Népszava, 1989. augusztus (117. évfolyam, 179–205. sz.)

1989-08-01 / 179. szám

NÉPSZAVA 1­989. AUGUSZTUS 1., KEDD Nemzetközi értekezlet Magyarország és Lengyelország megsegítésére Mészáros György, az MTI kiküldött tudósítója jelenti: Kedden Brüsszelben 24 nyu­gati ország szakértői ülnek össze, hogy egynapos érte­kezleten megvitassák: mi­ként segíthetnék a magyar és a lengyel reformokat. Két héttel ezelőtt a hét leggazdagabb ipari ország párizsi csúcsértekezletén megbízták a Közös Piac vég­rehajtó szervét, a bizottságot a segítség szervezésével. A keddi értekezletet a bizott­ság hívta össze az EK szék­helyére. A résztvevők: a Kö­zös Piac 12 tagállama, az EFTA hat tagja, az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Ausztrália, Új-Zéland és az időközben ugyancsak meghí­vott Törökország. Teljes jo­gú résztvevő az EK-bizott­­sága is, amelyet Horst Krenzier, a külkapcsolato­­kért felelős főigazgatóság vezetője képvisel, ő is fog elnökölni a keddi értekezle­ten. A tanácskozás napirendjén a Lengyelországnak nyújtan­dó élelmiszersegély szerepel, valamint elképzelések és öt­letek arra, hogyan bővíthet­­nék a „24-ek" gazdasági és kereskedelmi együttműködé­süket Magyarországgal és Lengyelországgal. Eleve kizárták a témák közül az adósságok ügyét és a pénzügyi együttműködés más hitelezési jellegű kérdé­seit. Elsősorban arról lesz szó, hogy beruházásokkal, vegyes vállalatok alapításá­val, tapasztalat-átadással, szakmai és gazdasági vezető­­képzéssel (menedzserképzés­sel), hogyan lehetne segíteni a piacgazdaság infrastruktú­rájának, esetleges kereske­delmi könnyítésekkel pedig a gazdaságnak a fejődését a reformer kelet-európai or­szágokban. Moszkva Szervezkednek a peresztrojka hívei Kaszab Zsuzsa, az MTI tu­dósítója jelenti: Az átalakítás következetes és radikális végigviteléért harcoló reformpárti népi kül­döttek öttagú vezetőség és huszonöt tagú szervezőiroda megválasztásával, valamint a képviselőcsoport közös plat­formjának jóváhagyásával zárták vasárnap késő éjsza­ka kétnapos moszkvai ülé­süket. Az ülésen megvitatták a csoport megbízásából előző­leg kidolgozott platformter­vezetet, és jóváhagyták azt. A felszólaló képviselők több­sége indítványozta, hogy kü­lön dekrétumban rögzítsék a tanácsok jogkörét, és a poli­tikai rendszer minden intéz­ménye hatáskörét a tanácsok segítségével gyakorolja. A Szovjetunió módosított alkot­mányának mielőbbi kidolgo­zása ugyancsak a leggyak­rabban előkerülő javaslatok egyike volt. A felszólalók foglalkoztak a sajtó önállósá­gának kérdésével, többen feltették a kérdést, kinek a véleményét tükrözi a közpon­ti sajtó, „mert a­z olvasók többségéét nem”. A reform­párti képviselők platformja a tulajdonreformok mielőbbi megvalósítását sürgette: a termelőeszközökkel azoknak kell rendelkezniük, akik dol­goznak rajtuk. Szükséges a gazdasági monopóliumok fel­számolása, valamint a széles körű, mindenre kiterjedő tár­sadalombiztosítási rendszer kidolgozása. A halaszthatatlan felada­tok között a reformpárti képviselők a választási rend­szer reformját jelölték meg elsőként. Határozatot fogatot­tak el arról, hogy a Legfel­sőbb Tanácstól a népi küldöt­tek rendkívüli kongresszusá­nak szeptemberi összehívását kérik. Felhívással fordultak továbbá a Legfelsőbb Tanács­hoz, hozzon létre bizottságot az afganisztáni háború okai­nak, valamint az 1986 telén Alma-Atában történt esemé­nyeknek a kivizsgálására. Az NDK állampolgárok és a nyugatnémet nagykövetség A sajtóattasé nem foglalt állást Mint tegnapi számunkban közöltük, az NSZK buda­pesti nagykövetségéről tele­fonon megígérték: beszélhe­tünk a sajtóattaséval. Mar­tin Eberts úrtól felvilágosí­tást szerettünk volna kérni azokról az NDK állampol­gárokról, akik a Bild am Sonntag szerint valósággal elárasztják a képviseletet. A nyugatnémet lap azt írta ró­luk, hogy a nagykövetség közreműködésével szeretné­nek kivándorolni az NSZK- ba. A hír hihetőnek tűnt, hi­szen hallottunk olyan — hi­vatalosan is megerősített — esetekről, amelyek során NDK állampolgárok megpró­bálták illegálisan átlépni a magyar—osztrák határt, de ebben megakadályozták őket, útlevelükbe pedig jogellenes magatartásra utaló pecsétet ütöttek. Sőt, magyar részről azt is közölték, hogy az NDK-val kötött egyik koráb­bi megállapodás értelmében hatóságaink tájékoztatják az NDK szerveit arról, milyen természetű is volt az a bi­zonyos „jogellenes magatar­tás”. Mivel ezekre az NDK állampolgárokra odahaza nyilvánvalóan kellemetlen­ségek várnak, könn­yű volt elképzelni, hogy akár ezzel a módszerrel, vagyis az NSZK nagykövetségének erőszakos bekapcsolása útján is, de megpróbálnak nyugatra jut­ni. Az NDK állampolgárai tudják, hogy az NSZK nagy­­követségei — a nyugatnémet jogfelfogásnak megfelelően — minden hozzájuk forduló németet lakóhelyétől függet­lenül saját állampolgáruknak tekintenek. Nos, a nagykövetségen megkérdeztem a sajtóatta­sét, mi igaz a Bild am Sonn­tag híréből. Eberts úr saj­nálkozva közölte: nem ad­hat interjút az ügyben, és semmi más módon sem fog­lalhat állást. Mikor mégis firtatni kezdtem, vajon csakugyan az „útlevél-pecsé­­telés” okozta félelem hozza-e az NDK állampolgárokat a nagykövetségre, a diplomata megismételte: nem adhat választ, és egyébként sem áll szándékában, hogy bár­mi módon bírálja a magyar hatóságok eljárását. A tit­kolódzás az NDK állampol­gárok védelmét szolgálja? — kérdeztem erre. — Az NSZK külügyminisztériumának ál­talános elve az, hogy a nagy­­követségek az ehhez hasonló esetekben ne adjanak sem­miféle információt. Az állás­­foglalástól való tartózkodás tehát nem külön erre az ügyre szól — válaszolta vé­gül Eberts úr. K. F.: Az NSZK budapesti nagy­­követségének nem áll mód­jában segíteni azokon az NDK állampolgárokon, akik a külképviselet közbenjárá­sától remélnek kiutazási en­gedélyt Magyarországról a szövetségi köztársaságba. A döntés egyedül az NDK-tól függ — jelentette ki hétfőn az NSZK külügyminisztériu­mának helyettes vezetője, Hanns Schuhmacher bonni sajtóértekezletén. A külügy­minisztérium azonban „min­den érintett féllel” kapcso­latban áll — tette hozzá. Az osztrák belügyminisz­ter közlése szerint a hét­végén 44 olyan NDK-állam­­polgár érkezett Magyaror­szágról illegálisan Ausztriá­ba, akik a határ átlépése után jelentkeztek a hatósá­goknál. Számuk május óta 237-re emelkedett. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat a személyeket, akik az osztrák hatóságok kike­rülésével egyenesen az NSZK bécsi nagykövetségéhez for­dulnak. A munkásközérlet *39 Akkor se engem, se mást nem kell félteni­ ­. Hétfő: Az ismerkedés napja Az ország egyik legrégebbi vállalata, híre és rangja van, mint ahogy minden meglevő és megvolt Ganz gyárnak az országban és országhatárokon túl. Ganz Villamossági Művek. Négyezer-egynéhány ember, s újabban ismét évente 4 milliárd forint fölötti árbevétel. Ha a leglényegesebbeket akarja elmondani az ember, hát ezek azok. Persze, akik egy kicsit is ismerői a ma­gyar gazdaságnak, a magyar iparnak, ismerik vissz­­hangosan híres és hírhedt történetét a gyár kálváriá­jának. A kálváriának, amelynek stációi voltak a vala­mikori fényes sikerek, aztán a tönkremenetel, a szaná­lás ijesztő árnyéka, és most lám, újabb stáció: az utób­bi két és fél, három évben mintha lassú feltámadását érné a gyár. 1989. augusztus első hete. A Ganz Villamossági Művek törzsgyárában. Budán, mint­egy kétezren dolgoznak. Az itt dolgozók élik a hétközna­pok monotóniáját. Hajnali kezdéskor még a hűs felhő­nek örülve indul az aktatás­kások tömege a Gyárkapu utca, a gyárkapu felé, hogy aztán időben túl a blokkolá­son és az átöltözésen, kez­dődjék a munka. A kétezer­ből ötszá­zan a villamosgép­­gyárban dolgoznak. Részei a gyárnak, a gyár közösségé­nél ha van, és természete­sen egy nagyobb közösség­nek is, amiről az utóbbi idő­ben egyre ritkábban beszé­lünk: a munkásosztálynak. Munkásosztálynak? Ha van ilyen osztály, hát napi gondjaikban kötődnek és tartoznak egymáshoz. 1989. augusztus első hete a Ganz Villamossági Művek Villamosgépgyárában. Egy hétig hívatlan vendégek le­szünk s bóklászunk a gyár labirintusában, gépek és emberek között, s figyeljük az „osztály” magányosságát. Mert végső soron akár a szereldében, akár a forgá­csolóban, akár a nagycsar­nokban figyeltünk és szólí­tottunk meg embereket, azok munkabéli magányos­sága — ilyen a tennivaló jellege — elsőnek kitűnt. Egy hétig ismerkedünk a Ganz Villamossági Művek Villamosgépgyárának embe­reivel. Különöset nem aka­runk, talán csak a választ várjuk kérdésünkre: hogy van? — Hogy vagyok? Hát néz­zen rám. Hogy lehet egy ilyen őrült, mint én, aki ép­pen negyven éve dolgozik ebben a gyárban. Nagy Sándor, a forgógép­­szerelde csoportvezetője fé­lig komolyan, félig nevetve szidja önmagát. — Megbánta a negyven évet? — A fene sem tudja. Sok­szor úgy gondolom, ha vál­tottam volna, tán előrébb lennék anyagilag, de ezt a gyárat aki megszerette, nem tudja itthagyni. Úgy gondo­lom, most már csak jobb lesz. Beszélgetünk s megtudom, hogy a gyárhoz kötődés in­dulattal teli, s jaj, nehogy félreértse valaki, ezek az in­dulatok bizony gyakran ká­­romkodósak, ha leírnám, beléjük pirulna még a pa­pír is ... és mégis, azt hi­szem, ezek az indulatok tartják még a gyár iránti hűséget és szeretetet. — Ha hívnák, elmenne? — Nem én. Nézze, negy­ven évi munka után már csak ehhez a kopott csarnok­hoz is kötődik az ember, meg a gépekhez is. NDK villamosmotorokat szerelnek, részben saját anyagból, részben bérmun­kában, s ahogy az új, csak­nem készre szerelt, festett motorok sorakoznak, szinte megszépül az öreg csarnok is tőlük. — Szépek — mondom. Beszélgetés közben meg­húzza a csavarokat Nagy Sándor, most is csak úgy fél szemmel félrenéz, s valami szokatlan, szemérmes módon elmosolyodik. Visszakérdez. — Ugye? És beszélünk a gyárról, hogy mi lesz belőle, és Nagy Sándor bizakodón mondja, hogy most már csak kijön­nek a gödörből, s akkor ta­lán a fizetések is megindul­nak. — Nyolcvanegy forint a­­ kiemelt órabérem, de hát ez bruttóban. Most, hogy meg­szüntették január 1-jétől a vgmk-kat, hát csökkent a jövedelmünk, muszáj majd valamit kitalálni. — Hogy vagyok? Hát így. Csif­áljuk ezeket a gépeket, aztán van, amikor egy hatos anyáscsavar miatt állunk és káromkodunk. Hát így va­gyunk. Az első nap az ismerkedé­sé. S mielőtt a gyárba indul­tunk volna, pár mondat ere­jéig alkalmunk volt beszél­ni Erdős Jánossal, a villa­mosgépgyár igazgatójával is. Az igazgató csak távirati stílusban eldicsekedett: a gyár ötszáz embere a válla­lati árbevétel 35 százalékát hozza. Igaz, most jól élteti az üzemet a Törökországba készülő három turbógenerá­tor, amelyek együttesen csaknem félmilliárdot hoz­nak. S persze, az újságíró nem állhatja meg, hogy a gon­dokról is kérdezzen, hát kapja arra is a választ: — Nagyon hosszú a ter­mékek átfutása, olykor lik­viditási, pénzügyi gondjaink vannak, de végső soron, ezek a munkák jól fizetnek. A nagyobbik gond, a mun­kaerőhiány, nem nagyon van utánpótlás. Évente szin­te a nyugdíjba menők szá­mával csökken a létszá­munk. Később, ahogy a nagy­forgácsoló csarnokában a mamutgépek árnyékában járkálunk, ugyanerről a gondról szól Palotás Tamás, főművezető is. — Ehhez a munkához nagy szaktudás, és nagy fe­gyelem kell. Egyre kevesebb az ilyen ember. A múltkor jött két fiatal gyerek, pár hónap után azt mondták, elegük van, elmentek se­gédmunkásnak, meg gépko­csivezetőnek. Nem fűlött a foguk ehhez a munkához. Húsz tonnás öntvény álló­rész forog a 102 éves gépen, és ahogy rója köreit, úgy­ kopik az anyaga az 5 száza­dos pontosságig. — Hogy lehet ilyen gépen dolgozni? — Ez? Olyan egyszerű ez a gép, hogy szinte elromolni sem tud. Ha pedig elromlik, akkor magunk készítünk be­le alkatrészt. Ez még a mo­narchia idejében készült. A gépen a felirat: Buda­­­pest—Vulkán—Wien. Odébb egy kisebb gép tö­vében épp kopott barna ak­tatáskájából rámolja ki a kenyeret, a paradicsomot és a kenőmájast Pomsár Jenő, lakatos. — Tudja, én itt amúgy „gebines vagyok”. _ 9 — Lakatosként én állítom be a gépeket, cserélem a szerszámokat, javítom, ha kell, s az üres időmben meg megállapodtunk, hogy dol­gozok ezen a forgácsolón. Azért még külön pénzt ka­pok. A pénz meg nagyon kell. Valóban kell a pénz Pom­sár Jenőnek, hiszen elvált, két gyermeke után fizeti jó szívvel a tartásdíjat, de hogy maga is épülni tudjon, hát hat évvel ezelőtt némi örök­séggel és szülői segítséggel házat kezdett építeni Pomá­­zon. — Ahogy kaptam a fize­tést, úgy vettem az anyagot. Másra nem költöttem. Ru­hám úgy van, ha valamiből nagyon kiköpök, veszek egy olcsót. Rádióm, tévém nincs, bútorom sincs, s mert épít­­kezek, hát szabadságom sincs. Azt akarta kérdezni, hogy vagyok? — És amúgy? — Én most látom, hogy napról napra kevesebbet ér a pénz, én meg igyekszem napról napra többet dol­gozni. — Mi lesz a gyárral? — Az a nagyok dolga, meg az is, hogy nekünk munka legyen. Mert ha van munka, akkor se engem, se más munkást nem kell félteni — csak megfizetni. Az utolsó mondatnál rám kacsint, s úgy vesz egy falat paradicsomot — tán 16 sze­letre is vágta — a szájába. Járjuk a gyárat. Valami furcsa ellentmondás érződik múlt és jelen között, hiszen csarnokok, fakockás alapza­tú, százéves gépek feleselnek a legkorszerűbb, legmoder­nebb technikával. A gyári utcák — tetszik, hogy nevük van: — Eszterga út. Turbó út, hirtelen átjáró folyosók­nál, csarnokok tűzfalánál megtorpannak, egyikük ép­pen mintha belerohanna az Ipari Minisztérium üvegpa­lotájába. De a kerítésnél megáll. A nagycsarnokban szere­lik a török turbógenerátoro­kat, persze, itt csak úgy be­szélnek róluk, hogy az „am­­barliak” s a szó, minden bi­zonnyal, a rendeltetési he­lyet jelöli, de hát lám, ahogy munkával közösséget vállal az ember, úgy fogadja el a gyári nyelv szerint a keresz­telést is. Szóval, az ámbár­­­liak. Emeletnyi magasság­ban, pódiumon szerelik a ge­nerátort, kötik a tekercselés végeit, rakják a szigetelőt, s húzzák meg az öklömnyi csavarokat, hogy aztán azok tartsanak az idők végtelen­ségéig, vagy legalábbis az el­ső nagyjavításig. Odébb fémkoporsóba zárva már szállításra vár az első kész turbógenerátor álló és forgó része. Uszályon teszik majd meg az utat rendeltetési he­lyükre. Fél percre „ellopjuk” munkájától Gutmayer Já­nos motortekercselőt. — Azt kérdezi, hogy va­gyok? Uram, egy hete jöt­tem meg az NSZK-ból. — És? — Hát tudja, úgy kellene itt is dolgozni, akkor nem lenne gondunk. Tudja, nem a társadalmi berendezkedést kellene áthozni onnan, ha­­­nem a munkát meg a tisz­tességet. No, meg így együtt: a munkatisztességet. Mert nálunk mind a kettőt tanul­ni kellene. A munkát is, meg annak az elismerését is. Hatvannégy óta vagyok itt. Aztán nettóban 8400—8600 a fizetésem. Tudja, sokszor el­megy az embernek a kedve mindentől. De hát muszáj. Meg hinni is abban, hogy egyszer már végre csak tervszerűbben megy itt min­den, meg tán elküldik azo­kat, akik nem dolgoznak tisztességesen, és megbecsü­lik azokat, akik rendesen dolgoznak. Nézze, én főbizal­mi vagyok, és sokszor úgy gondolom, hogy éppen a többség érdekében kellene nekem szólnom, hogy küld­jék el azokat, akik lógósok, akik ötletszerűen járnak be, szóval érti, kikre gondolok. — Huszonöt éve van itt a gyárban. — Volt egy okos főnököm, az egyszer azt mondta, hogy itt kétféle ember marad meg. az egyik, aki közel la­kik, a másik meg, aki hü­lye. Nos, uram, én Solymá­ron lakom... — Mégiscsak ragaszkodik a gyárhoz. — Hát ez az! Meg ezekhez a dögökhöz — mondja, és ke­zével az egyik turbógenerá­tor vastag acélköpenyére csap. — Holnap folytatjuk a be­szélgetést? — Jöjjön csak, engem itt talál. Reggel és műszak végén halkan csörrennek a blokko­ló órák. Nyomják pecsét­jeikkel a nyolc órákat, oly­kor a tizenkét órákat. A munkásosztály dolgozik. És holnap, azaz ma reggel kezdi megint. S. Boda András (Folytatjuk) Gépműhely, csendélet Turbó út és Készülék új sarok Harcra készen Toroczkay Csaba felvétele 3

Next