Népszava, 1977. december (105. évfolyam, 282-307. sz.)

1977-12-31 / 307. szám

NÉPSZAVA 1977. december 31. Úgy gondolom, hogy Riggiolo nevét világszerte ismerik, éppen úgy, mint Braccolominiét, merthogy ők és társaik igazán világhírű artisták. Járják a világot, elkápráztatják az embereket ügyességükkel, bátorságukkal, azzal, a közönségnek feltárt állandó rizikóval, hogy valami nem sikerül, hogy Riggiolo fejét mégiscsak leharapja az oroszlán vagy legalábbis tőből letépi a karját és Braccolomini kiejti szájából a vaskapcsot, amin hitvese csüng, forog, nem beszélve arról a csinos hölgyről, aki viszont Braccolomini hitvesének szájából csüng alá és a cirkuszi világ szerint különös és gazdagnak mondható szerelmi kapcsolatban állt az itt-ott őszülő mester-bivallyal. Egyszóval varázslatos a cirkusz, hagyományos és modern, ősi és folyton megújuló, mint amilyen az egész cirkusz, azaz a világ. Hogy e világhírű artistáknak miféle nevet írtak kereszt- vagy nem keresztlevelükbe, az teljesen mindegy, mert felvett neveikkel járták a világot, akár Frangepán vagy Gavarini, egykori, kedvenc hőseim. Csupa siker! A nagy embert még nagyobbá teszi a sikerélmény, megtanítja alázatra és tettetett szerénységre az örökös tapsvihar és néhány olyan mozdulatra is, mint a zongoristákat vagy a hegedűművészeket, de még a pisztonkásokat is, akiket van bátorságom oly magasra értékelni, mint az artistákat. Egy zongorista éppen úgy küzd a maga oroszlánjaival, mint az oroszlánszelídítő. Sőt! Az oroszlánszelídítőnek végül is oroszlánokkal van dolga, de szelídített oroszlánokkal. Beethoven nem szelídíthető. Kemény arcával és lobogó hajával csak szemben áll a karmesterrel, aki, ha egyetlen mozdulatot is eltéveszt, a lángész irgalmatlan fogsorával elharapja a nyakát. Lenkeffy Lóránt sokat járt cirkuszba. Ó, nagyon szerette a cirkuszt. Valósággal rajongott mindenért, ami ott történik, és mindenki, akinek csak egy csipetnyi fantáziája van, tudja, hogy egy cirkuszban rengeteg mindenféle történhet.- A porond a lehetőségek tág világa. És nemcsak az artisták, hanem a közönség sem lehet biztos a dolgában. Lenkeffy minden műsort megnézett. Kínos bevallani, hogy Lenkeffy titokban ... szóval nagyon nagy titokban várt valamit a cirkusztól, holmi nem várt dolgot, várt, csodás rejtélyeket, kiszámíthatatlan fordulatokat, mert a kellékek meghibásodhatnak, az artisták kitörhetik a nyakukat. ■ a bohócok elveszthetik kalapjukból a rejtett rugókat és ... ne is soroljuk ,fel, mi minden lehetséges a cirkuszban. Azt is bevallhatnánk, amit csak azért nem vallunk be, mert ez már nyílt megvádolása lenne a közönségnek ... ne, ezt ne mondjuk el senkinek ... csakígy . . . szűk körben, mint amilyen a jelen és az utókor, amely esetleg ezt az írást olvasni fogja... hogy... nem, mégse mondjuk ezt el. Ne vágjuk az emberek szemébe az igazat, hiszen az emberek nem önszántukból lettek olyanok, amilyenek, hanem a természet és a társadalom jóvoltából, amint tetszik tudni... Ezek a nagy dolgok tették az embereket olyanná, hogy ... De minek erről beszélni? Az ember olyan, mint amilyen az ember lenni szokott: alapjában véve jó, melegszívű állat és így kapta az állatok között az ember nevet. Pontosan úgy, ahogy az emberek között a majom a majom nevet kapta és ahogy az élőlények között az oroszlán az oroszlán nevet. Annyi biztos, hogy az ember fejlődik, amint olvasom, finomodik, amint hallom, mert azért az mégiscsak a finomodás jele, hogy elhagyta a kőbaltát és atommal próbálkozik, meg neutronbombával a tudom is én miféle pikáns szerszámokka!, amelyek összehasonlíthatatlanul biztosabban élnek, mint a primitív kőbalta annak idején. Az emberek minden téren fejlődtek. Haladtak. Alakultak. Ezt nemcsak olvasom, hanem magam is tapasztalom. Aranyosak és tündériek lettek, elhagyták a primitív öncélokat, már nemcsak arról van szó, hogy táplálkozzanak, szaporodjanak, hanem ennél sokkal áttételesebb szórakozásaik is vannak. Milyen finom és kedves dolog! A szaporodás nem a legfőbb gondjuk, csak az a kis szórakozás, ami azzal jár. Hát nem kitalálták a fogamzásgátló szereket? Ah, el se mondom, hogy ez milyen pompás ötlet a természet mindig ordenáré következetességeivel szemben Lenkeffy Lóránt mindig gondolt ezekre az apróságokra, a fejlődés és haladás e nemes változataira, és önmagának őszintén bevallotta, hogy a cirkuszban mindezeknek a sajátosságoknak gyönyörűségét élvezi, komprimáltan, esztétikusan, sőt etikusan is. Etikum! Milyen hamis szavacska, amit úgy bedobtak, mint kavicsot a tengerbe, hadd gyűrűzzön egy kicsit a víz felszíne, aztán úgyis elsimul minden Lenkeffy, bár nem járt az élet ormain, nem lett miniszter, költő vagy pláne regényíró, csak könyvelő volt, amiigyan szép dolog, mert nélküle senki se tudná, hogy mennyi a vállalat bevétele és kiadása. Ez pedig, ha különösebben nem is érdekel senkit, de már a statisztikusok érdekében is illik csinálni. Lenkeffi azt is tudta, hogy a legkisebb hibás salto mortale, ami nem több, mint egy tizedes jel téves elhelyezése, mekkora hatást, sőt robbanást válthat ki a cirkuszban, ő is ilyen robbanásokat várt. Reménykedett. Nem vallotta be magának, de bízott benne, hogy egyszer csak mégis eljön az ideje és valami váratlan dolog történik a cirkuszban és ez a valami lesz az, amiért a cirkusz áll. S ha nem is mondhatjuk el senkinek. Lenkeffy önmagának azért bevallotta, hogy ő igazi ember, telivér, aki nem azért jár cirkuszba, hogy szelídített oroszlánokat lásson, hanem azért, hogy ott elkaphassa egyszer az oroszlán életének azt a pillanatát, amikor elfeledkezik arról, hogy megszelídítették és elmetszi fogsorával például Riggiolo nyakát. Harminc éve várt efféle élményre Lenkeffy. Hiába, türelem kell mindenhez. Eddig nem voltak különösebb sikerei, de a várakozás az embert bizony gyakran szerénynyé teszi. Ma sem tudja elfelejteni, hogy az 1932-es jégrevüben a prímabalerina, az a tündért, kurta szoknyás, csodás-combú, villogó fogú kis, női patkány, hogyan esett seggre. Szép volt az nagyon! Ahogyan félkörben közelített egymáshoz az a frakkos úr és a pillekönnyű ,jégtáncosnő, s mielőtt nyilvánosan is egybefonódhattak volna, a táncosnő a földre huppant. Nem mondom, ez nem volt igazi szenzáció, de azért felejthetetlen emlék maradt. És mit műveltek az emberek! Istenkém! Alattomos, hamis hangon azt mondták hogy „jaj, szegénykém, a drága, így elesni, biztos megütötte a popsiját” ... — és eközben mindenki boldog volt, mert sok emberboldog még akkor is, ha egy ló elcsúszik a jeges úton. Talán mégiscsak ez volt a legnagyobb élménye Lenkeffynek, mert rendhagyó dolognak lehetett szemtanúja: szeme láttára nem sikerült valami Megtört a jégtáncosoknak az a félelmetes biztonsága, amely a közönséget csak megalázza. Hiszen az emberek csúsznak-másznak, de nem tudnak így szállni és lihegni, nem válnak súlytalan paradicsommadarakká, mint ezek a jégtáncosok. De hát mi volt ez azokhoz a nagy lehetőségekhez képest, amire nemcsak Lenkeffy várt, hanem a többiek is. De szép volna, ha például Braccolominiék kiejtenék egymást a szájukból, fenn a magasban, a cirkusz mennyezete alatt. Hát még, ha nem volna háló, amelybe végszükség esetén belehuppanhatnak ...! Aztán elhagyták a hálót. Pörögtek, repdestek. Kézről kézre szálltak, a zene is elhallgatott, az emberek remegtek, jaj, félelmetes volt a mutatvány, a salto mortale! És közben idősb Braccolomini még téglákat is rakott a tenyere alá, hogy magasítsa a lebegő családot és igazán nem kellett volna több, mint hogy egy tégla eltörjön, az izgalom hevében megizzadjon egy tenyér, egyszóval valami nagyon kicsi dolog, csak egy tizedesvesszőnyi hiba, és már is ott hevertek volna a fűrészporon holtan vagy legalábbis összetörve . .. Az emberek azt mondanák. ..na ja, ez természetes, ez előrelátható volt, nincsenek csodák és ha vannak, nem tartanak örökké, egyszer csak vége a legvakmerőbb mutatványnak és... zsupsz, bumm és kész....” Persze az ember nem nézheti egyoldalúan a dolgokat. Ha nem volna az ilyen mutatványnak ekkora rizikója, ugyan ki járna a cirkuszba? Az ember cirkuszba a rizikóért jár. Befizet a rizikóra. Megkeresi a kenyerét, hogy kifizethesse a jegy árát — gondolta Lenkeffy, de mindezt csak magában gondolta, és a világért sem közölte volna a fecsegő írókkal, hogy azok aztán jó pénzért eladják a véres titkot. Mert mindenre képesek az írók, nemcsak a vesékbe látnak, hanem egyenesen benne ülnek a vesékben. Ezért csönd ... még gondolni is csak nagyon halkan szabad . .. legjobb, ha nem is hozzuk érzéseinket tudatunk fölé, hanem a tudat alatt tartjuk, a mély vízben, annak is a fenekén, mert sose lehet tudni... Mennyi csalódás ! Nem tudnánk összeszámlálni, hogy Lenkeffy hányszor volt életében cirkuszban, de azon a seggreesésen kívül mindig minden produkció tökéletes volt. Pedig nem történt semmi egyéb, mint aminek elvileg nem lett volna szabad sikerülnie, mert a cirkusz lényege, hogy az emberi normán kívüli világot mutassa be vagy pontosabban szólva, hogy feltárja az élet leszűkített normáinak valóságos bőségét. Az emberi test , eddig nem ismert lehetőségeit, a korlátolt világ korlátlanságait. A cirkusz azt bizonyítja, hogy amit a materializmuson kívülre helyeztünk, az még nagyon is benne van a materiálisban. Csak ez a mi sovány, szegényes gebeképzeletünk, amelylyel olyan árván álldogálunk ebben a korlátlan lehetőségű világban, ez tesz bennünket olyan szánandóvá és kicsinynyé az artisták mellett. Igen, gondolta nagyon mélyen és rejtetten Lenkeffy, még az is nagyszerű lett volna, ha egyszer ez a Braccolomini kiejti szájából a családját, nincs alatta háló és a földre huppannak és semmi bajuk sincs, mert nemcsak felfele tudnak szállni, hanem lefele is. Az a nehéz. Lefele szállni. És semmit sem összetörni. S még egy ficam sincs vagy egy rándulás... Pedig ennyi is jó lett volna. De az, hogy ott fenn lebegnek és mindent tökéletesen, a mutatvány törvényei szerint végrehajtanak, hibapont nélkül... Hát istenem! .. Az is valami. De mi ez ahhoz képest, ami egy cirkuszban még lehetséges? Riggiolo! Micsoda ember! Hófehér, feszes ruhájában szívdöglesztő. A többi oroszlánszelidítő? Ugyan kérem! Azok mind korbácsokká jönnek. A korbács számukra az idomítás olcsó eszköze. Fajankók. Riggiolo jön délcegen és unottan, utána jönnek azok a hatalmas oroszlánok, nagy összevisszaságban tülekednek, és Riggiolo rágyújt egy szivarra, egy szippantásra odaadja az oroszlánnak és nevet, hogy az oroszlán tüsszög a füsttől. Különös, amikor egy oroszlán tüsszög. Aztán mond az oroszlánoknak valamit, nyilván oroszlánul, mert senki nem érti, amit mond, csak az oroszlánok. Olaszos hangzású szavak, de nem olasz, nem ázsiai nyelv, nem is afrikai és az oroszlánok mégis értik. Egyikmásik fenevad nagyot ásít, a harmadik vicsorog szörnyű fogait mutogatva, és Riggiolo belemártja bal kezét a vicsorgó szájba, majd belenéz, mintha lyukat keresne az óriás bal szemfogon. Látszik, hogy a lehető legjobb a viszony közöttük, pedig az egyik oroszlán hosszú farkával úgy vágja mellbe Riggiolót, hogy az megtántorodik és kettőt fordul maga körü. Hát ilyen erős az oroszlán. Tessék elképzelni, ha meg is ölelné az idomárt... Titokban mindenki arra gondol, hogy milyen volna ez az ölelés, ha ő lenne az oroszlán mancsai között. A ketrecen kívül csillogó estélyi ruhába öltözött, mosolygó hölgy sétál, föl-alá, senki által meg nem magyarázható módon hol jobbra, hol balra lépeget, óriás pisztolyt szorongat, mert nyilván ők is arra gondolnak, hogy az oroszlán igazi vadállat és a szelídség minden természet álruhája, egy ideiglenes állapot, tart, ameddig tart. Lenkeffy bízik és arra gondol, hátha ezen az estén, ez az oroszláni szelídség nem tart az előadás végéig és kitör valami ebből az oroszlánból, ami, ha nem is olyan mértékű, mint az emberek vadsága, de azért bírókra kel Riggiolóval, aki persze nem fogja egykönnyen megadni magát, mert ismeri az oroszlánok lélektanát, hiszen hozzá járnak analízisre. Ez a Riggiolo tudja, hogy kinek mit kell a fülébe súgni, hogyan kell elugrani, mielőtt a csillámló estélyi ruhás hölgy revolverével halottra lövi a fenevadat, ami egyáltalában nem olyan biztos, hogy sikerül, nem beszélve ebben az esetben a többi oroszlánról, mert nyilván van közöttük holmi szolidaritás és a legkisebb vér is halomra döntheti hosszú évek szelídítési eljárását. Lehet, hogy nem ölnék meg a szelídítőt, de ő is fenékre eshet, mint a jégtáncosnő. Ha az nem is kielégítő — gondolta magában lelke legfenekén Lenkeffy, mégis valami. De nem az igazi. Az igazi az, ha az oroszlán, például, az a jámbor, hatalmas, lusta odabandukol a szelídítőhöz és jobb mellső lábával úgy vágja szájon, hogy az oroszlánok feje fölött szállva kirepül a vasrácsok fölött, hiszen a ketrec teteje éppen úgy tátong, szabadon és nyitva, mint a római Pantheon kupolája. Igen, gondolta Lenkeffy, sokféle változat van, ami az igazi lehetne. Ezt nemcsak ő érezte így, hanem az egész cirkuszi közönség. Mindenki. Lehet, hogy akadtak, akik a szelídítő pártján állottak, de az volt az érzése, hogy legtöbben az oroszlánok mellett szavaztak volna. Miért? Nem tudta Talán csak annyit tudott, hogy az ember még nincs kellően megszelídítve és a pénzéért igazi cirkuszt akar és nem higgadt mutatványokat, amelyeknek az a vége, hogy mindenki rendben elvégezte a dolgát, az oroszlánok kibandukolnak és Riggiolo ott marad egyedül a porondon, mélyen meghajol a nagyérdemű közönség előtt. Megint csak csalódás lesz a dolog vége — gondolta Lenkeffy. Senki sem áll majd fel senki sem mondja nyíltan, hogy tisztelt művész úr, mi valamennyien csalódtunk, mert bíztunk benne, hogy az oroszlánok önt felfalják. Senki sem mondja majd azt, hogy tulajdonképpen ezért járnak évtizedek óta cirkuszba, mert igazi cirkuszt vannak és nem lelkileg és testileg ondolált vadállatokat, megfélemlített fenevadakat, akik az idomár szavára kétlábra állnak, táncolnak, karikákon ugranak keresztül és felséges mivoltukhoz képest rendkívül méltánytalanul viselkednek. De minden emberi életnek eljön egyszer a boldog pillanata. Az egyik oroszlán, akit Riggiolo maga előtt terelt, nem tudni, hogy előírás szerint-e vagy önkényes humorból, de az elegáns szelídítő mögött maradt, mintha azt mondta volna, hogy „parancsoljon, uram, öné az elsőbbség, Ön itt a főnök”. Hogy Riggiolo mit gondolt magában, azt nem tudhatjuk, de a csillámló ruhájú hölgy lépteiből látni lehetett, hogy valami szokatlan, „műsoron kívüli” dolog zajlik a porondon. Nem tudni, hogy ez játék volt csupán vagy a váratlanság várt percei, amelyre az egész cirkusz várt — jaj, mennyit várt. Az udvariaskodás kínosan hosszúra nyúlt a szelídítő és az oroszlán között. A közönség felállt a helyéről. Akadtak érzéketlen lelkűek, akik mosolyogtak. Riggiolo a tenyerével karmester módra csendet intett. Mondhatom, feszült percek voltak egészen olyanok, amilyenekre Lenkeffy hosszú évek óta várt. Egy hang hallatszott most a karzatról. — No, lőjön már nem! Mindjárt megeszi! Döbbent csend. Az estélyi ruhás nem lőtt. A szelídítő pedig valamit súgni akart az oroszlán fülébe. Az oroszlán pedig egy fél lépést hátrált, majd jobb mellső lábával fenéken billentette a szelídítőt. Az valósággal szállva suhant végig a vasrácsos kijáraton. Az oroszlán hörögvevicsorogva, egyedül maradt a porondon. Olyan volt, mint egy vadállat. A kijárat lecsapódott. Ekkor az asszony az oroszlánba, direkt a szívébe lőtt. Szinte utószóként meg kell mondanunk, majd’ agyonverték a csillámló estélyi ruhába öltözött hölgyet. Lenkeffy Lóránt pedig arra gondolt, hogy ... nem is gondolta komolyan ... csak, mint a többiek... jobb lett volna, ha fordítva... no, persze, ez őrültség... ez csak az emberekben dúló, dramaturgiai változatok egyike... Mindenki nagyon sajnálta az oroszlánt. Aztán az is olyan furcsa volt, hogy egy oroszlánt, egy szelíd oroszlánt ilyen brutálisan lelőnek Az ilyesmi furcsa. Elvégre nem vagyunk az őserdőben ... Lenkeffy mégis úgy érezte, hogy ez a cirkusz, ez igazi volt... Ez legalább megérte a belépti díjat. Bravó-ó-ó-ó! Goda Gábor BRAVÓ...! Gyurcsek Ferenc: Hídépítés Vitó Zoltán EPEGRAMMOK (ENNYI VOLT) Hittem: Te leszel az Igaz, a Jó, szívtam hiú önzéseddel — hiába; — míg megvillant, minek lennél való: lomha fejőlánynak — Thüringiába — („SZÁLLÓIGE”) Egyik barátom „úgy hazudik, mintha könyvből olvasná!”; a másik meg úgy. — mintha könyvét írná ... (..HEURÉKA!”) Ez a Törvény (nem mese!). Aki egyszer végre holt, annyi barát temesse, ahány ellensége volt... (A KÖTELESSÉGTUDÓ) Úgy véli, olykor az iróniát: muszáj kirónia... Ratkó József ESZTENDŐ Kikelet, kikelet, hova hajtod a szelet? Kihajtom a legelőre, hadd legelje a füvet. (Ha meghízik, fölülünk a hátára, s elszelelünk a döbrögi vásárra. * Hát a nyár mit csinál? Mindenfélét. Tócsát hímez, levelet fodroz, almát rúzsoz, pipacsot pirosít, gólyát lenget, békát bújtat, lopótököt fújtak * Ősz, ősz, mit szősz? Ököreg álból mellénykét, Nap fényéből fokölöt, Hold fényéből pendelyt. * Tél, tél, mit tettél? Egész héten tettem-vettem, búnak házat építettem. Sárból raktam, széllel tapasztottam, jéggel zsindelyeztem. Ablaka csillag, ajtaja felleg. Be ne kopogj rajta!