Népszava, 1989. június (117. évfolyam, 127–152. sz.)
1989-06-26 / 148. szám
6 A XIX. Veszprémi Tévétalálkozó után komor kilátások A Magyar Televízió (egyelőre) egy és oszthatatlan. A XIX. Veszprémi Tévétalálkozó különböző versenyprogramjait nézve mégis úgy tűnt: a televízió egy bizonyos alkotói szférájában (melyben a drámai, a szórakoztató, a zenés és a balett-, tánc- és tévéjátékok, tévéfilmek, feldolgozások készülnek) több televízió működik. Nem a műfaji kategóriák különbözősége keltette ezt a benyomást. Megpróbálom példákkal illusztrálni, mire is gondolok (bár a példák, értelemszerűen, a tévénézők számára egyelőre nem mind hozzáférhetők; a találkozó filmjeit csak az elkövetkező hetekben, hónapokban vetítik majd). A végül is fő versenyprogramnak tekintendő, tizennégy vadonatúj műből álló premiersorozat egyik darabja volt a Tűréshatár című tévéjáték (írója Földesi József, rendezője Mihályfy Sándor). Mai történet, egy nagy gyárról és annak keménykezű, a gyár és önmaga fennmaradásáért szokatlan, de célravezető (akár reformistának is nevezhető) eszközökkel, elgondolásokkal harcoló igazgatójáról. Lehetett volna ez a mű a valóban súlyos emberi — politikai konfliktusokat felvető, a szerkezetváltás, a munkanélkülivé válás égetően aktuális témájának igen izgalmas feldolgozása is. Ehelyett azonban a legsablonosabb zsurnalizmus, a konfliktusábrázolások helyett a hangzatos reformretorikai „szövegelések” és a hiteltelen szituációk uralták a filmet, mely ráadásul szériában vonultatott fel (egyébként kiváló színészek által) elviselhetetlenül rossz színészi alakításokat. A másik pólus a fődíjjal jutalmazott Hét akasztott. Ez a Leonyid Andrejev 1908-ban írt regényéből dramatizált, s az orosz cári időkben játszódó történet (rendezője Dömölky János) hét elítéltről szól: öten egy tervezett politikai gyilkosság fiatal értelmiségi szervezői, a hatodik egy többszörös rablógyilkos, a hetedik egy félnótás, nem is orosz nemzetiségű szolgalegény. E hét, teljesen különböző karakterű ember peréről, a tárgyalásról, a börtönbeli viselkedésükről, családjaik reagálásáról, s magáról a kivégzési procedúráról beszél a film. Régi történet, sok évtizedes történelmi múltba vesző. És mégis, anélkül, hogy az alkotók a legcsekélyebb erőszakot tettek volna az anyagon, ez a film felkavaróan mai volt, mert olyasmit tárt elénk, amelynek napjainkban szomorú, tragikus aktualitása van: a politikai perek mechanizmusát, a büntetlen bűnösök és a köztörvényesek egybe nem kapcsolható, mégis egybekapcsolt ügyét, a kivégzés hideg cinizmusát stb. stb. Ráadásul itt pompás színészi alakítások sora hitelesítette a témát, az alkotói szándékot. (Számomra a találkozó két legmegrázóbb figuráját teremtette az egyik összeesküvő fiatalember szüleinek szerepében Temessy Hédi és Darvas Iván.) No és említhetek egy harmadik arculatot is: a díjkiosztás után sugárzott Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart című filmet, mely a nagyon fiatal rendező, Balogh Zsolt jóvoltából egy furcsa, szürrealista, aszszociatív módszer segítségével, a látszólag a századforduló — 1899 — idejére datálva elmondott történettel és figurákkal a század örök problémájáról, a nagyhatalmi vetélkedések árnyékában eltiport, meg nem valósult emberi kapcsolatokról, kis tragédiákról szólt. Ráadásul bájos abszurditással, kedvesen groteszk humorral, rengeteg ötlettel és kiváló, a tévéfilm technikai-műfaji követelményeihez pompásan igazodó fényképezéssel. (Operatőr: B. Marton Frigyes.) Talán világos, hogy itt nem a képernyőre vitt művek különbözősége csupán a döntő. Szemléletbeli kérdések húzódnak meg a minőségi különbségek mögött, sőt, már generációs különbségek is. Mi több: alapvető elméleti problémák is. Hiszen régi-régi vita, hogy a tévéjátékok kiről-miről és kinek szóljanak, mainak nevezett témák kerüljenek-e túlsúlyba, vagy inkább a szórakoztatás, a tartalmas időtöltés kapjon előnyt, vagy hogy szolgálhatja-e jelen idejű kérdések megválaszolását a klasszikus vagy félklasszikus művek feldolgozása. Azt hiszem, itt megint csak a minőség a döntő. Más szóval: a tehetség. Abban pedig — és ezt ez a találkozó is fényesen igazolta — a Magyar Televízió háza táján nincs hiány. Illés György, a zsűri operatőr elnöke, több magyar operatőrnemzedék nevelője mondotta a zsűri nyilvános vitáján: amit ezek a művek például operatőri munkában felvonultatnak, az a legszerényebb megfogalmazásban is európai rangú. De ugyanígy ítélhetők meg a legjobb alkotások rendezői, és — ami szintén nagyon fontos — színészi teljesítményei is. És akkor még nem beszéltem a vágók, a jelmez- és díszlettervezők szakmai színvonaláról. Mi hát az oka, hogy mégis úgy vélem: ez a találkozó komor kilátásokat rajzolt elénk? Egyebek között az, hogy ennek az egy tévének annyiféle elvárással kell szembenéznie, hogy ezeknek eleve nem tud, nem tudhat eleget tenni. Közönségelvárásoktól politikai és művészi elvárásokig a skála széles. Ehhez legalább három vagy négy tévé kellene, a Tv2 meg a Tv2 nem old meg semmit. A másik ok: valamikor évente körülbelül hetven tévéjáték, tévéfilm készült a különböző kategóriákban. Ma évi negyvennél is kevesebb. A gyártás „átfutási ideje” átlag másfél év. Könnyű belátni: egy igazán aktuális téma emiatt gyakorlatilag érvénytelenné válhat, mire az ötlettől eljut a bemutatásig. A televízió elnöke a találkozó megnyitóján ország-világ előtt bejelentette: a drámai és szórakoztató műhelyekben a gyártás gyakorlatilag leállt, elfogyott a pénz. Ismeretes: a tévé költségvetéséből legutóbb 600 millió forintot vontak el. Hogyan képzelhető el ilyen körülmények között, hogy a mégoly kitűnő forgatókönyvek — a még oly kiváló rendezők, s más alkotók és a még oly remek színészek munkájával — megvalósuljanak? Hogy az értékek ne maradjanak meg a szándék szintjén? És hogyan képzelhető, hogy a magyar televízió mint média versenyképes maradhat a napi több száz óra időtartamban ránk zúduló — és könnyűszerrel, s kiváló minőségben fogható — különböző műholdas tévéadások kihívásaival szemben? Egyedül a vitán felüli minőség és a legégetőbben mai és magyar kérdések (nem direkt) megszólaltatása jelenthet esélyt a versenyre. Az, amit máshonnan nem kap meg a néző. A kilátást viszont éppen az teszi igazán komorrá, hogy egyre kétségesebb: megkaphatjuk-e ezt a mást, ezt a sajátosan magyart a mostani és várható körülmények között? Takács István A díjak: Fődíj: Hét akasztott (rendező: Dömölky János). Veszprém város díja: Vakvilágban (rendező: Gyarmathy Lívia). Budapesti Tavaszi Fesztivál különdíja: Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart (rendező: Balogh Zsolt). Postabank különdíja a legígéretesebb ifjú színésztehetségnek: Méhes László (a Hét akasztottban nyújtott alakításáért). Különdíjak: Schulze Éva (a Béketárgyalás, a Románc, a Héten Budapest ellen dramaturgi munkájáért) ; Molnár György (az Alapképlet c. tévéjáték rendezéséért) ; Bíró Miklós (a Margarétás dal operatőri munkájáért); Wieber Mariann (a Margarétás dal jelmezterveiért); Hertzka Vera (a Hét akasztott és a Gaudiopolis vágásáért); Hunyadkürthy György (a Panoptikum férfi főszerepéért); Kubik Anna (az A megvesztegethetetlen, a Heten Budapest ellen és a Gyökér és vadvirág női főszerepeiért); Faludi László (az Alapképlet c. tévéfilmben nyújtott epizódalakításáért). Posztumusz színészi díjat ítéltek Gelley Kornélnak, a Kastély csillagfényben és a Panoptikum c. tévéfilmekben nyújtott alakításáért. A társadalmi zsűri díjai: balett, Jézus, az ember fia (koreográfus: Markó Iván); drámai: Gyökér és vadvirág (író: Tamási Áron, rendező: Bohák György); szórakoztató: Gálvölgyi-show (rendező: Gyökössy Zsolt). A reprízprogram szakzsűrijénak díja: Vigyázat, mélyföld! (rendező: Molnár György). Tóth Tamás, a fődíjas Hét akasztott című tévéfilm egyik főszereplője A Budapesti Távbeszélő Igazgatóság Távközlési Díjelszámoló Hivatala (Bp. VI. ker., Nagymező u. 52. II. em. 16.) felvételt hirdet az alábbi munkakör betöltésére: — érettségizett és 8 általános iskolai végzettséggel rendelkező nőket és férfiakat adminisztratív munkára. ( Bérezés a kollektív szerződés szerint. Kedvezmények: albérleti hozzájárulás, ingyenes csomagszállítás, táviró-távbeszélő díjkedvezmény. Jelentkezés személyesen vagy telefonon, az általános osztályvezetőnél, a 122-257-es telefonszámon. HÉTFŐ, 1989. JÚNIUS 26. NÉPSZAVA Hétindító _________________ Hány golyó kell egy ember megöléséhez? „Nem háború ez, hanem vígopera, néhány halálos balesettel.” Alighanem igaza volt Eric Blair angol írónak, amikor ezekkel a szavakkal jellemezte a zaragozai frontszakasz kissé abszurd helyzeteit. Hisz akkortájt — a spanyol polgárháború kezdeteinél — ott, a zaragozai hegyek között, az ilyen-olyan szervezethez tartozó milicisták jószerivel még csak a tüdőgyulladás és a tetű ellen harcoltak. Eric Blair is, három hét alatt, mindössze háromszor sütötte el a puskáját. Nem véletlen tehát, hogy a következőket is feljegyezte naplójába: „Azt mondják, ezer golyó kell egy ember megöléséhez; ebben a tempóban húsz évre lett volna szükségem, hogy megszerezzem az első fasiszta skalpot.” Hódolat Katalóniának Ám Eric Blair harmincvalahány éves angol író (aki mellesleg ez idő tájt George Orwell néven jegyzi könyveit, cikkeit) — eljutott más frontszakaszra is ... Például Barcelonába, így a szemtanúk hitelességével számolhatott be a spanyol polgárháború egyik legvisszataszítóbb epizódjáról — véleményem szerint a köztársaság bukását is behatároló „testvérháborúról” —, melyben a kommunista kézen lévő, és a szovjet tanácsadók által vezényelt rendőrség játszotta a főszerepet. „Ha akkor nem vagyok ott, talán magam is elfogadom a hivatalos álláspontot, miszerint, a véres zavargásokat a fasiszták zsoldjában álló anarchisták, trockisták robbantották ki... — vélekedett az író, majd hozzátette: — Aki akkoriban vagy a következő hónapokban Barcelonában járt, sosem felejti el azt a borzalmas légkört, a félelmet, a gyanakvást, a gyűlöletet...” És persze sosem felejtheti el a zsúfolt börtönöket, s a titkos, tömeges kivégzéseket. Igazán sohasem értettem — mert nem is közölte a spanyol polgárháborúval foglalkozó hivatalos történelemírás —, hogy a sztálini Szovjetunióban, majd nálunk is az ötvenes években, miért üldözték oly kíméletlenül a hajdani „spanyolosokat". Legfeljebb csak annyit tudhattam (hisz családunk egyik barátja is ott harcolt a Nemzetközi Brigád soraiban), hogy azok, akik kijutottak Spanyolországból, majd túlélték a francia fogolytáborok és a német lágerek poklát, idehaza is életveszélyes helyzetbe kerültek. Most, hogy elolvastam George Orwell — alias Eric Blair — Hódolat Katalóniának című, dokumentum hitelű, drámai-megrázó beszámolóját, már nem csak sejtem, de tudom is: a volt „spanyolosoknak” (Rajknak, Slanskynak, s a kevéssé ismert nemzetközi brigádosoknak) nem azért kellett „eltűnniük”, mert Huescánál, Madridban „megfertőződtek a trockizmustól”, hanem mert tanúk voltak... ők is, akárcsak Orwell, közelről láthatták-ismerhették a „barcelonai hóhérok” (egyikük éppen Gerő Ernő volt) tetteit. Ma már tudjuk: a sztálini, világuralomra törekvő totalitárius rendszer nem tűrte a „tanúkat”. Aminthogy az is egyértelmű, hogy az 1936- ban kezdődő „nagy terror” nem állt meg a Szovjetunió határainál. Illetve — ahogy Szilágyi Ákos is írja az Orwell-könyv utószavában — a „nagy terror” egyik legfőbb külföldi színtere éppen Spanyolország volt, „ahol az NKVD leszámolhatott a főellenséggel, a trockistákkal, és minden, Sztálinnal szakító, a totalitárius rendszerrel szembeforduló külföldi kommunistával ...” De az Interart gondozásában megjelent kötet (a Magyarországon sokáig némaságra ítélt spanyolországi beszámoló) másfajta tanulságokkal is szolgál. Mármint arra vonatkozóan is, hogy az ember mit kezdjen alaposan megcsúfolt hitével?! Mert hát vagyunk néhányan ebben az országban, akik talán a lelkünk legmélyén hiszünk a működő szocializmus lehetőségében, noha tudjuk, látjuk, a létező szocializmus itt, Kelet-Európában — működésképtelen. Egyelőre fikció ... A filozófusok elűzetése Ma már azt is tudjuk: a szocialista gyakorlat kritikájára vállalkoztak azok a filozófusok is, akik — akárha Orwell — többet tudtak a marxizmusról, mint a mindenkori rövid tanfolyamok képviselői, mint a „kanonizált szövegek" szolgai másolói. És akik már a hetvenes évek legelején látták — illetve az európai filozófiai hagyományokat továbbépítő „másként gondolkodásukkal” felvázolták — a „létező szocializmus” újabb lehetséges csődjét... Természetesen ezek a filozófusok — Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály és a többiek — kizárattak a szellemi közéletből, megfosztva a további tudományos munkálkodás, de még az „élés" lehetőségétől is. Megrendítő, sőt, kétségbeejtő átolvasni a Kritika című folyóirat összeállítását, mely a meghurcolt filozófusok elűzetését, kálváriáját mutatja be. Az 1973-as határozat (nevezhetjük szűk látókörű, ostoba ideológiai kampánynak is) egyszer és mindenkorra felszámolta a marxista filozófiai hagyományt. És — ahogy Ludassy Mária is állítja — „olyan evidenciákat” is, mint a „marxizmus pluralizmusának tényét, mint a szocializmus különböző modelljeinek" lehetséges variációit. Ám a „gondolatpusztítás” mellett, szörnyülködve olvasom, hogy a tudományos haladás fellegvárában — a Magyar Tudományos Akadémián — mily gyorsan reagáltak az „ideológiai határozatra", és azonnal kirúgással, foglalkozási tilalommal sújtották a már említett filozófusokat. Holott a brezsnyevi Szovjetunióban — a legnagyobb „nyomás” ellenére — az ottani tudományos akadémia mindvégig megtagadta például Szaharov akadémikus kizárását... Nyári mulatságok Hiába, mi sokszor és sok mindenre „túllicitálunk”. Mielőtt a szerkesztő engem is valamifajta „túllicitálással” vádolna — mivel csak olvasásra buzdítom az újságlapozókat — hadd mondom el gyorsan, a könyv- és dokumentumszenzációk mellett, akad más esemény is. Ezen a héten megkezdődik a szabadtéri színházak, színpadok nagy nyári programja. Az egri vár Romkertjében már folyamatosan játsszák Aiszkhülosz és Arisztophanész drámáit. Kisvárdán megkezdődött a nemzetiségi színházi találkozó. S több pesti szabadtéri színpadon muzsikával köszöntik a nagyérdeműt, méghozzá — ahogy a rádióreklámban hallom — 1989 nyarán is 1988-as jegyáron. Reklám ide vagy oda — a múlt nyári árakért nem vállalom a kezességet... Gantner Ilona Szép szóval Más, egyéb, többi A mai nyelv „ismeri” a zárt halmaz, zárt rendszer kategóriáját. Ha valakit, valamit megnevezve, utána többivel illeti a még nem említetteket, akkor ezt a csoportot, halmazt zártnak képzeli el a beszélő; „a nyelvtan meg a többi tárgy” — megszámolható, hogy hány. „Az öcsém meg a többi házbeli gyerek”, szintén összeszámolhatok. Ha a megnevezett után más vagy egyéb lesz jelzővé, esetleg más mondatrésszé, akkor laza határúnak tekinti a csoportot a beszélő, nyitottnak a halmazt, a rendszert; „a nyelvtan és más tárgyak”, „öcsém meg más, házbeli fiúk” stb. A múltban a más és egyéb jelentése keresztül-kasul összefonódott, összegubancolódott. Ismerjük el: épp a mai középkorúak és fiatalok kezdenek pontos különbséget tenni köztük. Ma a mást a megnevezettől, említettől erősen, nyomatékosan eltérőnek tartja a beszélő, de azt nem sejteti, hogy értékükben is különböznének. Az egyébbel viszont kevésbé lényeges különbséget fejez ki, de többnyire értékel is. Az említetthez képest az, ami egyéb, vagy értéktelenebb, vagy kevésbé fontos, tehát mellékesebb. Latolgassunk csak néhány nem kitalált példamondatot! A szarvasmarha-gümőkórról ír valaki, majd ezt kérdezi: „Milyen rendelkezések vonatkoznak az egyéb háziállatok gümőkóros fertőzöttségére?” Rendelkezhet bárki is úgy a háziállatokról, hogy bizonytalan volna benne: hányféle háziállat van, meddig terjed a háziállat-kategória határa? Rossz jogász volna! Helyesen: a többi háziállatról kellett volna érdeklődnie. Más jogi kérdés: „Melyek a csónakok használatára vonatkozó egyéb rendelkezések?” A rendelkezések köre nem lehet bizonytalan, elmosódott, tehát jól: többi rendelkezés, némileg régiesebben: többi rendelkezések. Folytatom: „A kérelemhez csatolni kell a bejelentés alapjául szolgáló okiratot (például adásvételi szerződést), továbbá az egyéb okiratot is (például záradékolt nyilatkozatot stb.).” Miféle jogszabály az, amely nem méri föl a szükséges okiratok pontos körét? Helyesen, magyarul: a többi okiratot! A hivatalos egyéb sokszor bitorolja a más helyét is: „Ha az igénylő a családi pótlék folytatólagos igénylésére jogosító igazolványt köteles benyújtani, azoknak a személyi adatoknak a tekintetében, amelyeket az igazolvány tartalmaz, egyéb okmányokat benyújtani nem kell.” Förtelmes egy mondat ez, de ráadásul egyéb re becsüli le a más (vagy további) okmányokat is. Hasonló: „minden olyan jogosultsági feltételre, adatra, tényre, amelynek igazolására nincs hatósági bizonyítvány vagy egyéb szerv igazolása előírva, az igénybejelentéskor nyilatkozatot kell tenni.” Megjegyzésem: a hatóság sem lebeg olyan égi magasságban, hogy hozzá képest a többi szerv csak holmi „egyéb"! Előfordul, hogy az egyéb kiszorítja a többi-t is, a más-t is. „Szükséges továbbá az egyéb [helyesen: többi!] érdekelt(ek) perbenállása, vagy pedig a közös tulajdon megszüntetésére vonatkozó nyilatkozata is. Ilyen egyéb [magyarán: más] jogosult a haszonélvező, a jelzálog-hitelező vagy az elidegenítési tilalom jogosultja.” Folytathatnám. Ha az itt fölvetődő nyelvhelyességi kérdéseknek utána akarnánk nézni a Nyelvművelő Kézikönyv két vaskos kötetében, vagy nem találnánk megfelelő útbaigazítást, vagy régibb nézetekbe ütköznénk. (Például abba, hogy az egyéb „egy kissé választékosabb”... Semmiképp sem!) Ne felejtsük el, hogy ennek az óriási úttörő munkának egyáltalán nem igénye, hogy tévedhetetlennek tartsuk minden ízében! Maguk a szerkesztők is tudják, hogy csiszolható, fejleszthető sok szócikkük. A helyesbítésre alkalmat ad majd a Nyelvművelő kisszótár megjelenése. A két súlyos kötetnek ez a sokkal rövidebb utódja nagyban készül a Nyelvtudományi Intézetben. Munkatársai tömörítenek is, rostálnak is, helyesbítenek, korszerűsítenek is. Draskóczy Török Gábor