Népszava, 1985. március (113. évfolyam, 50–75. sz.)

1985-03-23 / 69. szám

10 Valaki egyszer azt mesélte, hogy Bertha Bulcsu balatoni telkén atombiztos pincét épít. Ez természetesen magánerős kivitelezésben lehetetlen, ezért jellemző rá. Arról nem is szólva — s ezt már novelláiból tudom —, hogy alaposan tanulmányozott minden fellelhető irodalmat, amely az emberiség, sőt, földünk pusztulásának lehetséges módozatait tárgyalja, beleértve az atomhalál „természetrajzát” is. Mindez arra vall, hogy szereti az életet, akár nemzedékének többi tagja, miután többször és könnyen meghalhatott volna. Ők a „háborús gyerekek”, akik nem mint puszta tényt, hanem alapvető, átélt élménynek — ha művész, akkor alapanyagnak — kapták az életet, újra meg újra megerősítve a félelemmel. Nem csoda hát, ha Bertha Bulcsu megpróbálja fölépíteni a maga atombiztos bunkerét, titkon reménykedve abban, hogy az emberi világban léteznek olyan anyagok, amelyek el nem pusztíthatók. Itt van például a Művészet, amelyet az emberiség valószínűleg a halandóság ellen talált ki: Bertha Bulcsu író. Én pedig, mi tagadás, kissé zavarban vagyok, mert Bertha Bulcsu kitűnő riporter is. Ennek tudata nem tesz jót az önbizalomnak. Megpróbálom hát ennek a szemtől szemben ülésnek a komolyságát csökkenteni valahogy. Mit üzenne az Emberiségnek? — kérdezem —, nem végezetül, hanem mindjárt az interjú legelején. Mint aki érti a helyzetet, halvány, inkább kesernyés mosollyal mondja: — Én nem merek üzenni. — Azután a segítségemre siet azzal, hogy nem „veszi a lapot”, hanem komolyan fogja fel a kérdést: — Ha üzennék, az üzenet borzasztó egyszerű lenne: kiki álljon neki reggel a munkájának és próbáljon élvezetet találni benne. De én ezt nem merem mondani. Mint író, egyetlenegy dologra tudok felelősen vállalkozni, hogy ábrázoljam az életet, de hogy befolyásoljam, valamilyen útra tereljem, arra nem vállalkozhatom. Ehhez sem képességet, sem elhivatottságot nem érzek magamban. Az író sohasem adhat programot. Az a dolgom, hogy ábrázoljam a kort, amelyben élünk, az emberi örömöket, konfliktusokat, disznóságokat, aljasságokat és meglepő, váratlan tisztaságokat, szépségeket. Ennyi, amit tehetek. Kissé ingerülten teszi hozzá: — Nem akarok az élettel, társadalmi ügyekkel direkt kapcsolatba keveredni. Nem. Nem. Alkatilag is teljesen alkalmatlan vagyok erre. Jó, hát Isten ments, hogy az Élettel idegesítsem, végül is elég azt gyakorolni is, különösen olyan valakinek, mint ő, akit szinte kiválasztanak maguknak a Problémák. Mert amint kilép az utcára, máris történik valami, amit meg kell írnia. De ha nem lép ki az utcára, akkor is. Személye provokálja a közösségi témákat. Felkapja a fejét: — Provokálni? Én? Mivel? Nem. Én ezt nem érzem. A novelláimmal, regényeimmel semmiképpen sem. De ha az Élet és Irodalomban megjelenő Jelenségek című írásaimra gondol — hát azok is inkább egy magánember hangos gondolatai bizonyos közügyekről, társadalmi kérdésekről. Az utóbbi időben még attól is óvakodom, hogy ezekben az írásokban a történetek végén kihirdessem a magam ítéletét, vagy levonjam a tanulságot. Abból azonban soha nem csináltam titkot, hogy én a realista írók csapatába tartozom, mindig a valóságból indulok ki, s még ha olykor abszurd körülmények között is, mindig olyan embereket ábrázolok, akik itt jönnek-mennek körülöttünk. Hát... hogy ez mennyire lehet provokáció? Tulajdonképpen ha az ember beleavatkozik az életbe, cselekedni kezd, létrehoz valamit, ez mind kihívás. Én azonban amikor tiltakoztam, akkor azokra az irányzatokra gondoltam, amelyeknek egyedüli céljuk valóban a megbotránkoztatás. Még csak azt sem mondom, hogy nincs helyük ezeknek a művészet világában. Mert hát ami van, azt tudomásul kell mind venni, meg kell emészteni, kikerülni, vagy beépíteni, átgondolni, esetleg megtagadni, valamit kell vele kezdeni. De ez a világ tőlem távol esik. — Akkor nevezzük kritikai hajlamnak — helyesbítek —, látásmód . . . magatartás . . . — Ez fura dolog — töpreng —, ez nem tudatos. Nem úgy járok-kelek a világban, hogy na most mi az, ami nem stimmel, már megint milyen hibát követtek el az embertársaim? Csak jövök-megyek, egyszer csak látok valamit, ami az első pillanatban felületes, elhanyagolható képnek tűnik, aztán két nap múlva váratlanul eszembe jut, később megint, mind gyakrabban merül föl, s aztán kiderül erről a látszólag jelentéktelen eseményről, hogy fontos. Fontos jelzés, amely rávilágít a társadalom valamely jelentős problémájára. Ekkor már nem lehet kikerülni. Vagy ilyen félig irodalmi, félig publicisztikai írás lesz belőle az Élet és Irodalomban, vagy novella. — Ez tehát az irodalmi anyag. És benne a tanulság. Mert ugye az író célja sohasem az írás maga. — Persze az író kicsit mindig tanítómesternek hiszi magát — töpreng Bertha Bulcsu —, de azért, ha valamely történelmi eseményt pusztán tényszerűen leírunk, már az is hordoz tanulságot. Írhatunk belőle regényt, s akkor az író szándéka szerint kiemelhet vagy elhanyagolhat egy-egy eseményt, hogy hatást gyakoroljon az olvasóra. De akkor is a tények, maga a történelem a tanítómester. Miniatűr történelmi esemény az is, ha végignézem, miként bomlik föl a szomszédom házassága. Nekem, aki figyelem, tanulsággal szolgálhat akkor is, ha egyetlen író sem írja meg. De ha megírja és kinyomtatják, akkor már sokak számára lehet példa és tanulság. — Korunk felsorolható, jellemző életérzései közül (mondjuk: magány, elidegenedés, erőszak és a többi) melyeket érzi át leginkább? — Nem is tudom — mondja —, tíz-, ötévenként másra figyel az ember. Ha figyel egyáltalán. Az első novellásköteteimben lényegesen több olyan novella szerepel, amely fiatal hősök főként szerelmi konfliktusairól szól. Később elkövetkezett a gyanakvás korszaka. Amikor az ember elkezdte nézni, hol lehetne beilleszkedni ebbe a világba. Tulajdonképpen nem is lehet. Magyarországon már évtizedek óta borzasztóan nehéz beilleszkedniük a fiataloknak a társadalomba. Nem tudom miért? Nekünk azért volt nehéz, mert 1945 után huszonöt éves emberek lettek gyárigazgatók, akiknek aztán évtizedekig nem lehetett a helyükbe kerülni. Most tényleg, ha végiggondolom a generációm sorsát, tízéves fejjel éltem át a második világháborút, olyan házban laktam, amely telitalálatot kapott és három nap múlva ástak ki a romok alól, a pincéből. Már gyerekkoromban számtalan alkalom volt arra, hogy meghalhassak. Azután a felszabadulás utáni szédületes események, majd ahogyan nehezültek a dolgok, szembenézni az ötvenes évekkel, úgy 1958 táján lehetett újra körülnézni és megpróbálni elhelyezkedni valahol ebben a társadalomban, elhelyezkedni és hasznos munkát végezni. Ezek a cezúrák az én novelláim, regényeim nagyobbik részén is végigvonulnak. Természetesen egészen a felnőttkor kiábrándulásáig. — Tehát arról volt szó, hogy életérzés! Van egy novellám, a címe: Senki kutyája. Hőse egy negyvenéves férfi feleséggel, két gyerekkel, szeretővel. A felesége elutazik s ő elindul a téli estében a szeretőjéhez. Közben epegörcsöt kap és hazamegy. Már a szeretőjét is unja. Már az epegörcsig elege van mindenből. Amikor ezt írtam, határozottan jellemző volt ez az életérzés a saját generációmra, az akkori negyvenévesekre. Én már ezen tíz évvel túl vagyok. De mintha a mai negyvenesek is valahogy így éreznék. De hát ezt már nekik kell megírniuk. Próbálom erről tovább faggatni: a probléma tipikus jellege, általánossága jelentené a korszerű irodalmat? — Hát ez marhaság — jelenti ki egyszerűen —, a korszerű próza az, ha az ember tisztességesen ír. A fő kérdés mindig az, hogy szereti-e az embertársait, tud-e velük együtt örülni, vagy tud-e velük együtt félni. Ha sorsukat tudja ábrázolni. Hogy aztán azt az elején kezdi, vagy a végén, az időt összevissza dobálja, használ-e írásjeleket, egyáltalán, miféle technikai bravúrokat mutat be, az teljesen mellékes. Sőt, talán nem is az emberi sorsok végletessége mutatja fel a kort, hanem az atmoszféra. De ezt az író, ha fáradságos munkával is, képes megteremteni. Persze, például lírával — gondolom magamban —, és eszembe jut egy mondata: „Itta az éjszakát”... de mire ki is mondanám, ő másfelé gondolkozik. — Persze sokkal döbbenetesebb problémák vannak. Például, elkerülhető-e a világháború, vagy nem? Ezzel konkrétan sosem foglalkoztam írásban, de a megsemmisüléstől való félelem szinte minden munkámban benne van, a hőseim tudatának a mélyén ... minthogy ez a dilemma jellemzi a mi egész korszakunkat. Nem lehet nem gondolni rá ... Most hirtelen eszembe jut: Bartha Bulcsu nagyjából velem egyidős. — Nem elég ennyi? — kérdezi. — De igen — mondom. — Ennyi elég is. Kovács Júlia Látogatóban SZOT-díjasoknál Bertha Bulcsu RÓZSÁK P. Szilvai Mahd SZOMBAT, 1985. MÁRCIUS 23. NÉPSZAVA SZÉLCSEND M. Kiss József Múzsák és mesterek Nádor Tamás könyvéről Aki ismeri az interjú műfaját, különösen ha művelt sértőn olvassa is, jól tudja, hogy ez igen nehéz műfaj. A szerző-riporternek nem önmagára, elsősorban az interjú alanyára — és a mondanivaló állítmányára — kell koncentrálnia; nem hagyatkozhat a saját fantáziájára, tapasztalataira, hanem a megszólaltatott személy helyzetébe, sorsába, gondolataiba kell beleilleszkednie. Nádor Tamás a Magyar Ifjúságban megjelent interjúit gyűjtötte kötetbe Múzsák és mesterek címmel. A műfaj hagyományos eszközeivel dolgozik, az úgynevezett „kérdezz-felelek” formát választja munkája során, mely a hetilap követelményeinek természetszerűleg jobban megfelel. Ez a fajta terjedelmi és alaki kötöttség láthatóan meghatározza a beszélgetések ívét, töltetét, irányát, hogy az elkészült beszélgetésből — és a szerző önmagából — mennyit és hogyan tálaljon, tömörítsen, mélyítsen s meditáljon. ő maga „interjúportrénak” nevezi műfaját, sajátságos értékkeresésnek, melynek tulajdonképpen az a célja, hogy az alkotó ember műhelyébe, küzdelmeibe, egyéniségének feszült és ellentmondásos világába nyíltan betekintsen, a teremtés izgalmait, örömeit és szenvedéseit a párbeszéd síkján közvetítse az olvasónak. A könyv szinte a teljes magyar művészeti életet átfogja, összegzi: a közönség olyan elismert és régtől kedvelt honi személyiségekkel találkozhat újra lapjain, mint a festészetben Bálint Endre, Berki Viola, Gross Arnold, Kokas Ignác, Szántó Piroska, Szervátiusz Tibor; a költészetben Gyurkovics Tibor, Kálnoky László, Keresztury Dezső, Pilinszky János, Tandori Dezső, Weöres Sándor; a prózában Dénes Zsófia, Galgóczi Erzsébet, Sütő András, Szabó Magda, Száraz György; a zenében Ferencsik János, Melis György, Ránki György, a balett-táncos Dózsa Imre; a színház- és filmművészetben Sinkovits Imre, Sulyok Mária, Szabó Sándor, Tolnay Klári, Huszárik Zoltán; az építészetben Kerényi József stb. — de két külföldi hazánkfiát — Doráti Antal és Schöffer Miklós — is üdvözölhetünk. Mind-mind a Múzsák kiváló szolgálói, igazi művészmesterek. Nádor Tamás elegáns interjúkészítő. Rokonszenves tartózkodással, belső fegyelemmel folytatja le beszélgetéseit partnereivel, sohasem akar zavarba ejtő megjegyzéssel vagy anekdotikus kedélyeskedéssel hivalkodón az előtérbe tolakodni. Az a törekvés vezérli, hogy a válaszok nyomán hitelesen kikerekedjék a portré, a megszólaltatott író, képzőművész, színész valamennyi jellegzetes vonása világosan kirajzolódjék. A kérdések néha monotonnak tűnnek, s nemegyszer ismétlődnek is, ám ez korántsem az ő hibája, inkább a műfaji rutinból és a hetilap megkívánta keretből következik. „... fogynak a magnókazetták, a szöveg leírásakor papírhegyek magasodnak — írja a bevezetőben. —Az interjúkészítőnek ilyenkor kivált szüksége van sűrítőkészségre. Esszenciát kell teremtenie, melyben mindaz benne van, ami elhangzott, de mégis oldottnak tetsző tömörítésben.” Ez sikerül neki. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó) Hegyi Béla Hogyan fordította le Vikár Béla A párducbőrös lovag című grúz nemzeti eposzt? Vikár Béla estéje címmel tartalmas méltatás jelent meg a nagy magyar néprajztudós születésének 125. évfordulója alkalmából a Népszava február 23-i számában. A cikk szerzője, Farkas P. József egyebek között azt írta: „ötvenéves korában kezdte tanulni a grúz nyelvet. Ebben olyan szintre jutott, hogy átültethette magyarra a XII. században élt grúz költő, Rusztaveli hőskölteményét, A párducbőrös lovagot.” Ez az állítás azonban egy igen lényeges irodalomtörténeti pontosításra és kiegészítésre szorul. Mégpedig Vikár Bélának erről szóló saját cikkével, amely A párducbőrös lovag fordítása címmel az 1930-as években több lapban is megjelent, és amelyet az 1960-as évek közepén világirodalmi folyóiratunk, a Nagyvilág is közölt. Most, születésének 125. évfordulója alkalmából a tények igazsága és rendkívüli érdekessége miatt érdemes a nagy tudós cikkét lapunk olvasóival is megismertetni. Sz. I. Íme az írás: „Az eszperantó hasznosságáról akkor volt alkalmunk meggyőződni amikor Zichy Mihály világhírű művészünk buzdítására hozzáfogtam A párducbőrös lovag című georgiai eposz magyar fordításához. Megvettem az egyetlen európai nyelvű grúz nyelvtant, amelynek élén Asbóth Oszkár előszava állott. Ez biztosítéknak látszott az iránt, hogy belehatolhatok a rejtélyes ősrégi georgiai nyelv titkaiba. Megismerkedtem oly idiómával, amelynél semmi hasznát nem vettem az európai nyelvek közül ezaddig megismert kb. húsz idegen nyelvnek. A nyelv jellemzésére elég csak anynyit mondanom, hogy ott az apa neve úgy hangzik: mama. Amennyire idegenszerű, szinte burleszk hatású az apának ilyen neve egy nyelvben, olyannyira idegenszerű a nyelvhez tartozó írás is, amely egészen különálló, talán óegyiptomi eredetű, vagy valamely elveszett kulturális körből származott a grúzokhoz, akik már Nagy Sándor idejében ugyanazt az országot lakták és ugyanazt a nyelvet beszélték, mint ma. Mikor elvégeztem a német nyelvű nyelvtant, akkor abban a hitben voltam, hogy most már megkezdhetem a XII. században írt grúz éposz átültetését. De ebben alaposan csalódtam. Az én nyelvtanom a mai grúz nyelvet írja le, az éposz pedig a 700 évvel ezelőtt dívott grúz nyelven van írva. Igazán kétségbe voltam esve, hogy miért tanultam meg a mai grúz nyelvet, túl az ötvenedik éven, óriási fáradsággal, véghetetlen türelemmel. Akkor arra a gondolatra jutottam, hogy Georgiából veszek magam mellé segítségül olyan íróféle embert, aki jártas Rusztaveli eposzának nyelvében. Az Akadémia útján tifliszi konzulunkat kerestem meg, aki azonban arról értesített, hogy egész Georgiában nem talált megfelelő embert. Minden módszert kimerítvén, Giesswein Sándor barátom, aki abban az időben a hazai eszperantó mozgalom élén haladt, azt tanácsolta, írják Tifliszbe az eszperantó csoportnak, ahol majd az alkalmas embert kiválasztják. Ez meg is történt. Alig 10 napon belül itt volt a válasz: Ciklari (Ciskalauri) ismert eszperantista költő, egyúttal az 1600 éves grúz irodalomban jelesen jártas egyén hajlandó Budapestre jönni. Rögtön elküldtem az útiköltséget a fiatal eszperantistának, aki a legelső vonattal útra kelt. Hozzám megérkezvén, mindjárt ezt kérdezte: Cu vi párolás Esperantos, Sinjoro? Válaszom ez volt: Jes, Sinjoro, mi komprenas cion. Majd kifejtettem előtte, hogy milyen feladat vár reá: tolmácsul kell szolgálnia eszperantó nyelven az ógeorgiai nyelven írt hősköltemény átültetése céljából. Ezután minden nap délután 3-tól 7-ig fél éven át ennek a nagy és nehéz feladatnak szenteltem időmet és erőmet. Nehéz dolog volt ez a parlamenti szolgálat mellett, amikor bizony sok bölcs dolog mellett kevésbé bölcseket is le kellett írni, de annál jutalmazóbb volt maga a feladat, mert egy igazán nagy költőnek a szellemébe hatoltam be az eszperantó útján. Csak akkor láttam be, menynyire igaza volt Zichy Mihálynak, amikor 22 évvel ezelőtt, 1888-ban telkemre kötötte, hogy az általa gyönyörűen illusztrált remekművet ültessem át nyelvünkre és az ő képeivel, amelyeket saját maga összes rajzai között a legszebbnek ítélt, adjam ki magyar nyelven. íme, így volt az eszperantó az egyetlen használható segédeszköz arra, hogy irodalmunkat egy idegen nép legremekebb alkotásával gazdagítsuk. Azóta híve vagyok és híve maradok az eszperantó nemzetközi nyelv ügyének, hiszen sok egyéb ponton is tapasztaltam, hogy nem egyszer 20 idegen nyelv ismerete sem volt elég arra, hogy a nemzetközi érintkezésben boldoguljunk és csak az eszperantó segített, üti figura docet.”