy sem tavaly, sem az idén nem volt táppénzzel járó bal­esetük. Pedig az ő mun­kájuk igazán nem tartozik a veszélytelenek közé. Példájuk gyorsan terjed. A Lenin Kohászati Mű­vekben ugyanis nyugodt, kiegyensúlyozott, fegyel­mezett, de kemény munka folyik. Esidai PA­ 21. ÁÉV építi a Semmelweis Orvostudományi Gyetem elméleti tömbjét a Nagyvárad téren. Dudá­st legmagasabb épületet üeegeiwapéklel^bori^ Petrovics István olvasztár a csapolást figyeli . h­evesen irigyelték Ford elnököt, amikor háta mögött a nem éppen dicsőséges vietnami „kapuzárás­sal”, zsebében pedig annak az „új poli­tikának” a tervezetével, amely — az el­múlt hetekben divatossá vált washing­toni szóhasználat szerint — az Egyesült Államok és Nyugat-Európa szövetségé­nek kíván prioritást adni, megérkezett Brüsszelbe, a NATO-csúcsra. Amerika NATO-partnerei közül a Washingtonhoz közelebb állók — mint például Anglia és az NSZK — is legfeljebb a hallgató szolidaritás szerepére vállalkoztak, ami­kor az amerikai hivatalos körök kín­keserves magyarázgatásokkal próbálták jelentékteleníteni az Egyesült Államo­kat Indokínában ért­­ újabb csapásokat (amelyek nyilván elkerülhetők lettek volna, ha Washington egyértelmű tanul­ságokat von le akkor, amikor fegyveres erőinek visszavonására kényszerült, s 1973 elején aláírta a párizsi megállapo­dásokat). Mások — például Franciaor­szág, amely a NATO-csúcson sem csúcs­szinten képviseltette magát, d’Estaing elnök csak ebédelőpartnerként volt haj­landó csatlakozni a többiekhez — egy­általán nem titkolt kárörömmel fogad­ták Amerika legújabb Dien Bien Phu­­ját, amit a Don Quijote-i Mayaguez-ügy szinte tragikomikussá tett. A NATO „csendes többsége” pedig a „majd meg­látjuk” alapállásában fogadta az ame­rikai vezetők által ismételgetett szte­reotip mondatot (a tv HÉT-ben is hall­hattuk) : nem az a lényeg, hogy eddig mi történt, hanem az, hogy reálisan ítél­jük meg a jövőt. Ezen természetesen — már ami a reá­lis megítélés szükségességét illeti — nincs sok vitatkozni való: a helyzetmeg­ítélés pontossága az alapja a nemzetközi ■viszonyok hatékony alakításának. Az pedig világérdek, hogy azok, akiknek e politika formálásában megkülönbözte­tett felelősség jutott — a Szovjetunió­nak és az Egyesült Államoknak —, ez­zel a felelősséggel a tényleges helyzetet józanul értékelve éljenek. Arról, ami az utóbbi időben történt, s arról is, aminek amerikai elképze­lések szerint a jövőben történnie kell, sajátos megfogalmazásokat ismer­hetett meg a világ. Május 13-án Kissin­ger tényként állapította meg, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok számos területen fejlődnek, ami megfelel mind­két ország érdekeinek. Alig tíz nappal később Ford ezt úgy határozta meg, hogy „az enyhülés kölcsönösen előnyös az Egyesült Államoknak és a Szovjet­uniónak”. S mindketten szükségesnek tartották, hogy félreérthetetlenné te­gyék: a „Vietnam utáni korszaknak” lesznek új vonásai az amerikai politiká­ban, de az enyhülést illetően i­s ennek kulcsa a szovjet—amerikai viszony — a helyzet lényege nem változik, a békés egymás mellett élés az egyetlen ésszerű alternatíva. Keserves és tanulságos leckék soroza­ta árán jutott el a világhelyzet megíté­lésében az amerikai adminisztráció ad­dig, hogy belássa: a világméretű „forró háborús” fenyegetés, a szocialista világ­­rendszert provokáló, átfogó hideghábo­rú ideje egyszer s mindenkorra idejét múlt alternatíva. A washingtoni nyilatkozóknak és nyi­latkozatoknak van azonban egy másik sajátosságuk is: miközben az enyhülést elkerülhetetlen folyamatnak tekintik, egyszerre „hideget” is fújnak. Ford ki­fejtette, hogy „az Egyesült Államok most a határozottság új szakaszába lép” és „válaszolni fog minden kihívásra”. Schlesinger amerikai hadügyminiszter ezt a jelszót konkrét tartalommal is megtöltötte, s a NATO katonai erejének hatékonyabbá tételét sürgette, furcsán, éppen ,­az enyhülés védelmének" égisze alatt. Ennek jegyében manőverezett a NATO és a francóista Spanyolország szorosabb együttműködésének kialakí­tásán, sőt, próbaléggömbként felbocsá­totta a NATO és a dél-afrikai rezsim kapcsolatfelvételének lehetőségét is. Az Egyesült Államok tehát úgy tanult az eddigi leckékből, hogy közben­­*■ szinte provokálja az újabb lecké­ket. Ford már úgy érkezett Brüsszelbe, hogy tudatában volt: a NATO hadügy­­miniszteri értekezlete csak úgy vette be közleményébe a spanyolországi katonai létesítmények amerikai használatát, hogy hangsúlyozták, „az említett meg­áll­apodások a NATO keretén kívül áll­nak”. A dél-afrikai léggömb pedig a vártnál is nagyobbat pukkant: Vrede­­ling holland külügyminiszter a nyilvá­nosság előtt tartotta szükségesnek kije­lenteni, hogy amennyiben a NATO bár­miféle katonai kapcsolatot létesít Dél- Afrikával, a holland kormány felül­vizsgálja NATO-tagságát, sőt esetleg tá­vozik is a szervezetből. Ez is a világ változása: a NATO ber­keiben is érzik, hogy megváltoztak a nemzetközi játékszabályok, belső és kül­ső okok együtt a fokozottabb alkalmaz­kodást írják elő még azoknak is, akik 10—15 évvel ezelőtt bármilyen szövet­ségest lelkesen üdvözöl­tek a Szovjet­unióval, a szocialista országokkal szem­beni hidegháborúban. Ezek az egymástól elválaszthatatlan, szorosan összefüggő nemzeti és nemzet­közi, politikai, társadalmi, gazdasági, katonapolitikai, eszmei-ideológiai té­nyezők, fwne'virime­n­tt’a« mindinkább odafigyel, s amik együtt alkotják azt, amit úgy szoktunk hívni: erőviszonyok. Az erőviszonyok változása — az, hogy a világban végbemenő folyamatok meg­határozó tényezője lett a Szovjetunió, a szocialista közösség, a szocializmus ere­je és népszerűsége a világban — kény­szerítette a nemzetközi tőkét, s annak vezető erejét, az Egyesült Államokat külpolitikai stratégiájának és taktiká­jának kritikai felülvizsgálatára az 1960- as évek végén. A szocializmus befolyása, hatása egy olyan­ eszmerendszer befo­lyása és hatása, amelynek igaz és igaz­ságos voltát immár a gyakorlat igazolja, politikai, társadalmi, gazdasági, katonai és kulturális hatékonyságát egy világ­­rendszer történelmi kitartása, dinami­kus fejlődése és az élet minden terüle­tén kifejezésre jutó ereje teszi megkér­­dőjelezhetetlenné. A Szovjetunió, a szocialista közösség ereje fokozatosan növekedett és ezt a növekedést nem tudta megállí­tani semmilyen hidegháborús összees­küvés, holott ezekben a provokációkban a II. világháború befejezése után soha­sem volt hiány. A szocialista országok elvi-politikai egysége, céltudatos fellé­pése, hatékony összefogása a nemzet­közi erőviszonyok olyan tényezőjévé vált, amelyet a legellenségesebb elva­­kultsággal sem lehet nem tudomásul venni. A „harmadik világ” sikeres har­cának immár a neokolonializmus agya­fúrt módszerei ellen is, a szocializmus ereje és eszméje egyaránt elismert ,hát­országa”, erkölcsi és sokak számára esz­mei bázisa is. S a szocialista országokban uralkodó létbiztonság, a szocialista közösség következetes béke­politikája erőforrása azoknak az anti­­imperialista, demokratikus mozgalmak­nak is, amelyek a fejlett tőkésországok­ban küzdenek a mind súlyosabb gazda­sági és társadalmi válság terhei ellen. S a szocializmus ereje fejeződik ki abban is, hogy a békés egymás mellett élés kötelezettségvállalása az Egyesült Államokban túlélt egy olyan krízist, mint a hírhedt Watergate-ügy, az ener­gia- és nyersanyagválság bonyolult ha­tásrendszerét és — minden jel szerint — a legutóbbi indokínai fiaskót. Az erőviszonyok most, Vietnam stra­tégiai jelentőségű győzelme után, a NATO déli szárnyának ingadozásakor, a Kuba elleni blokád közvetlen össze­omlása előtt a nemzetközi politika min­den reális elemzője szerint megint nem éppen az Egyesült Államok javára vál­toztak. Ez kényszeríti arra az amerikai vezetést, hogy ilyből kettős szerepben lépjen fel. A valóságos erőviszonyok szorítják az Egyesült Államokat, a ve­­zető tőkés országokat arra, hogy együtt mérlegelve a külső és belső tényezőket, változatlanul elismerjék a két világ­­rendszer országai közötti békés egymás mellett élés szükségességét. De közben Washington, a nemzet­közi nagytőke arra is törekszik — s ez senki előtt sem titok —, hogy a szocializmus térhódítását, az erővi­szonyok számára kedvezőtlen eltolódá­sát megpróbálja lelassítani, sőt megállí­tani. Ezért törekszik Ford és Kissinger is folytatni a tárgyalások politikáját, de ezzel egy időben erősíteni a NATO ka­tonai erejét, megszilárdítani az Egyesült Államok szövetségét a nyugat-európai országokkal, s új neokolonialista típusú kísérletekbe fogni az amerikai befolyás növelésére a „harmadik világban”. A moszkvai Izvesztyija „az enyhülés hétköznapjainak” nevezi a mostani idő­szakot, amikor megbízható alapja van az enyhülési folyamatnak, s egymást követik azok a diplomáciai akciók és lé­pések, amelyek arra hivatottak, hogy „megszilárdítsák és továbbfejlesszék mindazt a pozitívumot, amely külpoli­tikai területen kialakult az utóbbi évek­ben”. Ennek jegyében került sor a bécsi Gromiko-Kissinger találkozóra, ennek jegyében folyik a munka a SALT-tár­­gyalások befejezéséért, az európai biz­tonsági és együttműködési értekezlet harmadik szakaszának összehívásáért, s erősítették meg, hogy sor kerül Brezs­­nyev és Ford tervezett idei találkozójá­ra. Ezeken a hétköznapokon folyik a­rre azért is, hogy útját álljuk azoknak a jól érzékelhető próbálkozásoknak is, amelyek az enyhülést veszélyeztetik. Mert Brüsszelnek — s az ottani ame­rikai szereplésnek — legalább két ta­nulsága van. Az egyik: még a NATO vezérkara sem hiszi, hogy az enyhülés tendenciáját most meg lehet állítani. A másik pedig, hogy abban a küzde­lemben, ami a tartós békéért folyik, s amit nemzetközi osztályharcnak neve­zünk, ilyen körülmények között sincs egy pillanatra sem tűzszünet. A Varsói Szerződés parlamentjeinek május 15-i felhívása ennek tuda­tában szögezte le, hogy a nemzet­közi enyhülés nem alakul ki önmagától, s a népek helyesen értelmezett érdekei követelik meg, hogy fokozzuk tevékeny­ségünket az enyhülés, a biztonság el­mélyítéséért és megszilárdításáért. „Fel­hívunk közös tevékenységre — így fo­galmaz a felhívás —, hogy megszilár­dítsuk a kölcsönös bizalmat, a békés egymás mellett élés elve:*. erő-" .i’.- és visszafordíthatatlanná tegyük az enyhü­lési folyamatot.” Van lehetőség újabb sikerekre... Kocsis Tam*« Az enyhülés Miháznapjai

Next