Népszava, 1983. október (111. évfolyam, 232–257. sz.)

1983-10-04 / 234. szám

NÉPSZAVA 1983. OKTÓBER 4., KEDD ­ mezőgazdasági szakszervezetek nemzetközi konferenciája (Folytatás az 1. oldalról) gazdasági és élelmezésügyi miniszter, Kovács Antal ál­lamtitkár, az Országos Víz­ügyi Hivatal elnöke. Andreasz Kiriakou, a nemzetközi szövetség ciprusi elnöke nyitotta meg a ta­nácskozást. A konferencia fő célkitűzése — hangsú­lyozta —, hogy a szakszer­vezeti mozgalom elemezze a mezőgazdaság és a mezőgaz­dasági dolgozók helyzetét és problémáit. A szakszerveze­tek célja, hogy bebizonyít­sák: a mezőgazdaság nagy lehetőségekkel rendelkezik arra, hogy kielégítse az em­beriség táplálkozási igényeit. Ehhez tovább kell fejleszte­ni és össze kell hangolni a mezőgazdasági dolgozók jö­vőjéért folytatott küzdelmet. A szakszervezetek kétszere­sen érdekeltek ebben, hiszen azokat képviselik, akik meg­termelik az élelmiszereket, másrészt pedig azért is, mert a fejlődő országokban az éhezés és az alultápláltság is őket sújtja elsősorban. A nemzetközi szövetség értékelése szerint a mező­­gazdasági dolgozók élet- és munkakörülményeinek lé­nyeges javulása nélkül el­képzelhetetlen a mezőgaz­daság, az élelmiszeripar je­lentős fejlődése. Ez pedig egyúttal szoros kapcsolatban áll a leszereléssel, békével, hiszen a fegyverkezésre köl­tött összegekből a mezőgaz­daság fejlesztésére, fellendí­tésére lehetne és kellene for­dítani — emelte ki Andreasz Kiriakou. A magyar szakszervezetek nevében Gál László köszön­tötte a tanácskozást. Hang­súlyozta, hogy a magyar szakszervezetek történelmi hivatásukat betöltve vesznek részt a dolgozók érdekeinek védelmében. Jelentős érték­nek tekintjük — mondotta —, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott dolgozók ki­emelkedően jó munkájukkal elérték: jövedelmi helyze­tükben, szociális ellátásuk­ban egy színvonalon vannak a munkásosztállyal. A ma­gyar szakszervezetek tuda­tában vannak annak, hogy a munkások és a parasztok egységben vívott harca te­remtheti meg a haladáshoz szükséges békét. Ezért szol­gálja minden tevékenységük az egységet, az összefogást. A nemzetközi szövetség igazgató bizottságának nevé­ben Gerard Laugier, az UISTAPF főtitkára tartott vitaindító beszámolót. Ele­mezte a szervezetnek a nyol­cadik szakmai kongresszus óta eltelt négy esztendőben végzett tevékenységét, mely­nek vezérfonala volt a me­zőgazdaságban működő nem­zetközi vállalatok, a nagy­­birtokosok elleni harc a dol­gozók gazdasági, társadalmi, szociális követeléseinek meg­valósításáért. Ahhoz, hogy a falusi­ dolgozók harci eszkö­ze legyen országos és nem­zetközi méretekben egyaránt, a szövetség a különböző irányzatú szakszervezetek egységének megvalósításá­ért, a közös fellépések az akcióegység kezdeményezé­séért sokat tett az elmúlt időszakban. — Olyan nemzetközi szö­vetség vagyunk — emelte ki a főtitkár —, amely büszke arra, hogy soraiban teljes jogegyenlőséggel tarthatja számon a különféle irányza­tokhoz tartozó szakszerveze­teket. Egyetlen közös cél fog­ja össze ezeket az eltérő fel­fogású, más-más körülmé­nyek között tevékenyekedő szervezeteket, a falusi dol­gozók erkölcsi és anyagi ér­dekeinek szolgálata. A prob­lémák pedig rendkívül szer­teágazóak. A fejlődő orszá­gokban 400 millió mezőgaz­dasági dolgozónak nincs munkája, vagy részlegesen van foglalkoztatva. Latin- Amerikában a földbirtoko­sok 7­8 százaléka birtokol­ja a terület 82 százalékát. A nagy nemzetközi vállalatok elindította „zöld forradalom” csak a nagybirtokosoknak hozott hasznot. A fejlődő országok, amelyek a világ lakosságának mintegy 75 százalékát képviselik, s a 60—70-es években még ga­bonaexportálók voltak, most többségükben importra szo­rulnak. S ez csak néhány ki­ragadott példa, amelyhez ha­sonlók sokaságára kell vá­laszt adnia a szakszervezeti mozgalomnak. Ezt ismerték fel minde­nütt a szakszervezetek. En­nek következtében az el­múlt négy évben világszerte megerősödtek a szakszerve­zeti és paraszti szövetségek. Egyes országokban új szerve­zetek jöttek létre, másutt pedig átalakultak, hogy job­ban megfelelhessenek a dol­gozók, a tagság irántuk tá­masztott követelményeinek. Ehhez a nemzetközi szövet­ség az elmúlt években jelen­tős segítséget nyújtott, min­denekelőtt a szakszervezeti vezetők képzésében, felké­szültségük növelésében. Meg­erősödött a mezőgazdasági szakszervezetek tekintélye az ENSZ szakosított intéz­ményeiben is. A nemzetközi szövetség, valamennyi tagszervezete te­vékenységének hatékonysá­ga az összefogástól, egység­től függ. Cselekvésre, össze­hangolt akciókra van szük­ség ahhoz, hogy a falusi dol­gozók, a mezőgazdaság, az erdészetek és ültetvények dolgozóinak törekvései való­ra váljanak. Mindennek leg­hatékonyabb eszköze a szo­lidaritás országos és nem­zetközi méretekben egy­aránt. Ezért választottuk ezt világkonferenciánk mottó­jául — mondotta a nemzet­közi szövetség főtitkára. A titkárság beszámolója és az írásban kiküldött doku­mentumtervezetek alapján kezdődött meg a konferen­cia vitája. A hétfői tanács­kozáson elhangzottak közül idézünk még Ibrahim Zaka­­ria felszólalásából: „Éppen 38 évvel ezelőtt, 1945. októ­ber 3-án alakult meg a Szakszervezeti Világszövet­ség. A nemzetközi szövetség mostani konferenciája is le­gyen példája annak, hogy tovább él a világ munkásai­nak szolidaritásra és egy­ségre való törekvése, amely áthatotta ezt az első szak­­szervezeti világkongresz­­szust.” A mezőgazdasági szak­­szervezetek nemzetközi kon­ferenciája ma szekcióülések­kel folytatja munkáját. Sz. F. Magyar műszaki napok Jugoszláviában Magyar gazdasági és műsza­ki napok kezdődtek hétfőn több jugoszláv városban. A magyar gazdasági és mű­szaki napok ünnepélyes meg­nyitása Belgrádban, a mér­nökszövetség székházában volt. Alekszandar Mitrovics, a szerb gazdasági kamara el­nöke és Lőrincze Péter, a Magyar Kereskedelmi Ka­mara főtitkára után dr. He­­tényi István pénzügyminisz­ter mondott beszédet, méltat­va a két szomszédos szocia­lista ország baráti kapcsola­tait, egyre gazdagabb együtt­működését. Emlékeztetett rá, hogy 1975-ben, amikor leg­utóbb rendeztek magyar gaz­dasági napokat Jugoszláviá­ban, a két ország közötti áruforgalom értéke 221 millió dollár volt, most pedig, nyolc évvel később, az előirányzott évi árucsere értéke 570 millió dollár. Az együttműködés, a gazdasági kapcsolatok bőví­tésének irányait és lehetsé­ges területeit érintve, meg­említette a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart, a vas- és színesfémkohászatot, a közlekedési eszközök gyártá­sát, az elektromos ipart, va­lamint az energetikai ágaza­tokat és a könnyűipart is. A belgrádi megnyitón jelen volt Braniszlav Ikonics, a szerb köztársaság végrehaj­tó tanácsának (kormány) el­nöke, Nedeljko Mandics, a szövetségi végrehajtó tanács tagja, Bozsin Jovanovics, a jugoszláv gazdasági kamara elnöke, Vas János külkeres­kedelmi miniszterhelyettes, dr. Simon Pál nagykövet, és Dienes Béla kereskedelmi ta­nácsos. Kuvaiti szakszervezeti aktivisták tanfolyama Hétfőn, a SZOT Központi Is­­koláján a Kuvaiti Szakszer­vezeti Szövetség (KTUF) ak­tivistái részére háromhetes szakszervezeti tanfolyam kez­dődött. A résztvevők előadá­sok és konzultációk kereté­ben ismerkednek meg a ma­gyar szakszervezeti mozga­lom tapasztalataival, és üze­mekben, termelőszövetkezet­ben tanulmányozzák a szak­­szervezetek gyakorlati tevé­kenységét. A tanfolyamot Li­geti László, a SZOT alelnöke nyitotta meg. Ifjúmunkásnapok Baranyában Az ifjúsági újítási és ötlet­­pályázat díjainak kiosztásá­val hétfőn megnyitották Pé­csett a Baranya megyei ifjú­munkás- és szakmunkástanu­ló-napokat. A csaknem öt­venezer leendő, illetve már dolgozó fiatal baranyai szak­munkás számára szervezett egy hónapos rendezvénysoro­zat keretében ágazati talál­kozókat, szakmai vetélkedő­ket és nyílt napokat, ifjúsági fórumokat, versmondó- és politikai tájékozottsági ver­senyeket, műsoros klubdél­utánokat tartanak, pályavá­lasztási kiállításokat rendez­nek, s megyeszerte megvitat­ják az ifjúsági termelési mozgalmak tapasztalatait, a pályakezdő fiatalok gondjait. A gyógyszerészek közérzete Hogyan ítélik meg saját helyzetüket, a gyógyszerellá­tás kérdéseit a gyógyszeré­szek? Kérdőíves felméréssel, tanácskozásokon szerzett ta­pasztalatokkal igyekezett ké­pet kapni erről az Egészség­­ügyi Dolgozók Szakszerveze­te. A gyógyszerészek közér­zete lényeges — ahogyan a szakszervezet elnöksége a na­pokban értékelte —, hiszen viselkedésük óhatatlanul be­folyásolja a lakosság közér­zetét. Az ország 1433 közforgal­mú (mert kórházi gyógyszer­­tár is létezik) gyógyszertárá­ban igen nagy forgalom bo­nyolódik le, öregek, fiatalok, a társadalom minden rendű és rangú­, korú tagjai itt szer­zik be a gyógyuláshoz szük­séges orvosságukat. Illetve itt kell tudomásul venniük, ha hiába a recept, mert hiány­cikk a gyógyszer. A hírt ki­ki vérmérséklete szerint fo­gadja, a patikusnak azonban mindig meg kell őriznie hi­degvérét, és lehetőleg elfo­gadható választ, tanácsot ad­nia a rászorulónak. Hiánycikk és türelem közérzetét tehát alapve­tően meghatározza a gyógy­szerellátás minősége. Ami nem maradéktalanul jó. A tanácskozáson is elhangzott, hogy a hazailag előállított, mintegy hatszázféle készít­mény nem fedezi a gyógyítás szükségleteit. Mennyiségében, korszerűségében egyaránt kívánni valót hagy maga után, ezért az Egészségügyi Minisztérium egyre nagyobb mértékben kénytelen impor­tálni, ami szocialista és tő­kés relációban is sok gonddal jár. Az előbbi a szocialista országoknak a miénkhez ha­sonló nehézségei, az utóbbi a közismerten szűk valutake­ret miatt. Különösen nehéz helyzet elé állították a gyógyszeré­szeket a tavalyi ellátási ne­hézségek. Ha többségük nem is volt olyan természetű, hogy késleltesse a gyógyulást, még­is jogos elégedetlenséget vál­tott ki. A néhány hiányzó, nélkülözhetetlen gyógyszer biztosítása érdekében a mi­nisztérium, illetve a kor­mány intézkedett soronkívüli devizakeret, tőkés import fo­ganatosításával. A hatás azonban természetesen nem jelentkezhetett egyik napról a másikra. És addig is a gyógyszerésznek kellett áll­nia a sarat, türelmes, meg­értő választ adva az érthe­tően zúgolódó betegnek. Kiszerelés a patikában Hasonlóképpen rájuk há­rult az ipar késedelmes szál­lításának terhe. A hiány enyhítése érdekében ugyanis az Egészségügyi Miniszté­rium hozzájárult, hogy a gyá­rak számos készítményt — meghatározott térítés mel­lett — szükségcsomagolásban szállítsanak. Bizonyára min­denki emlékszik a megszo­kott doboz helyett papírzacs­kóban „kiszerelt” tabletták­ra, ami jelentős többletterhet hárított a patikákban dolgo­zókra. Próbára tette őket továbbá, hogy — éppen a hiány eny­hítése végett — néhány ké­szítményt a gyár helyett a Galenusi laboratóriumokban állítottak elő. Alighanem ez indokolja, hogy tavaly a la­boratóriumok termelési érté­ke 19 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Mindez úgy is értékelhető, hogy a laboratóriumokban működő, mintegy 350 gyógy­szerész és asszisztens figye­lemre méltó többletmunkát vállalt az ellátásért. Az inté­zeti (kórházi) gyógyszertárak pedig az infúziókészítést vál­lalják magukra. E hagyomá­nyosnak mondható tevékeny­ségükkel lényegében ki is elégítik az infúzióigényeket. Emellett persze dolguk a kór­ház, klinika stb. teljes gyógy­szerszükségletének biztosítá­sa, valamint a gyógyszerfel­használás ellenőrzése az osz­tályokon. Hogyan győzik e nem ke­vés munkát? Viszonylag ne­hezen, mert kevesen vannak. Már a pályakezdő gyógysze­rész is kevés, ami a képzés bővítését indokolja, ezt vi­szont elsősorban a jelentke­zők száma befolyásolja. El­gondolkoztató tény, hogy ezen a diplomás pályán alig van túljelentkezés, ami a pá­lya nem egészen megfelelő társadalmi, anyagi megbe­csülésére vall. Az orvoshoz hasonlóan jelenleg azonban a gyógy­szerészszámnál nagyobb gond az asszisztenshiány, főleg a fővárosban. Vidéken egy dip­lomásra két, Budapesten csak egy asszisztens jut. A min­dennapi munkában azonban leginkább a fizikai munkára alkalmas személyzet hiány­zik, amiben a viszonylag ala­csony bér játszik közre. Ugyanennek tulajdonítható a főként Budapestre jellemző nagyarányú fluktuáció is. Közelebbről vizsgálva a gyógyszertárakban folyó munkát, a betegekkel zsúfolt officina (eladótér) mögé néz­ve szembetűnő a gyógyítás­hoz hasonló felelősséggel já­ró tevékenység. De vajon ho­gyan értékeli a társadalom? Látjuk-e, hogy a gyógysze­rész az orvos jobb keze? Őszintén szólva, nem min­dig. Pedig a társadalmi meg­becsülésre ők is éppúgy ér­demesek. Lukács Mária Szobor a város peremén Fagyos csend ülte meg az 1­944. december 29-i reggelt a vecsés—budapesti műút mentén, Pestszentlőrinc ha­tárában. Elült a fegyver­zaj az ostromgyűrűbe zárt Buda­pest elfoglalására készülő 2. Ukrán Front parancsnoka utasítására. Csend volt a né­met tüzelőállásokban is­ tud­ták, mert a hangszórók ismét és ismét közölték, hogy szov­jet parlamenter várható. A fehér zászlókkal ellátott gépkocsi Filimonyenko őr­mester gépkocsivezetővel, Kuznyecov hadnaggyal és Steinmetz Miklós századossal áthaladt a szovjet csapatok peremvonalán, majd maga mögött hagyva a továbbhala­dást biztosító kísérőket, mint­egy 25—30 méterre közelítet­te meg a németek állását. A motorzúgás hangját vá­ratlanul dörrenés nyomta el: egy 88 mm-es német gépágyú lövedéke szétroncsolta a gép­kocsi elejét. A robbanás ere­je megölte Filimonyenkót és a két tisztet kivetette a ko­csiból. Kuznyecov megsebe­sült, Steinmetz kezéből egy géppisztolysorozat verte ki a magasra emelt fehér zászlót. Holttestét a fellángolt tűz­harc miatt csak másnap haj­nalban tudták a fedezékek mögé vinni és illően eltemet­ni. A szobrász, Mikus Sándor a legtragikusabb pillanatot mintázta ércbe. Hű volt mű­vészi hitvallásához, alakjai-­ nak és portréinak lágy min­tájú, finomságot és líraiságot sugárzó formálásához. A kül­detést teljesítő katonát is ilyennek látta. A szovjet hadsereg tisztjeként első ha­zájába visszatért Steinmetz Miklós, élete utolsó küldeté­sekor, nem lehetett más. Pécsett született ma hetven esztendeje, annak a Stein­metz István mérnöknek a gyermekeként, aki 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg 44. dandárénak politikai megbí­zottja volt. A Tanácsköztár­saság veresége után a család a jugoszlávok megszállta Pé­csen élt, de a Horthy-hadse­­reg bevonulásakor, 1921 őszén menekülni kényszerül­tek. Olaszországba mentek, de Steinmetz mérnök itt sem remélt biztonságot és megél­hetést és az év végén kiván­dorolt Argentínába. Miklós — testvéreivel — nagyanyjá­hoz került Pécsre, aki nem mindig tudta feledtetni vele iskolai sérelmeit, a kiközösí­tés érzését. Közel három esz­tendő futott el így gyermek­éveiből, míg az egész család Buenos Airesben ismét talál­kozhatott. Sokszínű, sokarcú új világ­ba érkezett, mindennel újra kellett ismerkednie. Német nyelvű középiskolába járt, spanyolul, angolul tanult, amelynek segítségével bará­tokra, kapcsolatokra tett szert és apja nyomdokain ha­ladva hamarosan maga is a magyar emigránsok haladó szervezetéhez csatlakozott. Az itt hallott eszméket és szervezeti kapcsolatait azon­ban nem tűrte el az iskola. Kicsapták, nem érettségizhe­tett, rendőri megfigyelés alá került. Könyvügynök, ván­dorfényképész, szobafestő lett, rövid ideig apja mellett Uruguayban élt. Visszatérésük után rövide­sen fordulat következett Ar­gentína életében: a liberális rendszert fasiszta jellegű dik­tatúra követte. Buenos Aires és az ellenforradalmi Hor­­thy-rendszer követet cserélt, az argentin sajtó pedig kö­zölte a nemkívánatos ma­gyar politikai emigránsok névsorát. Az illegális Argen­tin Kommunista Párt lépett közbe és ajánlatot közvetí­tett Steinmetz mérnöknek: vállaljon munkát a Szovjet­unióban. Örömmel fogadta a felé nyújtott kezet és a Vörös Segély segítségével 1931 ka­rácsonyán Moszkvába érke­zett. Steinmetz Miklós 19 éve­sen, legális és illegális moz­galmi múlttal, öt nyelv isme­retével, de középiskolai vég­zettség nélkül rádiótechnikus szakmát tanult. Nem elégí­tette ki, s keresztülvitte aka­ratát: felvételi bizottság előtt tanúsított tudása alapján fel­vették a Nyugati Egyetem magyar fakultására. A rádió­­technika, egyetem, orosz nyelvtanulás és a mozgalmi munka töltötte ki életét. 1936 őszén, tartalékos tiszti tanfolyama idején tudta meg, hogy veszély fenyegeti a Spanyol Köztársaságot. Ha­bozás nélkül önkéntesnek je­lentkezett, s útlevelében An­ton Brosch névvel Madridba indult sok ezernyi európai társával együtt. A soknyelvű, művelt, immár katonailag is képzett fiatalember aranyat ért az ezernyelvű, egyszívű brigádok közt. Bizonyára nem véletlenül lett főtolmács a Központi Front törzsében, Molinero — Malinovszkij — ezredes tanácsadó mellett. Aztán huzamos ideig nem látták, Madridban állatke­reskedést nyitott. Mit tett, milyen eredményeket ért el mint felderítő? Ma sem tud­ni pontosan, de kiemelkedő teljesítményéért megkapta a „Harci Érdemekért” érdem­rendet. Miután végleg bezár­ta madridi boltját, a köztár­saság miniszterelnöke mellé összekötő tisztnek vezényel­ték. Itt érte Franco tábornok győzelme, a köztársaság ve­resége. Azon szerencsések kö­zé tartozott, akik 1939 tava­szán visszatérhettek Moszk­vába. A Frunze Katonai Akadé­miára került. Tanulmányait befejezve századossá lép­tették elő, ám a Szovjetunió elleni fasiszta agresszió kez­detekor tartalékállományba helyezték. 1944 tavaszán Moszkvába vezényelték. Különleges ki­képzést kapott, megismerke­dett a magyarországi munka irányelveivel, majd bevonult szolgálati helyére, a 4. Ukrán Front politikai osztályára, onnan a 317. lövészhadosz­tályhoz. Végül is hadosztá­lya, ahol mint politikai fő­instruktor dolgozott, a 2. Uk­rán Front alárendeltségében, Gyömrő közelében lépett üt­közetvonalba. Karácsony napján Ecserbe helyezték át a politikai osz­tályt. Steinmetz Miklós egy magyar családdal töltötte az estét. Másnap levelet írt szü­leinek és utolsó fényképével küldte el. „Szép karácsony estém volt Ecser községben a Dankó családnál. Remélem a szilvesztert már budapesti rokonaimnál tölthetem.” Ez sem így történt. Ezért áll a szobor a város peremén. Budapest történetével egybe­forrva emlékeztet a fasiszta barbárságra s egy szerte­foszlott álomra, amelyet egy tehetséges és bátor magyar fiatalember dédelgetett. Hetési Tibor 7

Next