Népszava, 1985. október (113. évfolyam, 230–256. sz.)

1985-10-17 / 244. szám

4 A Ganz-MÁVAG felett tisztál az ég és óriás életre kel Malaysia miniszterelnöke és kormányának több tagja is fogadta a minap Kuala Lumpurban a Ganz-MÁVAG vezérigazgatóját, s ez mindenképpen arra utal, hogy a patinás magyar nagyvállalat neve jól cseng a mégoly távoli földrészeken is. Ebben az országban a Ganz- MÁVAG tekintélyét - az Új-Zélandra is eljutott mo­torvonatok hírén túl - az a vasúti alvázra Ikarus-ka­­rosszériával felépített sínautóbusz alapozta meg, amely eddigi, hét hónapos próbafutása alatt százszá­zalékos üzembiztonsággal működött, s ezzel angol ve­­télytársánál is jobbnak bizonyult. Az üzleti tárgyalások való­ságos áttörést ígérnek: Ma­gyarország teljes malaysiai exportja tavaly 3 millió dol­lár körül volt, most pedig egyedül a Ganz-MÁVAG számára ennek többszörösére nyílhat lehetőség. A külföldi sikereknek lát­szólag ellentmond, hogy ide­haza a Ganz-MÁVAG-ot a súlyos válságba jutott cégek sorában emlegetik. Nem is alaptalanul, hiszen tavalyi vesztesége megközelítette a 350 millió forintot, többmil­liárdos adósságát pedig kép­telen törleszteni. Más kérdés, hogy e nyomasztó terheket a vállalat nem egészen ön­szántából vállalta magára. Mai vezetői is — akiket a ki­alakult helyzetért végképp nem érhet szemrehányás — azt hangsúlyozzák, hogy a Ganz-MÁVAG évtizedeken át sokkal többet fizetett be az államkasszába, mint amennyit onnan bármilyen formában is visszakapott. Míg állt az idő És ezekben az évtizedek­ben a nagynevű cég üzemei fölött megállt az idő. — Régi, elavult gépeink és épületeink felújítása egészen a hetvenes évek végéig el­maradt — állapítja meg dr. Juhász Ádám vezérigazgató. — Körül lehet nézni, vannak itt még százévesnél öregebb épületek is. Amikor már tel­jesen tarthatatlanná vált a helyzet, állami döntés szüle­tett a koncentrált rekonst­rukcióról. Ez lett volna hiva­tott egyszerre pótolni az ad­dig elmulasztott fejlesztése­ket. Eredetileg 11—12 milliárd forintot szántak a rekonst­rukcióra — állami költségve­tésből. De az ingyenpénz ha­marosan állami kölcsönné, majd bankhitellé változott, aztán jöttek az emelkedő ka­matok. Szóval, a gazdaság­­politikai koncepciók, s kü­lönösen a szabályozók vál­tozásának, olykor visszame­nőleges módosításának is ré­sze volt abban, hogy a Ganz- MÁVAG válságba jutott. Az pedig már ennek következ­ménye volt, hogy a nagysza­bású rekonstrukció félbema­radt: a Magyar Nemzeti Bank 1982-ben felfüggesztette a hitel további folyósítását.­­ Utólag elemezve ezt a rekonstrukciót, kétségtelen, hogy abba belekerültek túl­méretezett, gazdaságtalan megoldások is — ismeri el Juhász Ádám. — De a vál­lalat végül is attól lett vesz­teséges, hogy a termelés és az értékesítés felfutása nem tudta követni a beruházási terhek hirtelen növekedését. És tovább növelte a ráfize­tést a vártnál nagyobb lét­számcsökkenés: a valaha 20 ezer fős Ganz-MÁVAG-ban ma még 11 ezer ember sem dolgozik, s egyszerűen nem lehet kihasználni a beépített drága gépeket. A gépparkunk átlagos kihasználtsága nem éri el az egy műszakot. Az évről évre visszatérő veszteség és a mind elvisel­hetetlenebb adósság szinte megbénította, mozgásképte­len óriássá tette a Ganz-MÁ­­VAG-ot. Holott a külföldi piacokon ezekben az években is ért el sikereket. Konverti­bilis exportja 1983-ban visz­­szaesett — ekkorra lefutott az új-zélandi üzlet —, de tavaly megint jelentős mér­tékben növekedett, és 32 mil­lió dollár bevételt hozott. Ez pedig amellet szól, hogy ezt a vállalatot nem szabad leírni. S megszületett az az állami döntés, amely — hogy életre keljen — lélegzethez enged­te jutni a Ganz-MÁVAG-ot. Felfüggesztett adósság — Az idén felfüggesztették az adósságaink visszafizeté­sét — mondja Juhász Ádám. — Így körülbelül 700 millió forint nyereséggel számolha­tunk. De ez csak erre az év­re szól. Közben stratégiai ter­vet kell kidolgoznunk a vál­lalat tartós egyensúlyának megteremtésére, s az Állami Tervbizottság majd ennek alapján dönt a továbbiakról. A vállalat vezető szakem­berei most dolgoznak azon a stratégiai terven, amely a ki­­látástalanság évei után ta­lán végre megalapozhatja a Ganz-MÁVAG jövőjét. A terv körvonalai már nagyjá­ból kialakultak. Úgy tűnik, a vállalat gazdaságos, nye­reséges működtetésére meg­van a lehetőség. Csak a cég összes vagyonához képest is igen nagy adósságterhek ár­nyékától kellene valamilyen — az állam számára is elfo­gadható — módon megszaba­dulni. — Mi olyan megoldáson dolgozunk, amely az állam számára úgy biztosít több be­vételt, hogy lehetővé teszi a vállalat gyors fejlődését, a versenyképesség javítását és így az export és a nyereség dinamikus növekedését — magyarázza Juhász Ádám. — Egy ilyen nyereségből az ál­lam is több bevételhez jut, mint ha a nyomasztó adósság törlesztése a fejlődésünket lehetetlenné teszi. Az ÁTB döntésének sem­miképpen sem akarunk elé­be menni. Ebben a pillanat­ban sokkal fontosabb kérdés, hogy képes-e tehetetlenségé­ből feléledni a magyar ipar­nak ez az óriása. — Mennyire tudja a válla­lat önmaga számára megte­remteni a kibontakozás reá­lis feltételeit? — Nagyon lényeges, hogy Budapesten meg tudjuk tar­tani a munkaerőt — hangzik a válasz. — Igyekszünk helyt­állni a vállalatok közötti bérversenyben, de ezen túl­menően is szeretnénk javíta­ni a munkahelyi közérzetet, erősíteni a dolgozóknak a vállalattal való azonosulását. Az itteni munka szépségére is építünk, hiszen nagyon szép munkákat lehet itt csi­nálni. És azt is el akarjuk érni, hogy visszajöjjenek a vállalathoz azok a jó szak­munkások és mérnökök, akik közül sokan nosztalgiával gondolnak vissza az itt töl­tött évekre. — Ne haragudjon, mennyi ebből az óhaj, és mi az, ami­nek ma reális alapja van? — Ha elfogadják a straté­giai koncepciónkat, ki tudjuk termelni azt a nyereséget, amire szükségünk van ah­hoz, hogy ne csak óhaj ma­radjon. Hiszen ma is van itt egy olyan gárda, amelyik büszke arra, hogy a Ganz- MÁVAG-ban dolgozik. Van, akinek már az apja, a nagy­apja is itt dolgozott. Az én gondom az, hogy ma olya­nokból van kevés, akik ide akarják hozni a fiukat is. — Nem mehet úgy tovább, mint eddig — gondolkodik el. — Nagy hiba volt hagyni, hogy a kiváló szakemberek közül is sokan elmenjenek. Hiszen, aki nem tart lépést, kiszorul a piacról. Így jár­tunk például a vízgépeink­kel: az elégtelen fejlesztés miatt az exportjuk vissza­esett. De ezt felismerve, már hozzáláttunk, hogy változ­tassunk a helyzeten. Az idén a műszakiak és a közvetlen termelésirányítók kétszer akkora bérfejlesztést kaptak, mint a vállalati átlag. Jú­liusban átlagosan 900 forint­tal emelkedett a keresetük, természetesen differenciál­tan. Volt, akinek háromezer forint is jutott, és volt, aki­nek semennyi. A pályakez­dő műszaki értelmiségiek fi­zetését pedig ötezer forintra emeltük. — És van látszatra már? — Az idén 54 fiatal mérnö­köt és üzemmérnököt tud­tunk felvenni. Nem mondom, hogy elég, de a korábbi évek 15—20 jelentkezőjéhez ké­pest mégis biztató. A kibontakozás reménye A főváros munkaerőhely­zetének ismeretében, persze, nem táplálnak illúziókat a Ganz-MÁVAG vezetői sem. A lehetőségeken belül mun­ka- és üzemszervezéssel is igyekeznek mérsékelni az üzemek létszámigényét. Egy másik lehetőség pedig az, hogy a gépek, a technológiák egy részét vidéki gyáraikba telepítsék. De nem mellékes szempont a vállalat szerveze­tének korszerűsítése, a gyá­rak önállóságának növelése sem. — Épp a napokban hatá­roztuk el a főbizalmiak tes­tületével, hogy 1986. január 1-től a gyárak és a gyáregy­ségek a lehető legnagyobb gazdálkodási önállóságot kapják — mondja Juhász Ádám. — Megszűnik a vál­lalati nagykalap: minden egység önelszámoló lesz, ön­álló bérgazdálkodást folytat, és maga gazdálkodhat a fej­lesztési eszközökkel is. Illet­ve a nagyobb, központosított pénzekből megvalósítandó fejlesztéseket pályázat útján ítéljük oda. A Ganz-MÁVAG törekvé­sei arra utalnak, hogy az át­lagosnál nagyobb ipari szer­vezetek hazánkban sem szük­ségszerűen lomhák, tehetet­lenek. A hatékonyság javítá­sára — ha megvan a céltu­datos akarat — a lehetőség is adott. A sötét felhők még nem vonultak el. De meg­csillant a kibontakozás re­ménye, s pezsgő életet vitt az öreg falak közé. A vállalat konvertibilis exportja az idén több mint 45 millió dolláros rekordbevételt ígér. Most újabb piacokra is nyitnak, s megpróbálnak gyorsabban fejleszteni. Hogy képesek a patinás Ganz névhez méltó színvonalra, azt a Maláj-fél­szigeten robogó új sínautó­busz is igazolja. Franek Tibor A Transelektro sikere Rigában Nagy érdeklődés kísérte a Transelektro önálló kiállítá­sát Lettország fővárosában, amelyet Tímár Zoltán, a vál­lalat vezérigazgató-helyette­se nyitott meg. A résztvevő tíz magyar iparvállalat vala­mennyi kiállított berendezé­se vevőre talált. Előkészítet­ték a jövő évi szerződéseket élelmiszer- és iparcikkáru­házak komplett berendezé­séről, és egyeztették az 1986. évi igényeket. Világgazdaság ■ Róma. A legfőbb gabo­­natermő-területeken tovább tart a kedvező időjárás. Ezért a FAO úgy véli, hogy az 1985—86-os mezőgazdasá­gi idényben a világ országai­ban rekord mennyiségű, 1884 milliárd tonna gabonát takaríthatnak be, ami 39 millió tonnával haladja meg a tavalyit. A világ gabona­tartalékai az 1985—86-os idény végén 50 millió tonná­val 3,8 millió tonnás re­kordszintre emelkednek. ■ Cambridge (Massachu­setts): Élesen bírálta Reagan amerikai elnök gazdaságpo­litikáját Franco Modigliani, az 1985-ös évi közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje saj­tóértekezleten, amelyen más neves szaktekintélyek, így az ugyancsak No­bel-díjas Paul Samuelson is részt vett. A tudós szerint a hatalmas amerikai államháztartási hiány katasztrofális hatással lesz a következő nemzedé­kekre. A hét filmjei CSAK EGY MOZI Elképzelhető, hogy Sándor Pál legközelebbi munkatár­sai, barátai értik, s értékelik a film „nagy tréfáját". Az is megeshet, hogy lelkes film­­nyelvelemzők szótárt ké­szítenek a Csak egy mozi képeihez. (Mert a film teli van a mozitörténet különbö­ző korszakára a nagy meste­rek stílusára utaló beállítá­sokkal, megoldásokkal.) Ám e sorok írója — bárha ked­veli az ilyesfajta képi játé­kokat — most mégsem érti a Csak egy mozi Sándor Pál­ját. Hiszen eddig azt hitte: a rendező nemcsak a mozit, de a közönséget is tiszteli. Biztos volt abban is, hogy Sándor Pál rendelkezik ama képességekkel, amelyeket­­ általában és leegyszerűsítve közéleti érzékenységnek, drámai fogékonyságnak, groteszk-lírai mesélésre, já­tékosságra való hajlamnak szoktunk nevezni. (Régi idők focija, Szerencsés Dániel.) A Csak egy moli, mintha a felsorolt erények, szenve­délyek, képességek szöges ellentétét bizonyítaná. Elő­ször: a történet — melyet a zseniális, vitriolos tollú kri­tikus, Molnár Gál Péter is jegyez — érdektelen. Illetve, ha van is valaminő csekély­ke történet, s dráma a Csak egy moziban az megmarad a magánügy kategóriájában. Másodszor: a megszokott, ismert groteszk játékossá­got, az igazi humort — itt csak extravagancia (különc­ködés), a műviség hóbortja helyettesíti. Kissé leegyszerű­sítve a dolgokat, a Csak egy moziban csak azt regisztrál­hatjuk, hogy a rendező haj­lamos a tanácstalanságra, a hisztérikus kitörésekre, to­vábbá azt, hogy szereti a szép képeket, a szép lányo­kat. (Már­mint a rendező, filmbéli mása.) Mert Sándor Pál most af­féle forgatási naplóra vállal­kozott. Felépítette a maga filmvárosát (akár Fellini a Cinecittában, csak szeré­nyebb körülmények között), valahol, valamelyik elha­gyott homokbányában. Sztá­rokat szerződtetett. A filmbéli rendező szere­pére például Jean-Pierre Léaud-t kérte fel. (Bár, ha meggondoljuk, a figura „ma­gyar hangja”, azaz Kern András, a maga szemtelen humorával, sajátosan pesti alkatával jobban megfelelne a rendező szerepére, mint Truffaut híres színésze.) A mama epizódfigurájában­­ Gisela May jeleskedik, az ugyancsak kiváló Tábori Nó­ra hangjával. Itt van még Major Tamás a leváltott szí­nész szerepében és Garas Dezső. (Garas bölcsen, oko­san és némán figyeli a hó­­kusz-pókuszt, néha előkap­ja szájharmonikáját, á la Charles Bronson.) De a for­gatási körtáncban még a végszavazást is szép, külföl­di hölgyek vállalták. (Deni­­sa Kucerová, Deborah Já­vor.) Hiába, a korábbi példa és a siker ragadós! Legalábbis egyik-másik hazai rendező úgy érzi, hogy a nagy példák (Fellini, Wajda, Truffaut, Wim Wenders sikere, példá­ja) nyomán neki is filmet kell készítenie a forgatás mákonyáról, szenvedélyéről. Ám az imént emlegetett mű­vészek sohasem tekintették puszta üres játéknak, afféle mozi­játéknak a filmkészí­tés tébolyát. Fellini — a hí­res Nyolc és félben — nem­csak az élet és a film kusza kapcsolatáról beszélt, de le­leplezte önmaga rikító-vá­sári latinosságát is. Wajda — a Minden eladó­ban — arról meditált, hogy a rendező miként árusítja ki legszemélyesebb emlékeit is, egy „jó beállítás" kedvéért. Truffaut a filmforgatás csa­patmunkáját emlegette. Mert a filmben „minden jobb, mint az életben”. A filmforgatás úgy halad előre, „mint vo­nat az éjszakában.“ Wim Wenders viszont — A dolgok állásában — már a csapat széthullását idézte. (Mert abban a pillanatban, ha nincs célja a közös munká­nak — széthullik, meghal a csapat is.) De még a kevés­sé sikerült fo­rgatási napló­ban — például Kovács And­rás Labirintusában — is fel­fedezhettük a rendezői ma­gatartás kényszereit, a ter­vek, vágyak és a lehetősé­gek kínzó összekeveredését. Sándor Pál forgatási nap­lójából — nézhetjük elölről, vagy visszafelé pergetve — csak az derül ki, hogy: „Én, Sándor Pál nagyon ismerem a filmtörténetet, a szakmát, és a képcsinálás eszközeit.” Mert a Csak egy mozi — mely A hattyúk tava forga­tási epizódjával kezdődik, s a kényszerű felvételi szü­netben, a rendező-feleség­­szerető-mama-leváltott szí­nész közötti, zavaros, jelleg­telen játékban tetőzik­­, csak bravúros képek, rend­­szertelen halmaza. (Van itt minden. A villámok tűzijá­tékától kezdve, a lebegő le­pedők árnyjátékán át, a fé­mesen kéklő éjszakák be­mutatásáig. Továbbá bemu­­tattatik az is, hogy mit tud, s mennyi izgalmas trükköt ismer a híres filmes fotográ­fus, Ragályi Elemér és a társoperatőrök csapata.) A szakmai bravúrt, s a mögötte rejtező ürességet — némi erőszakolt okoskodás­sal — felfoghatnánk a kiü­resedett ember tétovaságá­­nak, üzenetének is. Mivel a rendezőnek már „nincs igazi története sem”. Sirathat­nánk a történetét elvesztő ember kínjait is... De, a Csak egy moziból tökélete­sen hiányzik az egységes gondolat. A valamit­ elmon­­dás kényszere. A kétségbe­esés vagy akár a rejtőzködő szenvedély, az önfeltárás kín­ja ... Valljuk be: ebben a filmben csak az a fontos, hogy jól mutassanak a sár­ga műanyagvödrök a fehér lepedők előterében, és hogy pompásan tükröződjék a táj az autókerék fámtárcsáján ... De a kunyhóban fellobbanó tűz esztétikai látványossága is fontosabb, mint a tüzet fellobbantó ember jelenlé­te... „No, de ilyen mozit, ilyen helyzetben?!” — mondá Jean-Pierre Léaud, illetve Kern András a film egyik kulcsjelenetében. Nem két­séges: Sándor Pál ezt az iro­nikus mondatot a konformis­ta, földhözragadt, a „szépre nem fogékony" kritikusok­nak szánta. E sorok írója — noha felsorolhatná a ma­gyar filmgyártás gazdasági kényszereit, megszorításait — nem „veszi fel a kesztyűt”. Csak visszakérdez: mivégre az olyan mozi — ami közön­ségcsábító, édes álomjáték­nak. Csak egy mozi­nak sem jó?! Csak ujjgyakorlat. Gantner Ilona Jean-Pierre Léaud és Major Tamás CSÜTÖRTÖK, 1985. OKTÓBER 17. NÉPSZAVA Szakszervezeti kulturális napok Minden évben, immár hagyományosan, ok­tóberben rendezik meg a KPVDSZ kulturális napokat. Huszonöt évvel ezelőtt indította út­jára a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglá­tóipari Dolgozók Szakszervezete ezt az ese­tenként egy-egy hónapig tartó rendezvényso­rozatot, az idei tehát jubileuminak tekin­tendő. Voltak, s a hónap végéig lesznek most is vetélkedők, kiállítások, kirándulások, szín­ház-, hangverseny- és múzeumlátogatások, irodalmi estek, találkozók, előadások, viták, műsorok — minden, ami belefér a kulturá­lis napok meghatározásba, s amire a részt­vevők szívesen vállalkoznak, illetve jelent­keznek. De mondhatunk néhány példát is a sok száz rendezvényből, amit a megyékben és a fővárosban tartanak. A KPVDSZ Budapesti Művelődési Köz­pontjában például 40 év magyar irodalma címmel rendeztek szavalóversenyt. Kecske­méten általános műveltségi vetélkedő lesz öt város szocialista brigádjainak részvételé­vel. Szegeden amatőr képzőművészek kiállí­tása nyílik. A Dél-pesti ÁFÉSZ az abonyi ze­neiskolában szervez hangversenyt. Sorolhat­nánk oldalakon át. Ez a szakszervezeti kulturális seregszemle úgy indult negyedszázada, s azzal az elhatá­rozással szerveződik ma is, hogy segítsen ki­alakítani a művelődéssel kapcsolatos helyes szemléletet, ugyanakkor mindjárt lehetősé­get is adjon az időszerű formák kipróbálásá­ra. Törekszik arra, hogy minél többeket a művelődésben való aktív részvételre szok­tasson. Természetesen nemcsak ebben az egy hónapban van ez így, hanem egész esztendő­ben. De októberben sűrítettebben, súlyozot­­tabban, összehangoltabban. Az eredmény igazolja e vállalkozás he­lyességét. Már maga az is egyfajta igazolás, hogy ngyedszázada él ez a rendezvénysoro­zat. Fönn lehetne tartani mesterségesen, erőltetve is, itt azonban szó sincs erről. Ma is, amikor köztudottan nehézzé vált kulturá­lis nevelőmunkát végezni (az­okai ismertek), a KPVDSZ közép- és alapszervezetei a hu­szonöt, húsz vagy tizenöt évvel ezelőtti lelke­sedéssel szervezik a programot, s legalább ugyanannyi embert tudnak megnyerni, meg­mozgatni, mint a korábbi években. Nagyban hozzájárul ehhez az eredményes­séghez, hogy nem kritikátlanul másolják év­ről évre a formákat, nem az előzőről átírva készítik a következő tervet. Mindig figyelem­be veszik az eltelt időt, a változó igényeket és körülményeket. Ezek ugyanis mindig újabb kihívásokat jelentenek, amelyekből új fel­adatok következnek. Ezt látva, vállalva ké­szülnek évről évre a KPVDSZ kulturális na­pok tervei. S úgy igaz, ahogy a Hajdú-Bihar megyeiek megfogalmazták: „A negyedszázad bizonyí­totta, hogy a feszítettebb gazdasági munka ellenére is, a szakszervezeti mozgalom széles tömegeket vonz, és hozzájárul a műveltebb, jól képzett, sokoldalúan fejlett egyéniség ki­alakításához, formálásához.” M. I. — Kovács András Szeretők című alkotása elnyerte a 38. salernói (Olaszország) film­­fesztivál III. díját. — Japánban nagy sikerrel mutatták be az első magyar színdarabot, Örkény István „Tóték” című drámáját. A bemutatóra Toj­ama városá­ban került sor a helyi szín­házi csoport előadásában. Az Horizont előadás másik magyar „vo­nása” volt, hogy a darabot Pinczés István, a Debreceni Csokonai Színház fiatal ren­dezője tanította be.­­ Zomborban kedd este ünnepélyesen megnyitották az idei jugoszláv könyvhóna­pot, amelynek rendezvényso­rozata keretében szerdán és csütörtökön nemzetközi kon­ferenciát tartanak az iro­dalmi mű értéke témáról. A tanácskozáson magyar, szov­jet, lengyel, csehszlovák, NDK-beli küldöttség vesz részt a szerb írószövetség vendégeként.

Next