Népszava, 1984. november (112. évfolyam, 257–281. sz.)

1984-11-23 / 275. szám

NÉPSZAVA 1984. NOVEMBER 23., PÉNTEK Benke Valéria látogatása Baranyában Benke Valéria, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja, a Társadalmi Szemle szerkesztő bizottságának el­nöke kétnapos látogatást tett Baranya megyében. Szerdán a megyei pártbi­zottság székházában a megye vezetői fogadták, majd Lu­kács János, a megyei pártbi­zottság első titkára tájékoz­tatta a térség gazdasági, po­litikai, társadalmi helyzeté­ről, valamint az MSZMP ti­zenharmadik kongresszusát megelőző taggyűlések tapasz­talatairól. A Politikai Bi­zottság tagja ezután a Ma­gyar Televízió pécsi körzeti stúdiójába látogatott. Benke Valéria csütörtökön a Magyar Tudományos Aka­démia pécsi regionális kuta­tási központjában hallgatott meg tájékoztatót az intéz­mény munkájáról, majd Harkányba utazott, ahol megtekintette a gyógyvizéről híres nagyközség új művelő­dési házát és a termelőszö­vetkezetek üdülőjét. A prog­ram következő állomása Sik­lós volt. A város Táncsics Mihály Gimnáziumában ta­lálkozott az iskola vezetőivel és diákjaival, ezután pedig felkereste a siklósi kerámia­alkotóházat. Baranya me­gyei látogatását az újpetrei Petőfi Sándor Termelőszö­vetkezetben fejezte be, ahol a közös gazdaság eredmé­nyeiről, a szövetkezet tagjai­nak szociális és kulturális el­látásáról tájékozódott. Gyenes András a főváros XVIII. kerületében Gyenes András, a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Ellenőrző Bizottságá­nak elnöke csütörtökön a főváros XVIII. kerületébe látogatott. A vendéget a pártbizottság szék­házában Peták Emil első titkár és Tancsik Rudolf tanácselnök fogadta, s tájékoztatta a ke­rület életéről, munkájáról. A program a Ferihegyi re­pülőtéren folytatódott, ahol Gyenes András , Sárospa­taki Zoltán, a Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság vezetője, K. Szabó Gábor, az LRI pártbizottságának titká­ra, valamint Jahoda Lajos, a Magyar Légiközlekedési Vállalat vezérigazgatója és Ódor Tamás, a MALÉV párt­­bizottságának titkára kalau­zolásával ismerkedett a két vállalat gazdasági és politi­kai tevékenységével, a repü­lőtér és a repülésirányítás fejlesztését célzó munkála­tokkal. Délután Gyenes András részt vett a kerületi párt­végrehajtó bizottság ülésén, ahol a testület tagjai többek között a pártfegyelem kérdé­seivel foglalkoztak. Elsőkén­t az országban Tanáruház lett az Úttörő A budapesti Úttörő Áruház szeptember óta egyúttal tan­­áruház is: itt sajátítják el a gyakorlati tudnivalókat a Centrum Áruházak tanulói. Az oktatást szolgáló áruház első a maga nemében, koráb­ban legfeljebb kisebb boltok­ban gyakorolhattak „élesben” a diákok. Az Úttörőben szeptember óta dolgoznak-tanulnak a ruházati, a híradástechnikai, a kozmetikai-vegyi, a sport­játék, a papír-írószer és a háztartás-felszerelési cikkek jövőbeni eladói. Gyakorolják az áruátvételt, az árufeltöl­­tést, a pénztárgép kezelését és a vásárlók kiszolgálását, természetesen szakemberek, tanárok felügyeletével. A Centrum Áruházak Vál­lalata elsősorban saját maga számára kíván fiatalokat ké­pezni; a harmadévesek majd abban az áruházban folytat­ják a gyakorlatot, ahol a szakmunkásvizsga letétele után dolgozni fognak. A tan­áruház kialakítására 6,5 millió forintot fordítottak, amiből részben oktatóterme­ket alakítottak ki, részben technikai eszközöket vásárol­tak. Felszereltek egy tv-lán­­cot, amelyen az áruház igaz­gatója és az oktatás vezetője ellenőrizheti az oktatóterem­ben, és az áruház különböző osztályain folyó tevékenysé­get. Jól alkalmazzák a kép­magnót, a diákoknak sokkal tanulságosabb önmagukat munka közben viszontlátni, mint ha magatartásbeli, tech­nológiai hibáikra tanáraik csak szóban hívnák fel a fi­gyelmüket. Feleslegessé vált a tovább­képzést szolgáló, költséges pénztárosi tanfolyamok szer­vezése: az oktatóbázishoz pénztárgépterem is tartozik, a legújabb típusú gépeken a felnőttek is gyakorolhatnak. A tanáruházban 246 tanuló van állandóan, 102 harmad­éves pedig kéthetenként jár hétórás foglalkozásokra. Köz­ben az áruházban az árusí­tás zavartalan, sőt, a tanulók segítségével talán gördüléke­nyebb is. (..) Hadzsi Abdul-Karim Hadzsi Abdul-Karim szüle­tésének 100. évfordulója al­kalmából kétnapos tudomá­nyos ülés kezdődött csütörtö­kön az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemen. A résztve­vők, külföldiek, hazaiak, nem csupán tudományos ér­demeit, irodalmi munkássá­gát méltatják, hanem a régi barátságnak is adóznak. Merthogy Hadzsi Abdul-Ka­rim nem más, mint Germa­­nus Gyula, az egyetem egy­kori professzora. — Hosszú, szívélyes barát­ság fűzött össze minket — emlékezik Saddikni úr, Szí­ria volt magyarországi nagy­követe. Esténként gyakran meglátogattam, és bár leg­többször minden előzetes be­jelentés nélkül nyitottam rá az ajtót, örömmel tessékelt beljebb. Sokszor kérte tő­lem, hogy olvassak számára arabul. Én olvastam, és ő csak hallgatta. Nem értet­tem, miért olvastat. Hiszen nagyon is jól tudott arabul. Egyszer aztán a kíváncsiság rávitt, és megkérdeztem tő­le. Egy arabtól szerettem volna hallani ezeket a soro­kat, válaszolta, mert csak ak­kor élvezem igazán, ha vala­ki az anyanyelvén mondja. Issa Naduri Jordániából érkezett. Madách Imre mű­vét, Az ember tragédiáját ő fordította le arab nyelvre, s ebben a néhai Hadzsi Abdul- Karimnak is nem kis része volt. — Egyszercsak kaptam tő­le egy levelet. Fogalmam sem volt, honnan szerezte meg a címem, s azt sem tud­tam, kicsoda ő. A levélből azonban láttam, hogy tudós ember, és az arab kultúra barátja. Kért, hogy küldjék könyveket neki. Az egyszeri levélváltásból húsz évig tar­tó levelezés és barátság lett. Haláláig nem szakadt meg kapcsolatunk. Pedig szemé­lyesen csak egyszer találkoz­tunk. Tíz évig azt sem tud­tam, milyen az arca. Amikor Budapestre meghívott, ő nyolcvanéves volt, én mind­össze negyven. Mégis úgy sietett az utcán, hogy alig tudtam lépést tartani vele. De nemcsak testben volt fia­tal. A nekem küldött 52 le­velét megőriztem, s a közel­jövőben egy indiai iszlám fo­lyóiratban megjelentetem. Fodor Sándor az egyete­men ma annak a tanszéknek a vezetője, amelyé nem is olyan régen még Germanus Gyula volt . Nyolcvanéves korában is úgy tanulta az arab nyel­vet, mint egy lelkiismeretes diák. Szótározta az új sza­vakat, pedig professzora volt a nyelvnek. Páratlan emlé­kezőtehetsége volt. Ha egy különleges szót említettem neki, azonnal a polchoz lé­pett, leemelt egy könyvet, és ott ütötte fel, ahol egykor ol­vasta azt a bizonyos szót. Azt vallotta, hogy egy nyelv elsajátításához nem tehetség, hanem szorgalom és kitartás kell. — Egyszer az utcán talál­koztam vele, akkor már ki­lencvenöt éves volt. Kérdez­tem tőle, hogy tetszik lenni, tanár úr? Hát fiam, vála­szolta, nem vagyok már ki­lencvenéves ... (volt) Kitüntetés Az Elnöki Tanács dr. Jela­nek Harrynak, az orvostudo­mányok doktorának, egyete­mi tanárnak, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Kórbonctani Intézete igazga­tójának és Lehoczky Tibor­nak, a Gyógyászati Segédesz­közök Gyára igazgatójának 60. születésnapjuk alkalmá­ból, eredményes munkássá­guk elismeréséül a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetéseket csütörtökön Medve László egészségügyi minisztériumi államtitkár adta át. Megbízólevél-átadás Dr. Trautmann Rezső, az El­nöki Tanács helyettes elnöke csütörtökön fogadta dr. Afif Eisza Al-Rawi rendkívüli és meghatalmazott nagyköve­tet, az Iraki Köztársaság új magyarországi nagykövetét, aki átadta megbízólevelét. A megbízólevél átadásánál je­len volt Garai Róbert kül­ügyminiszter-helyettes. Ugyancsak csütörtökön fo­gadta az Elnöki Tanács he­lyettes elnöke dr. Ernst-Fri­­derich Jung rendkívüli és meghatalmazott nagykövetet, a Német Szövetségi Köztár­saság új magyarországi nagy­követét, aki átadta megbízó­­levelét. A megbízólevél át­adásánál jelen volt Esztergá­lyos Ferenc külügyminiszter­helyettes. Em­léktábla-avatás A Magyar Front intéző bi­zottsága, a hazai antifasisz­ta ellenállási mozgalom ve­zető testülete 1944 őszén az egykori Ilona, a mai Szabó Ilonka utca 16. számú ház­ban tartotta üléseit. Az év­forduló alkalmából az ille­gális összejövetelek helyszí­nén csütörtökön emléktábla­avató ünnepséget rendezett a Magyar Ellenállók, Antifa­siszták Szövetsége és a Ha­zafias Népfront Országos Ta­nácsa. A 40 évvel ezelőtti esemé­nyekről Padányi Mihály, a Magyar Ellenállók, Antifa­siszták Szövetségének elnöke emlékezett meg. Fogyasztási szövetkezeti vezetők tanácskozása Csütörtökön a SZÖVOSZ székházában befejeződött a fogyasztási szövetkezetek ve­zetőinek háromnapos tanács­kozása. A tanácskozáson elő­adást tartott Ballai László, az MSZMP KB osztályveze­tője, Andrikó Miklós belke­reskedelmi államtitkár és Medgyessy Péter pénzügymi­niszter-helyettes. 5­ 99 Sorsomat viseld erősen „Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a ma­gyarság, úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan. Ami­kor ajtaján, mely egyszeriben az ország ajtaja lett, a puskatussal dörömböltek, pisztolytűzzel adta meg a gazda válaszát" — írja Illyés Gyula. Ilyen pillanat volt a magyar történelem egyik leggyá­szosabb napja, 1944. március 19-e. Akkor, a fegyveres német megszállás napján, Bajcsy-Zsilinszky Endre pisz­tollyal fogadta a lakására törő megszálló fegyvereseket. Sebesülten került a Gestapo fogságába, ahonnan ok­tóber közepén, egy nappal a Horthy-proklamáció előtt szabadult. Addigra a magyar antifa­siszta front ellenállási moz­galmat szervezett. Egyöntetű vélemény szerint a magyar ellenállási mozgalom vezető­je csak Bajcsy-Zsilinszky Endre lehet. A rendkívüli életút állo­másait tíz évvel ezelőtt vé­gigjártuk dr. Vígh Károly történésszel, hogy a szemé­lyes emlékezések, a kortár­si tanúvallomások alapján rajzoljuk fel azt a pályaívet, amely a szegedi ellenforra­dalmi kormánytól a sopron­kőhidai, önként vállalt már­­tíromságig vezetett. A tragikus fordulat napja Derecske, Tarpa ennek az életútnak képviselői állomá­sai. Az egykori kormánypár­ti képviselő az egyetlen, aki a Kisgazdapárt küldötteként a Parlamentben az újvidéki vérengzésért a bűnösök fe­lelősségre vonását követeli, ő az, aki leteszi vitézi rang­ját, amikor a kommunista Schönherz Zoltán perében tett tanúvallomásáért haza­­fiatlansággal vádolják volt elvbarátai. S ő az a „magyar úr”, aki fegyverrel fogadja az 1944. március 19-én beto­lakodó német fegyvereseket. A Gestapo fogságában töl­tött hónapok után a Vác mel­letti Klárafalván illegalitás­ba vonult. Itt keresték fel a Magyar Front képviselői, no­vember első napjaiban azzal a kéréssel: vállalja el a ma­gyar felszabadító mozgalom vezetőjének szerepét. Habo­zás nélkül vállalja a megbí­zatást, november 5-én Buda­pestre érkezik. És négy nap múlva, elnökletével megala­kult a Magyar Nemzeti Fel­kelés Felszabadító Bizottsága, amelynek alapelve a német és fasiszta bérenceik kiüldö­zése az országból, a Vörös Hadsereggel való együttmű­ködés. A távolabbi célok: a sza­bad és független, demokrati­kus Magyarország megte­remtése, alapvető szociális változások az új Magyaror­szágon, a Szovjetunióval és a környező országokkal szo­ros, békés együttműködés. „Felhívunk minden poli­tikai pártot, társadalmi egye­sületet, szakmai és szabad szervezetet, amely ezeket az alapokat magáévá teszi, hogy csatlakozzék a Felszabadító Bizottsághoz” — fogalmaz­zák meg november 9-én. A Felszabadító Bizottság vezetőségében a Kommunis­ták Magyarországi Pártját Kállai Gyula képviseli. A ka­tonai vezérkar irányítását Kiss János altábornagy , Bajcsy-Zsilinszky Endre régi, az első világháborúból ismert harcostársa — vállalja el. November 13-án a Magyar Front megbízásából Simonffy Tóth Ernő vezérkari őrnagy Moszkvába indul, az Ideigle­nes Kormány létrehozását célzó tárgyalásokra. A Fel­szabadító Bizottság megfo­galmazza a Molotov külügy­miniszterhez és a Mali­­novszkij marsallhoz intézen­dő leveleket. A tragikus fordulat napja: 1944. november 22-e. Ami­kor — Mikulits százados áru­lása folytán — Tartsay Vil­mos lakásán letartóztatják a mozgalom vezetőit a nyilas Számonkérő Szék csendőrei. Almásy Pál nyugalmazott altábornagy, a katonai ellen­állási mozgalom egykori résztvevője így emlékezik: — Én, mint katonatiszt, németellenes beállítottságú voltam már fiatal korom óta, amit családi nevelésem és a Berlinben töltött két év ka­tonai szolgálatom még csak fokozott. Mint katona azon­ban 1944. október 15-ig poli­tikával nem foglalkoztam, es­­kümhöz tartottam magam. Október 15-én feloldva érez­tem magam az eskü kötele­zettsége alól, a hazát végve­szélyben láttam, tehát min­den erőmmel megkezdtem, saját kis körletemen belül, a nyilasok és a németek ellen a szervezkedést. Így ismer­kedtem meg a Magyar Front sok képviselőjével, és így került sor arra, hogy a szer­vezkedés közepén, november 22- én, árulás folytán, az And­­rássy út 29-es számú házban a nyilasok fogságába estem. — Ön is hivatalos volt Tartsay Vilmos lakására azon az estén? — Igen. Aznap délelőtt Nagy Jenőtől kaptam az uta­sítást, hogy délután fél hétre jelenjek meg az Andrássy út 29-ben, ahol fontos meg­beszélést akar tartani. — Körülbelül háromne­gyed hétre értem oda. Akkor már Tartsay lakását a nyilas számonkérő különítmény csendőrei tartották megszáll­va. Tartsay Vilmost már el­hurcolták, és Tartsayék nagy ebédlőjében az értekezletre befutott, körülbelül 10—15 ember már ott ült, letartóz­tatva. Utánam már csak Be­­leznay István — későbbi tá­bornok — érkezett. Bennün­ket 10—11 óra tájban átszál­lítottak a Margit körúti fog­házba. Rövidesen a nyomozó­­csoport vezetője, Radó Endre elé kerültem, kihallgatásra. Az én kihallgatásomat és Be­­leznay Istvánét azonban fél­beszakította egy csendőr, és jelentette Radónak, hogy a Tartsay-lakáson két ismeret­len tüzérhadnagy és a csend­őrök között tűzharc volt. Mint utóbb megtudtam, ez a két fiatal tiszt, gróf Széche­nyi Pál és Messik János tar­talékos tisztek voltak, akik a Rákoson álló légvédelmi üteg beszervezett tisztjeiként hallván, hogy történt valami a Tartsay-lakáson, meg akar­tak győződni a valódi hely­zetről. — Én ültem kint a padon, Radó előszobájában, két csendőr őrizetében. A regge­li órában vezették el előttem Kiss János altábornagyot és Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Kiss Jánost a Tárnok utcai, Zsilinszkyt a botanikus kerti illegális lakásból vitték el 23- án kora reggel. Vádolt a vádlott A statáriális tárgyalás de­cember 6-án, 7-én és 8-án zajlott. — Mint köztudomású — folytatja Almásy Pál emlé­kező szavait —, Bajcsy-Zsi­linszky Endre tárgyalását a mienktől elkülönítették, ő képviselő volt, mentelmi jo­gát a nyilas kormánynak is előbb fel kellett függesztenie. Az első tárgyalási napon azonban őt is kihallgatták. Izgatottan vártam zárkám­ban az első nap történetét. Amikor este Bajcsy-Zsilinsz­ky Endrét a foglár visszave­zette cellájába, ami az én zárkámmal szemközti volt, benézett hozzám s én meg­kérdeztem: mi történt? Az őr ezt mondta: — A képviselő úr nem vé­dekezett, nem vádlottként viselkedett a bíróság előtt, hanem parlamenti vádbeszé­det mondott. Az ítéleteket december 8-án hirdették ki. Kiss Já­nost, Nagy Jenőt, Tartsay Vilmost, Révai Kálmánt, Makay Miklóst, Almásy Pált kötél általi halálra ítélték. — Elmondták azt is, hogy milyen sorrendben lesz az akasztás. Én a harmadik let­tem volna, akit fölakaszta­nak. Utána leült a bíróság, fölolvasta az ítélet indoklá­sát, ami körülbelül fél órát vett igénybe, őszintén mon­dom, erre a fél órára nem nagyon emlékszem. Utána a bíróság kihirdette a honvé­delmi miniszternek és a nemzet totális mozgósításával megbízott nyilas miniszter­nek, Kovarc Emilnek közös döntését, hogy nekem, Ré­vai Kálmánnak és Makay Miklósnak megkegyelmez­nek. Az én büntetésemet 15 évi fegyházra, Révaiét és Ma­­kayét pedig 10 évi fegyház­ra változtatták át. A halálos ítéleteket de­cember 8-án végrehajtották a Margit körúti fegyház ud­varán, Kiss Jánoson, Nagy Jenőn és Tartsay Vilmoson. Többi foglyaikat továbbhur­colták, december 11-én, a ké­ső esti órákban Sopronkőhi­da felé. — A János-hegy és Hárs­hegy között — emlékezik Almásy Pál —, légiriadó miatt megálltak az autóbu­szok. Legalább egy óráig ott tartózkodtunk, a kiszállást is megengedték őreink. Az egyikük — tarpai ember — odaszólt halkan Bajcsy-Zsi­­linszkynek: „amennyiben a képviselő úr szökni próbál­na, csak a levegőbe lőnénk és nem tennénk semmit el­fogására.” Sose felejtem el, amit a képviselő vála­szolt: „Ha Kiss János, Tar­­tsay és Nagy Jenő életüket áldozták a hazáért, akkor nekem sem szabad életben maradnom.” Nem gondolt menekülésre „Elkerülhette volna a ha­lált?” — kérdi a költő, Illyés Gyula. A sopronkőhidai na­pok egyik tanúja, dr. Warva­­sovszky János főorvos, egy­kori börtönorvos így vála­szolt: — December 21-én megje­lent nálam Bajcsy-Zsilinsz­ky Endre, vizsgálaton. Fel­ajánlottam neki, tekintettel leromlott állapotára, ami részben még a márciusi sebe­sülésből, részben súlyos, lég­úti hurutból adódott, hogy felveszem a kórházba. Akkor már köztudott volt, hogy rá halálos ítélet vár, s amíg, sú­lyos betegként, kórházban ápoljuk, nem hajthatják vég­re az ítéletet. — Másnapi vizitemen, de­cember 22-én megismételtem neki ajánlatomat s akkor már hozzátettem: tudomá­som szerint igen súlyos ítélet várható, s idéztem a közmon­dást is: „aki időt nyer, életet nyer”, ő akkor nagyon ke­ményen és határozottan ki­jelentette: nem tart igényt a kórházi ápolásra és nem kí­ván semmiféle lépést tenni a védelmére. Engem nagyon megdöbbentett ez a vissza­utasítás, hiszen azokban az időkben már nemcsak min­den nap, de minden óra élet­mentő lehetett. Bajcsy-Zsilinszky Endre december 21-én írta felesé­gének utolsó levelét. Benne ezeket a sorokat: „Szombaton reggel lesz a tárgyalás. Sorsomat viseld erősen és ne feledkezzél meg utolsó kívánságomról.” Utolsó kívánsága: Tarpán óhajt nyugodni, ott, ahol kép­viselőként annyi megértést, segítőkészséget kapott. 1944. december 24-én reg­gel végezték ki Sopronkőhi­dán. Ünnepélyes búcsúztatá­sára 1945. május 27-én, az Országház előtt került sor, ahonnan elindult koporsójá­val Tarpa felé a temetési me­net. Puskin szovjet nagykö­vet így emlékezett rá: „Meg vagyok győződve ró­la hogy a magyar nép hős harcosának, Bajcsy-Zsilinsz­ky Endrének emlékét nem fogják elhomályosítani a múló évek. Nevét együtt fog­ják emlegetni a magyar nép hőseinek, Rákóczinak, Kos­suthnak nevével.” Rab Nóra

Next