Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)
1977-12-31 / 307. szám
1977.december 31 NÉPSZAVA Kaján Gyula: Kihalt udvar Németh József: 1 látás Vészi Endre AZ A SZEGÉNY FIÚ AKI Röstelkedve nézek elnyert javaimra nem fénylenek szebben — az a szegény fiú, aki voltam egykor az maradt szívemben az a szép szemérmes aki szólni sem mert körében nagyoknak akiben még ma is egy-egy gyötört szemnek nyilai ragyognak ki titokban őriz egy kézszorítást egy bátorító szót ki odaadná minden mai dicsőségét velük újra szólni asztalukhoz ülni kávéházi asztal hideg lapja mellé — » az ügyetlen verset botladozó verset újra énekelné és a műhelyablak üvegén keresztül — gyenge habra-fodra — bámulni a nőkre átfutású nőkre mint a csillagokra. Kiss Dénes TÖBBLET Énbennem minden kész már hitem is végleges — Testrészem szanaszét fáj Szemem Afrikában lesz ártatlan pusztulókra Fürkészem gyilkos kezemet nem tudom mióta Gyomrom Ázsiában bőg éhezők között Homlokomra gőg is onnét költözött Lábam sivatagban fut — hol az hol űzetik — falvak bordáiba rúg (Mikor hogy fizetik!) A szám indulót meg emberbe kap fogam Szivemben gyilkos ritmusok kötykeznek boldogan Elhagytak sorban részeim dőzsölnek száz helyen hogy nekem itt a bőrömben nyugalma legyen Szolgálnak engem részeim silány zsoldosok Véren vett részvényeim pókszál póráza fog! Országlázban csak álmodom hogy bennem minden kész már Áttolvajlok határokon mindenütt birtok-rész vári éhezőké a jobb falat ami naponta jut Utcánhálóké lakásom — mely számomra „luk” — Ruháim könyveim kocsim valahol mind hiány! De ÉN érzem: milliók kiáltanak ki rám Belőlem nyöszörögnek haldoklók csecsemők .Mert átszőttem a Földet s lopok iat velőt Gyilkos ujjaimról le nem törölhető a megraboltak vére Bőr alól süt elő! Énbennem minden kész már a kor ölébe vesz Le sem miféle rész vár zsoldom itt-ott mi lesz?! Álarcos részeim szanaszét öldökölnek S mi máshol végzet és hiány az éltet — az a többlet! 5 Gyurkó László / NÉPSZÍNHÁZH a felütjük az Értelmező Szótárt, azt találjuk írva benne, hogy a nép „valamely területen élő nagyobb közösség, amelyet a közös eredet és nyelv, valamint az ezekhez kapcsolódó hagyományok fűznek egybe". A színház szónak — ugyancsak a szótár szerint — öt jelentése van; másoljuk ki ide ebből a számunkra két leglényegesebbet: „Szinielőadások tartására való önálló épület vagy valamely épületnek erre a célra épített része”, valamint „ebben működő olyan intézmény, ,amelynek rendszeres feladata színdarabok előadása, színielőadások rendezése Mielőtt folytatnám a szó szerinti értelmezést, hadd jegyezzem meg, hogy nemcsak szerte Európában működtek és működnek hasonló nevű intézmények, hanem Magyarországon is volt már Népszínház. A Színházi Kislexikon szerint ..a szabadságharc utáni évtizedek legnépszerűbb műfaja, a népszínmű iránti nagy érdeklődés kielégítésére épült a Nagykörút és a Kerepesi (ma Rákóczi) út sarkán. 1875. október 15-én nyitották meg. 1908-ban a Népszínházat a lebontásra ítélt Nemzeti Színház ideiglenes otthonául jelölték ki, amely itt játszott 56 évig”. A szótárak és lexikonok szűkszavú megfogalmazása talán segít megérteni, milyen célt tűztünk ki az 1978. január 1- vel megalakuló Népszínház elé. Kezdjük az épülettel, illetve az épületekkel. A Népszínház székhelye a főváros, de tevékenységi területe az egész ország. Ennek megfelelően van Budapesten egy csillogó-ragyogó (saját ízlésem szerint túlságosan csillogó) színház-palotánk a budai Várban — újabb színháztörténeti hagyomány: ebben az épületben szerepelt először magyar nyelvű színtársulat a fővárosban, csaknem két évszázaddal ezelőtt —, van egy szerény, de véleményem szerint az eddiginél sokkal jobb sorsra érdemes színházunk a Kulich Gyula téren; volt ebben az 1913-ban épült épületben színház, mozi, varieté, ezentúl — korszerűsített színpaddal — ismét a régi nevén, mint Józsefvárosi Színház áll a közönség és a Népszínház szolgálatára. Ezek a ..színielőadások tartására szolgáló önálló épületeink”, de ezeken kívül szerte az országban száz és száz olyan épület van, melyeket az Értelmező Szótár úgy nevez, hogy ..valamely épületnek színielőadások tartására épített része", vagyis a művelődési otthonok kisebbnagyobb színháztermei. Van közöttük olyan, amelyet szinte bármelyik magyar színház megirigyelhet (legalábbis a méreteit illetően), van barátságos, nézőnek-színésznek egyaránt kellemes viszonylag jól felszerelt, s van sajnos számos, melyben a hajdan volt „dalitársulatok” sem lépnének fel szívesen, nem is szólva arról, hogy ma már a nézőtéren sem az a közönség ül, amely egykor az alkalmi vándortársulatoknak tapsolt. A Népszínháznak, mint „intézménynek, melynek rendszeres feladata színdarabok előadása”, két jogelődje van: a nagy múltú, de"“ immár elavult szerkezetű, egykor Faluszínházként induló Állami Déryné Színház," valamint az ország legkisebb, de talán nem legérdektelenebb színháza, a Huszonötödik Színház. Ez a két, nagyon sok mindenben különböző, de kijelölt vagy megálmodott céljában hasonló társulat alkotja majd a Népszínház gerincét. Ez a közös cél az egyik intézménynek kötelességévé tett, a másiknak önként vállalt feladata volt (s tegyük most zárójelbe, melyiknek mennyire sikerült), hogy a színház, a maga művészi eszközeivel közművelődési feladatokat lásson el. Ezzel elérkeztünk oda amivel voltaképpen kezdeni kellett volna. Hiszen a színház három alapvető meghatározója közül — vagyis hogy kinek, mit és hogyan játszik —, talán az első a leghangsúlyosabb, hiszen hogy kinek játszunk, az döntően meghatározza, hogy mit és hogyan játszunk. Nép: ez a fogalom mai társadalmi viszonyaink között jószerivel az ország egész lakosságát jelenti. A Népszínháznak tehát arra kell törekednie, hogy a különböző társadalmi osztályoknak, korosztályoknak, egymástól lényegesen eltérő műveltségű, érdeklődésű, életfelfogású embereknek játsszon színházat. Lehetne ezt persze úgy, hogy a színház valamiféle vegyeskereskedéssé alakul át, mely egyaránt kínál Shakespeare-t és Molnár Ferencet, Örkényt és operettet, „elgondolkodtató klasszikusokat”, „avantgarde-kísérleteket”, „szórakoztató könnyű műfajt", „könnyed szalonszínműveket’'. Ebben azonban nem hiszek. Egy színház nem lehet vegyeskereskedés, egységes világnézet, egységes ízlés, egységes művészeti felfogás nélkül nincs egységes alkotóműhely. S a „vegyes kínálat” nem elégítheti ki országnyi közönségét, mert ami az egyiknek túl könnyű, az a másiknak túl nehéz, ami az egyiknek olcsóbb, a másiknak szegényes, ami az egyiknek unalmas, a másiknak is az, mert a művészetben az átlag, a középszint, a jellegtelen mindig, mindenkinek unalmas. A népszínmű — hogy viszszautaljak „hagyományainkra” — régesrég elavult: ma már csak mosolyogni, unatkozni, vagy bosszankodni tudunk A falu rossza, A pirog bugyelláris, A vén bakancsos és fia, a huszár bárgyú és hiteltelen történetén, alakjain, fordulatain. De gondoljuk meg, mit látott a magyar néző addig a színpadon: teli torokkal harsogó igazságos királyokat, fennkölt pátosszal mennydörgő grófokat, andalító lelkületű selypegő hercegkisasszonyokat, fércműgyártó iparosok tucatselejtiet főúri dámák és nemesurak hátborzongató kalandjairól, szerelmes epekedéséről, avagy ország- és világmegváltó hőstetteiről, végeérhetetlen ditirambusokban elzengve. Vagy — sajnos — Goethe, Schiller, Moliere „magyar átdolgozásait”, melyekben (tisztelet a kivételnek), a mai olvasó nagyítóval sem találja ezeknek a klasszikusoknak mondanivalóját és irodalmi színvonalát, annál inkább az előbb elmondottak jellemzőit: rémsikolyt, halálhörgést, lenge róhajt, bájkecset. J követhető, folytatható út i a mai Népszínház számára a valamikori „nagy érdeklődést kielégítő" népszínmű? Semmiképp sem. De nem elhanyagolható a tanulság, hogy volt egyszer egy színházi műfaj, mely egyszerre vonzott grófot és parasztot, nagykereskedőt ,és ipari dolgozót. Nem lett belőle valódi szellemi, művészeti érték, ahogy a népszínmű helyét elfoglaló operettből sem. De lehetséges egy olyan színház, mely egyaránt — ha nem is egyenlő mértékben — szól városnak és falunak, idősnek és fiatalnak, a kultúrában jártas és járatlan embernek. A hagyomány — találkoznunk ezzel a fogalommal a néppel, a műfajjal, az épülettel, a társulatokkal kapcsolatban — döntő a számunkra: egy színház, egy színházi műfaj akkor szervesül az ország életébe, ha megfelel a valóságos társadalmi viszonyoknak. A magyar nyelvű színjátszást (Várszínház) az ország függetlenségi törekvései táplálták: a népszínmű egy elaggott feudális életformát kérdőjelezett meg: az operett a polgárosodó Magyarország flitteres csodavilágát álmodta színpadra. Művészileg tévutak voltak, társadalmilag aligha. Tükrözték a kort, és kiszolgálták a korízlést. Vagy nem lehet, hogy a társadalmi és a művészi igény összetalálkozzék? Bizonytalan vagyok. Miért legyek biztos, amikor tudom, hogy Ady sorsot és nemzetet vizslató próféciái életében csak százak ihletői voltak. Bartók embert és világot átformáló víziójának sem több értője akadt, nem is beszélve József Attiláról, aki alighanem a legtöbbet tudta az osztályokra tagozódott huszadik század világáról, mindenkinél többet tudott az emberről, akinek ebben a világban élnie kell, és akinek maroknyi értője ha akadt. Ady, Bartók, József Attila ma már kitörölhetetlenül belevésődött egy nép tudatába, de könnyű nekik: ránk, az utókorra hagyták írásaikat,partitúráikat. A színház azonban jelenkorú művészet, hatni addig tud, ameddig létezik, nem hagy hátra költeményt, prózát, kottát. A színház csak kortársaival, a közönséggel együtt él, utóélete nincsen. Csak azért vagyok bizakodó, mert ez így mégsem egészen igaz. őrizzük létünkben a színház több ezer éves kultúráját, noha nincs róla sem partitúránk, sem filmfelvételünk. Tudjuk, hogy voltak korok, amikor valóban értékes színházi törekvések és alkotások találkoztak nem csupán a társadalmi igénnyel, hanem a társadalmi lehetőséggel is. Hiszen amelyik művészet pusztán kiszolgálja a korízlést, mit sem tesz annak jobbításáért. A cél, hogy nem elszakadva a nép ízlésétől és követelményeitől, olyan igényeket ébresszünk fel benne, melyek valójában megvannak, melyeket a társadalmi közeg megkövetel és lehetővé tesz, csak még nem fogalmazódtak meg. A Népszínháznak egyetlen útja lehet: a hagyományra építeni. Feladatunk az, hogy feltárjuk a népben meglévő jó hagyományokat, s ennek szolgálatába állítsuk a színháztörténet évezredes hagyományaiból mindazt, ami erre alkalmas, a kor, társadalmi valóságunk és eszméink követelményeinek megfelelően lehetetlen feladat ez? Nem, csak nagyon nehéz. De mikor volt a művészetben valaminek értelme, ami könnyű?