Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)
1981-12-31 / 305. szám
NÉPSZAVA 1981. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Csíné Mihály Petőfi öröksége Kiskőrös és Kiskunfélegyháza máig vitatkozik a bölcsőjén. A nép hite szerint azonban nem város, még csak nem is falu volt a születési helye, hanem útszéli csárda a jeges határban. Pusztaiak, juhászok, csikósok, gulyások köszöntötték először, mint a betlehemi kisdedet, ostort és kisbárányt adtak neki ajándékba. S mikor csodálatos életének vége szakadt, úgy temették el, ahogy a régi nagy fejedelmeket: az ütközet után visszamentek érte a huszárok, kihozták a csatatérről, koporsóba tették, a koporsó deszkájába vasszegekkel vették ki a nevét, a folyóvízbe temették el. Ahogy valamikor Attila királyt... Ez a legenda nem lehet nagyon régi, csak akkor születhetett meg, amikor Petőfi Sándort már semmiképpen sem lehetett élő embernek hinni. Mert míg az emberi életkor határa ki nem zárta, mindig visszavárták. Addig nem hitték, nem hihették, hogy meghalt. Hitték: ha a szabadságért vívott csata el is veszett, az eszme él, s nem halhatott meg az sem, aki az eszmét fogalmazta. A lázálmokat, a titkos reménykedéseket ez a hit táplálta, ezért vélték annyi bujdosó katonában s politikai üldözöttben felismerni. Látták a Balaton partján s Kolozsvár piacán is, fényes nappal. Mikor már élőként el nem képzelhették, a sírjára véltek sok helyt rátalálni. Az első világháború magyar katonái Szerbiában, hadifoglyai Szibériában ismertek rá a fejfájára, s Székelykeresztúron — utolsó estéjét ott töltötte, a körtefa, amely alatt vacsorázott, ma is áll, kiszáradtam körbekerítve — máig őrzik a „sírját”. A sírgondozó öreg tanító tudja, hogy ne tudná, hogy mások csontjai borulnak össze a hantok alatt, de ez az ismeret miért is zavarná? Petőfi Sándornak minden faluban lehetne sírja — mondja bölcsen —, talán nem is a földben, de fent a magas égben pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan száll és hosszan énekel, haldokló hattyúm, szép emlékezet”. Legendák csak igaz mag körül szövődhetnek, s Petőfinek minden legendánál szebb volt az élete. A világirodalom egyik legnagyobb költője, s — ami oly ritka a művészetek történetében — költészetével teljesen egybehangzott az élete. Az irodalomtörténet alig győzi leltározni a költői hozományát — a népiség fölfedezőjeként új korszakot nyitott, megteremtette az új magyar költői nyelvet, a népiség és romantika szintézisét hozta a világirodalomban is egyedülálló jelenségként, új embertípust teremtett, a valóság* 1823. január 1-én született a költőban gyökerező, egekbe nőtt embert —, s költészetét szinte megtetézve, az életéből is csodálatos műalkotást formált : egyetlen ponton sem került soha ellentétbe a meggyőződésével. Hite szerint élt mindvégig. S verseit még a halálával is tovább írta: a szabadság költője a szabadságért vívott harcban, csatamezőn pusztult el. Halálával vált jelképpé, szimbólummá. A szabadság — a magyar és világszabadság — költőjévé. Tüneményesen szép volt az élete. A magyar irodalomnak, ahogy Illyés Gyula mondja, „az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is”. Lehetnek, vannak nagy költők, óriási tehetségek, kik igazolják a szenvedésüket, de „arra, hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége szinte az egész világirodalomban”. Petőfi mindvégig a szabadságra esküdött; ez éltette költészetét, ez sugallta tetteit. A legnagyobb kérdést tette fel népének: „Rabok legyünk vagy szabadok?” A társadalmi és nemzeti szabadságharc elé trombitált, olyan korban, mikor a nép nemzetté ébresztése volt a halaszthatatlan feladat. Jókor érkezett. Szerencsés időt kapott a sorstól, együtt nőhetett a szabadság ügyével. Költői útját nagy elődök, Csokonai, Vörösmarty készítették elő, kortársként Arany Jánost, Jókait és Vajda Jánost tudhatta maga mellett, a politikában Kossuth és Széchenyi fogalmazta az új eszméket, a nép a szabadságeszmére visszhangzott, s Európa más népei is tavaszra vártak. Ebben a szabadulásra készülő várakozó világban Petőfi Sándor lett a tűzgyújtó, a lángra lobbantó, maga volt a fellángoló eszme. A szabadság földre szállt istene. Vele, a segesvári csatatéren, vélik sokan, az eszme hunyt ki, s a 19. század második fele esett ki az irodalomból. Ha tovább él, 1849 után, írja Németh László szép tanulmányában, „arra lett volna képes nagyban, amire Vajda kissebben, kitartson és alkalmazkodjon egyszerre: a megőrzött márciusi tüzet modernebb műfaji kohókba vezesse. A Toldik, Buda halála mellett egy miczkiewiczi vagy puskini verses regény, esetleg gogoli szatíra... és körülötte egy bátrabb, jobb kedvű Arany, szemérmesebb Jókai, kigyúlt Arany János, a Zilahy Károlyok életben tartott nemzedékei.” Ha életben marad... De vajon maradhatott-e életben? El lehet képzelni fogolyként vagy álruhában menekülőként? Mi várt volna rá? Szibéria, Kufstein vagy az akasztófa? Az is szörnyű lett volna, ha futni hagyják, s kiskocsmák borával csillapította volna a fájdalmát, abba beleőrült volna. Így volt befejezett az élete, a csatatéri halállal. „Mi, többiek — ismerte fel már Jókai a szomorú igazságot —, tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert két börtön falára karcolja keserű mondatait. Neki úgy kellett halni.” Petőfi halálával csakugyan évtizedek estek ki a 19. század második felének a magyar irodalmából. Műfajok, művek, lehetőségek. De az eszme, a szabadság eszméje, éppen Petőfi csatatéri halálával kapott töretlen sugárzást. Mert Petőfi nem tette le a fegyvert percre sem. Testét összetiporhatták a segesvári mezőn, háborgó lelke, költészete tovább vívta forradalmait. S vívja ma is. A magyar szellemi hagyomány legértékesebb öröksége lett, példája Adyban és József Attilában testesült meg újra. Petőfiről rengetegen írtak, sokféleképpen értelmezték. Volt harci jelszó és lobogó, volt márciusi óda és akadémiai székfoglaló is, jöttek utána talán még nagyobb költők is, de változatlanul benne láthatjuk — Németh László szavait hadd idézzük — „a magyar irodalom legnagyobb fényét”. Ami érték és emberség van a modern magyar szellemiségben — népszeretet, forradalmiság, népek testvérisége —, szinte mind Petőfiben lobbant fel először együttesen, máig sugárzóan. Az ügy, amelyet képviselt, a magatartás, amelyet megtestesített, ihletett nagy merészségekre, a nagy kortársaktól, Aranytól, Jókaitól, Vajdától kezdve Ady, József Attila és Illyés nemzedékéig Petőfinek szerepe volt irodalmunk és szellemiségünk minden nagy megújulásában. Az új arcú magyarok az ő szobrára hozták a néptestvériség koszorúját, a második világháború nehéz esztendeiben Petőfi vált a békéért és a Kelet-Európa emancipációjáért küzdők egyik jelszavává, a jugoszláviai magyar partizánbrigád is az ő nevét írta zászlajára. A magyarságnak, jól mondja Balogh Edgár, Petőfi jelentette a Törvény summáját. Ezt a népet Petőfi tanította a költészetre, a nyelvre — ma is Petőfi és Arany János szavaival „szólítgatjuk” leginkább a dolgokat —, az emberi tartásra, a meg nem alkuvásra. Öröksége munkál szavainkban, gondolkodásunkban, nemzeti-internacionális érzésünkben, a szabadságban és a testvéri szolidaritásban való hitünkben. Még azokéban is, akik Petőfiről kicsinylőn szólnak, többnyire azért, mert nem ismerik eléggé halhatatlan örökségét. Mert bizony fiataljaink Petőfi-ismerete igenigen halovány. Apáinknak még egyet jelentett a költészet Petőfivel, „akácvirágzás és vizek folyása, harc, politika és poézis az ő nevével volt egy és végleges”, ahogy Farkas Árpád írja, gyermekeinknek olykor mintha már csak a kötelező olvasmányok egyikét jelentené. A régi falvakban a Petőfi-verseket még a fonókban is énekelték és mondogatták — a Talpalatnyi föld Papp Sándora Petőfi összes verseit betéve tudja —, ma már örülünk, ha a nagydiák néhány Petőfi-sorra még tűrhetően emlékezik. Petőfi fakult volna, vagy az irodalomtanításunk tévesztett hangsúlyokat? Petőfi nem fakulhatott, a népszeretet, az egyenesség, a tisztaság nem lehet sohasem időszerűtlen. S bármily kevés óránk is jut a tanterv szerint Petőfire — a tudnivalók az irodalomban is nagyon megszaporodtak —, megismertetése, megszerettetése pedagógusaink egyik legmegtisztelőbb feladata. Embersége, költészete a legnagyobb példa. Kevés az óraszám? Egész irodalmunkat az ő világításában láttathatjuk: utódait, Adyt,József Attilát is. Segítségünkre lehetnek még a szülőföldismeret, a helyi hagyományok is." Petőfi szinte mindenütt megfordult az egykori hazában: A Tiszát a szatmáriak, a Kiskunságot a Duna-Tisza-köziek. A négyökrös székért a dunántúliak külön is a magukénak tudhatják; a helyi Petőfihagyomány gyűjtése tanítónak, tanulónak kedves órákat, az irodalomtörténetnek pedig értékes adalékokat ígér. Az emberformálásnak, az embernevelésnek aligha lehet jobb eszköze Petőfinél; gyermekeinknek is azt jelentheti, amit a kis Nyilas Misinek: az egész magyar világot. Az alapot, amelyre a további irodalmi ismeretek biztosan épülhetnek, Petőfi jó ismerete segítheti Ady és József Attila igazi megértését is. Kutatók, tudós professzorok foglalkoznak a munkásságával, tanulmánykötetek, monográfiák, különböző kiadványok idézik emlékét. S minden időben a tanítókra is nagy szerep vár: az ünnepséget ők válthatják talán legeredményesebben építő köznapokká. Mert Petőfit az egyetemnél is „magasabb fokon” kell tanítani, ahogy az erdélyi Sütő András mondja: az általános iskolában, az iskolán kívüli közművelődésben, mindenütt, ahol a nép kultúrájának sorsa van letéve. Hagyományát ápolni — kevés. Örökségével élni kell, mint a kenyérrel. Takáts Gyula BARTÓK Jéggel futtatott bozót s a bükk belőle kiragyog Ágán az ölyv is elcsúszik de él a rügy és tisztább a jégtől és erős és zeng akár a húr Te vagy decemberünkben a tavasz Forrást hozó és kutak ostorát taszító fény kimerni azt ahol a páfrány mélyen a legtisztább tükörbe néz Szent kávák moszat-szakálla közt a dal a pásztori A Tátrákig futó homok S Te vagy a mély Te nézel föl az elszórt szigetek alól s az is ki zeng a jég alól Arany szalmával szórt * fagyott Dunán az út Fekete hegytől még sötétebb tengerig a lélek mely mint a gyémánt ha szárnyal fölsérti kozmoszunk s marad az éteren mint üvegen a jel az ív forrástól csillagig Ö jéggel futtatott világ életfa benned ez a bükk Beton Nád Vas Tégla Üveg Vályog bozótjából kiszállt s alatta zöld gyepen a vad Szép homlokán agancsvillájú lant Két gyertya fénykörében nép haza s közöttük tücsökszóval és márványán neved Tóth László A BOLDOG SZONETT Mondják, szomorúak a verseim, és elmellőznek minden formát; hadd írjak hát egy kedveset, ím, melyet jókedv s boldogság folytat. Között is lesz mellesleg, szonett, maga a papírra szállt tökély, karcsú, légies, mintegy tonett, s milliom olvasót fog ösztökélni nagy derűre, nyílt mosolyra, bátor harcra a munka frontján, s hirdeti majd, ó, semmi kétség (mégha netán másképp is volna): űzzön bár falka bősz toportyán, az élet szép, azért is szép, szép! 9