Népszava, 1988. december (116. évfolyam, 286–311. sz.)

1988-12-24 / 306. szám

Világ proletárjai,egyesüljetek! ■ SZOMBAT, 198­8. DECEMBER 2­4. ■ 116. ÉVFOLYAM, 30­6. SZÁM ■ ÁRA 3,2­0 FORINT A MAGYAR SZAKSZERVEZETEK KÖZPONTI LAPJA »­öli—© a Megváltó *? A katekizmusos gyermekkort szétmorzsolta az idő. A mes­siásváró áhítatot utólag rakja rá a gyermeki kíváncsiságra, amint a dísztelenül is gyönyö­rű fenyőt aggatjuk tele kará­­csonyos kincseinkkel. Mit várt a nyiladozó értelem a kará­csonyünneptől? A mennyből az angyalt. Nem a hírhozót, nem az isten fia születéséről tudó­sítót, hanem azt a nagyon is valóságos szárnyas angyalt, akinek egyszerre van ideje je­len lenni ezen az estén min­denütt a világon, aki hozzánk érkező egyetlenegy és ugyan­akkor sokmilliónyi, aki tud ró­lunk, számon tart mindany­­nyiunkat, de aki valami külö­nös, felfoghatatlan ok miatt mégis igazságtalan, mert a gyermekeknek a szüleik gaz­dagsága, szegénysége szerint hozza az ajándékokat. A gazdagnak gazdagot, a szegénynek szegényei. A Megváltót csak az tudja várni, aki már bizonyos ben­ne: önmaga kevés sorsa meg­váltásához, aki már kívül van a gyermeki gondtalanság rö­vidke időzónáján, aki fölmér­te, egyedülvaló emberként mi­lyen kevés dologra képes. Mennyien vagyunk ma e va­rázslatos zónán kívüliek, éle­tünkkel pontosan számot ve­tők, akik tudják, igazán mi­lyen is ez a most ránk köszön­tő karácsony, akik sejtjeikben, idegvégződéseikben érzik a te­hetetlenséget és tanácstalansá­got, mert tisztán látják, hogy a sorsunkat irányító erővonalak mennyire kuszák, mennyire fö­löttünk vannak? Ki segít eligazodni nekik e kuszaságban? Milyen angyal hozza a hírt, és milyen meg­váltóról? A karácsonyra készülődés napjaiban a televízió jóvoltá­ból a parlamenti ülés végtelen közvetítésfolyamával mind­annyiunk számára úgy nyílott ki az ország gyötrelmesen ne­héz valósága, mint előzőleg so­ha még. Szétáradt rajtunk a raciona­litás béklyótehetetlensége, a másként, de hogyan kibogoz­­hatatlansága, a rólunk, de sze­mély szerint értünk is? — fel­­foghatatlansága, az érzések és indulatok zavarossága —, egy­szóval, ott volt az egész éle­tünk. Mit kezdjünk ezzel a kará­csonyfa alá letett országsors­sal, országgonddal? Mennyire a miénk? Elfogadjuk-e, vagy szólítsuk az angyalt, vigye to­vább, rakja mások karácsony­fája alá? Fogadjuk el és vár­juk a Megváltót, kezdjen va­lamit az egésszel? Ezen a karácsony előtti né­hány napon elfödött gondunk szinte semmi nem maradt. Le­csupaszítottuk magunkat. És most jó lenne tudni, hogy van-e e kis nemzet által hívható, sze­mélyes szolgálatunkra rendelt külön megváltó, mert ha nincs, pőreségünkkel nekünk kell kezdeni valamit. Jól tudjuk — a hívő ember is tudja —, nemzetek szolgála­tára rendelt külön megváltók nincsenek. Embersorsot csak ember tud megváltani. Nemzeti sorsot csak nemzet. És abban van a mostani ka­rácsony különleges fontossága, hogy elgondolkodjunk rajta, úgy vagyunk-e nemzet, aho­gyan nemzet önmaga sorsát megváltani képes, úgy va­­gyunk-e nemzet, hogy lenne mindenkinek megadatik magát állampolgárnak éreznie, úgy vagyunk-e nemzet, hogy egy­másra nem loboncos indula­tokkal acsarkodunk, hanem egy akarattal, egyfelé húzzuk az ország szekerét. A választ mindenki tudja. Nem így vagyunk nemzet, nem így vagyunk polgárai ennek a hazának. Sok minden összeku­­szálódott az életünkben. Sok értékesnek hitt holminkról ki­derült, hogy talmi, sok mara­dandónak hitt gondolat por­ladt semmivé, érzések hűltek ki, szavak vesztették el hite­lüket. Sokan érzik becsapott­nak, kifosztottnak magukat. Vak szerelmesek indulata háborog a lelkekben. Mások reménykedőn kinyíl­tak, csak ők tudják milyen Megváltóra várnak. Egy nem­zet fiai, egy nemzet polgárai. Szegényebb lett a szegény, gazdagabb a gazdag. Eddig el­födött tulajdonságok tágították az űrt: kapzsiság, törtetés, ügyesség, beleszületés, egyik a másikának kíméletlen legázo­­lása. Egy nemzet fiai, egy nem­zet polgárai. Nagyobb lett a tehetség, az alkotás tere és nagyobb azok hátránya, akiknek szerényeb­bek a képességeik, vagy he­lyüket rosszul választotta meg a sors. Ők is egy nemzet fiai, egy nemzet polgárai. Több lett az egymás ellen acsarkodó gyűlölet, több az irigység, kevesebb a tolerancia, a tisztelet, a másik ember irán­ti figyelem. Egyazon nemzet­ben, egyazon nemzet polgárai­ban. Ezrek lettek munkából ki­fosztottak, munkanélküliek, többen a léthatár szélén ten­gődő öregek, s mennyivel több a munkátlanul is jól boldogu­ló. Egy nemzet fiai ők is. Hogyan tudna egyfelé húzni ennyiféle sors, érzés és indu­lat? Ki volna képes egy aka­ratra hangolni? Nem éppen a karácsonyi ünnephez illő kér­dések ezek? De elkerülni, el­tenni nem tudjuk őket, mert itt vannak valamennyiünk ka­rácsonyfája alatt. Velünk lesz­nek az ünnepen, s velünk ma­radnak azután is, amikor a Megváltóra egy újabb eszten­deig már nem gondolunk, de az életünket élnünk kell. Erre gondoltunk mi is, ami­kor elkezdtük tervezni, milyen ünnepi újságot adjunk át olva­sóinknak. A régi beidegződé­sek azt sugallták, hogy marad­junk meg a hagyományosnál, s a szeretet, az emberi össze­tartozás hangjait szólaltassuk meg most is, hiszen bizonyára ezt várja az olvasó. De személy szerint ki az az olvasó, aki ezt várja? Az ózdi kohász, vagy a tatabányai bá­nyász, akiknek sorsa, kenyere egyik napról a másikra bi­zonytalanná vált? A semmire sem elég kicsi nyugdíjat be­osztani egyre nehezebben tudó idős emberek, akik becsület­tel végigdolgozták az életüket, s most riadtan várják, mikor kopogtat rájuk a villanyszám­lás? A háromgyerekes diplo­más fiatal házaspár, aki köl­csönökből épített fel ötven négyzetméter nagyon törékeny boldogságot? A még dolgozni tudó nyugdíjas tanító nénik, akiktől még mi tanultuk a be­tűvetést, s akikre még sokáig nagyon is szükségünk volna, és akiknek óradíjából méltány­talanul nagyokat harap le az adó? Úgy gondoltuk, ők nem akarnak szeretetklisékből álló, szentimentális ünnepi újságot olvasni. Úgy gondoltuk, az irántuk érzett tiszteletből nem mutathatunk be ezen a kará­csonyon sem másféle Magyar­­országot, mint ahol és ahogyan élünk. Nemcsak reményünk, hanem bizonyosságunk, hogy 1988 ka­rácsonyát nemcsak mi, de ol­vasóink is ilyennek látják, hi­szen együtt, egy hazában, egy­azon gondok felhői alatt élünk. DIÓSDI LÁSZLÓ A­ tartalomból Aki sikerre számít, gyermekorvos legyen Beszélgetés Csehák Judit szociális és egészség­­ügyi miniszterrel 3. oldal Eladósodásunk története Írta: Bakó Ede 5. oldal A jó kereskedelmet már a föníciaiak kitalálták Interjú Beck Tamás kereskedelmi miniszterrel 6. oldal Az ezeréves magyar állam jelképe Visszatérünk-e a Kossuth-címerhez? 7. oldal Erdélyből — útlevéllel, falevéllel 8. oldal Kézfogás a legnemesebb célokért 9. oldal Irodalmi összeállítás Ágh István, Berták László, Bisztray Ádám, Csa­­nády János, Cseres Tibor, Csorba Győző, Feren­­czes István, Gyunkovics Tibor, Kányádi Sándor, Kiss Dénes, Kósa Csaba, Köntös-Szabó Zoltán, Pintér Lajos, Rózsa Endre, Szervác József, Tatay Sándor, Takáts Gyula, Uitassy József írásai, versei 13—18. oldal

Next