Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)
1983-11-06 / 263. szám
NÉPSZAVA 1983. NOVEMBER 6., VASÁRNAP Erről Vlagyimir Majakovszkij egykori barátai közül ma már csak ketten élnek: Lev Grinkrug forgatókönyvíró és Viktor Sklovszkij irodalomtörténész. Mindketten túl vannak a kilencvenen, és persze, sokszorosan megélték már az öregség minden gyötrelmét. Majakovszkijt azonban egyikük sem tudja elképzelni kilencven esztendősen, márpedig ennyi idős lenne idén a költő. Az elmúlt évtizedekben a magyar olvasók sokfajta Majakovszkijt ismertek meg. A néptribunt, aki zsúfolásig Majakovszkij, az Októberi Forradalom mindenese, ahogyan büszkén vallotta magáról: a plakátírás és az agitációs költészet napszámosa, 1922 decemberétől két hónapra bezárkózott kietlen, régi lakásába. Elköltözött Lilja Briktől, a kedvesétől, és önkéntes száműzetésbe vonult a korábban dolgozószobának, de abban az időben már inkább csak bútor- és könyvraktárnak szolgáló helyiségbe. Azzal vált el Lillától, hogy különélésük eldönti majd: a szerelemtől izzó, szakítást szakításra halmozó hét közös esztendő után merre vezet tovább az út , mintegy két hónap alatt csak néhányszor találkoztak egymással az utcán, szerkesztőségekben, közös barátok és kajánul mosolygó, pletykaéhes idegenek pillantásainak kereszttüzében. A költő majd mindennap virágot küldetett egykori otthonába. (Hogy ezt megtehette, isazáliákkal, rózsákkal, orchideákkal áraszthatta el Lilját, abban 1922—1923 telének hideg Moszkvájában már az új gazdaságpolitika is szerepet játszott.) Ilyen levelek kíséretében mentek a virágbolti küldöncök: „Soha még ilyen nehéz nem volt a szívem ... Nélküled nincsen számomra élet. Én mindig mondtam, mindig tudtam, hogy ez így van. Most érzem is, egész valómmal érzem.” Ilyen hangulatban fogott hozzá az önkéntes száműzetés első napjaiban az Erről című poémába. A kivételesen megmaradt vázlatokban még a végső változatnál is részletesebben szól a hősnővel való megismerkedéséről, élete alighanem egyik legdöntőbb mozzanatáról. Hogyan is történt ez? 1915-ben két testvérlányt ismert meg Majakovszkij. Egyikük, aki később Elsa telt színháztermekben szavalt és a művészet elméletében is újra törő futuristát. Az irodalmi polémáik kezdeményezőjét és a drámaírót, aki saját korán kívül a harmincadik századhoz is szólni akart. A lírikus költő mintha kissé háttérbe szorulna hazai fogadtatásában. Ezért örülhetünk annak, hogy a Szovjet Irodalom című folyóirat júniusi Majakovszkij-különszámában Szilágyi Ákos újrafordításában megjelent az Erről című poéma. Triolet néven francia íróként vonult be a huszadik századi világirodalom történetébe, csupán heves, de múló epizód volt Majakovszkij életében. Másikuk lett a szerelem. Lilja, ez a különös és nagyon eredeti asszony nagy szerepet játszott abban, hogy Majakovszkij igazi költővé érjen. Élete vége felé azonban tovább bonyolította a már amúgy is szinte kibogozhatatlant, s így azok közé került, akik siettették a költő halálát. Amikor megismerkedtek, Lilja már Oszip Brik ismert kritikus felesége volt. Nagyon szerette a férjét, de még inkább hatalmába kerítette az új érzelem: Majakovszkij férfias, robusztus lénye, heves életritmusa, áradó költészete. Rövid töprengés után mindhárman közös elhatározásra jutottak, amelyről Lilja negyven évvel később így írt: „Majakovszkij és Erik akkor már jó barátok voltak, a közös eszmeiség és az együtt végzett irodalmi munka öszszekapcsolta őket. Így történt, hogy szellemileg és nagyobb részt térben is együtt éltünk ezután.” Ebben a különös elhatározásban a kor rendkívüli nyitottsága mellett szerepet játszott a szabad szerelem múlt századi fourrierista elmélete, a Mit tegyünk? című Csernisevszkij-regény hatása, amely megpróbálta orosz talajra ültetni ezt a teóriát. Eszerint Oszip Briknek nem kellett félreállni, sőt, harcolni sem Liljáért. A nyilvánosság előtt mindvégig egyenlő társként, a modern művészet elméletének és gyakorlatának élharcosaként lépett fel Majakovszkijjal együtt a kor heves és ma már szinte elképzelhetetlenül szenvedélyes irodalmi harcaiban. Közös lakásukat is pontosan úgy rendezték be, mint a Csernisevszkij-hősök: mindhármuknak külön szobája volt, esténként pedig a közös társalgóban io „A hasonlíthatatlan lakás” Aszejev így emlékezett: „Majakovszkij igyekezett elkerülni a hétköznapi élet tradicionális formáit, amelyek egyik legfontosabbika a család hagyományos köteléke volt. Az emberek közelsége nélkül azonban magányosnak érezte magát. Választott hát magának egy családot, amelybe, mint egy kakukkfészekbe, maga telepedett be, ám eközben nem szorította ki, még csak háttérbe sem a korábbi lakókat. Sőt, ezt a — vélhetnénk — idegen fészket úgy őrizte, úgy óvta, mint ahogyan a sajátjáról gondoskodott volna, ha családos ember ... Engem is elvitt ebbe a hasonlíthatatlan lakásba, amelyet szinte virágba borított a kézi festésű tapéta; a lakás mindig, hol éppen akkor írt, hol éppen akkor felolvasott versektől visszhangzott, és beragyogta a fényes-forró tekintetű háziasszony, aki mindenkit elgondolkodtatott és meg tudott győzni idáig ismeretlen és semmiféle közmegegyezésnek, vagy tekintélynek nem engedő, egyéni véleményéről.” Ehhez az asszonyhoz szólt a szerelemről írt Majakovszkij-poéma. Megírásai adták a vendégeket. Közöttük Majakovszkij jó barátját, a költő Nyikolaj Aszejevet, után úgy látszott, minden jóra fordul: 1923 márciusának végén a költő már ismét a Vodopjanijköz „hasonlíthatatlan lakásában” várta Lilja Brikkel együtt a poéma fölolvasására öszszegyűlt barátokat. Sokan jöttek, sokféle ember: ott volt az idős anarchista ideológus, Grosszman Roscsin, a Szovjet-Oroszország biztonságán munkálkodó Borisz Malkin, a Nővérem, az élet című kötetével éppen ekkor az orosz intellektuális költészet élére kerülő Borisz Paszternák, a modern festészet és szobrászat egyes számú pártfogója, David Sternberg és ott volt a már említett Sklovszkij is. Az asztalfőre a későn érkező Anatolij Lunacsarszkijt, az ország kulturális ügyeinek népbiztosát ültették. Ő is, mint mindenki, feszült figyelemmel hallgatta a felolvasást, nem sokkal utána pedig egy levélben azt írta Majakovszkijnak: „Még mindig az ön gyönyörű poémájának hatása alatt vagyok.” A jelenlevők közül többen felfigyeltek rá, hogy Majakovszkij Lilja Brikre nézve remegő hangon megismételte az Erről utolsó sorait: Hogyan keletkezett ez a vers? Majakovszkij poémájának háttere „Támassz fel hát, legalább azért, hogy verseimben vártalak, , legyűrve tohonyán rezgő hétköznapokat. Támassz fel, legalább ezért, ha már másért nem! Támassz fel, s leélem, ami még megmaradt. Hogy eszköze házasulásnak, kenyérszerzésnek, kéjnek — a szerelem többé ne legyen! Hogy elátkozva priccsét, a nagy mindenséget járja be végre a megváltó szerelem! Hogy újabb napot, mely bánattól borostás, ne kelljen koldulni a sorstól könyörögve, Hogy az első kiáltásra: Elvtárs! — az egész föld forduljon meg pörögve. Hogy életét házak odvában ne tengesse senki, s úgy válassza meg minden rokonát, hogy anyja legalább a Föld lehessen, s a világegyetem az apja legalább.” Kun Miklós . Közelebb hozta a béke percét 1917-ben Európa háború sújtotta népei, köztük a magyarok is, már nagyon megcsömörlöttek: túl sok jutott ki nekik az esztelen gyilkolásokból és az egyre mérhetetlenebb nyomorból. Az emberek fegyvernyugvást hozó béke után vágytak, de ebben a békeakaratban egy szebb, emberibb élet utáni sóvárgás is kifejeződött. A magyar szellemi élet haladó szárnya — írók, művészek, tudósok — előtt jól ismert volt a hazai tömegek hangulata ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben. Háladó íróink közül sokan olvasták — egyikük-másikuk írt is róla — Henri Barbusse Tűz című regényét is, melyben a világhírű francia író már nemcsak a háború poklában vergődő katonák szenvedéseiről írt megrendítően, hanem öntudatra ébredésüket is megrajzolta. Milyen kérdések foglalkoztatták a haladó magyar irodalmat 1917-ben a februári és főleg az októberi oroszországi forradalmak idején? Legfőbb kérdés az volt, hogy közelebb hozza-e a háború végét, a béke percét. Másodjára: milyen lesz a magyarság sorsa egy, várhatóan vesztes háború után? Harmadszor: a jelentkező szocializmusról is ki kell alakítaniuk véleményüket. Vegyük szemügyre most csupán az első kérdést! A hazai újságok ontották a háborús híreket, s köztük nagy figyelmet szenteltek, különösen a Népszava és a Világ, az oroszországi eseményeknek. A februári forradalom után a jobboldal még látványosan volt magabiztos. Rákosi Jenő, a konzervatív irodalom jellegzetes képviselője cinikus meggyőződéssel, valóságos hírharangként írta 1917 nyarán egy cikkében: „Nem, a szocializmus — bármelyik formájában is prezentálja magát — nem fog se békét csinálni, se országot alkotni. Nem fog, mert nincs alkotó erkölcse. Csak negatív szelleme van, pozitív ereje nincsen. Megbontani, lerombolni sokat, szinte mindent tud, de építeni nem tud semmit.” A korabeli modern magyar polgári irodalom a béke hírnökét és a demokrácia diadalát látta az orosz nép győzelmében. Karinthy Frigyes a háborúval szemben a forradalmat állította egyetlen gyógymódként a beteg emberiség számára Az új forradalom című cikkében: „Hogy most a következő forradalomnak másfélének kell lennie, mint amilyenek a régiek voltak, az nyilvánvaló — hiszen éppen azt kell megcsinálnia, ami azoknak nem sikerült” — írja Rákosi Jenővel közel egy időben. A győztes októberi forradalom hírét hallva Kosztolányi Dezső kétkedő csodálkozással így ír: „Ha ez igaz akkor az orosz nép nagyobb ugrást tett, mint a francia.” A haladó magyar szellemi életben Jászi Oszkár fogalmazta meg elsőnek: ,„..a háború nemcsak egy holtpontra jutott régi világot rombol le, hanem egy újnak, egy fejlettebbnek, életképesebbnek, produktívabbnak és szabadabbnak véres kezű szülésmestere.” Ebből kiindulva ismeri fel az októberi forradalom világtörténelmi jelentőségét: „A nagy francia forradalom óta nagyobb erejű, egyetemesebb jelentőségű, az egész emberiséget megújítani hivatottabb esemény nem történt a világon.” (Ex Oriente lux) József Farkas néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötetében széles panorámát adott a Nagy Október forradalmasító hatásáról a magyar irodalomban. Amiért idéztem belőle, annak oka az, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom az emberek szívében egy lett a béke reális lehetőségével. Híre mint „békeforradalom” jutott el az egyszerű emberekhez. Móra Ferenc máig ható érvénnyel foglalta össze a történteket pár nappal a győztes forradalom után a Szegedi Naplóban: „A februári orosz forradalom nem jelentette azt a változást, amit a benne bízók, a forradalmak hívői és álmodói vártak tőle... Ám az első szó, ami idehallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő,s bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang már nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között, csak az az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, vagy német junker, s mindenki Barát, aki öszszefog a békéért.” Mennyire igaz ez ma is! Az akkori új hangból azóta töretlen politikai hitvallás és kisugárzó erejű gyakorlat lett. A Nagy Október közvetlen emléke, közvetlen ábrázolása ott van a korabeli és a későbbi szépirodalmi alkotások sorában is: Kassák egykori verseiben, Komját Aladár harci riadójában, Lengyel József korai költeményeiben, Illés Béla Ég a Tiszájában, Illyés Gyula Oroszország verseiben, Nagy Lajos allegorikus novelláiban. Hatása, kisugárzása nagyobb és jelentősebb volt, mint ez a közvetlen tükrözés. Amikor a Tanácsköztársaság leverése miatt íróinkat, művészeinket — Iszaak Babel szép kifejezését kölcsönkérve — „az emlékek sűrű bánata kínozta”, akkor a Nagy Október adott hitet és éltető erőt mindennapi küzdelmeikhez. Stenczer Ferenc mimmmwm G. Krollisz MADÁRDAL 11