Népszava, 1980. október (108. évfolyam, 230–256. sz.)
1980-10-02 / 231. szám
6 A\1HHET JF11LM[J11E11 CSONTVÁRY Könnyelműség lenne egyértelműen a zavaros, a kusza filmek sorába utalni, utasítani Huszárik Zoltán Csontváryját. Még akkor is, ha a film ténylegesen — néha bántóan — zaklatott, kusza, nehezen követhető. S még akkor is, ha Csontváry életének tényeit, művészetének, eszméinek értékét — alig-alig, csak a felületen érinti. Hiszen itt mindez csupán nyersanyag. A sajátos, össze nem téveszthető Huszárik-rítus nyersanyaga. Vagyis ebben a filmben, a téma és a megformálás — akár az expresszionista képeken a rajz és a szín — kicsit elmozdul egymástól. Még pontosabban : Csontváry életének bemutatása helyett — a megjelenítés művelete, gyötrelme és folyamata válik cselekménynyé. Mert ebben a filmben — erre utal már a felirat is: „Latinovits Zoltán emlékének” — tulajdonképpen azt követhetjük nyomon, hogy a színész (egyben a rendező és a forgatókönyvíró Császár István, Dohai Péter) miként birkózik Csontváry életművével, személyiségével. Ezzel a kivételes tehetségű festővel, aki a zsenialitás és az őrület határmezsgyéjén élt és alkotott, s akinek személyisége csupa ellentétes jellemvonásból, mozzanatból állt öszsze. Mert Csontvárynak — miként Németh Lajos írja — „világszemlélete, megalomániás öntudata, borzongató magánya, szimbólumot teremtő fantáziája, páratlan kompozíciós készsége és varázsos színlátása” lenyűgöző alkotásokat hozott létre. Ugyanakkor egyéb megnyilvánulásaiban felfedezhető a skizofrénia, a betegség motiváló hatása is. Személyiségének túlértékelésében éppúgy, mint gyermeki őszinteségében. Magányban élt és ugyanakkor szenvedett a magánytól. Felismerte és fájlalta a közösség ellenállását. Éppen ezért rendszeresen közölte — kiáltványokban és cikkekben — világmegváltó terveit, eszméit és téveszméit. Egyre jobban elhatalmasodó betegsége nem „alacsonyította le” művészetét. Sőt: dr. Czeizel Endre véleménye szerint is inkább színezte és megemelte. Huszárik Zoltán és az operatőr Jankura Péter elsősorban a képek természetrajzától közelít Csontváry személyiségéhez. Végigjárják azokat a helyeket, ahol a híres képek (a Tengerparti sétalovaglás, a Fohászkodó üdvözítő, a Római híd Mosztárban, a Taorminai színházrom, a Magányos cédrus stb.) születtek, születhettek. S páratlan költőiséggel, képzőművészeti kultúrával értelmezik-magyarázzák a kép és a valóság közötti összefüggéseket, a színarányokat,eltolódásokat. Mert Csontváry mindig a valóságot festette. Illetve sohasem utánozta a valóságot, hanem saját magán átszűrve újjáteremtette ... Páratlan, lenyűgöző az a képsor is, amikor filmileg is bebizonyítják, hogy Csontváry a Magányos cédrusban (időtlenségében, jövőnek szóló üzenetében) önmagát is megfestette. Hisz a cédrus „anatómiájában” ott él Csontváry arcának pontos anatómiája ... Huszárik filmje képzőművészetileg hihetetlenül pontos, gazdag, s hangulatilag is tökéletes. A baj ott kezdődik, amikor a Csontváryt alakító színész (a bolgár Ichak Finci) személyisége teljesen összemosódik Csontváry portréjával. Amikor már lehetetlen követni a ki-kicsoda játékot... Amikor a színész és a megjelenítésre váró hős szívében „helyet cserél a fájdalom ...” Innentől kezdve (körülbelül a sivatagi jelenettől) tulajdonképpen már csak a skizofrénia elhatalmasodásának lehetünk szemtanúi. A skizofrénia — kicsit sematikus kórképének — amely lehetséges, hogy Csontváryé, de az is lehetséges, hogy a színész „agyában” teljesedik ki. Bár, ha meggondolom, a tudathasadásos elmezavar tünetei minden betegnél, másként jelentkezik. Legyen szó bár alkotó, vagy interpretáló művészről — tehát rokonlelkekről. Mindenesetre ebben a kusza és összemosott-elvont skizofrénia történetben (ahol az egyéni képalkotásban már felfedezhető a sablon is), egyetlen biztos pont, fogódzó akad: Csontváry naplója, cikkei, írásai. Ezekből kapunk-hallunk részleteket a jelenetek alatt és között. Mint ismeretes, a Csontváry-írások legtöbbje 1910 után, a pszichózis súlyosbodásának korszakában íródott. Érthető tehát, hogy ezek az írások elsősorban a téveszmékkel (zavaros nemzeteszménynyel, misztikus isten-hittel, „nap-úttal”, Ferencz József-imádattal, ősi magyar elhivatottsággal) küszködő beteg emberről vallanak, mintsem Csontváryról, a művészről. Igaz, hogy ezek a „tünetek” a korábbi írásokban is megtalálhatóak. A misztikus elhivatásélmény éppúgy, mint a magyarság múltjával foglalkozó, a millennium történelemszemléletéhez kapcsolódó magyarázatok. Mégis, az írásokban fellelhető hallucinációktól és vízióktól zaklatott beteg ember fantazmagóriái nem azonosak az önmagát festményekben realizáló Csontváryval. Igazat kell adnunk Németh Lajosnak, amikor megállapítja, hogy Csontváry írásai ugyan közelebb visznek egyéniségéhez, „de ha csupán e feljegyzésekből próbálnánk megérteni emberi és művészi világképét, nem jutnánk el valódi énjének és művészeti értékeinek a megértéséhez”. Márpedig Huszárik Csontváryja — csak a naplóidézetekben, az írások, kiáltványok megidézésében egyértelmű... A többit összemossa, összekuszálja. Innen ered a végeredmény is: ez a film elsősorban fantazmagóriák sorozata. A csodálatos, páratlan képmagyarázatok mellett — kevéssé szól Csontváryról. És azt hiszem, kevés köze van Latinovits Zoltán megszenvedett, zseniális művészetéhez, ha úgy tetszik, sajátos „őrületéhez”. Amint elöljáróban leszögeztem: mégsem sorolhatjuk Huszárik Csontváryját a kusza, zavaros filmek kategóriájába. Mert ebben a filmben Huszárik Zoltán, a nagy formátumú, tehetséges művész követi el a hibákat. A téveszmék, a fantazmagóriák, a hibák k is sajátjai. Gantner Ilona Ichak Find a Csontváry főszerepében NÉPSZAVA SZÍNHÁZI MŰSOROK Erkel Színház: Szerelmi bájital (Maleczky/1., 7) Nemzeti Színház: Troilus és Cressida (7) Madách Színház: A doktor úr (7) Vígszínház: Házmestersirató (7) Pesti Színház: Pisti a vérzivatarban (7) József Attila Színház: Hálószoba komédia (7) Operettszínház: Philoktetész (7) Thália Színház: Énekek éneke (7) Vidám Színpad: A családban marad (7) Várszínház: Don Juan (7) Radnóti Miklós Színpad: Amherst szépe (7) SZKÉNÉ Színház: a BME Pantomin előadása (fél 8) ŐRI, Szolnok megyei Művelődési Központ: Kubai Los Tamos egy. (7) TATABÁNYA, Népház: Záray—Vámosi önálló est (8) Bábszínház: Népköztársaság útja: Szentivánéji álom (du. 3) Jókai tér: Csizmás kandúr (de. 10) Pesti Vigadó-hangversenyterem: A Moszkvai Nagy Színház kamarazenekara (Korunk zenéje 1/2., fél 8).* A Népszínház igazgatósága közli, hogy a Várszínházban az október-re és 3-ra meghirdetett Vízkereszt előadása, betegség miatt elmarad. Helyette, mindkét napon a Don Juan kerül bemutatásra. A.1 Hagyományteremtő ünnepek Ugyan mire jók az ilyen, és olyan „zászló” alatt zajló kulturális hónapok, hetek, napok, az évenként ismétlődő ünnepek? — tesszük fel a kérdést, nem is rejtve szkepticizmusunkat. Könnyen lehetünk gyanakvók, hiszen jól tudjuk, hogy a kérdésre nem kaphatunk kielégítő választ. Mert ha megállapítjuk, hogy ennyi és ennyi ezer embert mozgósított, a számszerű végeredménnyel meg sem közelítettük a lényeget. További érveink még kevésbé meggyőzőek: „ráirányítjuk a figyelmet a művelődésre”, „ösztönzően, lelkesítően hat a további munkára”, „felmutatja egy-egy művelődési egység pillanatnyi színvonalát” és a többi. Ezek az általános megállapítások természetesen mindig igazak, már csak azért is, mert éppen általánosságuknál fogva megdönthetetlenek. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy mai „jeles napjaink” kultusza bármiféle magyarázatra szorulna. Hiszen, ha valamely nemes ügyünket kiemeljük a hétköznapokból, legalább addig nemesnek érezzük, amíg tart az ünnep. Eredménynek már ez sem kevés. Akkor fog gyanút az ember, amikor ünnepeink sokasága szinte összeér, mintha az egész év egy nagy kulturális fieszta volna. Természetesen ez csalóka látszat, hiszen egy intézmény, egy művelődési egység, közösség, egy ember nem vándorol egyikről a másikra, különösen, ha megtapasztalja, hogy közművelődési rendezvényeink milyen megejtően hasonlítanak egymásra. Egyébként pedig mindenkinek joga van a maga ünnepére. A hasonlóság szintén természetes, hiszen azonos elgondolás hívta életre ezeket az ünnepeket, s a fentebb, idézőjelben említett általános érveknek kell megfelelniük. De hát a régi néphagyományokban épp úgy fellelhető az azonos „koncepció”, a£ általánosító eszme. Hagyományteremtő szándékaink sikerét nem az a tény jelenti, hogy hatalmas energiával anyagi és szellemi koncentrációval minden esztendőben megszervezzük, rendben lebonyolítjuk, utána megírjuk, és elküldjük róla értékelő jelentéseinket, melynek nyomán néhány oklevél néhány falra fölhelyeztetik — amely a korábbi évek szembetűnő gyakorlata volt. De ennek mai, másik véglete sem, amikor a mindennapi — nagyon értékes — munka egyszerű kerete csak, hogy az évből egy hetet, hónapot, néhány napot ünnepinek nevezünk. Az ünnepnek akkor lehet hagyomány értéke, ha megbonthatatlan „liturgiája” — félreértések elkerülése végett mondjuk így —, dramaturgiája, a valóságból vett, de eszmei síkra emelt tartalma van. Mintha ezt keresné immár húsz éve B KPVDSZ kulturális napjainak buzgó és rendíthetetlen hittel munkálkodó szervezetrendezői együttese is. A szakszervezet „zászlaja” alatt az idén október az országos kulturális ünnep. Oly tiszteletreméltó és lenyűgözően nemes a szándékuk, s a befektetett energia mennyisége akkora, hogy mindenféle szkeptikus vagy jó szándékú „problémafelvetés” ízléstelen és méltánytalan volna. Ám miután köztudott, hogy egy néphagyomány — még felgyorsult korunkban is — meghatározhatatlan időtartamban kristályosodik valóságos ünneppé, a hagyományteremtőknek ügyelniük kell arra, hogy ne a közművelődés általános sémáit igyekezzenek beleplántálni, hanem továbbfejleszteni törekedjenek a régi mozgalmi-népi hagyományokat, hogy egy KPVDSZ-kulturális ünnep bizonyos motívumaiban különbözzék minden más kulturális ünneptől. Különben nem más, mint egy „akcióprogram”, amelynek haszna nem kétséges ugyan, de semmi köze a hagyományhoz. A Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete nyolcvanéves múltjában felhalmozódott annyi hagyománnyá nemesült tapasztalat, amelyre épülhet a ma korszerűnek tartott közművelődési módszer. Ez a hagyomány ad fényt — kevésbé patetikusan szólva tekintélyt — minden jelenkori kulturális ünnepünknek. Kovács Júlia • Közgyűjtemények és közművelődés Néhány napja azt a beszélgetést közöltük ezeken a hasábokon, amelyet a Művelődési Minisztérium közművelődési főosztályának vezetőjével folytattunk a művelődési otthonok gondjairól, és megoldandó feladatairól. Most a közgyűjtemények közművelődési szerepéről, s néhány velük kapcsolatos kívánalomról kérdezzük Villangó Istvánt, a minisztérium közgyűjteményi főosztályának vezetőjét. Beszélgetésünket a könyvtárakkal kezdjük. Szolgáltatásaik színvonalasabbak lettek az elmúlt fél évtizedben, s bár beiratkozott olvasóik száma nem növekedett, a könyvtárhasználat jellegében mégis pozitív változásokat észlelhettünk. De szó sincs minden gond megszűnéséről. Könyvtári rendszerünket például még a túlzott elaprózottság jellemzi, s ez akadályozza a kölcsönzés és a szolgáltatások minőségi fejlesztését. Mi a megoldás? Egy nagyhoz sok kicsit — Tény, hogy egy bizonyos nagyságrenden alul — értve ezen az állomány, a szolgáltatás és a szakemberekkel való ellátottság nagyságrendjét egyaránt — nem tudják a könyvtárak ellátni azokat a feladatokat, amelyeket a használók joggal elvárnak tőlük. A kis könyvtárakról van szó, amelyekben gyakran egy ernte dolgozik. Ezek önálló egységként való fenntartása túlhaladott, fölösleges átfedéseket okoz. Úgy láthatják el megfelelően a feladataikat, ha egy" könyvtári ellátó, rendszer végpontjaiként működnek. Azaz bekapcsolódnak egy megfelelő körbe, amelyben ezeket a kisebb letéteket, gyűjteményeket, kölcsönzőhelyeket egy-egy nagyobb könyvtár kisegíti a maga gazdagabb lehetőségeivel. Az állomány gyakori cseréjével, könyvtárközi kölcsönzéssel, központi szolgáltatások igénybevételével a kis könyvtárak használói is részesülhetnek mindabból, amiből a nagyobbaké. Ugyanakkor az az egy ember, esetleg csak tiszteletdíjas, aki a kis könyvtárt vezeti, mentesülhet sok adminisztratív munkától. Többet foglalkozhat az olvasókkal, így inkább — a szótag értelmében — inkább pedagógusnak kell lennie, mintsem képzett könyvtárosnak. — És van már elegendő könyvtárunk, amelyik maradéktalanul elláthatja a központi intézmény szerepét? — Még nincs elég; az elmondottakra még csak törekszünk. De a meglevőket már most erre készítjük fel, hogy néhány éven belül kialakuljon ez a fajta rendszer, amely a legjobbnak látszik. A következő fél évtizedben mintegy negyven-hatvan ilyen több kis könyvtárt magához kapcsoló központunk lehet, mert ehhez az emberi tényezők adottak. Az ott dolgozó-okon múlik, sikerül-e megvalósítani a központosított ellátást. Ehhez persze megfelelő felszerelés is kell. A gyors kiszolgálás érdekében nélkülözhetetlenek például a szállító gépkocsik. De amit erre költünk, azt megnyerjük azon, hogy a könyvtárellátónak néhány ezer helyett csak néhány száz könyvtárral kell kapcsolatot tartania. Nem az ő feladatuk — A közgyűjtemények egy másik ágába tartoznak a levéltárak. Ezek valóban csak gyűjtemények — ezzel nem fontosságukat kérdőjelezem meg —, s nem közművelődési intézmények olyan értelemben, mint például a művelődési otthonok, vagy a könyvtárak. — Ez így igaz. Ne erőltessük, hogy a levéltárak a szó megszokott értelmében közművelődési intézmények. Csak ellátnak közművelődési feladatokat is. És akkor látják el őket legjobban, ha kiválóan csinálják a levéltári munkájukat. Közvetve a kutatást, az oktatást, az ismeretterjesztést segítve — a történelmi ismeretek oktatásában, a helytörténetben s így tovább — tehetnek sokat a közművelődésért. — És a kiállításaik? — Jó, hogy említi! A levéltárak ne csináljanak feltétlenül önálló kiállításokat, levelek, iratok tömegéből, mert az unalmas. És főleg, mert a kiállításrendezés elsősorban nem az ő feladatuk. A múzeumok kiállításaihoz adjanak kölcsön megfelelő anyagot. (Ugyanezt mondhattam volna a kiállításokkal kapcsolatban a könyvtárakról is.) Ami a levéltáraknál jó is, kell is, az a történelemoktatást és a honismereti mozgalmat segítő tevékenységük, kiadványaik. Ez a profiljukhoz tartozó közművelődési munka. Nem letörni, ösztönözni . A múzeumok a kiállításokon kívül egyre gyakrabban rendeznek irodalmi műsorokat, hangversenyeket, hirdetnek szakköri foglalkozásokat, ismeretterjesztő előadásokat. Mióta gyakorlat ez? — Az, hogy közművelődési tevékenység — a kiállításokon kívül, természetesen ! — körülbelül az utóbbi tíz évben alakult ki, illetve vált széles körben elterjedtté a múzeumi hálózatban. Robbanásszerűen tört be egy sereg rendezvény a múzeumfalak közé, s vált nagyon is kedveltté. Ez nem is baj, jól csinálja a múzeumok többsége. Arra kell ügyelniük, hogy ne engedjék kinőni a vadhajtásokat. Például ne akarjanak önálló amatőr együtteseket létrehozni, mert ez nem feladatuk, nincsenek is rá megfelelően felkészülve. Ezt hagyják a művelődési otthonoknak. Viszont azok együtteseit, csoportjait használják fel megfelelő alkalmakkor, egy-egy kiállításhoz kapcsolva. A hírek szerint új múzeumi törvényerejű rendelet készül. Mi tette szükségessé? — Igen, új törvényerejű rendeleten s a vele együtt megjelenő végrehajtási utasításon dolgozunk. A múzeumalapítással, a műtárgyvédelemmel, az intézményhasználattal kapcsolatos jogokat és kötelességeket egyaránt megszabja majd. Benne lesz mindaz, amit az előző törvényerejű rendelet óta hozott magával a mindennapi élet. Az utóbbi években felerősödött múzeumalapítási kedv például az intézmények egész sorát szülte. Rendezni kell ezt a kérdést jogilag is, hogy ne váljon múzeumi dzsungellé az egész. Persze az új rendelet nem akarja letörni a múzeumalapítási ambíciókat, csak a realitások figyelembevételére kíván ösztönözni. A múzeumi jogok és kötelességek új, időszerű megfogalmazását megkívánja az időközben megalkotott és elfogadott közművelődési törvény is. A várható gazdasági körülmények közgyűjteményeink fejlesztését is nehezíteni fogják még néhány évig. Ezzel számolni kell. Éppen ezért fokozott jelentősége van annak a törekvésnek, hogy a meglevő anyagi és szellemi erők még jotb felhasználásával, a szakmai munka minőségének javításával kívánnak újabb eredményeket elérni. S mint már a legutóbbi tíz—tizenkét hónap tapasztalatai is mutatják, nem sikertelen ül. Mátyás István 1980. október 2. Tanácskozás a nevelési központokról A magyar művelődéstörténet új, ígéretes hajtása a nevelési központok kialakuló intézményhálózata, amely a lakosság minden korosztályának, a társadalom minden rétegének oktatását, művelődését, sportolását és szórakozását kívánja szolgálni. Jelenleg hetven ilyen integrált intézmény működik hazánkban, és szakmai vezetői most először találkoztak egymással Pécsett, hogy közös feladataikról, terveikről, gondjaikról tanácskozzanak. A háromnapos országos konferenciát kedden Takács Gyula, a Baranya megyei Tanács elnökhelyettese nyitotta meg. Kettős cél hozta létre a nevelési központokat — hangoztatta, mégpedig az úgynevezett permanens művelődés igénye és az intézmények gazdaságos kihasználására való törekvés. Nem pusztán a közoktatás és a közművelődés összekapcsolásáról van szó, hiszen eddig is együttműködtek közös céljaik megvalósításában, hanem az egész lakosság komplex művelődésének ellátását szervezik, beleértve a testnevelést és a sportot, sőt, a vendéglátást és a szórakozást is. A tanácskozáson kifejtették: teljesen új művelődési intézményekről lévén szó, szükséges egy kísérleti-kutatási szakasz közbeiktatása, mielőtt országszerte létrehoznák a nevelési központokat. Váradi Katalin karmester, aki vendégként az Operaházból már tavaly sikerrel mutatkozott be a Fővárosi Operettszínházban , átszerződött az utóbbi színházba. Oberfrank Gézával, az ugyancsak kiváló opera- és koncertkarmesterrel párhuzamosan vezényli a Csárdáskirálynő felújított előadásait