Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)
1977-12-31 / 307. szám
Csurkovics Tibor TE VAGY A HIBÁS Bagó Lajos hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.) A Törökvészi úton állt. Köztudott, hogy a Törökvészi út lett Hóban, december végén, különösen lett. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országára és a kocsijára. Miért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De — gondolt aztán vigasztalóan a sorsára — ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbéli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett Nem kellett harcolniuk az ozmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkori aggkori Európát Jó, lehet, Franciaországnak, váraikat épségben hagyták, mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában — októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni — műanyag talpa volt Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott szánkázott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátraegyensúlyozott, csúszott, röpült — átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon. Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban — autót vásárolt. Szép, sárga Skodát azzal reptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán. Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát , és író lett Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, miért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot: — Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem tartja be a tanmenetet. Maga megszegi a rendtartást. Maga nem készíti el idejében a faliújságot Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba... Ne törje magát itt bagóért Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, mint eszszéket, hangjátékokat népszínműveket, gyermekmeséket — mennyit csúszkált, menynyit bukdácsolt! Nem beszélve arról hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentetett lábát a Törökvészien és az irodalomban. De most szerencsétlenségére, kocsija sem volt Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit — már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját Két óra késéssel állított be csatakosan, elcsigázva, francia csizmában. — Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor. — Ne haragudj... A Skoda ablaktörlője... — Tudom. Az ablaktörlő, a ventillátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál. — Sajnos, van. És ez a gyártmány... — A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát. — Milyen novellát? — Na, ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató! A szerkesztő élesen Bagó arcába nézett, kérlelhetetlenül — Vidámat? — kérdezte az író keservesen. — Persze. Miért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts. Vidámat? — gondolta Bagó. — Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. — Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz be kell rohannom a kórházba. Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj, összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Méghozzá ez a rohadt francia csizma. A törökdúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról hogy kétezer-ötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsönadott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell esküvői vacsora kell ablaktörlő kell. hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Máj? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. Lajos összeszorított foggal porosaként a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. — Vidámat! — kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal a tanmenetet tartó faliújságirodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventillátorok, kipufogók ... Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott . Ha eltört, akkor már hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni! A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg. Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakad, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon... Hol rontottam el ? Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkreverték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba! Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak i beléptünk a javába! Elkéstünk a tiltakozással! — A Főnök duzzadt fejjel ordított. — Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nemcsak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság! A Főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok — tele lett az élet főnökökkel, közért-vezetőkkel, grófokkal autószerelőistenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel vízvezetékszerelő hatalmasságokkal áruházi Mikulásokkal fehér köpenyes orvos-királyokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesekkel kucsmás zöldségárus bojárokkal benzinkutas őrnagyokkal, pszichoanalitikus főapákkal munkafelügyelő császárokkal, szoknyapecér családfőkkel és ujjatl mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: — Te vagy a hibás. Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilaió lábával a szerkesztőségbe és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be: -7- Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő! Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még, jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni! Bagó Lajos, hivatásos író vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Ő úszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Somogyi Győző: Kőműves Kelemen NÉPSZAVA 1977. december 31 Csikós Tóth Judit ICIPICI SÁMSON — Ma este Szilveszter estéje lesz, ezt meg kell ünnepelni, igen. De meg ám! Azért vagyunk itt, nemde, édes Boriskám? — szólt oda kétszer akkora nejének Letye Szilveszter, balatonezmegazi borbélymester, az egyik tátrai szállodaiszobában, majd megigazította a bajuszát, Boriskának csak egy ühümre tellett, mert minden energiájával azon volt, hogy felhúzza a háta közepén a cipzárját, de valahányszor megindult a zárószerkezet, ő vett egy jó, mély lélegzetet és az egész visszacsúszott, le, a tövéig, a kezével együtt, a kiindulópontra. — Te, te, Szilvi. Ez a cipp nincs eltalálva. A fogak valahogy nem illeszkednek öszsze. Van az úgy! Láttam én már ilyet. Nem a hátam széles, és a ruha szűk, a fogak nem illenek össze. — Van hát! Macsora úr szájában sem illettek össze a fogak, azért volt neki nyitva mindig... — De Szilvi! Én csak nem állhatok az egész Himnusz alatt, éjfélkor, így! Mit szól majd a csoport többi tagja? Ott mindenki be lesz gombolva! Istenem! Először külföldön! És menni fog a Himnusz, meg a Szózat!... — Boriskám! A Szózat, az csak otthon megy, itt csak a a Himnusz, és én is fogom énekelni, nem azért jártam húsz évig dalárdába. Van énnekem hangom! Hát még, ha fütyülnék! — No, de Szilvi! Csak nem képzeled, hogy amíg mi vigyázzban fogunk állni, a Himnusz meg megy majd, és nekem esetleg lecsúszik majd a cipzár... és te fütyülni fogsz?! — Jó, jó, te mindjárt a szívedre veszed! Akkor nem fütyülöm, hanem dúdolni fogom. Jó mély. basszushangom van. operai basszus. Lalalalááááá . . . Ezt egyébként negyvenkilencben mondta nekem a tapolcai temetőben egy gyászoló özvegy. — Mit kerestél te negyvenkilencben a tapolcai temetőben, mikor akkor még nem halt meg senkink sem, csak a kanári ?!— Én, kérlek alássan, énekelni mentem a tapolcai temetőbe, mert azt mondtad, hogy hallgasson engem a halál. Először megsértődtem, és elutaztam. Aztán meg akartam halni, de rájöttem, miattad azért nem, és különben is jobb énekelni, mint meghalni, így kezdődött. És kétszer elénekeltem. ..hogyaszongyahogy”. ..Az asszony ingatag ..." Lalalalá ... Ott akkora csend volt és áhítat, és az özvegy is megkönnyezte. — Nem téged te, hanem a megboldogultat! — Különben is, te azt hajtogattad, hogy elűzöm a vendégeket az örökös kornyikálásommal, pedig nem is azért jöttek hozzám akkoriban olyan kevesen hajat vágatni, meg borotválkozni, hanem egészen egyszerűen csak azért, mert az egy olyan időszak volt, isten bocsáss, hogy nem nőtt a haj. Boriskám, édesem, ezt be kell látnod! — Jó, jó, belátom! Szilvikém! De te is lásd be, hogy akkor a jó öreg Memenyi bácsin majdnem gégemetszést hajtottál végre, amikor belelendültél a Gaudeamus gitárba. Erre nem gondolsz? — Nem. Erre nem gondolok. Soha nem is gondoltam. Punktum. Hanem arra, hogy kéne valami jelmez. — Minicsoda? te-el-mez? — Hát, a kacsai hentes, tudod, az a nagy darab, a busz végében, aki ült, az találta ki ezt az egészet, és azt is mondta, hogy a Himnusz után fog lehullani minden lepd és álarc. — Te, te, Szilvi! De meg vagy akadva azzal a Himnuszszal! Melyik az a kacsai hentes? Az, akinek az orra alatt van egy akkora szemölcs, mint egy kisebbfajta kabátgomb? — Az hát! Jól tud ultizni. És még azt is mondta, el ne áruljam ezt az egészet senkinek sem, mert még felismerik. Ugyanis ő lesz a Fatia Negra. — Felismerik? Mondd, megvan az az ember húzatva ? Hát azt mondd meg te énnekem, hogy ki ismer itt kicsodát? Az este érkeztünk, és mindenki máshozmét! Felismerik! Jó vicc! Én csak téged ismerlek, és kész. És, ha netán beöltöznél is valamibe, én úgy is látnám, mert itt lennének a kellékek, a szobában, én egyből megtudnám, hogy te vagy te, más meg nem is érdekel, és vénségedre enne meg a ketyegő, mondd?! És mégis! Mi akarnál lenni ember vagy állat? — Hát persze, hogy ember! Szép, erős ember! És énekelni fogok. Végre egyszer, életemben, mások előtt is énekelni fogok. — Mit, a Himnuszt? — Azt csak bízd rám! — Nekem olyan mindegy, csak pojácát ne csinálj magadból, megértetted? — Jó, jó, na! Én egy csehszlovák operaénekes leszek. Tudod? Én leszek Sámson! Sámson, az operából. Elénekelem nekik az egész Sámsont — Megbolondultál? — Nem. Te pedig be fogsz jönni, mint Delila. — Hová megyek én be, mint Delila? — Hát oda, az oszlopok mögé, a nagyterembe, ahol leszünk, és ahol én énekelni fogok. — Épeszű vagy? A buszon még elmegyünk valahogy egymás mellett, mert deréktól fölfelé akkora vagy mint ém, és a buszon ülünk. De arról megfeledkeztél, hogy rövidek a lábaid? Kiállnál velem a plénum elé, én, a nagydarab Delila és te, az icipici Sámson?... Szűzanyám, most segíts! És te el fogod énekelni, mint a tapolcai temetőben. ..Az asszony ingatag”-ot, igaz? Szilveszter! Én névnapot és óévet ünnepelni jöttem ide veled, és nem bohócnak, világ csúfjára. — Tudod is te a Sámson tartalmát! Én utánanéztem: a megvakított rabot Sámsont, a molnár úgy dolgoztatja a malmában, mint a barmot. — Az lehet, de rajtam nem fog röhögni harminc idegen, mert a férjem, a bajszos balatoni borbély, élete alkonyán azt hiszi magáról hogy ő egy csehszlovák operaénekes, és rólam pedig azt hogy Delila vagyok. Delila, csupasz háttal, mert közben egészen biztosan le fog menni a cipzár. És tudod, nagyon jól, hogy szeplős a hátam, tizenhét esztendős korom óta. Vagy úgy akarsz járni, mint a köpcös doktor úr? A legényember? Aki, ahogy átléptük a határt, Zólyom vára alatt megkapta a többiektől a doktor Prakker nevet, mert a valutája nagy részéből műanyag porolót vásárolt özvegy édesanyja számára, porolót, azaz prakkert, közönséges, sárga, műanyag prakkert, szám szerint tizenhetet, és azóta izgul, nehogy megvámolják, de nekik ennyire van szükségük, amíg még élnek. Kiszámította. Szilveszterem, hát nem. Ha te is így, akkor mi hamarosan válunk! — Mit csinálunk mi hamarosan? — Jól értetted, válni fogunk. — Itt, idekinn? Hogy gondoltad ? — Úgy, hogy ha nekem ki mersz oda állni, akkor fogom magam, és elválok tőled! Azt a szégyent! — De Borbála, kérlek! Miket fecsegsz! Magad sem hiszed el! — De, elhiszem. És mi lesz akkor, ha jön egy igazi csehszlovák operaénekes? És tegyük fel. Ő áll az oszlopok mögé? És egyébként is, minek az oszlopok mögé állni, miért nem elé? — Lalalaláááá..lalalaléááá... Most hagyj, beénekelek! És te oda fogsz lopakodni a malomba, így m érted? De el ne felejtsd! Mert te leszel Delila, és megvesztegeted a molnárt, hogy találkozhass velem. — Én kit? A molnárt? Minek? Jó vicc! Amikor elvettél feleségül is, nem te hoztál két hízót az anyámnak, meg hatvan tojást, meg a tizenöt gyöngytyúkot, meg a káposztáshordót? Utálom a káposztát, tudd meg, hát még a hordót! És az a húsz darab vaj? Teavaj! Istenem! Teavaj! De finom vajak voltak azok! Kenyérre lehetett kenni őket! Azok voltak a vajak! Te, Szilvi! Ettél te azóta olyan vajakat? Én nem. Istenem! De ennék egy kis vajat! — Hát nem ettél a vacsorán „szardíniát”? — Nem. Hal nem kell. Rothasztott hal. Szilviként, édesem! A teavai mellé volt jó házi, füstölt kolbász is. Most jutott az eszembe, szólni kéne itt, ennek a szobaasszonynak, kell-e neki téliszalámi. — Most én nem árulok, semmit. Értetted? Semmit — Cipeltük! — Cipeltük, cipeltük,... én most kimaszkírozom magamat ,és beénekelek. Lalaialááááá ... — Szilvi! A teavai mellé teát is tett anyám! Azért teavai! — Boris! Te éhen maradtál! Korogni fog a gyomrod a Himnusz alatt! Kell egy kis pástétom? Én sem ettem „szardíniát”, hanem, tudod mit? Vedd le ezt a francos ruhát magadról, és bújj bele egy gombolósba, itt a papucsod is! — Jaj, de jó érzés. Szilviként, ez nem szorít, sehol. És csukva a hátam közepe! De szeretlek! Cserébe ideállok, vedd úgy, hogy én vagyok az oszlop, állj mögém. így.ni! Jó? Ne maszkírozz semmit! Gyere elő az oszlopom mögül kedves Sámson! Idebenn énekelj! így. ni! Most már nem vagyok oszlop, dehogy vagyok, hanem Delila vagyok! — Lalalaláááá ... lalalaláááááá... — Ma este Szilveszter estéje lesz. igen, ezt meg kell ünnepelni! Azért vagyunk itt, nemde? Édes Szilviként! Szólt oda, kétszerre kisebb férjének Letye Szilveszterné. A borbélymester azonban se látott, se hallott, csak folyton beénekelt. Kopogtatás hallatszott. Boriska kisettenkedett, rést nyitott az ajtón, kidugta rajta a fejét, s a szájára tette a mutatóujját, hogy: oszt! — Pogácsát a szépasszonynak! — nyomott a kezébe egy teli staniclit, majd eltűnt a fordulóban: Fatia Negra.