Népszava, 1979. január (107. évfolyam, 1-25. sz.)

1979-01-20 / 16. szám

Ez volt a Sarló Fényes robbanásokat őriz a sarlósokról az emlékezet. A gombaszögi őrtüzeket, mikor a cserkészek liliomos zászlaja mellé a vörös sarlóval hímzett örsi zászlókat feltűzték, az Ezer diák Ady-estjét, mikor a megtámadott Ady védelmében három ország magyar ifjúságát fölsorakoztatták. S koszorús tetteiket, mikor a dunai népek színeivel ékesített, vörös szalaggal öszszefogott koszorújukat tették Táncsics sírjára, majd a népszabadság költőjének, Petőfinek a pozsonyligeti — deszkasírból akkor kibontott — szobrára. Ők indították a diákok szociográfiai munkáját, fogalmazták újra a dunai konföderációs tervet, a kelet-európai álmot, s gondolkodtak népfrontos szellemben, már a népfrontgondolat meghirdetése előtt. S annyi rokon ifjúsági mozgalom között a Sarló jutott el leggyorsabban a szocializmushoz. Rövid létezése során rendkívülit cselekedett: az ifjúság figyelmét a keleteurópai népsors megismerésére, a Duna-medence történelmének tanulmányozására fordította, s új magyar néptudatot alakított. Az erjedés, amit indított, négy ország magyar fiatalságát segítette útkeresésében, s átsugárzott a szlovák és a cseh ifjúság mozgalmaira is. Ezért foglalkoztatta egy időben nemcsak a szlovákiai magyar diákokat és nevelőket, de a szélesebb közvéleményt, a magyar parlamentet, s a csehszlovák politikusokat is. A sarlós fiatalok voltak azok a „csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák”, akikről Győry Dezső énekelt. Az Új arcú magyarok, akikben Móricz Zsigmond is a jövendő fiait köszöntötte. Indulásuk óta fél évszázad telt el; az egykori fiatalok immár búcsúzásra készülődnek. A legemberibb módon, még egyszer visszatekintenek a befutott útra, a felmérés igényével s a tapasztalatátadás szándékával. Az egykori részvevők hites tanúként vallanak a mozgalomról: e.t tették, ezt cselekedtek, ez volt a Sarló. A tanulmányokat és emlékezéseket most jelentette meg a Sarló megala- kulásának 50. évfordulójára a Kossuth és a Madách Könyvkiadó Sándor László szerkesztésében. Történelmi fontosságú ez a tanulmány- és dokumentumkötet: 15 egykori sarlós tollán szólal meg benne a történelem. Többek között Balogh Edgár, Balázs András, Dobossy László, Horváth Ferenc, Jócsik Lajos és Nagyides Ernő írásait közli a gyűjtemény. A tanulmányokból és emlékezésekből kiviláglik szinte a Sarló teljes története. A sarlós fiatalság nagy utat járt be, míg a falubarátságtól a kisebbségi jogvédelemtől és az etikai szocializmustól a munkásmozgalomban való feloldódásig eljutott. De bármennyire is módosult, bővült az erjedés során, az út egyes szakaszain a Sarló programja, a sarlós lelkűlét meghatározó vonásai nem változtak. Bizalommal jártak az életben, mindent hittek és mindent mertek, mint század eleji diákelődjeik, a Galilei kör fiataljai, akik forradalmi elszántsággal tették lábukat a „magyar rögre”. Nemzeti tragédia árnyékában indultak ugyan, de a Csehszlovák Köztársaság viszonylag kedvező terepen. A régi szorongásokat már oldódni érezték — az új állam, ha korlátozottan is, megadta a mozgási lehetőséget — s az új félelmek — amelyek később megtörték a lendületet — még nem itatódtak a sejtjeikbe. Ezért tudták fölvetni a Sarlóban olyan szinten és illetékességgel a legfontosabb kérdéseket, a kisebbség, az ifjúság, a parasztság. Kelet-Európa, a konföderáció problémáját, mintha nem is csak egy alakuló ifjúsági mozgalom, de egy nép jövő útjának a keresésére hivatott akadémia kezdeményező feladatát is vállalták volna. S nemcsak a maguk népének ügye foglalkoztatta őket; a kisebbség kérdéseiből újra meg újra eljutottak a néptestvériség, a nemzetköziség követelményéig. A testvériségnek voltak szinte megszállottjai. A magyar, román és szláv népek közös jövőjén munkálkodtak, az együtt élő népek demokratikus erőinek kezüket nyújtva. Csakugyan, „magban feszült itt a jövő”, kisded arányok között ország, világ gondjait hordozták. Akkor úgy látszott: letörhetetlenül. „Nem lehet benneteket semmivel letörni — mondta róluk az Ady nemzedékhez tartozó Barta Lajos —, mert moralitás vagytok.’’ Ezt az ifjúságot jellemezte visszatekintőn Fábry Zoltán: ,,Európa a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük, és emberség a magyarságuk.” Ezért is lehetett eszméiknek, mozgalmuknak olyan nagy sugárzása. A harmincas évek fordulóján a Sarló vonzásában élt a szlovákiai magyar irodalom és művészet jó része. A Sarló a maga költőjének tarthatta Győry Dezsőt, a Sarlóban nőtt föl az író Morvay Gyula, a festő Lőrincz Gyula, az irodalomtörténész Szalatnai Rezső és Peéry Rezső. Dobossy László és Vass László, a történész Kovács Endre, a szociológusként induló Horváth Ferenc, a közgazdász Jócsik Lajos s a publicista Balogh Edgár, a mozgalom indítója és vezetője. Sarlós hangoltságú volt az írók közül Sellyei József és Dömötör Teréz, a Sarlóhoz tartozott Prohiszka István, a festő. S a Sarló barátai között ott volt az író Fábry Zoltán, Barta Lajos, Mihályi Ödön és Szabó Béla, s túl Csehszlovákia határain Móricz Zsigmond és Szabó Dezső és Radnóti Miklós, Balázs Béla és Károlyi Mihály és még sokan mások. A cseh és szlovák értelmiség nagy szellemei közül is többen méltányolták a Sarlót. Masaryk, a köztársaság elnöke fogadta képviselőiket, Hromadka és Radl, a nagynevű cseh professzorok méltányolták a munkálkodásukat, s Fatik üdvözölte a cseh elnyomottak nevében is törekvéseiket. A baloldali szlovákok közül pedig két nagy költő, Ponkcan és Novomesky is segítő rokonszenvvel kísérte a sarlósok útját. A visszatekintő már-már hinni véli: volt a Sarlóban lehetőség, hogy egy demokratikus értelmiségi mozgalom hosszú életű tűzhelye legyen. Sőt: egy népfrontos szervezet magja. Hisz a falujáró sarlósok füzeinél, az esti dombéleken, parasztok százai is énekeltek, s a sarlósokra a külvárosok ifjúsága is barátsággal tekintett. Mi valósult meg a Sarló nagy álmaiból? A mérleg öszszeállításán figyelembe kell majd venni az időt, amelyet megéltek: az uralomra jutott fasizmust, Csehszlovákia széttörését, a második világháborút, a diszkrimináció esztendeit. Legtöbbjüket 40, sőt 50 esztendős korukig rázta a történelem. Nagyobb részüket még szülőföldjétől, ifjúságának földrajzi terepétől is elütötte a sors; a kötet tizenöt sarlós munkatársából csak egy él ma Szlovákiában. Amit tehettek, mindent megtettek. Akik élnek közülük, máig hűek maradtak ifjúságuk eszményeihez. Változatlanul és mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség szószólói. Még most sem csak emlékezni akarnak, örökséget szeretnének átadni. Termékenyítő, sugalló lehet minden időben ez az örökség. Úgy volna jó élni, azzal a hittel, ahogy ők vitték a lángot az éjszakában, olyan kezdeményező nyugtalansággal szembenézni a fontos kérdésekkel, ahogy ők tették. A sarlós mozgalom elenyészett, de gondolatai beleépültek a tudatba. S él a sarlós lelkűlét. És mindazokban, akik emelt fővel szeretnek élni a népek közösségében. Akik a lehetetlenre is vállalkoznak, hogy a lehetséges megvalósuljon. Czine Mihály Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok, összeállította és a bevezetőt írta: Sándor László. Kossuth Könyvkiadó, Madách Könyvkiadó. Bella István EGY FORDÍTÁS ÁLMA Ősz szöszmütöl, ködöt szöszül, bogozza. A tujafa a guzsalya, s a bodza. Ég-kék egek lélegzenek. Lenvászon. Szellő fut a szellő fújta kaszálón. Nagy seregélyhadsereg és emel föl. Szellőzködik szőlőt eszik kezemből. NÉPSZAVA Galahárdi Zoltán VALAMENNYIEN... Közel jártam a faluhoz, már láttam a hidroglóbusz sokszögű fejét, még egy nekifutás, gondoltam, és odaérek. Akkor ugrott elém a kutya. Rám vakkantott, tűnődve ingatta a farkát, göndör szőrfüggönye mögül lesett az arcomba. Kicsit tétováztam, erre megragadta a nadrágomszárát, nem az ártás, csak a jelzés szándékával. Nyugtattam, meg van értve, megyek kívánsága szerint. Aprózott futással ment előttem, átvezetett, az árkon, neki a mezőnek. Közben viszsza-visszanézett, s a nézésében nem kíváncsiság volt. Sokkal több annál. Felelősség. Tudtam már, hogy a juhász akar beszélni velem. Meg is láttam hamarosan a békésen hullámzó birkacsordát. Szántásra váró tarlón harapdálták a sietve kinőtt füvet... A juhász eszerint meglátott az úton, de hát kiáltani nem bírt. A hangja csak suttogásra elég. Feleselni akart — így mondta egyszer — a történelemmel, s az bosszúból megfosztotta szép, férfias baritonjától. Hatvanban esett a dolog, aláírt a téesznek, s bánatában úgy berúgott, ahogy meg soha. Beletántorgott a kacsaúsztatóba, s reggel arra józanodon, hogy fázik. Ápolták utána orvosok, tett zarándokutat a legközelebbi kegyhelyre, s nagyjából helyre is jött, vagy a gyógyszerek vagy az imák hatására, de a hangszálai teljesen és végleg odalettek. Utóbb a téesz az ő gondjára bízta a juhokat, s ezt ő tartotta szerencséjének, mert hogy a birka nem bír a röhögés képességével. A dolgát dicséretesen tette, jól dirigálta a kutyáját, még arra is megtanította, hogy szükség esetén megtereljen egy-egy embert, akivel beszélni akarna, s jellel, mutogatással nem bír magához hívni. Társalogni csak bizalmasan lehetett vele, hiszen nyolc-tíz lépéssel odébb már a legélesebb fül se vehette ki szavainak értelmét. Régen belenyugodott már az állapotába, csak ha a kedves nótái jutottak eszébe, akkor borúsodon meg. Azokat a nótákat jó ideje, s ki tudja, meddig még, kizárólag másoktól hallhatja. Intett, hogy üljek le melléje a fűre. Úgy szabta a távolságot, hogy ne kelljen erőltetnie a maradék kis hangját, nekem meg a figyelmemet. Kezembe nyomott egy Kossuthot, rágyújtott maga is. — A barátját keresné, mi? — szólalt meg, s én igyekeztem nem észrevenni a tömött bajusz alól foszladozó susogás fonákságát. — Már úgy értem, az elnököt. Azt keresné, mi? — Azt, igen — hagytam rá. Nem voltam éppen baráti viszonyban az elnökükkel, de ezt nem tartottam sürgősen tisztázandónak. — Hát azt már keresheti. Kitelt az esztendő, fogni kellett a vándorbotot. .. — Vándorbotot? Idevaló, ha jól tudom. Minek vándorolna? — Rosszul mondtam az imént. Nem az esztendő telt ki. A becsület. Azért nem tudott megmaradni a faluban. Érthető. Ki nézné szívesen az emberek szemébe a történtek után? Senki. Én se... Mert, ugye, ha jól meggondoljuk, bukhat az ember. Bukhat. Azért ember. Nincs az sehol előírva, hogy örökké csak siker, meg eredmény, meg fölfelé. Csak az a nem mindegy, hogy miféle az a bukás. Mibe bukott, mekkorát, hogyan ütötte meg magát, szánni kell-e vagy nevetni rajta ... vagy még rosszabb ... Elhallgatott, megszívogatta a cigarettáját. Szép egyenesen nyújtózkodott a füst a moccanatlan levegőben, mögöttünk mélán nézegette a pirosló szeptemberi napot egy lomha attácfa. A birkák aprólékos szorgalommal böngészték a tarlót. Ha valamelyik megszórta az orrát, bökkent egyet, de mielőtt a nyugtalanság szétáradhatott volna, a puli rájuk vakkantott, s attól mindjárt érvényes lett a rend. Meglazítottam a cipőmben a tűzet. Érezte a lábam a csaknem félnapos gyaloglást. A juhok őre együttérzőn bólogatott, és a saját lábáról kezdett mondani valamit, de én kértem, hogy az elnökről beszéljen inkább. A volt elnökről . .. Bele is fogott. Én hallgattam, nem kérdeztem, nem szóltam közbe. — Sokat köszönhettünk neki, az biztos. Ezt máma is elismeri mindenki. Na, persze, ő se járt rosszul velünk. Vezetett minket, mi meg tisztességesen mentünk utána. Amíg azt láttuk, ugye, hogy érdemes. Amíg volt akkora a bizalom innen is, onnan is, hogy kisebb zökkenések ne fordíthassák föl a szekeret. Mert hát ilyenek voltak régebben is, ezt még tagadni is kár lenne. Mindenfelé adódnak ilyenek. Ha jól vettem ki az olvasmányokból meg abból a Deltából, még a csillagok se úgy mennek mindig, ahogyan kellene. Pedig ott aztán nem gyarló emberek vigyáznak a rendre. Tavaly ütött be a rossz. Aratás előtt valamivel. A kombájnosok miatt. Maga is emlékezhet, már aratás előtt megjöttek azok a meleg napok. Aszaló volt a forróság, az egyszer biztos, még a napraforgók is árnyékba kívánkoztak volna. Na hát, a mi kombájnistáink elkezdtek sivalkodni. Hogy az mégiscsak tűrhetetlen meg embertelen, amit őnekik el kell majd viselni a nyeregben. Hőguta, egészségi károsodás, ilyesmi. És hogy hát munkavédelem... A mi elnökünk egy darabig csak hallgatta ezt a beszédet. Nevetett rajta. Csakhogy a kombájnosok nem hagyták annyiban. Hajtogatták,hogy csinálni kell valamit, ki érdemelné meg, ha ők nem. Volt egy-kettő azok beérték volna annyival is, hogy beígérnek napi öt-hat üveg hideg sört A többség nem. Telepanaszkodták a falut, a szavaik után azt lehetett volna hinni, hogy nem is aratásra, inkább akasztásra készülnek Na, a mi elnökünknek se kellett több. Elkezdte ismertetni a maga álláspontját. Osztogatott a kombajn vezetőknek jobbról, balról. Hallhattak azok mindent, csak jót nem. Hogy ilyen meg olyan elpuhult népség, henye banda, nem ég ki a szemük, ahhoz mit szólnának, ha kézi erővel, gyalogmunkával kéne beállni a gabonákba, avas, szalonnán, kicsi kenyéren, krumplilevesen. Mert hogy ennek előtte . .. Ezek a kutya kombájnosok illendő sónaitással tudatták, hogy szánakoznak az előbbenieken, de a maguk követelésétől nem álltak el. Nem és nem. Az elnök ettől még nagyobb hangra váltott. Demagóg huligánoknak ítélte a gyerekeket, a hideg vízre se méltók, már az is kész nevetség, hogy ott liheg fölöttük az a napernyő vagy mi, régen az eltunyult, népellenes kisasszonykák korzóztak napernyővel, ha rajta állna, ő bizony azt is letépné a kombájnokról, hadd kóstolnának egy kis igazi életet a pipiskedők . .. Mármost én úgy találom, hogy a mi elnökünk hasznavehetetlen fegyverrel szállt hadakozásba. Ha már bolond fejjel egyáltalán elkezdett hadakozni- Mert mondok én egy példát. Ha énnekem idézi föl azt a régi világot az én korombelieknek, az egy kicsit rendben van. Mi kötelesek vagyunk emlékezni az akkori nyomorúságra. Az a világ alakította a csontjainkat, inainkat, agybeli berendezésünket, mi már attól szabadulni nem bírhatunk. Ha a jelen kori gondjainkat panaszoljuk, érezzük mögöttük az akkoriakat, még ha ezt olykor az istennek se akarjuk hangosan beismerni. Na de az olyan ember, akinek az A mondat folytatása Hervay Gizella verseskötetéről Aki versben ír életrajzot, önéletírást, nem számíthat a terjedelem jótékony engedékenységére. Nincs más választása, a lehetetlent kell megkísérelnie: a szavakkal elérhető végső tömörséget. Nem véletlen, hogy Hervay Gizella a tőmondatokat kedveli. A bemutatkozásban is: „Születtem, mint más. A felelősséget vállalom. Középeurópai számítás szerint.” Közép-európai költő mi mást lehetne: neki sem a megadás egyszerűsége, sem a téboly kényelme nem jut osztályrészéül. A vállalás a nehezebb — „a bőrömben maradni” —, a feladat alá kell vállat, izmot feszíteni, a roskadásig. Méghozzá ott, ahol az efféle szolgálatot nem szokás észrevenni és értékelni. Ott, ahol az a szokás, hogy a lovat káromkodva verik, miközben ámulva fényesítik az új autót, az a szokás, hogy portörlővel törlik le a szerelmet, s elfogadják a visszafelé hulló havat, a visszafelé fúvó szelet. Öt, Romániában megjelent kötet előzi meg Hervay Gizella most kiadott válogatott verseinek gyűjteményét. Másfél évtized terméséből másfél évtized közép-európai gondját ismeri meg a hazai olvasó, aki ebből a verseskönyvből rajzolja meg magának a költőnő portréját. Kiszikkadt, vak kutak hallgatnak Hervay Gizella szabadverseiben, mézillat szivárog a föld alól, lépcsőházak forognak szédelegve, műanyag-alkonyok csörrennek. Látomások és realista képek váltják egymást, mígnem szétválaszthatatlanul egybekeverednek, miként azt az élet katartikus átélése megkívánja. Kiáltások gyűlnek fel, a szabadság, a tiszta szenvedély után, mígnem kifulladva a némaságig érnek. ..Habzsolom én is a szavakat / egész a némaságig / ahol a lélek halál felé fordított félgömbje látszik” Miért a némaságba fúló szó? A hajnal, a tavasz, az ősz — a természet, a hétköznapok — világában lépdel Hervay, s közben végigjárja az utat, amely a gyermekkor, a háború, az otthontalanság évein át — „Szülőföld helyett térképen tanultam járni”, mivel a felnőttkorig, a mai veszedelmekig. Kiszolgáltatottság és félelem, szerelem és számkivetettség szavait kiáltják kiszáradt kutakba a versek: „a szerelmet kívül hordtam, s világ gondjára maradtam, / körém záporzott a világ, s körém építette falát". De mégis, mi az a csoda, amelynek Hervay Gizella tudója? Miként a mesékben történik, megszólal a föld mélye, és a költészet varázslataként nem a kétségbeesés és reménytelenség visszhangját dobja vissza , hanem az utolsó reményét. A közép-európai ember egyetlen hitét, a „kék meg lila foltok házák", a szögesdróttal elborított föld, a gyilkosságból gyilkosságba szédülő glóbusz, az Ady hirdette Ember reményét. Azt, hogy a közös ügyért elesettek fejfáját nem lőhetik tarkón eltévedt és elkésett ágyúgolyók, azt, hogy a szerelemmel nem bírhat a halál, a szóval nem bírhat a csend, azt, hogy, a „földi csengettyűket” nemlehet betemetni. Ha egy ember élete és halála nem elég érv , „az élet egésze elég erős az iszonyat ellen”. (Magvető) Kósa Csaba 1979. január 20.