Népszava, 1983. december (111. évfolyam, 283–307. sz.)

1983-12-15 / 295. szám

6 A hét filmjei GALLIPOLI Gallipoli... Ez a kietlen, bevehetetlenül sziklás félsziget — az esztelen háborúk hiábavalóságának egyik mementója. Gallipoli — a „balekok” temetője. A végső és elkerülhetetlen viszszavonulás példátlan bravúrja. A bajtársiasság és a hősiesség mítosza. Gallipoli — az ausztrálok „Donkanyarja". ... Amikor 1915-ben a brit hadvezetés beindítja a Dardanellák elleni támadást — az ausztrál és az új-zélandi farmerlegényeket, városi fiúkat eleve halálra szánja. Mert a törökök kiűzése a bevehetetlen állásokból — alapvetően reménytelennek bizonyul. (Valójában az értelmetlen akció, az ANZAC-osok elterelő támadása, a brit csapatok partraszállását fedezte.) A felesleges és elhibázott hadműveleteket az akkori tengerészeti miniszter, Winston Churchill szorgalmazta. De a több tízezer ausztrál katona halálán már az sem segíthetett, hogy Churchillt az akció kudarca után azonnal leváltják. Peter Weir kitűnő ausztrál rendező filmje Gallipoli tényeit, legendáját és mítoszát idézi fel — megdöbbentő erővel, hiteles realizmussal. Vagy inkább Weir kegyetlen józansággal fogalmazza meg a háborúk hiábavalóságát, az erkölcs és az erkölcstelenség, az alázat és az elvakultság, az önfeláldozás és az ostoba demagógia eszmei csatáját, amely rendszerint értelmetlen mészárlással tetéződik. Weir filmjének felületi cselekménye (forgatókönyv: David Williamson) az ausztrál katonák „hosszú utazását” követi nyomon a távoli Freemantle-től kezdve a kairói kiképzőtáborig, s majd az ütközetig, a halálig. Két hőse, Archy, a farmerfiú és a munka nélküli Frank — úgy indul el a sorozóirodákba, hogy jóformán semmit sem tud a háborúról, az okokról és a célokról. Archy igazi férfias kalandot remél a nagy utazástól. Frank ugyan gyűlöli a gőgös angolokat, de mégis megy, mert sok választása nem lehet. Kairó — még játék, amiként felettébb vidám viccnek tűnik az első „tűzkeresztség” is, ott Gallipoli közelében, a langyos vizű öbölben. De a háború az háború. A géppuskák nem válogatnak. Kik vagyunk? Hova megyünk? Mi a kötelesség? — kérdezi Weir minduntalan, az elkötelezett művész aggodalmával. S felelete kíméletlenül világos, kegyetlenül józan. Vagy legalábbis a gondolkodó ember számára azt sugallja a film, hogy a háború mechanizmusa — mindig ugyanaz. A dolgok, az események kísértetiesen ismétlődnek. S a vesztes ütközet nemcsak a háború értelmetlenségét példázza — hanem a döntések, a parancsok mármár elviselhetetlen erkölcstelenségét is. Mert mindig voltak, vannak és lesznek idealisták, „balekok” — és erkölcstelen parancsnokok. S ki a túlélő? (gantner) Archy: Mark Lee D. B. COOPER ÜLDÖZÉSE Tipikus hollywoodi film Roger Spottiswoode munkája — méghozzá minden vonatkozásban. Az akciódús cselekmény, a figurák jellemzése, a látványos-kalandos mozzanatok halmozása egyaránt arról tanúskodik, hogy a rendező elsősorban a kasszaszempontokat vette figyelembe a D. B. Cooper üldözése elkészítésekor. A forgatókönyv alapjául J. D. Reed Szabadesés című regénye szolgált. Az alaphelyzet — sajnos — ismerős; feltehető, hogy a szerzők megtörtént eseményeket „vettek kölcsön” a mozgalmas film sztorijának összeállítása során. Egy férfi tartja rémületben a Boeing óriásgép személyzetét és utasait, továbbá a repülő gazdáját, a légitársaságot. Nem kevesebb, mint kétszázezer dollárt követel. Akciója — noha hamis bombával fenyegetőzött — sikerrel jár. Miután megkapja az összeget, ejtőernyővel kiugrik a gépből. Kezdődik a második menet. D. B. Cooper — akit egyébként Meade-nek hívnak — mindenre kész annak érdekében, hogy zsákmányát megtarthassa. Kemény ellenfélre talál a biztosítási ügynök, Gruen személyében. Szárazon és vízen folyik a küzdelem, melybe mások is bekapcsolódnak. Az üldözés lélegzetállítóan izgalmas. Az ellenfeleknek van erejük és kitartásuk a harchoz. Meghökkentő befejezés zárja le (illetve hagyja nyitva) Meade-Cooper vakmerő vállalkozásának krónikáját. A D. B. Cooper üldözése kommersz recept szerint készült. Spottiswoode jól megtanulta a mesterséget, bár a hatáskeltést olykor összetéveszti a hatásvadászattal. Mélységeket ne várjunk a filmtől, mely a maga műfajában megfelelő színvonalat képvisel, de az is tény, hogy unatkozni nem lehet rajta. A terrorizmus társadalmi gyökereinek feltárása, a Meade-szerű hősök lelki világának ábrázolása nem a szórakoztató iparosok, hanem a filmművészek feladata. (s. l.) A Televízió sikere a Prix Italián A világ legrangosabb televíziós versenyén, a Capriban megrendezett Prix Italián magyar siker született. A Magyar Televízió Zenés Színházának Hét főbűn című songoperája elnyerte a zsűri különdíját. A különdíjas magyar produkciót a Zenés Tv-színház 1981-ben mutatta be itthon, először dolgozva fel Brecht Weill művét. A songopera eredeti címe: A kispolgár hét halálos főbűne. A televíziós változatban a főszerepet Kútvölgyi Erzsébet énekelte és Molnár Márta, az Operaház balerinája táncolta. Rendezője Kerényi Imre volt. CSÜTÖRTÖK, 1983. DECEMBER 15. NÉPSZAVA Ötletesség, ésszerűség Mennyi kultúra kell a pénzhez? „Nem abból kell kiindulnunk, hogy mennyi pénz kell a kultúrához, hanem, hogy mennyi kultúra kell a pénzhez.” Vitányi Ivánnak ez a szellemes megállapítása különösen időszerű éppen most, amikor jó esetben jut annyi pénz a kultúrára, amennyi eddig jutott. Tudom, persze, hogy Vitányi Iván egy pillanatig sem gondolja, hogy minden fillér helyettesíthető ötletességgel, ésszerűséggel. Sőt, véleményét akár úgy is értelmezhetem, hogy amennyiben az elvárható eredményből indulunk ki, akkor több pénzt is megérdemelne a kultúra. Időszerűsége most mégis a valósággal való szembenézésben rejlik. Mert a lecke a művelődési intézményeknek is fel van adva: ötletességgel, ésszerűséggel helyettesíteni az eddigi szerény, de biztos fillérek jó részét. A népművelők hosszas harca után végül feloldódnak a merev gazdasági keretek, a Házban zajló élet befolyásolhatja a pénzügyi helyzetetis, úgy is, hogy nagyobb legyen a bevétel és úgy is, hogy arra költhessenek többet, ami a Házba látogatók igénye. Amire nincs igény, az megszüntethető. Igen ám, de ...! Egy budapesti művelődési ház előcsarnokában állok, szombat este, mozdulni sem lehet a fiatalok tömegében. — Máskor sokkal többen szoktak lenni — mondja a művelődési ház vezetője —, pedig a belépőjegy harminc forint, s ha körülnéz, láthatja, hogy többségük diák, akiknek ez az összeg sem kevés. — Akkor viszont egy ilyen este komoly bevétel — mondom én —, a ház nem lehet szegény! Szalóky Károly mosolyog: — Ez úgy alakul, hogy minél több sikeres program van, annál többe kerülnek a fenntartási költségek. A fenntartónk, a Skála Áruház, hogy úgy mondjam, komoly erkölcsi sikernek könyveli el, hogy ilyen hamar, voltaképpen egy év alatt beindult nálunk az élet, de nehezen érti meg, hogy több a villanyszámla, több W. C.papír fogy, rohamosan pusztulnak az amúgy is selejtes bútorok. Sokan azt mondják, szűkítsem a kereteket, legyen kisebb a kínálat. Erre kihúzhatnám magamban a hivatástudatot és büszkén mondhatnám: ezt egy vérbeli népművelő nem teheti meg. De az igazság az, hogy valóban lehetne kevesebb dologra összpontosítanunk a munkát. Csakhogy akkor a munka öröme is kevesebb volna. Mindehhez még az is hozzátartozik, hogy a zenekar, amely azon az estén oly nagy közönséget vonzott, rendszeresen ingyen lép fel, hogy olyan társadalmi-baráti kör segíti a népművelőket — valamiféle spontán „közművelő” hevületből —, amely ritkán verbuválódik hivatalosan választott társadalmi vezetőségből. Itt található meg — véleményem szerint — az egyik fontos tartalékforrás. Ha a társadalmi vezetőségek nem kizárólag azon az alapon jönnek létre, hogy mondjuk a szakszervezeti bizottság milyen munkaterületek képviselőit ajánlja (kulturális felajánlásaikban szerzett érdemeik vagy éppen eredménytelenségük alapján), hanem a népművelők kipróbált, önkéntes és áldozatos segítői is tagjai lehetnek a bizottságnak. Akkor is, ha az illető szabadfoglalkozású iparművész, általános iskolai tanár, csillagász, vagy muzsikus. Nem is hinnénk, hogy mennyien vannak! Voltaképpen minden jól működő művelődési házban megtalálható ez a lelkes csapat. Az igazán jó népművelő arról is felismerhető, épült-e köré ilyen alkotó közösség. E közösségek tagjai pedig legalább annyival többet érdemelnének köszönő szónál, hogy valamiféle erkölcsi elismerést kapjanak. Némelyikük néha többet tesz a közművelődésért, mint a rá támaszkodó népművelő. Jelen voltam néhány társadalmi vezetőségi ülésen, amikor a művelődési ház vezetője előadta a következő időszak munkatervét (ezt ismertetni kötelező), bemutatta a különböző csoportok munkáját, majd udvariasan kérve a vezetőség további támogatását, leült, a tagság aktivitására cseppet sem számítva. De a formaságok lezárása után mindig ott maradt néhány ember, akik együtt tértek be a népművelőkkel a szomszéd presszóba és ott megtörtént az igazi, a vitázó, a gondolatoktól parázsló, valóságos „értekezlet”. De persze senkinek sem jutott eszébe, hogy erről kellene megírni a jegyzőkönyvet. Pedig a munkát ez a nem hivatalos tanácskozás vitte előre. De hát nem kérdés, hogy melyik jegyzőkönyvet olvassa szívesen akár a tanácsi, akár a szakszervezeti fenntartó intézmény. Természetesen a hivatalosat. Mert az tiszta, jólfésült és a protokolláris felfogásnak teljesen megfelel. Hivatkozva ismét Vitányi Ivánra — most olvastam nagy érdeklődéssel Vitairat a mai magyar művelődésről című könyvét —, ő is kétféle közművelődésről beszél: irányítottról és spontánról. A spontán mindig erőteljesebb, de nem mindig képviseli a kívánt minőséget. Ha a „hivatalos”, az „irányított” művelődés idejében reagál rá, többnyire jó irányba terelheti és tömeges jellegénél fogva, nyerhet általa. Ez mindeddig ritkán és mindig késve történt meg. Pedig a népművelők — a vezető népművelőket is figyelembe véve — nagyobb hányada fiatal. Lehetetlen, hogy ne éljék át a kor és korosztályuk alapvető problémáit. Annál kevésbé, mert anyagi és egzisztenciális szempontból az átlagot képviselik. A nagyobb döntési szabadság birtokában, a munka minőségének elismerését látva az eddiginél több értelmes embert nyerhetnek meg értelmes feladatok érdekében. Aki ugyanis saját szándékából áldozatos, azt nemigen érdeklik az irányító apparátus szempontjai. Ezt a luxust megengedheti magának Ha elgondoljuk, hogy egyedül az amatőr művészeti ágak „aktív” művelői húszharmincezren vannak, akik nemcsak táncolni, verset mondani, festeni, muzsikálni hajlandók, hanem amit művelnek, azt terjeszteni is, akkor láthatjuk, mekkora az a társadalmi erő, amely a közművelődésben csatasorba állítható. És még ott sorakozik a többi értékes energia: tudósok, tanárok, művészek, akiknek nem kell más, csak közönség. Ezért bízom abban, hogy a nagyobb anyagi szabadság a szellemi energiákat is jobban felszabadítja. Hogy a takarékosság törvényszerűen ésszerűségre kényszerít. Annak belátására, hogy ami ma még nem megy, azt ne erőltessük csak holnap. Lesz feladat holnap is. Különösen akkor, ha teljesítjük a mai nap feladatát. Kovács Júlia Hanglemezfigyelő Mozart két szimfóniája Lehet egy szimfónia is személyes vallomás. Akárcsak egy dal. Vannak nagyzenekari művek, amelyeket nem nagyszabású kompozíciónak érzünk elsősorban, hanem megrendítő kitárulkozásnak. Mozart g-moll szimfóniája kétségkívül ilyen. Az intimitást a hangszereléssel is igyekezett érzékeltetni: itt jobbára oboák szólnak klarinétok helyett, a trombitákat és az üstdobokat pedig száműzte a zenekarból a szerző erre az alkalomra. A „sóhaj-figura”, amely eluralkodik ebben a műben, tragikus tónusúvá teszi az alkotást. Nekem valahogy mégsem vigasztalan a g-moll szimfónia. Pedig feloldás valóban nincs benne. Ám Mozart attól is géniusz, hogy még a vigasztalanságával sem keserít el. A C-dúr (Jupiter) szimfónia meghozza a feloldást. Pándi Mariann szerint Mozart „mintha itt talált volna választ a g-moll szimfónia kínzó problémáira: az egész mű magabiztos erőt, nagyságot sugall”. Ebben a fényes alkotásban valóban a győztes Mozart mutatkozik meg. Nemcsak olyan értelemben, hogy fölébe tudott kerekedni saját szorongásainak, hanem, nagy művésziösszegzést is sikerült végrehajtania. Szimfóniájában záró fúga helyettesíti a megszokott finálét, s ez korántsem a „poros” barokk forma feltámasztása, csupán a szonátaformával történő ötvözésé, méghozzá erősen gondolati síkon. A géniusz itt is kitalált valamit, ami olyan kézenfekvő volt, hogy „normális” embernek még csak véletlenül sem juthatott eszébe... A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat újabb CBS-licenccel örvendeztetett meg bennünket. Mozartnak ezt a két szimfóniáját a Columbia szimfonikus zenekar szólaltatja meg, méghozzá Bruno Walter vezényletével. Nevetséges volna nekem őt minősítenem, őt, akit már életében is a legjobb tíz dirigens közé sorolta mindenki. Korda tizedszer Nézz rám és énekeljünk — ez a címe Korda György új nagylemezének, amely a közelmúltban jelent meg. Róla valóban az éneklés jut először az eszébe az embernek, annyira anyanyelve a táncdal. Korda György jelen van a hangjában teljes egyéniségével. És olyan természetes neki az éneklés, mint a levegővétel. Azt hiszem, „örömkatona” a műfajban, mintha alig várná, hogy dalra fakadhasson, hiszen olyankor érzi magát legjobban a bőrében. Új lemeze meglepett. Feltettem — és vártam az áradó érzelmességű, nagy sodrású nótákat. Azokat, amelyekhez szinte csak neki van hanganyaga a kollégái közül. De korántsem tengett túl az áradás. A megszokott Kordát csak három dal „szállította” Malek Miklós és Sólymos Antal szerzeménye, a Szerelem és dal, Carlos igényes Lady Laurája (Vándor Kálmán szép magyar szövegével), valamint a népszerű Derrick-zene „vokalizált” változata. A többi dal olyan Korda Györgyöt villantott fel, akitől a játékos könnyedség sem idegen és aki a finom regiszterekben is profi biztonsággal mozog. Lám, a táncdalénekesnek sem kötelező elfogadni a skatulyát, amelybe első sikerei után tessékelte be a nemzet , is újíthat — s aki az eszközöknek olyannyira birtokában van, mint Korda György, az köteles is újítani időnként. Tizedik nagylemeze bizonyíték arra, hogy ő maga is érezte ennek a szükségét. Baranyi Ferenc JEGYZET Szórakoztatás és szórakozás Sok szó esik mostanában a szórakoztatásról, örvendetes és biztató, hogy egyaránt hallatja szavát a kulturális kormányzat, a szórakoztató műsorokat élvező vagy szenvedő közönség s a hivatalból kritizálók-értékelők csapata. Nagyon jó, hogy beszélünk róla. Kár, hogy korábban kisebb figyelmet fordítottunk rá. Kár, mert akkor kevesebb energiával, rövidebb idő alatt, több eredményt érhetnénk el. Viszont a múlton rágódni is kár, elmúlt idők úgysem jönnek vissza. Figyeljünk inkább a jelenre, a szórakozás iránt megnövekedett igényre, még inkább annak megfelelő mértékű és színvonalú kielégítésére! Mert olyan békés ütközet ez, amelyet az elején lehet megnyerni vagy elveszíteni. Először is: vigyáznunk kell arra, hogy ne essünk át a lovacska túlsó oldalára. Azaz, ha eddig elsősorban az úgymond fajsúlyosabb művelődést, a rangosabb ismeretterjesztést támogattuk, népszerűsítettük, kínáltuk, ezután nehogy csak a könnyedebb szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeket tartsuk fontosnak, egyedül üdvözítőnek. Együtt van létjogosultságuk, méghozzá kétségtelenül olyan arányban, amelyik az előbbi javára szól. Másodszor: mióta vásárlókként-fogyasztókként kényszerűen új piaci törvényeket tanulgatunk, észrevettük, hogy ami iránt erőteljesen növekszik a kereslet, annak legtöbbször az ára is hamarosan nőni kezd. Ezt a törvényszerűséget semmiképp se engedjük érvényesülni azoknál a szórakozási formáknál, amelyeket művelődéspolitikai elveink, elképzeléseink alapján megfelelőknek, kívánatosaknak tartunk, mert akkor ahelyett, hogy sokaknak tennénk hozzáférhetővé őket, éppen ennek ellenkezőjét érjük el: sokakat rekesztünk ki belőlük. Harmadszor: nagyon vigyázzunk a színvonalra! Régi igazság, hogy a szórakoztatást halálosan komolyan kell venni. A legjobb írók, művészek is vállalták minden időben. Vállalják ma is. De vállalják néha ügyeskedő, nyerészkedni akaró emberek is. Rájuk is fokozottan figyelnie kell a művelődéspolitika irányítóinak s a kulturális intézmények vezetőinek, és időben leállítani működésüket. Nem egyes emberek ellen, hanem a szórakoztatás színvonalának megőrzése érdekében kell fellépni. Mert irányítók, fenntartók, szervezők és közreműködők, tehát a szórakoztatók akkor szolgálják jól a köz érdekét, ha a szórakoztatást is a művelődés színvonalán — s ezáltal egyben annak a rangján — tudják biztosítani. Mátyás István Horizont — Eddig ismeretlen Beethoven-művet fedezett fel egy arezzói magánkönyvtárban egy olasz zongoraművész. Carlo Alberto Neri szerint a Szerenád fuvolakísérettel című művet Beethoven ifjúkorában komponálta. — Műemléki bibliográfia jelent meg Borsod megyéről. A több mint 300 oldalas kötet a hajdani Borsod, Gömör, Abaúj-Torna és Zemplén vármegye mai Borsod megyéhez tartozó részén található egyházi és világi, valamint népi műemlékekkel foglalkozó tanulmányokat, közleményeket, együttesen mintegy 8000 forrásanyagot ismertet. — Gyarapodott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózata: szerdán a III. kerületben, a Juhász Gyula utca 6. szám alatt 170 négyzetméter alapterületű, mintegy 20 ezer kötetes felnőttkönyvtárat adtak át az olvasóknak.