Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)
1983-06-11 / 137. szám
NÉPSZAVA 1983. JÚNIUS 11., SZOMBAT Laosz irodalmi élete A fiatal Laoszi Népi Demokratikus Köztársaság két írója — Duangtyanh Thammatyak és Szombun Thaviszaj — heteket töltött Budapesten. Mindketten a laoszi forradalom elkötelezettei. A népi hatalom életre hívása előtt 1975 decemberéig Laosz felszabadított övezetének központjában, Sam Nevában a Laoszi Hazafias Front (Neo Lao Hakszat) tájékoztatási szervezeteiben dolgoztak. Duangtyanh Thammatyak írónő az irodalmi lap, a Vannasin (Irodalmi Stílus) főszerkesztő-helyettese, Szombun Thaviszaj pedig a szakszervezeti lap, a Heng Ngan főszerkesztő-helyettese. — A népi hatalom életre hívása, 1975. december 2. előtt jelentős számú költő és prózaíró tevékenykedett Laoszban mind Vientianéban, a királyság közigazgatási központjában, mind Sam Nettóban, a hazafias forradalmi erőket tömörítő Neo Lao Hakszat központjában. Milyen ma Laosz irodalmi élete? — A laosziak irodalomszerető emberek. Ezt tanúsítja az is — kezdte Szombun Thaviszat —, hogy a már szép számban megjelenő lapok közül az irodalmi lap, a Vannasin és az ifjúsági lap, a Num Lao a legnépszerűbb, mert mindkettő rendszeresen közöl elbeszéléseket nemcsak hazai, hanem külföldi, köztük magyar szerzőktől is. Az irodalomszeretetet nálunk a vándor népi versmondók, a mo lamok hintették el az írástudatlan emberekben is. Forradalmunk legtehetségesebb költője, Szom Szi is mo lámként járta be az országot, és rögtönzött verseivel, balladáival lelkesítette felszabadító hadseregünk harcosait, a falvak lakóit a forradalmi küzdelemre. A népi hatalom életre hívása után Szom Szi a tájékoztatási miniszter helyettese lett. A verselést nem hagyta abba, nem is tudná, hiszen ha megszólal, versben beszél. Másik jelentős költőnk, Sziszana Sziszan tájékoztatási miniszter. Anyagi lehetőségeinkhez képest az irodalmi tevékenység élénk. Lehetőségeink minden vonatkozásban szűkösek. Papírgondok miatt az irodalmi lapunk, a Vannasin eddig havonta jelent meg 5 ezer példányban, de a közeljövőben már kéthetente jelenik meg. A papír hiánya miatt egy-egy évben kevés irodalmi kötetet tudunk csak megjelentetni. Ugyancsak az ország anyagi helyzete miatt költőink és íróink csupán hivatásszeretetből, lelkesedésből alkotnak. Valamennyi lapunk közöl verseket, elbeszéléseket. De a szerkesztőségek a megjelent alkotásokért nem tudnak honoráriumot fizetni a szerzőknek. — A népi Laosz irodalmi életében milyen szerepe van a Vannasinnak? — Nálunk az íróknak — folytatta Duangtyanh Thammatyak — még nincs szövetsége. Az irodalmi élet két műhelye az Irodalmi Kiadó és a Vannasin. Lapunk első száma 1979 márciusában, a Laoszi Népi Forradalmi párt 25. évfordulójára jelent meg. Főszerkesztője az 54 éves Szuvanthon. Népi demokratikus forradalmunk fegyveres harcaiban nevelkedett kiemelkedő prózaíróvá. Első elbeszéléskötete „A haza” címen, 1973-ban jelent meg. Eddigi regényei közül a legsikeresebb a „Nővérek”, amely 1977-ben került az olvasókhoz. A lapban Száj Szepong álnéven publikálja szatirikus hangvételű elbeszéléseit. A lap 16 oldalon jelenik meg. Minden számban kétkét oldalt szentelünk a laoszi népmeséknek és legendáknak, a verseknek és a külföldi szerzők elbeszéléseinek. Minden számban közlünk egy-egy elbeszélést prózaíróinktól is. A népi hatalom életre hívása után feltűnt egyik legtehetségesebb fiatal költőnk, Szajkhong. A párt központi napilapja, a Sieng Passasonh (A nép hangja) vezércikkírója. Első verseskötete címadó költeménye, az „Anya” 1977-ben jelent meg. Elbeszéléseket is ír, s műfordítással is foglalkozik. Neves író a Sieng Pasassonh főszerkesztője, Tanthi Daanszavan is. Első elbeszéléskötetes író Viajvieng Phimnaszon, a nőszövetség lapja, a Menhing Lao főszerkesztő-helyettese is. Címadó elbeszélése, az „Új szerelem” egy vientianói fiatal munkásházaspárnak a népi hatalom életre hívása előtti és utáni történetét mondja el, s a Thaiföldre távozókról is írt benne. A külföldi irodalmat bemutató műfordítások között már magyar műveket is közöltünk. Ez a Magyarországon tanult két fiatal irodalmárunknak, Thongkham Onemanisonnak és Bunthong Tyanthapaszethnek köszönhető. Mindketten 1974 és 1980 között tanultak Magyarországon, és a pécsi egyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát szereztek. Onemanison Petőfi Sándor és József Attila verseiből fordított jó néhányat a lao nyelvre, Tyanthapaszeth pedig Móricz Zsigmond Árvácskáját ültette át laoszi nyelvre. A Vannasin mindkettőjük műfordításait közölte. — Magyar vonatkozású irodalmi siker az 1981-ben megjelent népszerűvé vált regény is — kapcsolódott a beszélgetésbe Thaviszal. Khamluang Pholsena a „Szerelem” című regényéről van szó. Pholsena a második laoszi koalíciós kormány egykori külügyminisztere, Kimim Pholsena fia. Apját a jobboldali erők bérencei 1963-ban Vientianéban meggyilkolták. Khamluang Párizsban szerzett orvosi diplomát, s apja megyilkolása után a hazafias értelmiségieket tömörítő szervezet, a Béke és Semlegesség Bizottsága tagjaként csatlakozott a Laoszi Hazafias Front irányította forradalmi mozgalomhoz. Az irodalomkedvelő orvos a hatvanas évtized második felében jelentkezett első elbeszéléseivel, amelyeket a Lao Hksat kiadó jelentetett meg. Ő írta a haladó lao irodalom első regényét, a „Kis Szi"-t. Ebben művészi eszközökkel mutatta be egy falucska elkeseredett parasztjainak a régi elnyomó rendszerrel szembeni felkelését. A népi hatalom életre hívásakor, 1975 decemberében Khamloang Pholsena egészségügyi miniszter lett. Azóta kevés ideje jut az írásra, de 1981-ben új regénnyel jelentkezett. A Szerelem című új regényét, mint a kötet előszavában közölte is, Petőfi Szabadság, Szerelem című költeményének hatására írta. Az írásra ihlető költeménynyel a magyar nagykövetségtől kapott francia nyelvű Petőfi-kötetből ismerkedett meg. — A vientianói közigazgatás alatt tevékenykedett írók közül kik folytatják ma is munkásságukat ? — A népi hatalom életre hívása után többen elhagyták az országot. Különösen sajnáljuk — tájékoztat Thammatyak — neves filológusunk, Szila Vilavong fiát, Phakian Vilavongot, aki Ausztráliába távozott. A hetvenes évek első felében feltűnt fiatal írók kritikai realista csoportjának vezető alakja volt. Édesapja és leányai — akik szintén a kritikai realista csoportban kezdték írói munkásságukat — maradtak, és új művekkel jelentkeznek. Szila Vilavong a laoszi értelmező szótáron dolgozik. A kormány minden támogatást megad munkájához. Egyik leánya — aki Duang Tyampa írói néven publikál — a Vannasin munkatársa. A lapban már több elbeszélése jelent meg, s „Újszülöttnek” címen elbeszéléskötetét is kiadták. Másik leánya — aki Dák Két írói néven alkot — szintén a Vannasin munkatársa. Egyaránt tehetséges mint költő és mint prózaíró is. Most lassabban alkot, mint 1975 előtt, de 1981-ben már regénye is megjelent, „A feleség segítségével híressé lett férj” címen. A népi hatalom életre hívása előtt Vientianéban élt és alkotott A Bunnyavong is, írói neve V Tin. A tehetséges elbeszélő már a vientianéi közigazgatás idején is hazafias, realista író hírében állt. 1975 után három kötete jelent meg. Elbeszélésgyűjteményei „Az a mosoly” és „Szép szülőhaza” címen, 1978- ban, illetve 1979-ben kerültek az olvasók kezébe. 1980- ban pedig „A mohó Pakha hal” címen gyerekeknek írt elbeszélései jelentek meg. Különösen nagy sikert aratott „Az a mosoly” című elbeszélésével. — Szombun Thaviszaj hogyan jellemezné saját írói munkásságát? — A városi emberek életéből merítem témáimat. S ez természetes — mondta —, hiszen Vientianéban születtem és nőttem fel. Kong Le kapitány demokratikus államcsínye idején, 1960 végén diák voltam, s a főváros diákjaival kapcsolódtam be a forradalmi mozgalomba, velük mentem a felszabadított terület központjába, Sam Nevába is. Neves költőnk, Sziszana Sziszan buzdítására. 1964-ben újságíróként, haditudósítóként kezdtem írni. Első elbeszélésem egy vientianói kisfiúról, Kham Dengről. 1965-ben a Neo Lao Hakszat rádiójának műsorában hangzott el, első elbeszéléskötetem „A jegygyűrű” címen 1972-ben jelent meg. Az 1975-ös fordulat utáni időszak terméséből a „Kedves, drága Doktor” című kisregényemet tartom a legjobbnak. A népi Laosz írói nehéz anyagi körülmények között élnek, alkotnak. Sok mondanivalójuk van a múltról és a jelenről, s nem zárják magukba, közreadják a szép szóra éhes honfitársaiknak. Bőgős László Káldi Judit SIRÁLYOK Sásdi Sándor Azon a nyáron a Somoshorbón lefelé menet eltörött a bal első kerék, a búzakévével emeletesre rakott szekér felborult, Demse Vendelt holtan húzták az árok szélére. „Kinek öröm, kinek bánat” — tartja a közmondás, más szóval, a szolgalegény ennek a balesetnek köszönhette, hogy máról holnapra gazdaként parancsolgatott a huszonhét holdas birtokon. Köznapon is jószagú cigaretta a szájában, uras kalap a fején, misére menet selyem nyakkendőt köt az inge kemény gallérjára. Ki hinné el, hogy valamikor Demse Vendel agyonfoltozott bakancsát húzta a lábára, annak a pipájából kikotort bagót dugta pofa alá. A haja, a szeme koromfekete, új nótát szájharmonikázott, ki tudná, miféléket súgott Ilus fülébe, mifélékkel vette reá arra, hogy hajlamosságáról valljon az apjának. Amaz feleli: „Inkább kiterítve lássalak, mintsem a csupasz fenekűből lett feleségeként”. A csupasz fenekűből lett nagygazda gyarapította a vagyont, korán kelt, későn feküdt, újságot járatott, árjegyzékből kiválasztott répadarálót, szecskavágót rendelt a pesti gyárból. Ha beszélték is, hogy azon a bizonyos nyáron nem annyira Isten akarata, mint emberi kéz beavatkozásával borult fel a szekér, azt se feledjük, csillogó fekete márványból faragott aranybetűs keresztet állíttatott apósa sírjára. „Községi bíró” tábla került a palatetős háza utcai frontjára, azóta harmadszor szállt reá újra a tisztség. Nem csoda, érti az urak nyelvét, a jegyzőt az ujja köré csavarja, tudja, melyik hivatalban kinek a zsebébe csúsztassa a bankót. Lett a falunak új tűzoltófecskendője, megépült a Határi-híd s addig jár az alispán nyakára, amíg megszerzi az országos vásártartás engedélyezését. A felesége, a napa úgy serénykedik körülötte, mint fizetett napszámos. Amikor elhagyta a negyvenet és karját-derekát kezdte panaszolni, részéből adta ki az aratást, felesben-harmadosban a kukoricaföldet. Arca kitelt, pocakot eresztett, de azt — legalább így mutatja — észre se veszi, hogy a felesége dereka meghajlott, munkából megjövet, inkább az ágyat, mint az ételt kívánja. Amikor anyósa, félve, szavakat keresgélve hozakodik elő az orvossal, ráförmed az öregasszonyra: — Répaegyelés, krumplitöltögetés; a lovak se érnek reá ... Annyit megtesz, hogy hivatalos helyen jártában, hazafelé hoz a Józsi-boltból kisüveg Diana sósborszeszt. — Ne spórolj vele, ahol ezt árulják, akad több is ... Ilus némelykor kockacukorra csöpögteti; ha nagyon nyögeti a fájás, kortyolgatja. Viszi magával a mezőre is. Tapogatja a hasa falát, a gyomra tájékát, de hajuldozik, szüntelenül kezében a sarlóval, vagy a kapanyelet szorongatva. Megcsodálják robotolását, verejtékezését, ráfeleli: — A magaméban magamnak dolgozom ... Így igaz. Apja halála után az özvegy, haszonélvezetről lemondva, a négyfertályos birtok örökösévé tette egyetlenjét. Hazatérve a Cseri-dűlőről, kezében a fejekével, ül a tehén alá, rángatja a duzzadó csecseket, az ura kérdezi: — Szűnik a fejfájásod? — Gyötör, annyira, hogy már a halált csengem. — Eljön csengés nélkül is, el ám, mindnyájunkért... Indul kifelé, a küszöbről visszaszól: — Iszom a kocsmában fél liter rizlinget... Egyik se vacsorázott. Ilus lefeküdt, az anyja rakosgatta a hasára a melegített fazékfedőt. Mondogatta Weilert, a szegi öreg orvost, a vejét eképpen: „Fulladna meg a rizlingen, az az éhenkórászból valakivé lett csupasz fenekűvé .. Mire az első sugár megérintette a füveken csillanó harmatot, az asszony már a bakháton járt, kapcsolta a szőlőt. Mellette Cseke Böske, napszámosként. .Amolyan falu farka, bejáratos minden házba, osztozik más bajában-örömében, bezárt ajtó, elfüggönyözött ablak nem rejt előtte titkot. Némelykor dudorász, némelykor rákezdi, hány és miféle lakodalmat ígér a farsang, melyik menyecske surrant be Bába Agris kapuján. Ilus bólogat, mind egy-egy szót, nyög, nyögdécsel, végül csoszogva, görnyedve indul a cseresznyefáig, hogy megkeresse az árnyékba dugott dianásüvegget. Cseke Böske melléje kuporodik, úgy sorjázza, mint az imádságot: — A szégyentelen urad, hajkurász téged a munkába, ő meg uralkodik ... Fenekei a kocsmában, tegnap éjfélig dalolt, olyan hangosan, hogy mihozzánkig elhallatszott. — Volt kedve hozzá, pedig tudta, úgy szenvedek, mint a megszegett Krisztus ... Anyám előtt is csukva a szám, előtted felnyitom, neki köszönhetem a nyavalyámat ... Bottal kergetett Bába Ágrishoz, nem egyszer, nem is kétszer ... Fenyegetett, hogy elvál, mert nem akar nyivákolást hallgatni, pelenkaszagtól utálkozni... Délben terítetten az asztal, az öregasszony a konyhaküszöbön sírdogál. Péter, amikor meglátta a halottsárga arcú feleségét, meghökkent : — Befogom a lovakat, elhozom Szegiből az öreg Weilert. Előbb dugig jóllakott, tiszta inget vett fel, elkerülte a küszöbön röpögőt: — Ráér elsiratni, ha már a koporsóban fekszik ... Az orvos sokáig vizsgálta a beteget, csóválta a fejét, azt mondta, az ő tudománya kevés a gyógyításhoz, sürgősen szállítják Ilust a pécsi kórházba. Két hétig odavolt, könyörgésére, hazaengedték. Cseke Ilus meglátogatja, de többnyire az öregasszonnyal sugdos: — Bora néném, tartsa nyitva a két szemét, mert a fekete bajusza nem hiába csókolgatja a szánandó lélek homlokát, simogatja, körülhízelgi, csalogatja tőle a négyfertályos birtokot, így igaz. Esküdözött égre-födre, ha nevére kerül a föld, holtáig jósorban tartja az anyósát . Nem pazaltam a birtokot, inkább szaporítottam ... hűséges párod voltam ... Ha nevemre íratod, ami engem illet, írásba tétetem: nem házasodok, bármeddig is rendeltetett, özvegyként élek ... Ilus, akkor már túl volt evilági dolgokon, fejbólintással beleegyezett. A két tanú már várta a közjegyzőt. A temetőből haza jövet, azt mondja Péter: — Elmaradtunk a munkával ... menjen el Cseke Böskéért, reggel jókor induljanak a Hamudzi-mezőre ... — Jaj, hogyan élhessek egyetlenem nélkül? Százszor, ezerszer elmondta, Péter rá-ráförmedt, kocsmában panaszolja keserves életét, többeken javasolják a házasodást, mert élő az élővel, halott a halottal. Bakos Vica, az új asszony, jódolgos, türelmes, de — esküdözik — nincs isten teremtménye, aki elviselné az elméjében megzavarodott vénség prezimitálását. A palatetős házban szűk lett a hely, amikor Bakos Vica házasította a fiát. Ekkor került az öregasszony a Tözségháza szegényszobájába, azok kiscé, akik a hét egy-egy napján végigkoldulhatják a falut. Bora néninek a hétfő jutott. Hiába okosították, hogy a Mayánkkal kezdje, esze ágában sincs az imádkozás, az se, hogy megkulcsolja a két kezét, fenyeget, az ég felé fenyeget és darálja a megszokottat a csupasz fenekűről, aki mérget szórt az ételébe, és kitúrta a sajátjából. Egyik udvarról a másikra. A körtefán, amelyet ültetett, sokáig öntözött, permetlével óvott, elszáradt két ág, a konyhalépcső előtt lármáz az éhes baromfi. Bakos Vica jókora nagy kenyeret szel, kihozza a vasárnapi kalácsmaradékot : — Várjon, hozok kolbászt, kövesztett sonkát is... de aztán szedje a sátorfáját, ne szégyenítsen bennünket a népek előtt... • • Öregasszony, kosárral Építészet és enteriőr a magyar századfordulón A múlt század második felében terjedt el Európában a historizmus, amely a gótika, a barokk, a reneszánsz elemeit elevenítette föl — olykor ízléstelenül, eltúlozva, túlméretezve. Ez az elegyes stílusirányzat nagy szerepet játszott a mai Budapest arculatának kialakításában. A szakemberek máig sem jutottak közös nevezőre értékelésében. Némelyek szinte dogmatikus merevséggel, építészeti közhelyeket szajkózva pocskondiázzák, mások viszont kritikátlanul csak értékeit és előnyeit látják. Rév Ilona láthatólag egyik végletbe sem óhajt elmerülni. Azt is nehéz lenne megmondani, hogy melyikhez áll közelebb? Néha szerintem túl szigorú, amikor például zsákutcává degradálja a sugárutat, mert azt a Hősök tere és az emlékmű lezárja. Holott ilyen pazar léptékű tér, s ilyen nagyvonalú út aligha alkothat zsákutca benyomást. Azt sem hiszem el, hogy a Gellért vízesés rossz helyen van, csak azért, mert Budapest szegény szökőkutakban, s amúgy is ott a Duna. A vízesés jellemzője, hogy ott esik, ahol hegyoldal van. Homokos síkságra nehéz elképzelni. Ezek azonban vitatható apróságok. Ám ami számunkra fontosabb: kellő hangsúlyt ad a historizmust követő és azt detronizáló szecessziónak, értékeinek, s mindenekelőtt Kós Károly építőművészi tevékenységének. Kós Károlyt mint történelmi regényírót, az erdélyi népművészet értékmentőjét, az erdélyi magyarság szervezőjét és támogatóját tartottuk számon, s elfeledtük képzőművészi és elsősorban építészi zsenijét. Rév Ilona könyvéről Nem túlzás azt állítani, hogy a legzseniálisabb magyar építészek egyike, Kodállyal, Rippl-Rónaival, talán Adyval mérhető jelentősége a maga területén. És éppen ebben az esztendőben ünnepeljük, ünnepelhetnénk 100 éves születési évfordulóját. Csak megfeledkeztünk róla. Nincs semmi hírverés erről, nincs róla elnevezett és közismert díj, nincs hozzá méltó utca vagy tér elnevezve róla. Azt elhittük készséggel Fülep Lajosnak, hogy a historizmus csapnivaló európai produktum, de azt nem hittük el neki, hogy Kós Károly micsoda kiemelkedő értéke a magyar kultúrának, az építészetnek. Félek, az okos, az értő, a rokonszenvesen elemző és bíráló Rév Ilonának sem fogjuk elhinni. (Gondolat) Szalay Károly 11