Népszava, 1984. május (112. évfolyam, 102–126. sz.)
1984-05-17 / 114. szám
6 A hét filmjei KLAPKA-LÉGIÓ „Elvesztettük a háborút... Akkor hát győztünk!” — mondta Deák Ferenc, közvetlenül azután, amikor meghallotta a hírt, az osztrákok königgrätzi vereségéről. Valóban, az 1866-os júniusi csatavesztést követő prágai békekötésben a „szent római birodalom” régi délibábja végképp szertefoszlott. A Habsburg uralkodóház — a porosz vetélytárs pörölycsapásaira — kizáratott a német birodalomból és itáliai birtokait is elveszítette. S az új Európa-egyensúly születése pillanatában — lehetségesnek tűnt a Deák Ferenc szorgalmazta kiegyezés is. Illetve a Poroszországgal szembeni lobogó revánsvágy, a nemzetközi helyzet bizonytalansága, a magyarországi állapotok tarthatatlansága végül is legyőzte a császár, Ferenc József ellenállását. Közeledett az idő, hogy az uralkodó végre elfogadja az 1848-as alkotmány visszaállítását, a magyar függetlenség platformját, amely ellen véres háborút hirdetett egykoron ... S micsoda megkésettsége, tragikus tévedése a sorsnak és történelemnek, hogy Klapka György, a komáromi hős — aki a porosz seregek oldalán harcolt a gyűlölt Ausztria ellen —, épp akkor akarja fellobbantani ismét a forradalom szent lángját, amikor a kiegyezés lehetősége már bizonyosságként él a köztudatban. Így aztán Klapka Magyar Légiója oly hiábavalóan menetel az északi határvidék peremére. Az elcsigázott nép közönnyel fogadja a harcosokat. A politikai légkör sem kedvez az újabb háborúnak. A független Magyarország látomása-lehetősége szertefoszlott ... Remélem, az olvasó is megérzi, felérzi , hogy mekkora emberi dráma rejtezik az imént felvázolt, rövid történelmi leckében. Klapka György — akinek neve egyet jelentett az 1848-as forradalommal, és a nemzet sárba tiport függetlenségével, megkésett, végzetes próbálkozásában ... Érezhette a nagy dráma (mondhatni magyar sorsdráma) tágabb lehetőséget Hajdufy Miklós is, a sikeres történelmi tévéjátékok rendezője, amikor elhatározta, hogy filmre variálja a Klapka-légió történetét, a MOKÉP pénzügyi segítségével. Ami azt illeti, Hajdufy Miklós filmje (Gulyás Buda színes operálásában) pontosan felmondja a történelmi leckét. A légió ide-oda menetelésében, megtorpanásában, megállásában részleteket hallhatunk, kerekded mondatokban — a kialakult történelmi helyzetről. Kossuth, Klapka reményeiről. Bismarck támogató „ármánykodásáról”. A légió toborzásáról. A magyar emigráció széthúzásáról, átkos-ismétlődő sajátosságáról. A határátlépés rázós helyzeteiről... Csak éppen a „rázós”, drámai helyzetek, tényleges érzékelhető embersorsok felejtődtek ki a filmből. Pedig — amiként Hajdufy elmondta az újságíróknak — jól ismeri (A kémkedés történetéből) azt, hogy „micsoda óriási osztrák titkosrendőri apparátus kísérte a Klapka-légió minden mozdulatát”. (A filmben csak két, ügyefogyott, „kalapos” tüsténkedik olykor.) Ugyanígy ismeri azokat az úttalan utakat, rejtett hegyi ösvényeket, melyeken átverekedte magát az elcsigázott csapat... (A filmben egy-két felborult szekér, s néhány lókinyúlás jelzi a nehézségeket.) Mindenesetre a csapat — halad. Hosszan. A Kárpátok északi lejtőitől — Sziléziáig. Oda-vissza. Nagyobb nehézség nélkül. A pompás huszármeneték, tábornoki egyenruhák sem piszkolódnak — a napokon át tartó lovaglásban, az erdei táborozásban. Mindenki, mindig jól vasalt, csinos és tiszta. Hasonlóképpen a jellemek is tiszták maradnak. Vagy legalábbis a filmben szereplő történelmi szóHogyan lehet kevés munkával sok pénzt szerezni? A színes, francia bohózat tanúsága szerint: kell hozzá egy vállalkozó szellemű hölgy, néhány kirablásra váró bank és korrupt rendőrfelügyelő. De hát semmi sem tökéletnélyiségek (Klapkától Mednyánszkyig) a történelmi festmények jóindulatú egysíkúságában ábrázoltatnak. Kivétel Törőcsik Mari — élő, eleven földbirtokos,nője. (Hiába, Szidónia — ez az örök menyasszony — nem történelmi személyiség. Kitalált figura.) Végül is Hajdufy Miklós műve — a választékos helyszíneken pergő tandrámák műfajába tartozik. (Bár engem néha zavar, hogy a választékos szobabelsőkben — ott a radiátor is. És az is, hogy a berlini indóház — valójában a Nyugati pályaudvar.) S ez az illusztrált tandráma arra bizonyosan jó, hogy kiegészítse az iskolatelevízió történelemóráit. Jes. A legjobb recept, a szorgalmas gyakorlás ellenére is lebuknak a képen látható gyarló hősök. Eduardo Molinaro szellemes komédiáját is mától vetítik a mozik. Gantner Ilona SOK PÉNZNÉL JOBB A TÖBB Magyar bemutató a Játékszínben Van, aki bevallja Gáz vám — az argóban azt jelenti: baj van. Honi drámairodalmunkkal kapcsolatosan magasabb stílben szoktunk ugyan beszélni, de — uram bocsá! — ide is illik a kifejezés: hát bizony gáz van, oly kevés és oly harmatos színvonalú többségében a friss színműtermés. Most a Játékszínben — mely Berényi Gábor áldozatos munkája nyomán hazai írói műhellyé is kezd válni — Vámos Miklós három egyfelvonásosa igazolta, sajnos, ezt a tételt. Az est közös címe: Gáz van. Igaz, magam is ezt éreztem, kínosan feszengve fapados zsölylyémben. (Az első plakátokon még Varázslók szerepeit öszszefoglaló címként: ez a mostani becsületesebb — hisz van, aki bevallja ...) Három komédiát láthatunk — már az író megjelölése szerint. Az első a címadó Gáz van — egy valódi gázszivárgás alaphelyzetéből indul ki. Lakó bejelent, szerelő néhány óra múlva megjön, javít, elmegy — és másnap a gáz újra szivárog. Lakó újra telefonál, szerelő újra jön, újra filozofálgatnak, javítás, jatt — és másnap ismét a szivárgás. Ez megy sokáig. Míg lakónk rá nem jön az üdvözítő módszerre, szokni kell csak a gázszagot, egy idő után már élvezetet is találni benne. Megjön a szerelő — és még ma is együtt szagolnak, ha meg nem haltak. Ezt a legfeljebb ötpercnyi és nem túl eredetikabarétréfát növeszti Vámos félórás egyfelvonásossá — élvezhetetlen stílusban, játszhatatlan mondatokkal és szituációkkal. Nem különb a második darab sem, a Valaki más. Ez is egy lejárt kabarétréfát vizez föl: a családcserét. Hogy ugyanis próbáljuk meg belső bizonytalanságainkat azzal ellensúlyozni, hogy például elcseréljük barátunkkal feleségünket, majd gyermekeinket, később a nagymamát, az újabb feleségeket és az újabb gyermekeket ... Bizonyosan lehetne ebből az alapötletből valódi komédiát írni , ha súlya lenne a figuráknak, ha a Férfi és aő „egyetemesebb” értékeket és értéktelenségeket hordoznának, ha a hétköznapok őrülete paranoiává lenne. Egyik sem történik meg — marad a középfajú kabaré filozófiai tanulságszósszal a végén. Talán ez meg a hossza magyarázza, hogy új magyar egyfelvonásosnak adta el a szerző, s nem egy humorpályázaton találkoztunk vele. Legkevésbé az est második részében sorra kerülő, igen hosszú egyfelvonásossal, a Varázslók című, ugyancsak kétszemélyes játékkal van gáz. Színházi előadás után felbotorkál a színpadra a Néző, operettet kezd énekelni , de kiderül, hogy nincs egyedül. A Színész is ott maradt még. A színész, akiinek produkcióját az este megzavarta a néző: úgy átélte a színpadi varázslatot, hogy beleszólt a játékba, fölkiabált a színpadra. A megváltását kérte. Mert ő a világ legnaivabb és legszerencsétlenebb nézője, aki még hisz a színpadi-színészi varázslatokban. Most bocsánatot és varázslatot (de igazit!) kér. Termékeny helyzet egy színdarab számára — s amíg ezt építi Vámos, boldogan megyek is vele. Sajnos, egyszerre elfeledkezik a saját darabjáról — és egy másikat kezd írni. Közhelyeket arról, hogy mindannyian nehezen élünk, hogy a színész is kikopik a pályáról, hogy nehéz nőt szerezni, lakást még inkább. Elszállt a varázslat, melyet a darab első fele ígért. A megváltás elmaradt. Pedig mi, ugyancsak naiv nézők, ezért ültünk be a színházba. Egy fél darabbal és két rossz kabarétréfával igencsak nehéz bármit is kezdenie rendezőnek és színészeknek egyaránt. Az egyetlen tisztességes lehetőség: komolyan venni mégiscsak az egészet. Babarczy László rendező irányításával ez történik. És lám: a tisztességes megoldás még jobban kiemeli a bemutatott írások nem darab voltát, aláhúzza a gyöngeségeket. Babarczy ugyanis — nagyon helyesen — mindennapi énünkből és tapasztalatainkból indít realista játékot, hogy innen lendülhessen el a komédiák vélt abszurditásáig. És ezzel végképp leleplezi a dialógusokat: valóságalapjuk közhelyes, s erről legfeljebb az unalomba lehet visszazuhanni. Ennek megfelelően a színészek is sziszifuszi erőfeszítésekig juthatnak csak el. Helyei László szeretőként és Béres Ilona a második darabbéli Nőként tisztességgel végszavaz, önmaga hús-vér figurájából igyekszik kibontani emberszabású lényt — de végül is csak illusztrációk maradnak egy felületes képregényben. Kézdy György — ő a Néző — jobban megszenved a jelenlétért: a mondatokat szinte félretolva teremt ismerős figurát, azt a mindannyiunkban ott ülő naiv és szerencsétlen, simogatásra váró gyermeket, akit sohasem vált meg senki. Mindhárom darabocska főszerepét Avar István adja: az elsőt tisztességgel megússza, a másodikat rutinnal és charme-mal megmenti, a harmadikban néhány percig fölcsillantja színészetének lényegét is. Azt a kisfiús félmosolyt, ami keserűségeket és titkolt cinizmust takar, azt a mégis hitet, amitől érdemes csinálni. Fiaskó ez a játékszínbeli bemutató, egy néha érdekes író fiaskója. Ez persze nem tragédia — legfeljebb csak gáz van. Van, aki bevallja... Bányai Gábor Élesdy István festőművész műveiből nyílik kiállítás Zalaegerszegen a Kisfaludi Stróbl Teremben. A kiállítást, amely május 17—26-ig tekinthető meg, dr. Tóth Ervin művészettörténész nyitja meg Újabb sikerre, János vitéz! Több mint kilencszáz előadást élt meg már az Állami Bábszínház János vitéz produkciója. Az országon kívül bejárta már csaknem egész Európát, s sikert aratott Kubában is. Petőfi Sándor elbeszélő költeményét Szilágyi Dezső, a színház igazgatója alkalmazta bábszínpadra, 1973-ban, a díszleteket és a bábokat Koós Iván tervezte. Újabb útja előtt a Jókai téri színházban tartottak sajtóbemutatót, szerdán. Ugyanis Urbán Gyula rendező vezetésével a darab héttagú társulata, Györkös Kató, Halmy Izolda, Kazinczy Ildikó, Román Kati, Bánky Róbert, Kormos Gyula, Vanyó János és a technikai személyzet a Théatre des Marionettes de Génévé, a genfi bábszínház meghívására pénteken Svájcba utazik. Mensáros László francia narrátor szövegével 12 előadást tartanak a svájci közönség előtt. (sip) Garics János temetése A Madách Színház igazgató május 28-án, hétfőn fél 12 saga közli, hogy Garics 16 órakor lesz a Farkasréti Jenos színművész temetése metőben. CSÜTÖRTÖK, 1984. MÁJUS 17. NÉPSZAVA Befejesödött a miskolci tévéfesztivál Árnyalatnyi különbségek Bezárta kapuit a miskolci tévéfesztivál, elvonultak a közvetítőkocsik a Rónai Sándor Művelődési Ház elől, az egyhetes „rendkívüli állapot” után kezdődnek (vagy inkább folytatódnak) a megszokott munka hétköznapjai a televízióban is. De vajon, valóban a megszokott munka folytatódik-e, a szó szürkeséget, fásultságot, mindennapi „verklit” jelentő értelmében? Nos, éppen ez a kérdés volt ennek a 24. miskolci találkozónak az egyik kulcsproblémája. A televíziót ugyanis — különösen politikai adásait — talán minden más tömegkommunikációs intézménynél jobban fenyegeti az elszürkülés, a megszokottba kényelmesedés veszélye. A közvetlen informatív műsorok — a hírek, a híradók, a Panoráma-típusú adások — elég jól elüzemelhetnek úgy is, ha csak a legszárazabb híranyagot közvetítik, szárazon, érdektelenül. Hogy aztán az ilyen formában a nézőkhöz eljuttatott információkból mi, hogyan marad meg a fejekben, az más kérdés. Sok szó esett.A fesztivál szakmai vitáin, különböző beszélgetésein arról, hogy a televíziótól úgyszólván mindenki sokkal többet, érdekesebbet, színesebben tálaltat vár el a közvetlen politikai adásokban is, mint más fórumoktól — az újságoktól például. Az erősen kérdéses persze, hogy jogos-e ez az elvárás, szükségszerű-e, hogy a tévé minden más hírközlő forrást „übereljen” — de az vitathatatlan, hogy egy tévéhíradót minimum kétszer annyian néznek esténként, mint amennyi az összes magyar országos és vidéki napilap példányszáma. A néző informálásának, véleménye alakításának épp ezért hallatlanul fontos eszköze éppen a híradó, vagy a fórumok, a panorámák. Ezeket rosszul, érdektelenül, verklikomcepcióval csinálni nemcsak szakmai nemtörődömség (ami magában is súlyos vétek), hanem politikai felelőtlenség is. És éppen erről, a televízió politikai műsorainak ilyen vonatkozású felelősségéről esett a sok mellett sem elég (vagy nem eléggé átgondolt) szó Miskolcon. » Annyi mindenesetre kiderült (remélhetőleg), hogy ma már úgyszólván minden műsornak van valamilyen politikai vonatkozása. Egy portréfilm éppúgy politizálhat, mint egy dokumentumfilm, vagy egy politikai interjú. A feladat pontosan az, hogy ezt a rengetegféle, roppant változatos politizálást hogyan lehet jól, érdekesen, színvonalasan, tehetségesen és felelősséggel megoldani. A feladatok megítélésében persze lehetnek eltérések, árnyalatnyi különbségek. De az eléggé világosnak látszik, hogy a Magyar Televízió az a magyar televízió, s nem egy gmk magán-kisvállalkozása, hanem állami intézmény, s ez bizonyos következményekkel jár. Jobbító szándékkal bírálni természetesen nemcsak kell, hanem szükséges is, de alapvető vonásaiban megkérdőjelezni, vagy minden ízében elvetendőnek találni nem tűnik túl bölcs dolognak (mint erre a vitákban egy-két célzás történt). Hogy a SZOT éppen a miskolci fesztivált tekinti a maga számára is hangsúlyozottan fontosnak, az nyilvánvalóan azért van, mert korábban ez a tévés találkozó zömmel a politikai jellegű tévéműsorokat sorakoztatta fel. Az idén mintha itt is árnyalatnyi eltérés mutatkozott volna: a szemle 45 filmje közül húsz volt művészeti vagy szórakoztató témájú, négy történelmi, öt szólt a magánéletről, három külpolitikai témájú volt, három ismeretterjesztő — és csak tíz foglalkozott a mai magyar társadalom kérdéseivel (s e művek között istöbb volt a rövid, pár perces kis riport, film). Az arányok meggondolkoztatóak. Felvetődött a vitákon, beszélgetésekben egy sajátos megnevezés is: a fesztivált a nonfiction tévéfilmek találkozójának emlegették. Talán ez is árnyalatnyi különbség, — de mégis: mintha a legkülönbözőbb műfajú, kivitelezésű, témájú politikai műsorok, filmek lennének (kellene, hogy legyenek) a miskolci fesztivál profilt meghatározó művei. Kár lenne, ha — s nemcsak a miskolci fesztiválon — így próbálnánk szobatisztává tenni a manapság nem mindig szobatisztának kezelt vállalt politizálást. (takács) A díjnyertes alkotások A díjak kiosztásával szerdán befejeződött a miskolci tévéfesztivál. Az egy héten át zajló vetítések során a tizennégy tagú szakmai zsűri és a felkért közönségzsűri negyvenöt alkotás közül választotta ki a díjazásra érdemeseket. A záróünnepségen Huszár István, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének főigazgatója, a zsűri elnöke értékelte a bemutatott alkotásokat, méltatta a fesztivál jelentőségét, majd ismertette a zsűri döntését. A Szakszervezetek Országos Tanácsának fődíját a Vétlenek című alkotás nyerte el, Árvai Jolán, B. Marton Frigyes, Czeilik Mária, Illés Tiborné és Vitray Tamás munkája. Borsod megye díját a Nem felfelé török, uram című riportfilm kapta. Alkotói: Sütő András, Major Sándor, Neumann László, Bíró Istvánné, Normann József és Kígyós Sándor. Miskolc város díját a Fesztiválzenekar című riportfilmnek ítélték oda. Alkotói: Baló György, Darvas András, Király Péter, Bakos László és Antók Csaba. A Magyar Televízió elnökének különdíját A mozgás, a csontok és izmok című ismeretterjesztő film nyerte el. Alkotók: Kopper Judit, Szabó Gábor, Bessenyei Erzsébet, Foger József és Macskássy Kati. A zsűri még a további hat alkotást díjazta: A Black and white című riport- és dokumentumfilmet, alkotói: Almár György, Márton József, Szeberényi János, Lugossy Károly és Szitányi Zsuzsa. A Hírháttér című műsort, alkotói: Benedek István Gábor, Vértes Csaba, Mester Ákos, Sipos József, Tarnai Gizella, Janovics Sándor, Mezei István, Biró Istvánné, Román Péter és Kígyós Sándor. A Csettegők és csotrogányok című riportfilmet, alkotói: Majoros Tibor, Kléner György, Szabó Erzsébet, Farkas Gyula és Pavlovits Miklós. Az Ablak című műsort, alkotói: Sárközi Erika, Peták István, Kóthy Judit, Pánics György, Király Zoltán, Kiss Teréz, Wisinger István, Várszegi Károly, Mezei István, Sófalvy Melánia, Belágyi Tamás és Pintér Gyula. A Pénteki rendevú István, a király című műsorát, alkotói: Nagy György, Bánhegyi István, Káplár Ferenc, Nepper Péter és Téglássy Ferenc. A Csörgőlabda című riportfilmet, alkotói: Déri János, Káplár Ferenc, Karátsony Gabriella, Buzási Péter és Kis Judit. Az operatőri díjat Mihók Barnának nyújtották át A Szentföld ma című produkcióban nyújtott teljesítményéért. A közönség díját a Tüzet viszek című riportfilm kapta. Alkotók: Kokas Klára, Várbíró Judit, Petrányi Judit, Szalai Z. László, Almási Anikó, Balogh P. Zoltán és Mérei Anna. A 24. miskolci tévéfilmfesztivál a díjak átadása után Tóth Józsefnek, a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsa vezető titkárának búcsúszavaival ért véget. (MTI)