Népszava, 1984. január (112. évfolyam, 1–25. sz.)

1984-01-29 / 24. szám

6 A vérvörös borító: tűz láng­ja, fénye. Lobog a rönkök karja, rőt színűre fest min­dent a pokoli parázs. Láng­nyelvek emésztik a boszor­kány testét, piros tűz pusz­títja, takarja mindenét, csak az ölét nem; az öle nem enyész el a forróságos mág­lyán, mert az a tűznél tüze­sebb, mert boszorkányöl, mert elvarázsolt. S ebből a pusztíthatatlan ölből új bo­­szorkaság jön a világra. De ki hisz a boszorkányok­ban? Gyurkovics Tibor, ő hisz bennük. Hiszi, mert hinnie kell, hogy léteznek. BO­SZORKÁNYOK PEDIG VANNAK — kiáltja világgá új könyve címével, látszólag Babits soraival ellenkezve, melyek szerint: „...­bátor csibék! Nincs róka! — mé­cset fújva s nyugodtan alka­tunk. Nincsen kísértet!" — valójában azonban a nagy előd fintorát átvéve, cinko­san, hiszen Babits is azt mondta, hogy van, igenis van kísértet (1904-ben írta a költeményt!) — van, csak dő­rén letagadjuk, pedig félünk! Gyurkovics hasonlóképpen vallja: léteznek boszorká­nyok, bűbájolnak, akármek­kora utat tettünk is meg a huszadik századig, és a hu­szadik században, akármek­kora demokraták, technokra­ták és asztronauták lettünk is, démonok hatalmában va­gyunk a legkiszolgáltatottabb óráinkban. Gyurkovics ismeri a bo­szorkányságot, nem először ír szédítő, elvesztő, megtar­tó, keserves, gyönyörűséges létezéséről. Legtöbbet a nőboszorká­nyokról tud. Valamelyik ver­sében egyszer arról beszélt, hogy a nők miatt nem jutott el az istenig. Vagy az isten­hez? Szóval a tökéletességig. A megvalósulhatóságig. Így valahogy. De ez csak amolyan gyurkovicsi fonák. Az az igazság, hogy éppen miattuk jutott, juthatott el odáig. Megismerésük révén cser­készhette be önmagát meg az istent is. Vagyis a szere­tet tökéletlen tökéletességét. Ehhez ért közel, erről tud­hatott meg sokat; erről ír hát most is vers-próza-vers „re­gényt”, bizarr emléknaplót, vallomáskönyvet. A nők ke­gyesek voltak hozzá mindig. Kegyesek szeretetükkel és gyűlöletükkel egyaránt. Ke­gyesek imádatukkal és imád­­hatóságukkal. Bekebelezték, valamint engedték magukat meghódítani, de nem köny­­nyedén, nem felületesen, nem csacskán, flörtök ízén kaca­­rászva, hanem önfeláldo­zón, de ugyanakkor áldozatot követelőn, esetleg ártatlan, gyermeki erőszakkal, vagy éppen némbeli féltékenység­gel, garázdán. Boszorkányo­san. Bűbájolással, rontással. Rontás és szeretés — leg­inkább erről szólnak e kötet versei, meg hosszabbacska­­rövidebb prózai vignettái. A nőszeretésekről, nőimádatok­ról, a boszorkányszerelemről. De nemcsak erről. A rontás és szeretés más­féle démonairól is. Amire Babits vág olyan fájdalmas gúnnyal: a felvilágosultság micsoda hőssé, bátorrá teszi a mai embert. Holott?! Holott cseppet sem kevesebb bűbájolás riogatja, mint elő­deit. Persze nem a csáberejű italok, a ráolvasások, a ke­resztúti huhogások meg a csontzenék korát éljük, nem pókhálós hiedelmek kerekí­tik csodálkozásra szemeinket, de vajon nem úgy van-e, hogy rontás kísért eszmékből és szavakból.? Hogy babo­nák — hamis tudatok, álsá­­gok, vak remények, hiú áb­rándok, zagyva beidegződé­sek, gonosz indulatok — za­varják posványossá a tisztá­nak indult gondolatokat? Hogyan is vélekedünk em­berségről, magyarságról, nemzetségről? Hányféle aka­rás — megkísértés, bűbájo­lás — hódít naponta, éven­te, korszakonként? Boszor­kányszombatokon döntik el a sorsunkat. Kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást : „Első második világháború / lába között csúsztunk ki a világba / örvendeztek hogy megint egy fiú / ki még az ágyú csövét is meghágja”; és azóta is, mindig: „Kö­zöttünk a történelem csak áradt mint a förtelem ...” a világban. Áradt, árad mindig; árad az egész hu­szadik század, s mi benne, „bátor csibék! Nincs róka!” — próbálunk nyugodtan aludni. Elmebajok — ahogy Gyur­kovics írja. S e vers előtt: — Társadalomban kell élni — mondta Kiskunfélegyhá­zán a tanár a gyerekeknek, a katedrára besütött a nap —, le kell... vizsgázni... le kell... érettségizni ... le kell... szakvizsgázni ... le kell... Le kell. Sután levitt, fennmaradni akaró hangsúly, befejezetten befejezetlen, érthetően ért­hetetlen, disszonáns, ahogy a legmodernebb kori zene. Fülbántó, rosszul hangzó, amilyenek általában a nap­jaink. Vagyis az élménye­ink. A kötetben sok az ilyen szándékos, átélt, meg­élt, megszenvedett disz­­szonancia. Néhol már csak jelek helyettesítik az értel­met, hangzás-zörejek-zenék; a tartalmat a ritmus into­­nálja, a szótagszám, a „dal­lam” támaszt az emlékezet­ben régi-régi, elfeledett em­beri szót. „Dollen, dollen, bala-bala kotta, bala-bala kotta dol­len di...” Vagy félig még így, félig már úgy: emberi nyelven vagy csak makogva, mint a becketti hősök: „Europlán­­ban Pláneurópában indu­lunk olympiában a nyolc boldogságban arc ember könyök szem mömömö légy vendégünk Áldd meg amit mömömé". Lírai futamokat groteszk sorok nyernek magukba, az érzelmet elfedi a kemény, keserű hang ebben a kötet­ben. Máskor is írt már így verset, drámát, prózát Gyur­kovics, mégis: fokozhat­nak látszik-tetszik újra és újra ez az írói „kedv”, két­ségbeesés, figurázás. Azt gondolom, már a végsőkig ment el a fricskázásban, amikor tud ismét meglepő lenni: még epésebb, még odacserdítőbb Ebben az új könyvében csak az utolsó, a nyolcadik ciklus a meg­hitt lírává oldódó, ez se könnyen, ez is fogcsikorga­­tásos dühön át csillapodó. A személyes gyász emeli a fájdalom gyönyörű költé­szetévé — és a dacos in­dulatok fölé, ennek az utolsó szakasznak a verseit. A költő rosszkedve-jó­­kedve, öröme-fájdalma nem magánügy, nem magánér­zület; az ember csak olyan verset ír, írhat, amilyet az emberiség diktál. Ha az ember — a költő — ragasz­kodik hozzá, hogy valódit és igazit írjon. Gyurkovics ragaszkodik a valóhoz és az igazhoz. Van­nak boszorkányok, vannak bűbájolók, vannak varázs­latok és vannak rontások. Megvallja tőlük való félel­mét, rettegését, de olykori rajongását, bódult vonzódá­sát is irántuk. Boszorká­nyok élnek velünk; nappal ártatlannak látszanak, de éjfélkor üstökben hol de­lejes csábitalokat, hol mér­geket kotyvasztanak, hogy szerelemre, vagy gyűlöletre lobbantsák szíveinket. „Szeretni szeretek a leg­jobban” — idézi az első ciklus elején M. L. napló­jából Gyurkovics Tibor. S kölcsönveszi ennek a „36 éves asszonylánynak” sorait mottónak egyebütt is a maga költői kényszerhelyze­tét megvilágítani: „Mért vagyok hát ember, mért nem más élőlény, vagy do­log? Annyira megerőltető­nek tűnik most." Két tenyérbe fogható könyv ez az új kötet, amit Kakasy Éva szép megterve­zésében a Szépirodalmi Ki­adó bocsátott útjára. Mon­dom, két tenyér közt el­fér, de kétszáz oldalán az élet sűrűsödik vaskosan: meztelen lányok, szerelmes asszonyok, bolond hazafiak, kóklerek, fehér kabátos ze­nészek, balatoni dámák, ál­modozó kamaszok, kor­mányzók, katonák, borbé­lyok, nők , nők, nők és nők, élők és holtak kerin­genek a prózai sorokban és a versekben színesen, seb­zetten, könnyesen, gúnyo­san, röhögve, jajongva, mint egy hatalmas látomás­forgatagban valamely bo­szorkányéjen. A század — az elme dicsőségének és a szeretet bukásának, a tár­sadalom tökéletesedésének és a magányosság elterjedé­sének, a világnépesség sza­porodásának és a halál tom­­bolásának a boszorkány­éjjelén. Szakonyi Károly BOSZORKÁNYSZERELEM Figyelmeztetés A férfi, ott, a cella kényel­metlenségében — a múlton töpreng. Képzelete színpa­dán volt események, barátok és ellenségek várják a „je­lenést”. 1932. Az utolsó, a nyugta­lan nyár. A forró hónapok — amikor azt hitte, még min­den lehetséges. Csak össze kell fogniuk. Csak le kell győzni a széthúzás, a féle­lem erőit. A Komintern nyu­gat-európai irodájának veze­tőjeként­­ mindenütt kap­csolatokat keres. Berlinben, művészekkel, értelmiségiek­kel tárgyal. Még Otto Bauert is felkeresi. Ám a német szo­cialisták vezére ellenzi a nyílt fellépést. „Túlélni. Túlélni.” Csak ezt hangoztatja. A férfi — akit Georgi Di­­mitrovnak hívnak — már tudja: a túlélés azonos a ku­darccal. Juan Antonio Bardem spa­nyol rendező — aki azt vall­ja: „minden film egyben po­litikai tett is” — először a spanyol polgárháborúban ta­lálkozott Dimitrov példájá­val. „Már akkor élt bennem a remény — írja később —, hogy egyszer majd feldolgo­zom Dimitrov életútját.” S e vallomás alapján teljesen érthető, hogy amikor 1980- ban — a madridi bolgár nagykövetségen — felkérik a Dimitrov-film rendezésére, azonnal elfogadja az ajánla­tot. „Elfogadtam az ajánla­tot, anélkül, hogy egy pilla­natig is gondolkoztam volna, habozás nélkül — mondja. — Dimitrov személye nagyon is­mert, de vannak helyek és emberek a világon, ahol és akik számára mégis ismeret­len. Az ő számukra szeret­tem volna megmutatni né­hány elfelejtett igazságot az ismert kommunista-interna­cionalistáról." Amikor Juan Antonio Bar­dem elhatározza, hogy filmet készít az egyetemes és a bol­gár munkásmozgalom ki­emelkedő személyiségéről — egyben arról is dönt: mellőzi az „emlékmű”-motívumokat. Mivel Dimitrov gazdag, sok­oldalú életét amúgy sem le­het szűk keretek közé beszo­rítani. Mivel: „olyan ember­ről akart filmet készíteni, aki teljesítette küldetését, és akinek mind e között meg­voltak a maga sajátos örö­mei, gondjai, küzdelmei.. A főszerepet először Burt Lancasternek szánták. De Bardem véleménye szerint: „ez csak kereskedelmi szem­pontból tűnhetett elfogadha­tónak. Mert senki sem hitte volna Dimitrovnak, ahogy Richard Burtont sem fogadta el senki sem Titónak.” „Én mindenáron bolgár művészre akartam bízni Dimitrov fi­guráját. Olyasfajta művész­re, aki külsőleg és lelkileg is hasonlíthat a hajdani inter­nacionalistára” — teszi hozzá Bardem. — „A jelöltek kö­zül minden tekintetben meg­felelt Petar Gjurov, a szó­fiai Néphadsereg Színház művésze.” — Rettenetesen megrémül­tem, amikor kiderült, hogy nekem jut az a megtisztelte­tés, hogy Dimitrov szerepét alakítsam — emlékezik a forgatás kezdetére Petar Gjurov, a Noradana Kul­túra munkatársának. — Nem emlékműként akarom őt áb­rázolni, hanem élő ember­ként. Tudom, nehéz lesz, de hiszek benne, hogy Bardem szárnyai alatt, Plámen Wa­­genstein operatőr segítségé­vel sikerülhet. „Talán.” A Figyelmeztetés — me­lyet a jövő héttől kezdve be­mutatnak a magyar mozik is — azt igazolja, hogy Petar Gjurov nagyszerű színész. Ahogy a Kinoszkusztvo is ír­ja: „Bardem döntő sikert ért el, hogy Petar Gjurovot vá­lasztotta. Mert Gjurov intel­ligens, gondolkodó művész, ugyanakkor emocionális al­kat. Nem él vissza kiváló külső adottságaival. Nem ko­­píroz ismert gesztusokat.” Mint ahogy Bardem ren­dezőként elkerüli az emlék­műfilmek útvonalát. Gantner Ilona VASÁRNAP, 1984. JANUÁR 29. NÉPSZAVA Páger Antal nyolcvanöt éves A rendezővel befejeztük az interjút készülő filmjéről. Kedvesen azt mondta: „Vár­jon még, hozok magának va­lakit. Egy szenzációt!” A filmgyár kis szobájába ha­marosan betessékelt egy fér­fiút, aki sötét öltönyében, napszemüvegével olyan be­nyomást keltett, mint vala­mi diplomata egy nemzetkö­zi konferencia szünetében. A rendező bemutatta: Páger Antal. Nem ismerhettem, színpa­don nem láthattam, de mo­zirajongó családomban ő volt a Nagy Filmsztár. Fur­csa módon, nem a romanti­kus hős, aki a „lent” élők vágyálmait testesíti meg, ha­nem akinek a mozdulatai­ban mindig feltűnik valami jól ismert emlék. A filmgyárban Páger An­tal a honvágyról beszélt. Ott volt Dél-Amerikában a Pa­rana folyó partján, és mindig a Tiszát festette. „Mondanám az anyáknak" — sistergett fátyolos hangja —, „kötöz­zék meg a gyerekeiket. Ne hagyják elmenni őket!" Ak­kor 1957-et írtunk. Jelen voltam később a Vígszínházban Kodolányi János Földindulás című drámájának a próbáján. Kántor János sze­repét az ősbemutató után (a dráma 1930-ban íródott) három­­százötvenszer játszotta Páger. Ma már elgondolni is alig tud­juk, milyen felrázó volt akkor ez a mű. Páger vallomása sze­rint az ő számára is, akit eredetétől már-már elragadott a pénz és siker. Az ő kívánságára vették elő újra a darabot, mert ebben akarta most már kétszeresen bizonyítani hűsé­gét. Láttam a próbán, miként születik a csoda. Pedig hát épp, hogy nem csoda, hanem a Valóságos Élet történt meg. Később Kodolányi ezt mondta: „Megfigyelte, hogyan mosakszik a la­vórban, szanaszét fröcskölve a vizet?” Naturalista színész volna tehát Páger Antal? De hát emlé­kezzünk a Hattyúdal című film öreg vagányára. Költészetbe lebegnek át a valóságos gesztusok és a valószerűtlenek vál­nak valóságossá. Mindazonáltal — mint valami középkori komédiás —, ha kell, kézre áll a színpadon, ha kell, táncol, s rekedt hangján nagyszerűen énekel. Volt Liliom, volt John Gabriel Bork­­mann, Karenin, a Taláros úr Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjában, Tolsztoj Bolkonszkij hercege, filmen, tele­vízióban sok-sok esendő öreg az utóbbi években, Cannes-ban neki ítélték a legjobb férfialakítás díját a Pacsirta című film­ben nyújtott teljesítményéért. Mégis, talán a mosolya a legjellegzetesebb. Van benne va­lami, amit az alföldi emberek értenek igazán, az a betyáros villanás mintha azt jelentené, mit nekem a festő ecsetje, Argentína, színpad és halhatatlanság, amikor ezen a végte­len alföldi tájon kezdődnek a távlatok! Kovács Júlia Restaurátorok műhelyében A Magyar Nemzeti Múzeum főrestaurátora, a restauráto­ri osztály vezetője Báthy Gé­za. Óbudáról érkezett éppen vissza az osztályra.­­ Az IKV jelzése szerint Óbudán, az egyik lebontásra ítélt házban nagyon szép kály­hát találtak. Megkérdezték a múzeumot, nincs-e szüksé­gük rá; a restaurátorok meg­vizsgálták, lerajzolták, le­fényképezték, méreteit fölír­ták és hétfőn már bontják is. Darabonként megszámoz­va elcsomagolják, hogy — ha majd a Széchényi Könyvtár felköltözik a Várba, a mú­zeum épületéből — a felsza­baduló termek valamelyi­kében felállítsák. A milói Vénusz karja — Mi a restaurátori mun­ka alapelve? Úgy állítják helyre a tárgyakat, hogy ne lehessen észrevenni az utó­lagos beavatkozást, vagy ezt esetleg nem tartanák igazán etikusnak? — Ennek megítélése meg­lehetősen változó. Régebben igyekeztek az eredeti állapo­tot újra megteremteni, a hiányzó részeket pótolták. Bár ez az elv sem volt általá­nos. Megtalálták például a milói Vénusz karját, és szó­ba került, hogy visszaillesz­­szék a helyére. Kipróbálták, de elvetették az ötletet, mert a milói Vénusz már így, torzó formájában vált világhírűvé. Tulajdonképpen a szobor „meghamisítása” lett volna, ha a karját visszateszik a he­lyére. — Önök tehát nem egészí­tik ki a sérült tárgyakat? — Elsősorban tudományos szempontból restaurálunk, nálunk a hitelesség a legfon­tosabb. Csak akkor egészít­jük ki a sérült leletet, ha teljesen biztosak vagyunk abban, milyen lehetett. A falon lóg egy római ko­ri padlómozaik-részlet, Nagy­­harsányban találták. A töb­bi részét mélyszántáskor tönkretette az eke, a megle­vő darab azonban gyönyörű. Báthy Géza vezetésével ezt a részt megmentették, s egy­két helyen a hiányzó, fehér kockákat pótolták. A munka még nem ért vé­get, az egyik asztalon — szí­nére borítva fekszik egy nagy mozaikrészlet. Felül — tehát a hátoldalán — még csupa föld. — Először alátolunk egy furnérlemezt, arra ráerősít­jük a leletet, aztán behoz­zuk ide. Akkor hasra fordít­juk, kiporszívózzuk a „préz­­lit”, levéssük a felesleget, megerősítjük a hátlapot, s csak akkor fordítjuk vissza, s látunk hozzá a mozaik res­taurálásához. , Nemzetközi ranggal — Mi a helyzet a festmé­nyekkel? A képrablás miatt különösen érdekli az embe­reket, hogyan állítanak hely­re egy megsérült festményt? — Mi ilyesmit nem csiná­lunk, a mi célunk elsősorban tudományos, nem esztétikai. Erről a Szépművészeti Mú­zeumban dolgozó kollégák többet tudnak. A dolog lé­nyege egyébként az, hogy az eredeti vásznat, a sérültet, rávasalják egy egészséges vá­szonra, s ezt feszítik fel a klindrámára, a vakkeretre. Ha megvan a levágott rész, azt hozzáillesztik, szintén rá­ragasztják az új vászonra, s a vágás nyomát elgittelik. — El lehet-e tüntetni tel­jesen a sérüléseket? — Nézze, egy restaurált műalkotás már természete­sen nem képviseli az eredeti, érintetlen értéket, különösen, ha valamelyik központi ré­szét kellett pótolni. Például, ha a festményen a portré sze­me sérült meg, s azt kell újrafesteni. De a magyaror­szági művészeti restauráto­rok a szakma legjobbjai kö­zé tartoznak, s munkájuk nyomán a közönség gyakor­latilag ugyanazt a képet lát­ja. A helyreállítás nyomait csak szakemberek fedezhetik fel, esetenként műszeres vizsgálat, például röntgen segítségével. Mi magunk minden egyes tárgynál rész­letesen dokumentáljuk, mi­lyen beavatkozásokat végez­tünk. Vallanak a régi időkről Felemelem az asztalon he­verő, szép réztányért. A tá­nyér oldala lyukas. — Ezt nem kívánják be­foltozni? — Ellenkezőleg, a lyukak a mi beavatkozásunk miatt keletkeztek, ugyanis elektro­lízis segítségével erről a ró­mai tálról eltávolítottuk a rozsdát, s ahol már az egész anyagon áthatolt a korrózió, ott a tál kilyukadt. Erre azért volt szükség, hogy — és Báthy Géza megfordítja a tálat — az alján levő gyönyö­rű esztergálás látható legyen. De nézze meg, Gutai Gábor kollégám éppen egy bronz­kori fokost restaurál, itt vi­szont megóvjuk a rozsdaré­teget is, mert az őrzi a fo­kost díszítő, szép körkörös végeteket. A Nemzeti Múzeum res­taurátorai örömmel, élvezet­tel dolgoznak. Nem csoda, hi­szen hallatlanul izgalmas a régi idők tárgyi emlékeit megvallatni, és pontos, rész­letes aprómunkával helyre­hozni azt, amit a vandál rom­bolás, vagy csupán csak a múló idő elpusztított. Szunyogh Szabolcs

Next