Népszava, 1984. január (112. évfolyam, 1–25. sz.)
1984-01-29 / 24. szám
6 A vérvörös borító: tűz lángja, fénye. Lobog a rönkök karja, rőt színűre fest mindent a pokoli parázs. Lángnyelvek emésztik a boszorkány testét, piros tűz pusztítja, takarja mindenét, csak az ölét nem; az öle nem enyész el a forróságos máglyán, mert az a tűznél tüzesebb, mert boszorkányöl, mert elvarázsolt. S ebből a pusztíthatatlan ölből új boszorkaság jön a világra. De ki hisz a boszorkányokban? Gyurkovics Tibor, ő hisz bennük. Hiszi, mert hinnie kell, hogy léteznek. BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK — kiáltja világgá új könyve címével, látszólag Babits soraival ellenkezve, melyek szerint: „...bátor csibék! Nincs róka! — mécset fújva s nyugodtan alkatunk. Nincsen kísértet!" — valójában azonban a nagy előd fintorát átvéve, cinkosan, hiszen Babits is azt mondta, hogy van, igenis van kísértet (1904-ben írta a költeményt!) — van, csak dőrén letagadjuk, pedig félünk! Gyurkovics hasonlóképpen vallja: léteznek boszorkányok, bűbájolnak, akármekkora utat tettünk is meg a huszadik századig, és a huszadik században, akármekkora demokraták, technokraták és asztronauták lettünk is, démonok hatalmában vagyunk a legkiszolgáltatottabb óráinkban. Gyurkovics ismeri a boszorkányságot, nem először ír szédítő, elvesztő, megtartó, keserves, gyönyörűséges létezéséről. Legtöbbet a nőboszorkányokról tud. Valamelyik versében egyszer arról beszélt, hogy a nők miatt nem jutott el az istenig. Vagy az istenhez? Szóval a tökéletességig. A megvalósulhatóságig. Így valahogy. De ez csak amolyan gyurkovicsi fonák. Az az igazság, hogy éppen miattuk jutott, juthatott el odáig. Megismerésük révén cserkészhette be önmagát meg az istent is. Vagyis a szeretet tökéletlen tökéletességét. Ehhez ért közel, erről tudhatott meg sokat; erről ír hát most is vers-próza-vers „regényt”, bizarr emléknaplót, vallomáskönyvet. A nők kegyesek voltak hozzá mindig. Kegyesek szeretetükkel és gyűlöletükkel egyaránt. Kegyesek imádatukkal és imádhatóságukkal. Bekebelezték, valamint engedték magukat meghódítani, de nem könynyedén, nem felületesen, nem csacskán, flörtök ízén kacarászva, hanem önfeláldozón, de ugyanakkor áldozatot követelőn, esetleg ártatlan, gyermeki erőszakkal, vagy éppen némbeli féltékenységgel, garázdán. Boszorkányosan. Bűbájolással, rontással. Rontás és szeretés — leginkább erről szólnak e kötet versei, meg hosszabbacskarövidebb prózai vignettái. A nőszeretésekről, nőimádatokról, a boszorkányszerelemről. De nemcsak erről. A rontás és szeretés másféle démonairól is. Amire Babits vág olyan fájdalmas gúnnyal: a felvilágosultság micsoda hőssé, bátorrá teszi a mai embert. Holott?! Holott cseppet sem kevesebb bűbájolás riogatja, mint elődeit. Persze nem a csáberejű italok, a ráolvasások, a keresztúti huhogások meg a csontzenék korát éljük, nem pókhálós hiedelmek kerekítik csodálkozásra szemeinket, de vajon nem úgy van-e, hogy rontás kísért eszmékből és szavakból.? Hogy babonák — hamis tudatok, álságok, vak remények, hiú ábrándok, zagyva beidegződések, gonosz indulatok — zavarják posványossá a tisztának indult gondolatokat? Hogyan is vélekedünk emberségről, magyarságról, nemzetségről? Hányféle akarás — megkísértés, bűbájolás — hódít naponta, évente, korszakonként? Boszorkányszombatokon döntik el a sorsunkat. Kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást : „Első második világháború / lába között csúsztunk ki a világba / örvendeztek hogy megint egy fiú / ki még az ágyú csövét is meghágja”; és azóta is, mindig: „Közöttünk a történelem csak áradt mint a förtelem ...” a világban. Áradt, árad mindig; árad az egész huszadik század, s mi benne, „bátor csibék! Nincs róka!” — próbálunk nyugodtan aludni. Elmebajok — ahogy Gyurkovics írja. S e vers előtt: — Társadalomban kell élni — mondta Kiskunfélegyházán a tanár a gyerekeknek, a katedrára besütött a nap —, le kell... vizsgázni... le kell... érettségizni ... le kell... szakvizsgázni ... le kell... Le kell. Sután levitt, fennmaradni akaró hangsúly, befejezetten befejezetlen, érthetően érthetetlen, disszonáns, ahogy a legmodernebb kori zene. Fülbántó, rosszul hangzó, amilyenek általában a napjaink. Vagyis az élményeink. A kötetben sok az ilyen szándékos, átélt, megélt, megszenvedett diszszonancia. Néhol már csak jelek helyettesítik az értelmet, hangzás-zörejek-zenék; a tartalmat a ritmus intonálja, a szótagszám, a „dallam” támaszt az emlékezetben régi-régi, elfeledett emberi szót. „Dollen, dollen, bala-bala kotta, bala-bala kotta dollen di...” Vagy félig még így, félig már úgy: emberi nyelven vagy csak makogva, mint a becketti hősök: „Europlánban Pláneurópában indulunk olympiában a nyolc boldogságban arc ember könyök szem mömömö légy vendégünk Áldd meg amit mömömé". Lírai futamokat groteszk sorok nyernek magukba, az érzelmet elfedi a kemény, keserű hang ebben a kötetben. Máskor is írt már így verset, drámát, prózát Gyurkovics, mégis: fokozhatnak látszik-tetszik újra és újra ez az írói „kedv”, kétségbeesés, figurázás. Azt gondolom, már a végsőkig ment el a fricskázásban, amikor tud ismét meglepő lenni: még epésebb, még odacserdítőbb Ebben az új könyvében csak az utolsó, a nyolcadik ciklus a meghitt lírává oldódó, ez se könnyen, ez is fogcsikorgatásos dühön át csillapodó. A személyes gyász emeli a fájdalom gyönyörű költészetévé — és a dacos indulatok fölé, ennek az utolsó szakasznak a verseit. A költő rosszkedve-jókedve, öröme-fájdalma nem magánügy, nem magánérzület; az ember csak olyan verset ír, írhat, amilyet az emberiség diktál. Ha az ember — a költő — ragaszkodik hozzá, hogy valódit és igazit írjon. Gyurkovics ragaszkodik a valóhoz és az igazhoz. Vannak boszorkányok, vannak bűbájolók, vannak varázslatok és vannak rontások. Megvallja tőlük való félelmét, rettegését, de olykori rajongását, bódult vonzódását is irántuk. Boszorkányok élnek velünk; nappal ártatlannak látszanak, de éjfélkor üstökben hol delejes csábitalokat, hol mérgeket kotyvasztanak, hogy szerelemre, vagy gyűlöletre lobbantsák szíveinket. „Szeretni szeretek a legjobban” — idézi az első ciklus elején M. L. naplójából Gyurkovics Tibor. S kölcsönveszi ennek a „36 éves asszonylánynak” sorait mottónak egyebütt is a maga költői kényszerhelyzetét megvilágítani: „Mért vagyok hát ember, mért nem más élőlény, vagy dolog? Annyira megerőltetőnek tűnik most." Két tenyérbe fogható könyv ez az új kötet, amit Kakasy Éva szép megtervezésében a Szépirodalmi Kiadó bocsátott útjára. Mondom, két tenyér közt elfér, de kétszáz oldalán az élet sűrűsödik vaskosan: meztelen lányok, szerelmes asszonyok, bolond hazafiak, kóklerek, fehér kabátos zenészek, balatoni dámák, álmodozó kamaszok, kormányzók, katonák, borbélyok, nők , nők, nők és nők, élők és holtak keringenek a prózai sorokban és a versekben színesen, sebzetten, könnyesen, gúnyosan, röhögve, jajongva, mint egy hatalmas látomásforgatagban valamely boszorkányéjen. A század — az elme dicsőségének és a szeretet bukásának, a társadalom tökéletesedésének és a magányosság elterjedésének, a világnépesség szaporodásának és a halál tombolásának a boszorkányéjjelén. Szakonyi Károly BOSZORKÁNYSZERELEM Figyelmeztetés A férfi, ott, a cella kényelmetlenségében — a múlton töpreng. Képzelete színpadán volt események, barátok és ellenségek várják a „jelenést”. 1932. Az utolsó, a nyugtalan nyár. A forró hónapok — amikor azt hitte, még minden lehetséges. Csak össze kell fogniuk. Csak le kell győzni a széthúzás, a félelem erőit. A Komintern nyugat-európai irodájának vezetőjeként mindenütt kapcsolatokat keres. Berlinben, művészekkel, értelmiségiekkel tárgyal. Még Otto Bauert is felkeresi. Ám a német szocialisták vezére ellenzi a nyílt fellépést. „Túlélni. Túlélni.” Csak ezt hangoztatja. A férfi — akit Georgi Dimitrovnak hívnak — már tudja: a túlélés azonos a kudarccal. Juan Antonio Bardem spanyol rendező — aki azt vallja: „minden film egyben politikai tett is” — először a spanyol polgárháborúban találkozott Dimitrov példájával. „Már akkor élt bennem a remény — írja később —, hogy egyszer majd feldolgozom Dimitrov életútját.” S e vallomás alapján teljesen érthető, hogy amikor 1980- ban — a madridi bolgár nagykövetségen — felkérik a Dimitrov-film rendezésére, azonnal elfogadja az ajánlatot. „Elfogadtam az ajánlatot, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkoztam volna, habozás nélkül — mondja. — Dimitrov személye nagyon ismert, de vannak helyek és emberek a világon, ahol és akik számára mégis ismeretlen. Az ő számukra szerettem volna megmutatni néhány elfelejtett igazságot az ismert kommunista-internacionalistáról." Amikor Juan Antonio Bardem elhatározza, hogy filmet készít az egyetemes és a bolgár munkásmozgalom kiemelkedő személyiségéről — egyben arról is dönt: mellőzi az „emlékmű”-motívumokat. Mivel Dimitrov gazdag, sokoldalú életét amúgy sem lehet szűk keretek közé beszorítani. Mivel: „olyan emberről akart filmet készíteni, aki teljesítette küldetését, és akinek mind e között megvoltak a maga sajátos örömei, gondjai, küzdelmei.. A főszerepet először Burt Lancasternek szánták. De Bardem véleménye szerint: „ez csak kereskedelmi szempontból tűnhetett elfogadhatónak. Mert senki sem hitte volna Dimitrovnak, ahogy Richard Burtont sem fogadta el senki sem Titónak.” „Én mindenáron bolgár művészre akartam bízni Dimitrov figuráját. Olyasfajta művészre, aki külsőleg és lelkileg is hasonlíthat a hajdani internacionalistára” — teszi hozzá Bardem. — „A jelöltek közül minden tekintetben megfelelt Petar Gjurov, a szófiai Néphadsereg Színház művésze.” — Rettenetesen megrémültem, amikor kiderült, hogy nekem jut az a megtiszteltetés, hogy Dimitrov szerepét alakítsam — emlékezik a forgatás kezdetére Petar Gjurov, a Noradana Kultúra munkatársának. — Nem emlékműként akarom őt ábrázolni, hanem élő emberként. Tudom, nehéz lesz, de hiszek benne, hogy Bardem szárnyai alatt, Plámen Wagenstein operatőr segítségével sikerülhet. „Talán.” A Figyelmeztetés — melyet a jövő héttől kezdve bemutatnak a magyar mozik is — azt igazolja, hogy Petar Gjurov nagyszerű színész. Ahogy a Kinoszkusztvo is írja: „Bardem döntő sikert ért el, hogy Petar Gjurovot választotta. Mert Gjurov intelligens, gondolkodó művész, ugyanakkor emocionális alkat. Nem él vissza kiváló külső adottságaival. Nem kopíroz ismert gesztusokat.” Mint ahogy Bardem rendezőként elkerüli az emlékműfilmek útvonalát. Gantner Ilona VASÁRNAP, 1984. JANUÁR 29. NÉPSZAVA Páger Antal nyolcvanöt éves A rendezővel befejeztük az interjút készülő filmjéről. Kedvesen azt mondta: „Várjon még, hozok magának valakit. Egy szenzációt!” A filmgyár kis szobájába hamarosan betessékelt egy férfiút, aki sötét öltönyében, napszemüvegével olyan benyomást keltett, mint valami diplomata egy nemzetközi konferencia szünetében. A rendező bemutatta: Páger Antal. Nem ismerhettem, színpadon nem láthattam, de mozirajongó családomban ő volt a Nagy Filmsztár. Furcsa módon, nem a romantikus hős, aki a „lent” élők vágyálmait testesíti meg, hanem akinek a mozdulataiban mindig feltűnik valami jól ismert emlék. A filmgyárban Páger Antal a honvágyról beszélt. Ott volt Dél-Amerikában a Parana folyó partján, és mindig a Tiszát festette. „Mondanám az anyáknak" — sistergett fátyolos hangja —, „kötözzék meg a gyerekeiket. Ne hagyják elmenni őket!" Akkor 1957-et írtunk. Jelen voltam később a Vígszínházban Kodolányi János Földindulás című drámájának a próbáján. Kántor János szerepét az ősbemutató után (a dráma 1930-ban íródott) háromszázötvenszer játszotta Páger. Ma már elgondolni is alig tudjuk, milyen felrázó volt akkor ez a mű. Páger vallomása szerint az ő számára is, akit eredetétől már-már elragadott a pénz és siker. Az ő kívánságára vették elő újra a darabot, mert ebben akarta most már kétszeresen bizonyítani hűségét. Láttam a próbán, miként születik a csoda. Pedig hát épp, hogy nem csoda, hanem a Valóságos Élet történt meg. Később Kodolányi ezt mondta: „Megfigyelte, hogyan mosakszik a lavórban, szanaszét fröcskölve a vizet?” Naturalista színész volna tehát Páger Antal? De hát emlékezzünk a Hattyúdal című film öreg vagányára. Költészetbe lebegnek át a valóságos gesztusok és a valószerűtlenek válnak valóságossá. Mindazonáltal — mint valami középkori komédiás —, ha kell, kézre áll a színpadon, ha kell, táncol, s rekedt hangján nagyszerűen énekel. Volt Liliom, volt John Gabriel Borkmann, Karenin, a Taláros úr Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjában, Tolsztoj Bolkonszkij hercege, filmen, televízióban sok-sok esendő öreg az utóbbi években, Cannes-ban neki ítélték a legjobb férfialakítás díját a Pacsirta című filmben nyújtott teljesítményéért. Mégis, talán a mosolya a legjellegzetesebb. Van benne valami, amit az alföldi emberek értenek igazán, az a betyáros villanás mintha azt jelentené, mit nekem a festő ecsetje, Argentína, színpad és halhatatlanság, amikor ezen a végtelen alföldi tájon kezdődnek a távlatok! Kovács Júlia Restaurátorok műhelyében A Magyar Nemzeti Múzeum főrestaurátora, a restaurátori osztály vezetője Báthy Géza. Óbudáról érkezett éppen vissza az osztályra. Az IKV jelzése szerint Óbudán, az egyik lebontásra ítélt házban nagyon szép kályhát találtak. Megkérdezték a múzeumot, nincs-e szükségük rá; a restaurátorok megvizsgálták, lerajzolták, lefényképezték, méreteit fölírták és hétfőn már bontják is. Darabonként megszámozva elcsomagolják, hogy — ha majd a Széchényi Könyvtár felköltözik a Várba, a múzeum épületéből — a felszabaduló termek valamelyikében felállítsák. A milói Vénusz karja — Mi a restaurátori munka alapelve? Úgy állítják helyre a tárgyakat, hogy ne lehessen észrevenni az utólagos beavatkozást, vagy ezt esetleg nem tartanák igazán etikusnak? — Ennek megítélése meglehetősen változó. Régebben igyekeztek az eredeti állapotot újra megteremteni, a hiányzó részeket pótolták. Bár ez az elv sem volt általános. Megtalálták például a milói Vénusz karját, és szóba került, hogy visszailleszszék a helyére. Kipróbálták, de elvetették az ötletet, mert a milói Vénusz már így, torzó formájában vált világhírűvé. Tulajdonképpen a szobor „meghamisítása” lett volna, ha a karját visszateszik a helyére. — Önök tehát nem egészítik ki a sérült tárgyakat? — Elsősorban tudományos szempontból restaurálunk, nálunk a hitelesség a legfontosabb. Csak akkor egészítjük ki a sérült leletet, ha teljesen biztosak vagyunk abban, milyen lehetett. A falon lóg egy római kori padlómozaik-részlet, Nagyharsányban találták. A többi részét mélyszántáskor tönkretette az eke, a meglevő darab azonban gyönyörű. Báthy Géza vezetésével ezt a részt megmentették, s egykét helyen a hiányzó, fehér kockákat pótolták. A munka még nem ért véget, az egyik asztalon — színére borítva fekszik egy nagy mozaikrészlet. Felül — tehát a hátoldalán — még csupa föld. — Először alátolunk egy furnérlemezt, arra ráerősítjük a leletet, aztán behozzuk ide. Akkor hasra fordítjuk, kiporszívózzuk a „prézlit”, levéssük a felesleget, megerősítjük a hátlapot, s csak akkor fordítjuk vissza, s látunk hozzá a mozaik restaurálásához. , Nemzetközi ranggal — Mi a helyzet a festményekkel? A képrablás miatt különösen érdekli az embereket, hogyan állítanak helyre egy megsérült festményt? — Mi ilyesmit nem csinálunk, a mi célunk elsősorban tudományos, nem esztétikai. Erről a Szépművészeti Múzeumban dolgozó kollégák többet tudnak. A dolog lényege egyébként az, hogy az eredeti vásznat, a sérültet, rávasalják egy egészséges vászonra, s ezt feszítik fel a klindrámára, a vakkeretre. Ha megvan a levágott rész, azt hozzáillesztik, szintén ráragasztják az új vászonra, s a vágás nyomát elgittelik. — El lehet-e tüntetni teljesen a sérüléseket? — Nézze, egy restaurált műalkotás már természetesen nem képviseli az eredeti, érintetlen értéket, különösen, ha valamelyik központi részét kellett pótolni. Például, ha a festményen a portré szeme sérült meg, s azt kell újrafesteni. De a magyarországi művészeti restaurátorok a szakma legjobbjai közé tartoznak, s munkájuk nyomán a közönség gyakorlatilag ugyanazt a képet látja. A helyreállítás nyomait csak szakemberek fedezhetik fel, esetenként műszeres vizsgálat, például röntgen segítségével. Mi magunk minden egyes tárgynál részletesen dokumentáljuk, milyen beavatkozásokat végeztünk. Vallanak a régi időkről Felemelem az asztalon heverő, szép réztányért. A tányér oldala lyukas. — Ezt nem kívánják befoltozni? — Ellenkezőleg, a lyukak a mi beavatkozásunk miatt keletkeztek, ugyanis elektrolízis segítségével erről a római tálról eltávolítottuk a rozsdát, s ahol már az egész anyagon áthatolt a korrózió, ott a tál kilyukadt. Erre azért volt szükség, hogy — és Báthy Géza megfordítja a tálat — az alján levő gyönyörű esztergálás látható legyen. De nézze meg, Gutai Gábor kollégám éppen egy bronzkori fokost restaurál, itt viszont megóvjuk a rozsdaréteget is, mert az őrzi a fokost díszítő, szép körkörös végeteket. A Nemzeti Múzeum restaurátorai örömmel, élvezettel dolgoznak. Nem csoda, hiszen hallatlanul izgalmas a régi idők tárgyi emlékeit megvallatni, és pontos, részletes aprómunkával helyrehozni azt, amit a vandál rombolás, vagy csupán csak a múló idő elpusztított. Szunyogh Szabolcs