Népszava, 1978. december (106. évfolyam, 283-307. sz.)

1978-12-24 / 303. szám

197­8. december 2­4. Régi könyveket lapozva, olykor meglepő adatokkal találkozik az ember. Ki gondolná manapság, hogy alig hetven évvel ezelőtt, úgy 1906—1910 táján, amikor Pozsonynak, Zágrábnak, Belgrádnak, Szófiá­nak, egyaránt 70—80 ezer lakosa volt, Debrecené meghaladta a 90 ezret, Szegedé csaknem elérte a 120- at? Bukarest 300 ezer, Budapest 900 ezer felé járt akkoriban. Hogyan születnek a városok, milyen törvények szerint növekszenek, válnak virágzóvá vagy tűnnek el a semmibe? Egyszer azt olvastam, hogy a városok története azonos az emberiség történetével. Igaz le­het. A város olyan emberi alkotás, mely magába sű­ríti társadalmi és gazdasági fejlődésének egészét. Al­kotás, de várost mégsem lehet csinálni, még ha né­hány példa látszólag ezt bizonyítaná is. Vegyünk a közelmúltból egy hazai esetet. Dunaújvárost mintegy hivatalból, rendelettel hívták életre, hogy legyen a vasműnek lakótelepe, s nemsokára (1951-ben) meg is adták neki a városi rangot. Ma már tudjuk, hogy azért kezdett oly rendkívüli gyorsasággal élni, s lett valóban várossá, mert abban a körzetben, ahol kije­lölték helyét a gyárnak, s a lakótelepnek — hiány­zott egy város. Az volt a „szabálytalan”, hogy nem korábban, nem természetes körülmények között ala­kult ki. Csinálni nem lehet várost, de a várossá válás feltételeit megteremteni vagy akár siettetni is­­ le­het. Szocialista városaink, Komló, Kazincbarcika, Le­­ninváros, Százhalombatta mind ily módon, ilyen adottságok közepette jöttek létre. Nem az Elnöki Ta­nács (régebben a Minisztertanács vagy a belügymi­niszter) rendeletén múlik, hogy mikor lesz egy gyári lakótelep vagy falu várossá. A Horthy-rendszer idején, 1920—1945 között mind­össze 11 település kapott városi rangot Magyaror­szágon. A felszabadulás óta: 46. Az első még 1945- ben, Hatvan volt Azután Orosháza következett, „a legnagyobb magyar falu” (1946), majd az ötvenes évek elején — mondhatni, történelmi elégtételként — jobbára a bányásztelepülések, Komló, Várpalota, Ta­ta, Oroszlány következtek. Az új társadalmi-gazdasági körülmények rend­kívüli mértékben siettették az urbanizációt, és az emberek városba költözését. Igaz, ebben is évszá­zados elmaradást kellett behozni. De nem háborúk, földrengések, árvizek révén születtek újjá a települé­sek, mint az előtt oly sokszor, hanem a békés alko­tómunka gyümölcseiként, tervszerű fejlesztési kon­cepció eredményeképpen. A gyors ütem ellentmondásokra is vezetett, s bát­ran mondhatni, hogy ilyen körülmények között ez természetes is. Az ország egyes vidékei kissé elmarad­tak, más részei előre lendültek az urbanizációban. Csongrád megye, például, az ország legurbanizálódot­­tabb megyéje — ahol öt városban a lakosság több mint 60 százaléka él — egyúttal az ország egyik leg­nagyobb tanyás megyéje is: az emberek huszadrésze külterületen, tanyán lakik. Most, január elsejével a városiasodás újabb fehér foltjai tűnnek el az ország térképéről. Várossá lesz Érd, mely Budapest vonzásában az utóbbi évtizedek­ben vált a legnagyobb magyar faluvá. Új szocialista város is születik, Paks, az atomerőmű székhelye. Vá­ros lesz Barcs, Berettyóújfalu, Celldömölk, Fehérgyar­mat, Körmend, Lenti és Vásárosnamény is. A magyar városok névsorában — Ajka és Zala­egerszeg között — 1979-ben már 96 várost sorol­hatunk fel Fehér Kálmán Városok A-tól Z-ig NÉPSZAVA Én, a tétilutifjikrbttn.. . Én, a téglagyárban ledolgoztam már majd­nem huszonöt évet, az ed­digi életem felét. Ez a gyár, amióta ötven éve a szemem rányitottam, ilyen, legföljebb a cse­­répszárító hiányzik a te­tejéről. De dolgoztam én együtt egy öreg bácsival, aki itt az első világhábo­rú előtt volt gépész, az meg azt mondta, hogy ak­­­kor is ilyen volt, csak ak­kor volt egy gőzgép is. Valami Steiner nevezetű volt a tulajdonosa az egész kócerájnak. Gürcölt itt vagy hetven ember, csak a bányánál vagy nyolc-tíz ... Csináltak is évente vagy hárommillió (A tapolcafői ötgyerekes Molnárék Károly fia — most hatalmas csöndes szavú, pufajkás, svájci­sapkás, kőtenyerű „tég­lás” — csakugyan tudja mi az, hogy „áról” indul­ni, vagy még onnét se. Nyolcéves korában „buj­­tárgyereknek” kellett sze­gődnie Nórápra. Csator­nát ásott, kanásznak állt, aztán a híres pápai Kluge kékfestő munkása, majd A­jkaesingerben bányász. Hanem akkor már készü­lődött a világra idehaza Tapolcaion az első gyere­ke, hát a Hatkerekű-ma­­lomba jött, nem sokkal ezután lett „téglás”.) — Először Szőregen szénfelhordó lettem, olyan tragacsok voltak akkori­ban, hogy lejött a tenye­réről a hús is az ember­nek, s még akkor az volt talán a könnyebb ... Én meg mégis kihordó sze­rettem volna lenni, az tet­szett igazán. Ott megmu­tathatta mindenki, hogy ember magáért... (Előttünk tol el két em­ber kézikocsin egy „ka­zal” téglát. Már tudom, hogy 800 kilónyi a teher­­téglát ezzel a körkemen­cével. — Mink? Volt, amikor 11 milliót is. Most már sajnos csak olyan hét és telet, mert negyvenen maradtunk. Fogyunk ... A bányából csak ketten ad­ják fel a földet, persze baggerral. Hát ők még csak ellátnának tízmilliót is, de itt a berakók, fala­zok, kihordók már keve­sen vannak ahhoz. Mert az igaz ám, hogy ezt a bitang nehéz munkát mind megörököltük a ré­gi világtól, és csak a mos­tani tavaszon kezdtünk egy motoros targoncával rakni... Most már könnyebb a do­log, mondja Molnár Ká­roly mosolyogva, kis sí­nen megy, fordító is van. A két embernek ívben fe­szül a háta, arcuk izzadt a hideg decemberi szél­ben is.­ — Szóval, csak elértem, hogy kihordó legyek. Ide is annak jöttem. Először majdnem visszamondtam, mert zakónak akartak tenni, de akkor én már a kihordóság szerelmese volta­m. — Van persze a régi téglások közül, aki másra esküszik. A feleségem itt „égető”, neki az a szép. Nem, fizikailag nem any­­nyira terhes munka az, csak a szeme megy tönk­re lassan, mert ugye a tü­zet, azt nézni kell... Egy­szer „rágyújtunk” tavasz­ba­, aztán a tűznek szé­pen körbe kell járnia, míg csak „nyers” van ... (A tűz itt­ teremt. A nagy tűz benn a „körben” és a kisebb tüzek, a Mol­náréké, akiknek 1964-től 74-ig hat gyerekük szüle­tett, alig ötvenesztendő­­sek, s öt unokájuk is van már, ezeket. Néznek csak, lá­tom a szemükön, hogy nekik ez mese már. (Ezen a napon jó mesz­­sze innét, Sárváron nyug­díjba megy harminchá­rom évi munka után egy „falazó” asszony, özvegy Szabó Lászlóné, akinek az egész családja „téglás” volt, vagy ma is az. És azt is tudom, hogy Várni Gyu­la, a Középdunántúli Tégla és Cserépipari Vál­lalat igazgatója még bete­gen is elindult a búcsúz­tatására. Két törött bor­dájával, hatalmas véröm­lennyel bejött a betegál­lományából, és nekiindult Pápáról Sárvárra. Nem képzeli, hogy pont én nem megyek oda, ha kell négykézláb is?”) — No, nem mondom én, hogy valami baj van itt a megbecsüléssel. Kap­tunk mi néhányan kitün­tetéseket még a kormány­tól is. Szépen is keres itt, aki bírja a bitang nehéz melót, öt-hatezer forin­t Sokszor arra gondo­lok, nem kéne-e visszaáll­­nom a tűzhöz? Nem len­ne-e jobb, nyugodtabb a sorsom? Az lenne. Hama­rább is nyugdíjba mehet­nék, mint erről a poszt­ról. De hát ha már ide ál­lítottak ... — Néha félek, tíz évem van még vissza, hogy bí­rom? Mert tudja a mi korosztályunknak két ba­ja van. Az egyik, hogy megélt rengeteg ember­­rontó dolgot. A másik, hogy a jólétre nem volt edzésben. Abba úgy egy­szerre csak belecsöppent, attól meg elnehezedik, szívbajos lesz, a „mankói” meg amúgy is rozzan­tak ... (Molnár Károly svájci­sapkája eredetileg kék le­hetett. Vagy barna? Most olyan vöröses, mint a tég­la. Megült benne a por. Mint ahogy megült a töb­bi „régi téglás” minden ruhadarabjában, Natkai Zoltánéban és Zsohár Ká­tok is leesnek, így igaz. Hanem ezekben a kóce­­rájokban, no nem leszó­­lás, mert a tégla kell, szó­val ezekben a téglacsiná­­lás minden csínját-bínját mindenkinek értenie mu­száj. — Érti is. Aztán mégis csak betanított munkás­nak számít. A félautoma­ta, meg automata gyárak­ban meg, ahol a másik ember itt-ott a kanyarban látja meg csak a magától ballagó téglát, s csak egy vagy két műveletet tanult meg, az szakmunkás. A rangja is, meg a bére is más. — Azt hiszem, én nyu­godtan mozoghatok ilye­nekért, mert nekem sincs, én is voltam művezető is, most meg, ugye, én va­gyok a gyárvezető. Most azon csudálkozik, hogy itt talált, a falnál, s be se invitáltam az irodába? Nem udvariatlanságból, higgye meg. Itt van a lát­­ni-beszélnivaló, nem ott, folyéban csakúgy, mint Légmann Lászlóéban, Ba­ranyai Istvánéban, Sipos, Kis, Edenhoffer, Juhász, Váczi, Körmendi és Hátas sapkáján, s Horváthné fejkendőjén. Ők azok, akik mindent tudnak a tégláról.) — Verejtéken szerzett tudás ez. Magam is az­zal szereztem. De azért nagyszerű dolog. Mert né­ha az ember úgy belegon­dol ám: mi lesz abból, amit csinálunk? Hát! Ott­honok! Én meg tudnám mutatni őket szerte a kör­nyéken. Itt téglánként születik, de másnak az élethez a legfontosabb. Nekünk is a hat gyerek­kel mi lehetett fontosabb, mint a hajlék? Hát, ha ebben hisz az ember, ak­kor mindjárt nem tűnik olyan rozzant akosnak ez az öreg gyár, nem igaz? Sztankay József A tűzet őrizni kell Valóságból mese — Hát akkoriban itt — Néha mostanában a minálunk a „kávé” kétke- nyolc­, meg a tizennégy rekű volt, néha meg öí­ éves fiamnak mesélgetem nozza az embert a kupá­kon, olykor átkoztam, de hát a mostaniak is néha megátkozzák ezeket a ko­csikat, pedig ez sínen van már... — Akkoriban még a vi­lág se volt annyira „sí­nen”, kivált nekünk az egyre szaporodó család­dal. Háromkor keltünk, rendbe raktuk a hajlé­kunkat, jöttünk ide az asszonnyal. Innét a család egy szál biciklijén délután át Nórápra. A feleségem a váron ült. Harmadába ka­­páltunk kukoricát. Este még én sokszor visszajöt­tem ide, raktam még né­hány ezer téglát, egy kis különpénzért. Hát így. A mesterség varázsa mm' A­­rt*y V'V VB .. . . A tapolcafői öreg téglagyár Életét adta az életért 1977. március 12-én meghalt a 33 éves Lán­­czy Gusztávné Jankovics Mária, László kórházi gyermekápolónő. Halá­lát Neisseria meningitidis kórokozó által előidézett heveny vérmérgezés (sep­sis) okozta ... Munkatár­sai tudatában a hivatás­­tudat áldozataként él em­léke. A hivatalos elisme­rés azonban még várat magára. Ezt hivatott va­lamelyest pótolni az el­késett rekviem. Az 1965-ben keilt ápoló­női oklevélből bájos, fia­tal lány nevet a vil­ágba. Ilyen volt-e? Kedives fléli, vidám és szorgalmas Dr. Budai József osz­tályvezető főorvos: — Kitűnő volt. Kedves, vidám, szorgalmas. Gye­rekei születése miatt hosszú ideig kénytelenek voltunk nélkülözni, nagy örömmel fogadtuk, ami­kor visszajött. Állandóan éjszakai beosztásban dol­gozott, hajszolta magát, hogy a kórházban is, ott­hon is eleget tehessen kö­telezettségeinek. Az a gyanúm, sohasem tudta kipihenni magát. Raska Béláné főmővér: — Teljesen belemerült abba, amit csinált. Mi­után megszülettek a gye­rekei, még lelkiismerete­sebben dolgozott, mint azelőtt. Soha el nem ké­sett, de sokszor látszott fáradtnak. Ha súlyos be­teg akadt az osztályon, mintha félt volna tőle. Ha létezik baljós elő­­érzett, ez az lehetett. Részlet Honti Sándorné ápolónő feljegyzéséből: ... 1977. március 6-án ő már végzett saját rész­legében a szokásos éjsza­kai ellenőrzéssel, amikor Lánczyné hívta, hogy azonnal jöjjön, mert egy gyerek rosszul lett nála Lánczyné karjában tar­totta a görcsölő, légzési elégtelenségben szenvedő gyereket... Hontiné az ügyeletes orvost kereste telefonon, de nem talál­ta .. Lánczyné karján a gyerekkel leszaladt a gé­gészetre, útközben felte­hetően folytatta a mell­kas periodikus nyomoga­­tását. Arról nem szólt, hogy útközben szájtól -szájig is lélegeztette vol­na a csecsemőt... Lánczy Gusztáv: — Aznap elmondta nekem otthon a felesé­gem, hogy éjszaka rosszul lett egy nyolchónapos csecsemő, lázas, görcsös, eszméletvesztéses roha­mot kapott légzéskimara­dással. Kereste az ügyele­test, nem találta ekkor mesterséges légzést adott szájtól szájba, de mert ez sem használt, rohant a gyerekkel lefelé a gégé­szetre, közben a kis mellkasát nyomogatta. Erre megindult a légzése, és véres váladékot hányt az arcába. Ekkor fertő­ződhetett meg, mert ép­pen 72 óra múltán — ennyi az agyhártya­gyulladás lappangási ide­je — lett rosszul a fele­ségem. Raska Béláné: — Valóban harmadnap hajnalra lett rosszul Ma­rika. Nagyon rosszul volt, fájt a feje, és panaszko­dott, hogy a fájdalom húzódik lefelé a végtag­jaira. Mellén már ekkor látszottak az áruló bőr­vérzések, a szepszis jelei. Telefoná­ltunk férjéért ... Lánczy Gusztáv: — Iszonyatos volt, aho­gyan diagnosztizálta saját magát, hiszen hasonló esetet látott már nem egyet. Megmondta, hogy meg fog halni, és kért, hogy vigyázzak a gyere­kekre, a két kislányra. Budai tanár úr: — A meningococcus a fertőző agyhártya­gyulladás kórokozója­ okozta kórképnek két for­mája ismert: a meningi­tis (agyhártyagyulladás), amelynek halálozási ará­nya 2—3 százalékos, és ennek szeptikus formája, amelynek halálozási ará­nya 20—25 százalékos. Marika sajnos az utóbbit kapta meg. Sokszor a leg­modernebb, antibiotiku­mos kezelés ellenére va­lósággal összeomlik a vér­keringés, a vér megalvad az erekben, eltömeszeli a capillárisokat (hajszálere­ket — L. M.) . . . Mariká­val sajnos ez történt. Át­szállították a Tétényi úti kórház intenzív osztályá­ra, ott sem tudtak segí­teni rajta ... Dr. Oszwald Péter, az intenzív osztály vezető főorvosa: — Rendkívül rapid le­folyású betegség volt Három nap alatt meghalt. Emlékezetes eset marad valamennyiünknek. Hi­szen közülünk valót, egészségügyi dolgozót veszítettünk el. Ahogyan az asszony állapota órá­ról órára súlyosbodott, úgy omlott össze a vár­ható csapás alatt a férje. Másfél napig ült itt a kórházban ... A temetés­re el sem tudott menni. Budai tanár úr, ittffft­­tó­ff nem fordult elő . Huszonnégy éve dol­gozom itt a fertőző kór­házban, de olyan még nem volt, hogy egy nő­vér meghalt volna. A fer­tőző osztályon dolgozók­ra kötelező a fokozott ön­védelem. A kisfiút aki­vel Marika halálát össze­függésbe akarják hozni, tüszös mandula- és gé­gegyulladással vettük fel, és március 10-én gyó­gyultan vitték haza. A görcsös eszméletvesztéses roham után készült ge­­rincfolyadék-vizsgálat ki­zárta, hogy meningitise lett volna. Lánczyné ezt nem tud­ta, amikor a kötelező önvédelmet feledve száj­tól szájig lélegeztetéssel igyekezett megmenteni a csecsemő életét, aki élet­ben is maradt, meggyó­gyult. Férje a Csepel Mű­vek Szolgáltató Vállalat­nál a munkahelyi jogse­gélyszolgálatot igénybe véve folyamodott kárté­rítésért a kórházhoz. A főigazgató főorvos, a munkaügyi döntőbizott­ság egyaránt elutasította. Budai tanár úr feljegy­zéséből: ... 1977. február 6 és március 12. között 71 be­teget adtak haza a kór­házból, egyiknél sem állt fenn meningococcus okozta megbetegedés. Tü­netmentes bacilushordoz­ó persze éppúgy lehetett közöttük, mint általában a lakosság körében. Lánczyné tehát éppúgy fertőződhetett az utcán, az autóbuszon, mint a kórházban. A ferjn­yugta­tó bűzön trasszift Dr. Csillag Gábor, a Csepel Művek Szolgáltató Vállalatánál osztályveze­tő jogtanácsosa: — Erre építette eluta­sító döntését a Fővárosi Munkaügyi Bíróság, majd fellebbviteli fórum gya­nánt a Fővárosi Bíróság. Jogalap hiányára hivat­koztak, holott az Egész­ségügyi Tudományos Ta­nács egyértelműen meg­állapította: nagyobb a valószínűsége, hogy a fertőzést munkahelyén szerezte. Ezért folyamod­tam törvényességi óvá­sért a Legfelsőbb Bíró­sághoz. A Legfelsőbb Bíróság pedig törvénysértőnek mi­nősítve, megóvta mindkét bíróság ítéletét. Részletek az indokolás­ból: ... a kórházban a kór­okozó létezésére az emlí­tett időszakban a betegek egyikénél sem végeztek vizsgálatot. .. Ma már nem állapítható meg, hogy Szalai Zsolt (a beteg cse­csemő — L. M.) vagy a többi beteg nem volt-e meningococcus hordozó (tünetmentes bacilusgaz­da— L. M.). Ilyen bacilus Szalai Zsolt torokváladé­kában is jelen lehetett. A gyermeknél ugyanis szint­ién bőrvérzések mutat­koztak . .. bőrvérzést Lán­czy Gusztávnénál is ész­leltek ... Megnyugtató bi­zonyossággal lehet arra következtetni, hogy olyan fertőző betegség következ­tében halt meg, amely foglalkozásának gyakorlá­sával kapcsolatban kelet­kezett ...” Milyen kár, hogy nem a László kórház vezetői ál­lapították meg ezt. Mert e megnyugtató bizonyos­­­ság birtokában talán még saját halottjuknak is te­kinthették volna az ápoló­nőt. Vállalták volna, hogy a két kis árvának leg­alább havi 1200 forint erejéig kárpótlást nyújta­nak a pótolhatatlanért. Édesanyjukért. És emléket állítanak a szólamok erejéig oly sok­szor elismert ápolónői munkának. Nagy kár, hogy elmu­lasztották ezt. Lukács Mária ríhSZscÚUbVi «AKÍMÍOLAÍ OKLEVÉL frö* va • UXt«« 10­ ­ **&*•»> rkvgt&vx&ít* fcesr s áfcrdqfjyCS . r éji' »«.•«., Hokija' * . JL». itt £&• tttpi fií-fyíI». a 1&P«SíiSi KM-ft* .... . ... - e: tUM. aí*« fltSv«5*Mí . . i»s* . f* . 11

Next