Népszava, 1981. október (109. évfolyam, 230–256. sz.)
1981-10-13 / 240. szám
6 SZÍNHÁZI ESTEK Kell-e esztétikai elemzést adni arról, ami nem tartozik szigorúan a művészet fogalmi világába? Gyakorlatommal válaszolok: igen, kell. Napilapban kiváltképp. Nem is lehet itt olyan szigorúan behatárolni a művészet fogalmi világát, hiszen tömegekkel kell szót értenünk, amelyek méltán zokon vennének efféle szigort. Ezt a felfogást csak korlátolt ember nevezheti megalkuvásnak. A könnyed, kevéssé tartalmas szórakozás az élet normális része, csak a fércművek kívánnak súlyos elmarasztalást. Az alábbiakban nem ilyenekről, hanem felületes, ügyesen elkészített, jelentéktelenül szórakoztató művekről szólunk röviden. Madách Kamara • Jutalomjáték Három éve, a kanadai Bernard Slade nálunk első vígjátéka (Jövőre veled ugyanitt) bemutatójakor abba a legkevésbé sem bátor jövendölésbe bocsátkoztam, hogy a darab nagy siker lesz. Azóta is az. Most, hogy Jutalomjáték című (és Haumann Péter oldaláról közelítve, egy kicsit jellegű) vígjátékát mutatta be a Madách Színház társulata az Egyetemi Színpadon, azt jósolom, hogy ez bizony nem lesz olyan nagy siker. A kiváló színpadi érzékű (színész) szerző ezúttal inkább csak egy jó szerepet írt, nem kettőt. Apa és fia közül az első amolyan bohém, a második amolyan rigorózus, (nem pedig a szokvány szerint, fordítva). A fiú szigorkodása azonban még ennek a felszínes játéknak az értékrendjében sem igaz — inkább csak „unterman” (tartó ember), hogy a bohém papa sok színben sziporkázhasson. Ez itt meg is történik. A színházban új Cseke Péter elsőrendű színészi képességeit Józsefvárosi Akiért a harang... Graham Greene neve általában színvonalat ígér. Józan igényű és ítéletű ember azt sem veszi zokon egy jeles írótól, ha egyszer-másszor a gondolati igényesség, a tár ,sadalmi horderejű kérdésfelvetés területéről kirándul a könnyű, szellemes szórakoztatás, a műfajparódia irányában. A Józsefvárosi Színházban most bemutatott Greene-vígjátékkal az a baj, hogy az író egy kellemesen és szellemesen „felrakott” (elindított, exponált) műfajparodisztikus képtelenséggel a folytatásban nemigen tud mit kezdeni. Így a játék mindinkább elnehezül, természetes helyett, mesterkélt komikumelemek veszik át a terepet. A végére a szédítőnek szánt vígjátékital megbuggyan, mint a kellően nem érlelt bor. Az embernek az az érzése, mintha a kitűnő írónak menet közben elment volna a kedve a maga ötlötte groteszktől, de aztán már „futott a piénze után”. Így viszont, ígéretes kezdet után, nekünk megy el dicséri, hogy a fiú hamis szerepét mégiscsak megoldja. Zenthe Ferenc, Gombos Katalin, Káldi Nóra, Sunyovszky Szilvia is szórakoztatóan a magáét. A színházban most bemutatkozó fiatal Tóth Enikőről e mostani feladat alapján valamit érő vélemény nem formálható. Szirtes Tamás rendezése tempós, jó. Ez a jutalomjáték cseppet sem bosszantó, de nem is elég szórakoztató. Haumann kitűnő játéka az, ami biztosítja a közepes sikert, a kedvünk a zátonyra futó műfaj paródiától. A közreműködők sokat tesznek a frappáns hatás érdekében — és nem is rosszul. Értem ezt Iglódi István rendezői tempójára és színészvezetésére, Székhelyi József, Hável László, Bősze György, a színházban most bemutatkozó Kertész Péter, Fonyó István, Katona János, kis szerepben Kocsó Gábor munkájára. A vendég Meller András nem tudta megteremteni egy szuperracionális modern kislakás képzetét — holott ennek tartalmilag elsőrendű a jelentősége az adott esetben. Áttetsző műanyagával holmi rossz sci-fi-be tévedt. A két darabot Ungvári Tamás fordította fel. A Greenegroteszk címe ellenben („Akiért a harang giUng-galang”), érthetetlen ízlési hikcam. Sem tartalmilag nem megfelelő, sem értelmileg, játékosnak sem tartom, az eredetit sem hűen idézi. Irodalmi utalása is indokolatlan, ide nem kívánkozó. Rajk András Cseke Péter és Houmann Péter MTI Fotó - Pólyi Zoltán felvétele A reklámszöveg nem mondható különösebben agitatív erejűnek. Képeslapot persze azért többé-kevésbé küldünk; vannak megrögzött ellenzői, de hívei is, szép számmal. Elsősorban ez utóbbiakra gondolva kerestem meg Horváth Terézt, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának művészeti vezetőjét, hogy párhuzamos gondolatmenetekkel próbáljuk megközelíteni a legfontosabb problémákat. Szépek vagy csúnyák a magyar képeslapok? — A környező országokkal összehasonlítva nem állunk rosszul — mondja Horváth Teréz. — Technikai színvonaluk korszerűnek mondható, és a városképes lapok jelentős részét a valutakeret terhére Nyugaton nyomják. Számunkra — legalábbis technikailag — ez a példa. A városképes levelezőlapok közül — a tájegységeknek megfelelően a helyi PIÉRT-kirendeltség választ. Abból, amit előzetesen az alap szakmai zsűrije tovább engedett... Hihetnénk: a tablós, sok részletet lappá ötvöző képeslapok a szakmai zsűri ízlését tükrözik — s akkor velük kellene vitatkozni. — A tablós divatnak se mi, se a fotós nem örül — mond ellent a művészeti vezető. — Próbálunk hatni a kirendeltségek vezetőire —■, nem nagy sikerrel. Valamiért a közönség is ezt kedveli, azt hiszik talán, sok kicsi több, mint egy nagy, és amiért az igényeket veszi figyelembe. S ezzel máris a legfontosabb problémánál vagyunk. Valóságos tudathasadást kíván a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának monopolhelyzete: egyfelől ugyanis csak rajtuk múlik, hogy esztétikailag hogyan befolyásolják a tömegízlést, másfelől viszont a képeslap az alap elsőszámú bevételi forrása, hatalmas üzlet — de csak akkor, ha a kereslethez igazodik. Miért nem terveznek hivatásos művészek, grafikusok több képeslapot? — Nem tudom, egyszerűen nem vonzza őket — mondja. — Pedig nem fizetünk roszszul, a képeslaptervezésnek még sincs rangja. Az úgynevezett zsánerlapok — a karácsonyi, húsvéti, újévi üdvözlőlapok — évek óta ugyanazt a poharat, üveget, gyertyát variálják, senki sem veszi a fáradságot, hogy valami ötleten törje a fejét. Azt csinálja, ami már bevált, és veszik. A monopolhelyzet megszüntette a múzeumok képeslapkiadási jogát , és levette róluk az anyagi felelősséget. Egy képeslap ugyanis legalább tízezer példányban kell hogy megjelenjen — akkor rentábilis. Az országos terítés is gondokkal jár, hiszen az alapvető forgalmazási helyeken — trafik, ÁPISZ — a választék látszólag kisebb a valóságosnál, és újabb egyéni ízlésvilágokat tükröz. A lapok között böngészve gyerekfotó akad a kezembe. Kik veszik vajon, van-e rá igazi igény? — Ezt én is szeretném tudni — mondja kesernyésen. — Ezek a gyerekfotók — néhány állatképpel együtt — elég nehezen mennek át a zsűrin, de... én is láttam már nem egy íróasztal üveglapja alatt egész gyűjteményeket. A keresletnek engedelmeskedünk ... Keresletet — illetve igényt — tervezni és támasztani is lehet. A művészlapokat — műalkotások fotóit — nem kapni a trafikokban. Holott — az ember azt gondolná, bizonyos műalkotások képeslapméretű és funkciójú fotója, s ezek állandó árusítása éppoly természetes, mint bizonyos könyvek, verseskötetek állandó jelenléte a könyvesboltokban. — De ezeket csak a múzeumokban árusítják — mondja Horváth Teréz. — S a lapok is úgy készülnek, hogy néhány országos múzeum időnként bejelenti az igényét. Például a Lilaruhás nő — ez vezet a listán — mindig van, és kell is lennie. Keresik Vasarelyt, és biztos keresnének másokat is. A lényegben különben egyetértünk, csak a gyakorlati forgalmazásnak vannak akadályai. Speciális, saját boltok létrehozására törekszünk, és arra, hogy ezekben mindent lehessen kapni. Eddig két ilyen bolt van az országban — egy Budapesten, és egy Kőszegen —, jövőre még kettő lesz, még egy pesti és egy szegedi. Éppen csak érietjük a különleges, lapok témakörét — ezek drágábbak, de szépek, és ritkán kaphatók. Rétegigényt elégítenek ki, és ez a réteg egyelőre kisebb, mint az, amelyik ismert együttesek, énekesek, esetleg gyerekek vagy kiscicák fotóját keresi. De ha nem akarnak teret engedni a maszek — és ellenőrizhetetlen vállalkozásoknak —, ezeket is gyártani kell. A gyerekeknek szóló képeslapok között jobb a helyzet. Ismert tévés figurák, speciális gyerektémák viszonylag nagy választékban és sok helyen kapjhatók. A művészeti vezető szkeptikus és optimista egyszerre. Bár az esztétikai nevelő funkció és a nagy anyagi haszonnal járó kereskedelmi tevékenység közös nevezőjét nem sikerült megtalálnunk, Csáki Judit „Küldjön képeslapot!” KEDD, 1981. OKTÓBER 13. NÉPSZAVA A televízió előtt Várospódium. A televíziós műfajok azon kategóriájából, amely a tévé tömegkommunikációs jellegét hivatott erősíteni — szemben a „művészeti ág”-vonulattal. A Várospódium tehát riportműsor, interjúsorozat, kérdezz-felelek — vagy kérdezz-mellébeszélek. Demokratikus játék egy város ürügyén, egy ország nyilvánossága előtt. A szarvasi vezetők mosolyogva ültek a kamerák előtt, a csak a gyöngyöző verejték árulkodott belső állapotukról. A kérdések zömére ugyanis azt kellett válaszolniuk: a kérdés/panasz/kívánság/elvárás jogos, de — a közeljövőben/jelenleg/a távolabbi jövőben/egyáltalán — a megoldás anyagiak hiánya miatt késik, elmarad. Záporoztak a kérdések — méghozzá olyanok, amelyek jól tükrözték a részben az egészet, Szarvasiban az országot. Ugyancsak csütörtök este egy másik riportfilm is ment — ellenpontként talán, és a Fiatalok órája helyett. Főcímében ugyan mint a Fiatalok órája szerepelt, de e beszélgetésekkel teli, élő műsor, most csak egy falu portré volt — igaz, a fiatalokról szólt. Kunadacson minden nagyon szép, hatalmas visszavándorlás helyszíne a település — igazán örvendetes módon. A fiatalok jól élnek — mint ez a riporter kérdéseire adott válaszokból a napnál világosabban kiderült. E jó élet fő jellegzetességei a munkaalkalom, az anyagi biztonság, az anyagi perspektíva. A köz, a társadalom példamutatóan és mintaszerűen teszi a feladatát — és íme, Kunadács felvirágzásának fő elindítói a nemrég huszonéves téeszelnök s a többi, szintén huszonéves vezető. Fájó, hogy ennyi pozitívum mellett szó sem esett a jó és tartalmas élet egyéb tartozékairól; hogy a megszólaltatott ifjú művelődésiház-igazgató egy mondatot sem mondott a falu kulturális életéről, hogy a fiatalok terveiben minderről szó sem esett. Az egyéni szemlélettel tehát akadtak problémák — a riporter azért erre is rávilágíthatott volna. A felemás riportműsorok után pénteken jött egy igazi: A Dél-Afrika bombája című dokumentumfilm a brit Granada televíziótársaság alkotása ugyan, de elkészítési módszerében semmi olyan nincsen, amit mi magunk is ne „importálhatnánk”. Logikus felépítése, ragyogó ritmusa, megrázó ellentontozása szinte észrevétlenül formálta ítéletünket, s ébresztette aggodalmunkat földi jövőnket illetően. Nem sikerült a Dinamit együttes műsora, a Dinamit a vérem. Elsősorban éppen a „dinamit” hiányzott az egészből, és egyszerűen elképesztő, hogy miközben egymás után vesszük a külföldi showműsorokat — és időnként magunk is készítünk egy-egy jót —, ennyire sekélyen is tudnak dolgozni. Szombaton Sütő András ,ült velünk szemben a szoba sarkában — és meghitten csevegtünk az írásról,, a nyelvről. Halk aggodalmaira, gyönyörű elfogultságaira oda kellett figyelni. „Induljatok el az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt” — üzente ez a túlontúl kurtára fogott interjú, valójában csendes monológ. Sütő Andrástól még rengeteg kérdeznivalónk lenne. A Folytassa .. .-sorozat szombat esti darabja — Folytassa főnővér — nem ért fel ugyan a legnagyobbakhoz, de a nevetésre hangolt néző bizonyára jól szórakozott. Ragyogó karakterfigurák, régi ismerősök pergették a poénokat — tetszett. Ugyanezen nap délutánján főműsorhoz méltó produkciókkal rukkolt elő a sportosztály, igazi televíziós erénynyel, rugalmasan több órát sem sajnáltak a két meccstől, s egyúttal kipiszkálják az emberből a kérdést: ha így is lehet, miért nem mindig így van? A Hét-ből legjobban Hajdú János és Vitray Tamás beszélgetése tetszett — és maga az ötlet. Vigasztaló tudat, hogy a képességek egy bizonyos színvonal fölött szinte szükségszerűen megtalálják egymást, és segítik a kibontakozást ... Cs. J. Magyar filmsiker Mannheimen Magyar József Mi, büszke magyarok! című újfilmje Arany Dukát-díjat nyert a mannheimi filmfesztiválon. Az alkotás, amely a Mafilm Híradó és Dokumentumfilm Stúdiójában készült, az idén májusban a közönség és a Honvédelmi Minisztérium díját nyerte el a miskolci rövidfilmfesztiválon. Száz éve született Csathó Kálmán Ma már alig emlegetik a nevét, pedig hajdanán népszerű író volt. Jól emlékszem rá, amikor vasárnap a templom után a derecskei Polgári Olvasókörből hoztam haza a regényeket a szüleimnek, főleg édesanyámnak, neki mindig felcsillant a szeme, ha Csathó Kálmán-kötettel állítottam be. Azt hiszem, a mai fiataloknak már hiába írok le ilyen könyvcímeket: Varjú a toronyórán, Te csak pipálj, Ladányi!, Mikor az öregek fiatalok voltak, Földiekkel játszó égi tünemény stb., alig mondok vele valamit. De hiába emlegetem legfontosabb sznműveit is: Az új rokon, A házasságok az égben köttetnek, Lilla, Az én lányom nem olyan, Fűszer és csemege stb., ma már, az idősebb korosztály vékony rétegét leszámítva, alig emlékeznek rá. Ahogy cseperedtem, Jókai, Gárdonyi és Mikszáth után az ő műveit én is elolvastam. Jóízűen, humorosan, érdekesen tudott írni. Mégis kihullott nagyjából az idők rostáján. Mi lehet az oka? Alighanem a könnyedsége, s ezt a szót most átvitt értelemben használva. Csathó Kálmán meglehetősen távol tartotta magát minden társadalmi gondtól, a fennálló rendszer bírálatától tartózkodott. Pedig éppen a két világháború között lett volna mit mondani társadalomkritikai ügyekben ... Talán neveltetése, emberi magatartása tette ilyenné, ezt már nehezen lehetne eldönteni. Mindenesetre ez volt írói korlátja mindenekelőtt. Mint a Nemzeti Színház rendezője, majd főrendezője, s a Magyar Színház művészeti igazgatója sok mindent látott a színházi világból is. Ezt jóval a felszabadulás után írta meg, érdekes, színes könyvekben. Ilyennek láttam őket (1957), A régi Nemzeti Színház (1960), Tavasztól tavaszig (1962). Regényei több nyelven megjelentek, de már külföldön is alig tartják számon őket Legjobb műveiből talán érdemes lenne egy válogatást kiadni, hogy a mai olvasó is lássa, milyen író volt Csathó Kálmán, G. J. Színházműsor Erkel Színház: Borisz Godunov (f. b. 2. ea., 6), Nemzeti Színház: Mózes (7), Népszínház — Várszínház: Amit akartok, avagy vízkereszt (7), Józsefvárosi Színház: Egy pohár víz (7), Madách Színház: Sorsválasztók (7), Vígszínház: Párizsi élet (Molnár F. b. 1. ea., 7), Pesti Színház: Az elefántember (N. b. 1. ea., 7), József Attila Színház: A csodák (D. b. 1. ea., 7), Operettszínház: Chicago (7), Thália Színház: A magyarországi fenevad (7), Vidám Színpad: Nyitott ablak (7), Mikroszkóp Színpad: Zűrhajó (de ló), Hogyan ? Tovább! (fél 9), Radnóti Miklós Színpad: A csiga (Nouveau Theatre de Bourgogne, 7), Korona-pódium: Hősök és antihősök (7), Bp.-i Gyermekszínház: Liliomfi (du, 3), Bábszínház — Jókai tér: Toldi (de. 10), Zeneakadémia: Liszt Ferenc Kamarazenekar (Liszt Ferenc Kamarazenekar l„ fél 8),