Népszava, 1984. május (112. évfolyam, 102–126. sz.)

1984-05-17 / 114. szám

6 A hét filmjei KLAPKA-LÉGIÓ „Elvesztettük a háborút... Akkor hát győztünk!” — mondta Deák Ferenc, közvet­lenül azután, amikor meg­hallotta a hírt, az osztrákok königgrätzi vereségéről. Va­lóban, az 1866-os júniusi csa­tavesztést követő prágai bé­kekötésben a „szent római birodalom” régi délibábja végképp szertefoszlott. A Habsburg uralkodóház — a porosz vetélytárs pörölycsa­pásaira — kizáratott a német birodalomból és itáliai birto­kait is elveszítette. S az új Európa-egyensúly születése pillanatában — lehetséges­nek tűnt a Deák Ferenc szor­galmazta kiegyezés is. Illet­ve a Poroszországgal szembe­ni lobogó revánsvágy, a nem­zetközi helyzet bizonytalan­sága, a magyarországi álla­potok tarthatatlansága végül is legyőzte a császár, Ferenc József ellenállását. Közele­dett az idő, hogy az uralkodó végre elfogadja az 1848-as al­­­kotmány visszaállítását, a magyar­­ függetlenség plat­formját, amely ellen véres háborút hirdetett egyko­ron ... S micsoda megkésett­­sége, tragikus tévedése a sorsnak és történelemnek, hogy Klapka György, a ko­máromi hős — aki a porosz seregek oldalán harcolt a gyűlölt Ausztria ellen —, épp akkor akarja fellobbantani ismét a forradalom szent lángját, amikor a kiegyezés lehetősége már bizonyosság­ként él a köztudatban. Így aztán Klapka Magyar Légió­ja oly hiábavalóan menetel az északi határvidék pere­mére. Az elcsigázott nép kö­zönnyel fogadja a harcosokat. A politikai légkör sem ked­vez az újabb háborúnak. A független Magyarország lá­tomása-lehetősége szertefosz­lott ... Remélem, az olvasó is meg­érzi, felérzi , hogy mekkora emberi dráma rejtezik az imént felvázolt, rövid törté­nelmi leckében. Klapka György — akinek neve egyet jelentett az 1848-as forrada­lommal, és a nemzet sárba tiport függetlenségével­­, megkésett, végzetes próbál­kozásában ... Érezhette a nagy dráma (mondhatni ma­gyar sorsdráma) tágabb lehe­tőséget Hajdufy Miklós is, a sikeres történelmi tévéjáté­kok rendezője, amikor elha­tározta, hogy filmre variál­ja a Klapka-légió történetét, a MOKÉP pénzügyi segítsé­gével. Ami azt illeti, Hajdufy Miklós filmje (Gulyás Buda színes operálásában) ponto­san felmondja a történelmi leckét. A légió ide-oda mene­telésében, megtorpanásában, megállásában részleteket hallhatunk, kerekded monda­tokban — a kialakult törté­nelmi helyzetről. Kossuth, Klapka reményeiről. Bis­marck támogató „ármányko­dásáról”. A légió toborzásá­ról. A magyar emigráció szét­húzásáról, átkos-ismétlődő sajátosságáról. A határátlé­pés rázós helyzeteiről... Csak éppen a „rázós”, drámai helyzetek, tényleges­ érzékel­­hető embersorsok felejtődtek ki a filmből. Pedig — amiként Hajdufy elmondta az újságíróknak — jól ismeri (A kémkedés tör­ténetéből) azt, hogy „micso­da óriási osztrák titkosrend­­őri apparátus kísérte a Klap­­ka-légió minden mozdulatát”. (A filmben csak két, ügye­­fogyott, „kalapos” tüsténke­dik olykor.) Ugyanígy­ isme­ri azokat az úttalan utakat, rejtett hegyi ösvényeket, me­lyeken átverekedte magát az elcsigázott csapat... (A film­ben egy-két felborult sze­kér, s néhány lókinyúlás jel­zi a nehézségeket.) Mindenesetre a csapat — ha­lad. Hosszan. A Kárpátok északi lejtőitől — Sziléziáig. Oda-vissza. Nagyobb nehéz­ség nélkül. A pompás huszár­­meneték, tábornoki egyenru­hák sem piszkolódnak — a napokon át tartó lovaglásban, az erdei tá­borozásban. Min­denki, mindig jól vasalt, csi­nos és tiszta. Hasonlóképpen a jellemek is tiszták marad­nak. Vagy legalábbis a film­ben szereplő történelmi szó­Hogyan lehet kevés mun­kával sok pénzt szerezni? A színes, francia bohózat tanú­sága szerint: kell hozzá egy vállalkozó szellemű hölgy, néhány kirablásra váró bank és korrupt rendőrfelügyelő. De hát semmi sem tökéle­tnélyiségek (Klapkától Med­­nyánszkyig) a történelmi fest­mények jóindulatú egysíkú­ságában ábrázoltatnak. Kivé­tel Törőcsik Mari — élő, ele­ven földbirtokos,nője. (Hiába, Szidónia — ez az örök meny­asszony — nem történelmi személyiség. Kitalált figura.) Végül is Hajdufy Miklós műve — a választékos hely­színeken pergő tandrámák műfajába tartozik. (Bár en­gem néha zavar, hogy a vá­lasztékos szoba­belsőkben — ott a radiátor is. És az is, hogy a berlini indóház — va­lójában a Nyugati pályaud­var.) S ez az illusztrált tan­dráma arra bizonyosan jó, hogy kiegészítse az iskolate­levízió történelemóráit. Jes. A legjobb recept, a szor­galmas gyakorlás ellenére is lebuknak a képen látható gyarló hősök. Eduardo Moli­­naro szellemes komédiáját is mától vetítik a mozik. Gantner Ilona SOK PÉNZNÉL JOBB A TÖBB Magyar bemutató a Játékszínben Van, aki bevallja Gáz vám — az argóban azt jelenti: baj van. Honi drá­mairodalmunkkal kapcsola­tosan magasabb stílben szok­tunk ugyan beszélni, de — uram bocsá! — ide is illik a kifejezés: hát bizony gáz van, o­ly kevés és oly har­matos színvonalú többségé­ben a friss színműtermés. Most a Játékszínben — mely Berényi Gábor áldo­zatos munkája nyomán ha­zai írói műhellyé is kezd válni — Vámos Miklós há­rom egyfelvonásosa igazolta, sajnos, ezt a tételt. Az est közös címe: Gáz van. Igaz, magam is ezt éreztem, kíno­san feszengve fapados zsöly­­lyémben. (Az első plakátokon még Varázslók szerepeit ösz­­szefoglaló címként: ez a mos­tani becsületesebb — hisz van, aki bevallja ...) Három komédiát láthatunk — már az író megjelölése szerint. Az első a címadó Gáz van — egy valódi gáz­­szivárgás alaphelyzetéből indul ki. Lakó bejelent, sze­relő néhány óra múlva meg­jön, javít, elmegy — és más­nap a gáz újra szivárog. Lakó újra telefonál, szerelő újra jön, újra filozofálgat­nak, javítás, jatt — és más­nap ismét a szivárgás. Ez megy sokáig. Míg lakónk rá nem jön az üdvözítő mód­szerre, szokni kell csak a gázszagot, egy idő után már élvezetet is találni benne. Megjön a szerelő — és még ma is együtt szagolnak, ha meg nem haltak. Ezt a leg­feljebb ötpercnyi és nem túl eredeti­­kabarétréfát nö­veszti Vámos félórás egyfel­­vonásossá — élvezhetetlen stílusban, játsz­hatatlan mon­datokkal és szituációkkal. Nem különb a második darab sem, a Valaki más. Ez is egy lejárt kabarétré­fát vizez föl: a családcserét. Hogy ugyanis próbáljuk meg belső bizonytalanságainkat azzal ellensúlyozni, hogy például elcseréljük bará­tunkkal feleségünket, majd gyermekeinket, később a nagymamát, az újabb fele­ségeket és az újabb gyerme­keket ... Bizonyosan lehetne ebből az alapötletből valódi ko­médiát írni , ha súlya len­ne a figuráknak, ha a Férfi és a­­­ő „egyetemesebb” ér­tékeket és értéktelenségeket hordoznának, ha a hétköz­napok őrülete paranoiává lenne. Egyik sem történik meg — marad a közép­fajú kabaré filozófiai tanulság­­szósszal a végén. Talán ez meg a hossza magyarázza, hogy új magyar egyfelvoná­­sosnak adta el a szerző, s nem egy humorpályázaton találkoztunk vele. Legkevésbé az est máso­dik részében sorra kerülő, igen hosszú egy­felvonásos­­sal, a Varázslók című, ugyancsak kétszemélyes já­tékkal van gáz. Színházi előadás után felbotorkál a színpadra a Néző, operet­tet kezd énekelni , de kide­rül, hogy nincs egyedül. A Színész is ott maradt még. A színész, akiinek produkció­ját az este megzavarta a né­ző: úgy átélte a színpadi va­rázslatot, hogy beleszólt a já­tékba, fölkiabált a színpad­ra. A megváltását kérte. Mert ő a­ világ legnaivabb és legszerencsétlenebb nézője, aki még hisz a színpadi-szí­nészi varázslatokban. Most­­ bocsánatot­­ és varázslatot (de igazit!) kér. Termékeny helyzet egy színdarab számára — s amíg ezt építi Vámos, boldogan megyek is vele. Sajnos, egy­szerre elfeledkezik a saját darabjáról — és egy másikat kezd írni. Közhelyeket arról, hogy mindannyian nehezen élünk, hogy a színész is ki­kopik a pályáról, hogy nehéz nőt szerezni, lakást még in­kább. Elszállt a varázslat, melyet a darab első fele ígért. A megváltás elmaradt. Pedig mi, ugyancsak naiv nézők, ezért ültünk be a színházba. Egy fél darabbal és két rossz kabarétréfával igen­csak nehéz bármit is kezde­nie rendezőnek és színészek­nek egyaránt. Az egyetlen tisztességes lehetőség: komo­lyan venni mégiscsak az egé­szet. Babarczy László rende­ző irányításával ez történik. És lám: a tisztességes megol­dás még jobban kiemeli a be­mutatott írások nem darab voltát, aláhúzza a gyöngesé­­geket. Babarczy ugyanis — na­gyon helyesen — mindennapi énünkből és tapasztalataink­ból indít realista játékot, hogy innen lendülhessen el a komédiák vélt abszurditásáig. És ezzel végképp leleplezi a dialógusokat: valóságalapjuk közhelyes, s erről legfeljebb az unalomba lehet visszazu­hanni. Ennek megfelelően a színé­szek is sziszifuszi erőfeszíté­sekig juthatnak csak el. He­lyei László szeretőként és Béres Ilona a második da­rabbéli Nőként tisztességgel végszavaz, önmaga hús-vér figurájából igyekszik kibon­tani emberszabású lényt — de végül is csak illusztrációk maradnak egy felületes kép­regényben. Kézdy György — ő a Néző — jobban megszen­ved a jelenlétért: a monda­tokat szinte félretolva te­remt ismerős figurát, azt a mindannyiunkban ott ülő naiv és szerencsétlen, simo­­gatásra váró gyermeket, akit sohasem vált meg senki. Mindhárom darabocska fő­szerepét Avar István adja: az elsőt tisztességgel megússza, a másodikat rutinnal és charme-mal megmenti, a harmadikban néhány percig fölcsillantja színészetének lé­nyegét is. Azt a kisfiús fél­mosolyt, ami keserűségeket és titkolt cinizmust takar, azt a mégis­ hitet, amitől ér­demes csinálni. Fiaskó ez a játékszínbeli bemutató, egy néha érdekes író fiaskója. Ez persze nem tragédia — legfeljebb csak gáz van. Van, aki bevallja... Bányai Gábor Élesdy István festőművész műveiből nyílik kiállítás Zalaegerszegen a Kisfaludi Stróbl Teremben. A kiállítást, amely május 17—26-ig tekinthető meg, dr. Tóth Ervin művészettörténész nyitja meg Újabb sikerre, János vitéz! Több mint kilencszáz elő­adást élt meg már az Állami Bábszínház János vitéz pro­dukciója. Az országon kí­vül bejárta már csaknem egész Európát, s sikert ara­tott Kubában is. Petőfi Sán­dor elbeszélő költeményét Szilágyi Dezső, a színház igazgatója alkalmazta báb­színpadra, 1973-ban, a dísz­­­­leteket és a bábokat Koós Iván tervezte. Újabb útja előtt a Jókai téri színház­ban tartottak sajtóbemuta­tót, szerdán. Ugyanis Ur­bán Gyula rendező vezeté­sével a darab héttagú tár­sulata, Györkös Kató, Hal­­my Izolda, Kazinczy Ildikó, Román Kati, Bánky Róbert, Kormos Gyula, Vanyó Já­nos és a technikai személy­zet a Théatre des Marionet­tes de Génévé, a genfi báb­színház meghívására pén­teken Svájcba utazik. Men­­sáros László francia narrá­tor szövegével 12 előadást tartanak a svájci közönség előtt. (sip­) Garics János temetése A Madách Színház igazgató­ május 28-án, hétfőn fél 12 saga közli, hogy Garics 16­ órakor lesz a Farkasréti Je­nos színművész temetése metőben. CSÜTÖRTÖK, 1984. MÁJUS 17. NÉPSZAVA ­ Befejesödött a miskolci tévéfesztivál Árnyalatnyi különbségek Bezárta kapuit a miskolci tévéfesztivál, elvonultak a közvetítőkocsik a Rónai Sándor Művelődési Ház elől, az egyhetes „rendkívüli ál­lapot” után kezdődnek (vagy inkább folytatódnak) a megszokott munka hétköz­napjai a televízióban is. De vajon, valóban a megszokott munka folytatódik-e, a szó szürke­séget, fásultságot, minden­napi „verklit” jelentő értel­mében? Nos, éppen ez a kérdés volt ennek a 24. miskolci találkozónak az egyik kulcsproblémája. A televíziót ugyanis — különösen politikai adásait — talán minden más tömeg­kommunikációs intézmény­nél jobban fenyegeti az el­­szürkülés, a megszokottba kényelmesedés veszélye. A közvetlen informatív műso­rok — a hírek, a híradók, a Panoráma-típusú adások — elég jól elüzemelhetnek úgy is, ha csak a legszárazabb híranyagot közvetítik, szá­razon, érdektelenül. Hogy aztán az ilyen formában a nézőkhöz eljuttatott infor­mációkból mi, hogyan ma­rad meg a fejekben, az más kérdés. Sok szó esett­.A fesztivál szakmai vitáin, különböző beszélgetésein arról, hogy a televíziótól úgyszólván min­denki sokkal többet, érdeke­sebbet, színesebben tálaltat vár el a közvetlen politikai adásokban is, mint más fó­rumoktól — az újságoktól például. Az erősen kérdéses persze, hogy jogos-e ez az elvárás, szükségszerű-e, hogy a tévé minden más hírközlő forrást „übereljen” — de az vitathatatlan, hogy egy tévéhíradót minimum kétszer annyian néznek es­ténként, mint amennyi az összes magyar országos és vidéki napilap példányszá­ma. A néző informálásának, véleménye alakításának épp ezért hallatlanul fontos esz­köze éppen a híradó, vagy a fórumok, a panorámák. Ezeket rosszul, érdektelenül, verklikomcepcióval csinál­ni nemcsak szakmai nem­törődömség (ami magában is súlyos vétek), hanem po­­litikai felelőtlenség is. És éppen erről, a televízió po­litikai műsorainak ilyen vo­natkozású felelősségéről esett a sok mellett sem elég (vagy nem eléggé átgondolt) szó Miskolcon. » Annyi mindenesetre ki­derült (remélhetőleg), hogy ma már úgyszólván min­den műsornak van valami­lyen politikai vonatkozása. Egy portréfilm éppúgy poli­tizálhat, mint egy dokumen­tumfilm, vagy egy politikai interjú. A feladat pontosan az, hogy ezt a rengetegféle, roppant változatos politizá­lást hogyan lehet jól, érde­kesen, színvonalasan, tehet­ségesen és felelősséggel megoldani. A feladatok megítélésé­ben persze lehetnek eltéré­sek, árnyalatnyi különbsé­gek. De az eléggé világos­nak látszik, hogy a Magyar Televízió az a magyar televízió, s nem egy gmk magán-kisvállalkozása, ha­nem állami intézmény, s ez bizonyos következmé­nyekkel jár. Jobbító szán­dékkal bírálni természetesen nemcsak kell, hanem szük­séges is, de alapvető voná­saiban megkérdőjelezni, vagy minden ízében elve­­tendőnek találni nem tűnik túl bölcs dolognak (mint erre a vitákban egy-két cél­zás történt). Hogy a SZOT éppen a miskolci fesztivált tekinti a maga számára is hangsúlyo­zottan fontosnak, az nyil­vánvalóan azért van, mert korábban ez a tévés talál­kozó zömmel a politikai jel­legű tévéműsorokat sorakoz­tatta fel. Az idén mintha itt is árnyalatnyi eltérés mutat­kozott volna: a szemle 45 filmje közül húsz volt mű­vészeti vagy szórakoztató témájú, négy történelmi, öt szólt a magánéletről, há­rom külpolitikai témájú volt, három ismeretterjesz­tő — és csak tíz foglalko­zott a mai magyar társada­lom kérdéseivel (s e művek között is­­több volt a rövid, pár perces kis riport, film). Az arányok meggondolkoz­­tatóak. Felvetődött a vitákon, be­szélgetésekben egy sajátos megnevezés is: a fesztivált a nonfiction tévéfilmek ta­lálkozójának emlegették. Ta­lán ez is árnyalatnyi kü­lönbség, — de mégis: mint­ha a legkülönbözőbb műfa­jú, kivitelezésű, témájú po­litikai műsorok, filmek len­nének (kellene, hogy legye­nek) a miskolci fesztivál profilt meghatározó művei. Kár lenne, ha — s nemcsak a miskolci fesztiválon — így próbálnánk szobatisztává tenni a manapság nem min­dig szobatisztának kezelt vállalt politizálást. (takács) A díjnyertes alkotások A díjak kiosztásával szerdán befejeződött a miskolci tévé­fesztivál. Az egy héten át zajló vetítések során a tizen­négy tagú szakmai zsűri és a felkért közönségzsűri negy­venöt alkotás közül válasz­totta ki a díjazásra érdeme­seket. A záróünnepségen Huszár István, az MSZMP KB Tár­sadalomtudományi Intézeté­nek főigazgatója, a zsűri el­nöke értékelte a bemutatott alkotásokat, méltatta a fesz­tivál jelentőségét, majd is­mertette a zsűri döntését. A Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsának fődíját a Vétlenek című alkotás nyer­te el, Árvai Jolán, B. Mar­ton Frigyes, Czeilik Mária, Illés Tiborné és Vitray Ta­más munkája. Borsod megye díját a Nem felfelé török, uram című ri­portfilm kapta. Alkotói: Sü­tő András, Major Sándor, Neumann László, Bíró Ist­vánné, Normann József és Kígyós Sándor. Miskolc város díját a Fesz­tiválzenekar című riport­­filmnek ítélték oda. Alkotói: Baló György, Darvas András, Király Péter, Bakos László és Antók Csaba. A Magyar Televízió elnö­kének különdíját A mozgás, a csontok és izmok című is­meretterjesztő film nyerte el. Alkotók: Kopper Judit, Sza­bó Gábor, Bessenyei Erzsé­bet, Foger József és Macs­­kássy Kati. A zsűri még a további hat alkotást díjazta: A Black and white című riport- és dokumentumfilmet, alkotói: Almár György, Már­ton József, Szeberényi János, Lugossy Károly és Szitányi Zsuzsa. A Hírháttér című műsort, alkotói: Benedek István Gá­bor, Vértes Csaba, Mester Ákos, Sipos József, Tarnai Gizella, Janovics Sándor, Mezei István, Biró Istvánné, Román Péter és Kígyós Sán­dor. A Csettegők és csotrogá­nyok című riportfilmet, al­kotói: Majoros Tibor, Kléner György, Szabó Erzsébet, Far­kas Gyula és Pavlovits Mik­lós. Az Ablak című műsort, al­kotói: Sárközi Erika, Peták István, Kóthy Judit, Pánics György, Király Zoltán, Kiss Teréz, Wisinger István, Vár­szegi Károly, Mezei István, Sófalvy Melánia, Belágyi Tamás és Pintér Gyula. A Pénteki rendevú István, a király című műsorát, alko­tói: Nagy György, Bánhegyi István, Káplár Ferenc, Nep­per Péter és Téglássy Ferenc. A Csörgőlabda című ri­portfilmet, alkotói: Déri Já­nos, Káplár Ferenc, Kará­­tsony Gabriella, Buzási Pé­ter és Kis Judit. Az operatőri díjat Mihók Barnának nyújtották át A Szentföld ma című produk­cióban nyújtott teljesítmé­nyéért. A közönség díját a Tüzet viszek című riportfilm kap­ta. Alkotók: Kokas Klára, Várbíró Judit, Petrányi Ju­dit, Szalai Z. László, Almási Anikó, Balogh P. Zoltán és Mérei Anna. A 24. miskolci tévéfilm­fesztivál a díjak átadása után Tóth Józsefnek, a Szakszervezetek Borsod me­gyei Tanácsa vezető titkárá­nak búcsúszavaival ért vé­get. (MTI)

Next