Népszava, 1976. október (104. évfolyam, 232–258. sz.)
1976-10-02 / 233. szám
6 Elült a 6Z.L Gavros előbb felkönyökölt, majd felült, és hátrahajtotta a fejét. Csapzott, szőke haja Anna meztelen lábához ért. — Most meg mit csinálsz? — Álmodok — felelte Gavros a magasban köröző sirályok felett vonuló felhőket bámulva. — Azt álmodom, hogy üvöltök. — Hülye vagy. A fiú megrázkódott, szeme tükréből kifordult a felhőkkel vert ég. — Ha egyszer ezen a tetű világon annyi pénzem volna, hogy mindent megvehetnék, amit csak akarok, akkor egy kis házat vennék a város szélén, kis házat, hatalmas kerttel. — Aha. — Anna hosszú fűszálat tépett ki a földből. — Tele volna a kertem mindenféle fákkal és virágokkal, óriási nagy volna, el lehetne tévedni benne. — Minek akkora? — Hogyhogy minek? — fordult Garros a lány felé. — Ki vagy te, hogy ilyeneket kérdezel? — Hát jó — bólintott a lány —, el lehetne tévedni benne. Mi bajod? Hátat fordított a lánynak, a kikötő olajfoltos, mozdulatlan vizét bámulta. — Láttam ilyen kertet, fent a Dombon. Tavaly, amikor segítettem a haveromnak újságot hordani. Egy nő lakott ott, egy olyan sápadt. Pénzbeszedőnap volt, ő nyitott ajtót, akkora előszobájuk volt, mint a mi albérletünk, ahol négyen laktunk gyerekkoromban, anyám, a hapsija, a bátyám és én. Megálltam az előszoba közepén, a tükörnél, a nő ment tovább. Sárkányok voltak a pongyoláján. Azt hiszem, kínai pongyola volt. A konyhában számolta ki a pénzt, a többit visszatette a konyhaszekrény fiókjába, amit sose hittem volna, hogy az ilyen gazdagok is ott tartják is pénzüket, mert ezek gazdagok voltak. Egyszer láttam a férjét is: nagy, fekete autó várta a ház előtt, a sofőr kinyitotta az ajtót, a pasas beszállt, ölébe emelte a táskáját. Tudod, olyan szögletes, bezárható táskája volt. Figyelsz? — Persze. — Anna hasrafeküdt a fűben, kalimpált a lábával.— Mondd csak. — A sárkányos pongyola szétnyílt, a fél mellet láttam, és ő tudta, hogy látom, mégse gombolta be. Ki volt bontva a haja, hosszú, vörösesbarna, smint anyámé, de nem látszott rajta, hogy festve volna, anyám haja mindig foltos a cautvertontól. Amikor kikísért, megkérdezte, nem nézem-e meg a kertjüket. Mondtam, hogy nagyon sietek. ..Pedig akkora kertünk van, hogy el lehet tévedni benne!” Felemelte a kezét, hosszú, vékony ujjal voltak, de nem lakkozta a körmét, és megsimogatta az arcomat. Szóval — mondta végül Garros, és egy marék földet hajított a vízbe —, ilyen nagy kertet akarnék. — Sose lesz annyi pénzed. Megfordult, megnézte a lányt, mintha először látná kerek, kövérkés arcát, orra alatt a barnás pihéket, mindig kócos, vékony szálú haját, ami csak akkor volt szép, ha belekapott a szél. — Dundli. Így foglak hívni. Jó? — Egyáltalán nem jó. — Szeretnék egy olyan kertet. Nagy bokrok lennének benne, olyanok, mint a békéscsabai temetőben vannak, télen is zöld bokrok, amiknek bele lehet bújni a belsejükbe. Meg nagy, magas fű is volna, mint az afrikai sztyeppén. Láttam egyszer egy ilyen filmet, a gepárd volt benne a legjobb. Gyorsabban fut, mint a gyorsvonat. Igaz, hogy csak pár percig bírja, de olyankor százhússzal megy, aztán bumm, leüti az antilopot. A tarkójára üt, azt hiszem. — A gepárd? — kérdezte bizonytalanul a lány. , Garros felugrott, levetette magát a lány mellé, beletúrt a hajába, orrát megcsapta a lány illata, nem is illat volt az, inkább szagkeverék, nem kellemetlen, bár kiérződött belőle a büfé ételszaga, ahol a lány félig üres tányérokat hordott a mosogatóba: lehajtott fejjel, lomposan, lomhán mozgott, eleinte fel se tűnt a fiúnak, csak három napja figyelt fel álmatag tehénszemére, amikor Anna a semmibe bámult a szennyes edények fölött. — Idelátnak a kikötőből. Elment a kedve az egésztől. Elengedte a lányt, és felült. A távolban hajbókoló daruk alatt hasas hajók ringtak a vízen. Innen messziről szép volt ez a kép: a part közelében húzódó műhelycsarnokok sötétjében hegesztőpisztolyok szikrája villant, a víz idáig hozta a csengő vas hangját. Gavros közelről ismerte a kikötőt, a legnehezebb hórukkmunkákat, a rohadó hajófenék festékszagát, a kikötői mosolybrigád torz nevelésű öregregényeinek szánalmas hazugságait kétszáz kilós harcsákról, vagy a ,,partiba vágott” nőkről, akik mind közül éppen őket szerették a legszebben. A tetovált hasú Kővágó most biztosan azt mondaná: na örskös, hogy a szeme kiforduljon. — Mesélj nekem. Anna nevetett. — Akármit. Hazudjál. — Nem szoktam. — Pedig hazudni kell — mondta komolyan a fiú. — Máskülönben semmit nem ér az egész. — Meleg van. — Anna kigombolta kartonn’hátia két felső gombját. — Ha én gazdag volnék. *én nem dolgoznék. — Felnevetett. — És kékre lakkoznám a körmömet. Állati lenne! — Most miért nem lakkozod? — Tönkremenne a büfében, ha meg nem menne tönkre, és tényleg befesteném, anyám letörné az ujjaimat. Rosszul lenne, ha meglátna kék körömmel. — És ha most látna itt, velem. — Tudja, hogy nem vagyok szűz. — Anna. — Garros lassan, óvatosan formálta a hansokat, mintha őrizni akarta volna őket. megtartani, aztán m»« eevszer. — Anna. Gondolat már a »•’•a mi lesz veled tíz év múlva? — Otthagvom a hö'áf férjhez m pervek, és szülök két gver°k°t. — ]\.f' rj ? — aTjt pa nek' — Én nem tudom, hogy velem mi lesz. Nem mondom, szeretek dolgozni, bár nagyon utáltam, amikor beiratkoztam lakatostanulónak, de már nem bánom. Nem is ez a baj. Valahogy döglött az egész. Bevisznek katonának, az két év halasztás. De utána? Kezdhetek mindent elölről Visszajövök ide a kikötőibe, vagy akárhová, mindegy. Úgyse történik semmi. — Minek kellene történni? — kérdezte a lány, és tovább figyelte a fiú erős, meztelen hátán kergetőző legyeket. — Tudom, hogy én vagyok az oka, hülyeség az egész. Add ide az ingem. — Még nem. — Anna felnevetett, hátulról átölelte a fiút, és a kartonruha fakó virágai közé húzta a fejét. A fák árnyéka megnyúlt a vízen, a parton egymás után szólaltak meg a békák, felriadtak álmukból az apró, hártyás szárnyú szúnyogok is. — Menjünk — szólalt meg a fiú. Felöltöztek. — Holnaptól délutánoe leszek, alig foglak látni — mondta a lány. Garros begombolta az ingét, felállt, kiszedte a hajába keveredett fűszálakat, és felsegítette Annát a földről. Felkapaszkodtak a gátra. A hirtelen feléledt szél belekapott a lány hajába, összeborzolta, majd kisimította, kedve szerint. — Gyerekkoromban láttam egy férfit, felmászott a villanypóznéra, és megmarkolta a vezetéket. A tűzoltók vakarták le a drótról. Akkora lett, mint egy ötéves gyerek. — Direkt ment fel? — kérdezte Anna, és egy befőttesgumival összefogta lobogó hajtincseit. A villamosmegállóban elbúcsúztak. Anna villamosra ült, Garros beszaladt a büfébe, hogy megigyon egy pohár sört a mindig ott lézengő kikötői fiúkkal. A kocsmaajtóban, mintha csak őrá várt volna, a tetovált hasú Kővágó álldogált. Vizes, kék szeme áttetsző volt a rumtól és a sörtől. — Na, megvolt a nagylány, öcskös? — intett poharával az üres villamosmegálló felé. Garrosnak egy pillanatra ökölbe szorult a keze, megmerevedve állt a ferde fényban, aztán szélesen, barátságosan elvigyorodott. — Mit iszunk? Horváth Péter A GEPÁRD Ferencz S. István MADÁRIJESZTŐK Rojtos foltos kacifántos kifordított nagykabátok hullnak le a szalmavállon bükkfa ága gatyaszára a gomb-köldökön fennakadt a pléhvese is ott ragadt törek-kendő pelyva-tüdő a kavrmna reves teknő duzzad rajta ördögemlő görény odva szeme pontja kacsinthat a horizontra öklendezte poklok pokla vállak fölött nyakak között rókák préme a mennydörgés a nyakravaló jégverés B. Varga Edit: Szentendrei ház NÉPSZAVA László Anna SZAVAK Hangpótlék Telefonkészülékem eltörött, újat kérek, telefonon. Mondanám a nevem, de az első szótagnál rámbörög egy fiatal női hang a vonal másik végéről: — Csak a számát! Megkockáztatom a kérést, hogy változatlanul fehéret küldjön, legyen szíves. — Olyat kap, amilyen volt! Egyelőre két kisebb következtetés kínálkozik. Az első: az ifjú nő demokratikus szellemű. Nem kíváncsi rá, ki a kérelmező, azonos bánásmód jár mindenkinek! A második: akkor is dühöng, ha egy a célunk: én is fehéret akartam kapni, ő is fehéret akart adni. Megérkezik egy barátságos, intelligens, udvarias telefonszerelő. Mesélem neki a történteket. Sóhajt: — Tudjuk, kérem ... Csakhogy igen kicsi a fizetésük, kevesen vállalják, sajnos, nem válogathatunk ... Untig ismerem ezt az érvelést, különböző szerveknél számos alkalommal találkoztam vele, így a válaszom is készen: — Adjanak hangpótlékot neki! Már többször terveztem, hogy társadalmi mozgalmat indítok. Magam örömmel átutalnék havonta egy szerényebb összeget a létesítendő Hang Hivatalnak. Példám követésére szólítanám fel a lakosság legszélesebb rétegeit. A Hang Hivatal pedig a befolyt összeget elosztaná a pimaszok között. Azzal az igénynyel, hogy a külön kereset ellenében moderálják magukat. Tervem gyakorlati javaslat, alkalmazkodás egy elharapózott felfogáshoz. Engedtessék meg azonban, hogy tovább gondolkozzam — csupán itt, a papíron — immár kevésbé alkalmazkodó szellemben. Nekem az sem tetszik, ha valaki a tényleges munkáját félkézzel végzi, mondván: — Két kézzel nem érdemes enynyiért! Értem én, ha kicsinyli a fizetését és jobb anyagiakra törekszik. Ám hogy csekély fizetésén érzett bánatában silányan dolgozik?! Félek, nem szereti a munkát, bérétől függetlenül. Ugyanilyen aggasztó, hogy sokan a modorukat is díjazásuk mértékéhez igazítják. Mintha a minimális kedvesség maximális fáradságot kívánna tőlük. Egyszer egy apa előttem szidta kamaszfiát a pökhendisége miatt. A fiú felháborodottan válaszolt: — Ti azt akarnátok, hogy még itthon is színészkedjem?! Magyarán: az ember a külső világban kényszerűségből tartja a száját, erőfeszítéssel vigyáz rá, hogy lehetőleg ne harapjon bele senkibe, mert nem mindenütt praktikus. De az már több a soknál, hogy otthon is elvárják tőle: lefekvésig alakoskodással törje magát! Ha csak a kamaszok vélekednének így! Fájdalom, a szemlélet a legkülönbözőbb korosztályban terjed. Képviselői nem hisznek az őszinte kedvességben. Gyanakszanak: az a másik vajon miért_olyan szíves?! — Mivel akar becsapni, mivel akar megetetni engem ?! Tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy miért nem barátságos légkörben érzi magát jól mindenki, kölcsönösen. Miért kellemesebb a bőrön a smirgli, mint a bársony? A pszichológusok megfelelnek rá, mert az embernek ki kell élnie agresszív ösztöneit. Némely lélekgyógyász tiszta szándékkal ajánlja, hogy az idegesek vássároljanak olcsó tányérokat és ha mérgesek, otthon csapdossák a földhöz őket. Ennek a gyógymódnak az a szépséghibája, hogy az idegesek sem élnek elhagyott szigeten. Ha ó csapdos, miért ne csapdossunk mi is, rá is. A végén kő kövön nem maradna. Mindazonáltal: a mélyrétegek vágya valóban a minél gáttalanabb kaszabolás lenne?! Az említett telefonoslány még így is elnyomja igazi vágyait — bárha kis fizetésért csak kiesé?! Amikor éppen nem keres pénzt, de szabadságon van és a legkedvezőbben alakulnak a dolgok, akkor becsületsértést követ el, netán baltát emel üdülőtársára? Hazatérve pedig felnevet: — De pompásan kipihentem és kimulattam magamat?! Szükség is volt erre, mivel azután megint a kemény kötelességteljesítés hónapjai következnek. Kivált akkor, ha javaslatomat a hangpótlék ügyében meghallgatják. Mely javaslatomat tisztelettel megismétlem. Ennek a kiváló tervnek egyetlen támadó pontjával magam is tisztában vagyok. Hogy tudniillik az eleve szívélyes, előzékeny dolgozók, akiknek agressziója közvetlenül nem tapasztalható — ilyen pótlékot nem kapnak. Kvázi: lemaradnak. Majd csak megoldjuk valahogy az ő kárpótlásukat is! Ne haragudj rám A véletlen hordaléka... ahogyan elém sodródott... Éppen egy hipermodern épületben. Üvegfalú, belülről az utca, a környezet éles képet mutat. Kívülről nem látni be, csak a sima, kék felület villan a járókelők szemébe, néha a napfény átmeneti arany sávokat vet rá. A bejárati ajtó fotocellás, s öttömre kitárult. Az előcsarnokban a műbőr karosszékek forgathatóak, magasságuk is szabályozható. Légkondicionálás nemcsak van, de működik is. A korszerűben mindig valami méltót érzek, s tőle jókedvem támad. Elértük hát ezt is! Vígan baktatok az üvegfolyosód. A hipermodern épület egyik szobájából előttem lép ki egy férfi. Kissé távolabbi szobából egy másik. Harminc körül járhatnak mindketten. Az el-ső ragyogva siet társa felé, átöleli : — Hallom, megérkezett a gyerek ! — Meg — válaszol az feltűnő fanyarul. Majd szünet után a nehéz vallomás: — Csak lány. A kolléga meghökken a szégyennek, gyásznak, kelletlenségnek, kudarcosságnak ezen a nem várt keverékén. Arcán a rosszallást az újdonsült apa is észreveszi. S most meg akarja erősíteni, nyomos érvvel aládúcolni a maga igazát, szemléletét. — A feleségemnek is az volt az első szava, amikor a szülés után bementem hozzá: „Ne haragudj rám, csak lány.” Továbblépek a folyosón. Ne haragudj rám!... Mit jelent? — Bocsásd meg a hibámat, vétkemet! Most, szült, csak az imént. Nyilván, kínban. De hiába a törődése-gyötrődése, produktuma fájdalom: selejt. Csak lány. Hogy éppen a hipermodern épületben... az a véletlen hordaléka. De törvény is rejtőzik benne ... Tökéletesen elavult, ásatag, megposhadt — mégis létező. Hajdani társadalmi berendezkedéseken belül, akár valami értelme is lehetett. Magam az ismeretlen aszszonyra haragszom jobban. Egyenesen böszit. Maradvány! Valahonnan a rabszolgaságból S azt hiszi: az 1970-es évek harmadik harmadában én Bántottam önt én ?! Ápolt, tisztes külsejű nő, középkorú. Nevezzük Lídiának. ÉS TŐMONDATOK 1976. október 2. Diószegi Balázs: Tanulmány Dudás Kálmán KOSZTOLÁNYI VÁROSÁBAN Hibátlanul elvégeztél te itt már Mindent — nekünk, akik forrásaidnál Lépünk nyomdokodba, bármi elszánással, Halálunk is csak kontár kezdetű Ámítás lehet, torzítóan meddő Tusainkon túl, úgy bukunk itt a forró porba mégis hitetőn. Dacolni látjuk lángodat e pusztulással. Lobog a mondhatatlanok fölött. Vagy a szabatos érv, a védelem. Jelkép. Mérték. Nem múló Hang. Vagy a talpig-vértben Őrző. Romlás ellen lélegzik művedben a domolhatatlan.