Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-23 / 301. szám

6 A szegénység terjed. Az 1991. évi költségvetés előirányzatai alapján az is sejthető, hogy az eleve gyenge biztonsági háló tovább szakadozik. Aktív munkaerő-politikára alig van pénz, de még munkanélküli-segélyre sincs elég. A Foglalkoztatási Alap 1990. évi összege 8 milliárd 950 millió forint, 1991. évi előirányzata 13 milliárd 640 millió forint. Ez 52 százalékos növekedés — miközben a munkanélküliek száma akár három- vagy ötszörösére "is emelkedhet és mellesleg az infláció is erősödik. Az önkormányzatok segélykeretének forrása bizonytalan. Az erre szolgáló központi források fedezete nincs elkülönítve. Saját erőből az önkormányzat nyilván képtelen lesz a növekvő szükségleteket fedezni, hiszen a szegény önkormányzatokban több a szegény. Az előzetes költségvetés — a tervezett lakbérnövelések, kamatemelések ellenére — nominálértékben ugyanannyi pénzt (1 milliárdot) szán a szociálpolitikai lakástámogatásra, mint 1990-ben. Persze a több és jobb szociálpolitikához mindenekelőtt pénz szükséges. Ám az elégtelen felkészülés azt is sejteti, hogy épp az illetékesek számára nem világos, hogyan alakul, milyen feszültségekkel terhes ma az új és régi szegények helyzete. Sokkal több információra Az már köztudomású, hogy mennyire csökkent a hús-, tejtermékek, az értékesebb cikkek fogyasztása az elmúlt éveikben. A minőségi romlásról egy kivételével minden család említést tesz, ha másként nem, hát úgy, hogy olcsóbb felvágottat vesznek, hogy a disznóhúst kiváltotta a csirke, a csirkenyak,láb, hogy több liszteset, tésztát, és főleg krumplit esznek. A mennyiségeket illetően a húsz családból 19 érezhetően kevesebb húst vásárol — a huszadik, egy nyugdíjas néni, már 3 év óta nem vesz húst. (Hárman rátértek a hús szójával szaporítására.) Tizenöten fogyasztanak kevesebb tejetvajat, és főleg sajtot. A rántott sajt, mint korábbi húspótló, a teljesíthetetlen vágyak világábaköltözött. A kevesebb élelem azonban még nem feltétlenül jelent hiányt, vagy különösen nem éhezést. Valóban, mindössze egy család említi, hogy a gyerek néha éhes marad, s egy háromgyerekes mama, hogy inkább „nem is vásárol húst, mert összevesznek rajta”. Mégis, a húsz közül 14-en jelzik, hogy vannak hiányok. Legtöbben (12) a gyümölcsöt hiányolják, főleg a gyerekek számára , és elsősorban a gyerekesek említik azt is, hogy nem tudnak elég tejet venni. Kilencen a sokkal kevesebb, sokkal rosszabb hús miatt panaszkodnak, s a nyugdíjas asszony, aki a friss húsról leszokott, felsóhajt: „De jól esne egy szelet hús, krumplival!” Különösen nehéz helyzetben van az a négy család, ahol diétát vagy jó táplálkozást igénylő beteg van. A ruházkodással kapcsolatban a családok háromnegyede beszél arról, hogy áttért a „lengyel piacra”, a használt ruhára, az olcsó butikra, arra, hogy maga varr, alakít. Épp ezért a tényleges hiány főleg az olcsón nem kapható holmiban van, minlenre szükség. Ilyen ismeretek szerzésére törekszik az a most induló vizsgálat, amelyet az ország több pontján szociológusok és szociális munkások közösen végeznek, a megismerés és segítés együttes szándékával. A kérdezők előzetes betekintésre átadott néhány kérdőívéből az eddigieknél kicsit árnyaltabb kép bontakozik ki arról, hogyan élik meg a családok a mai folyamatokat és hogyan néznek a jövő elébe. (Itt most összesen húsz olyan család adataiból tallózunk, amelyeket véletlenül választottak ki Budapesten, a IX. kerületben, részben lerobbant bérházakból, részben jobb lakótelepi lakásokból — azaz nemcsak a „szegények” közül. Minden családnak van lakása, és mintegy felük a „középosztályhoz” tartozik. A 20 közül 7 családban csak nyugdíjas van, 11-ben egy, két, esetleg három gyerek.Idenekelőtt a meleg cipő vagy csizma, illetve a téli meleg holmi hiányzik. A ruhagondok elsősorban a gyerekeknél és az időseknél gyakoriak (a gyerekeknél, mert mindent gyorsan kinőnek, az időseknél, mert már lepusztult a ruhatáruk). A családok egy részében már évek óta kopik a karácsony. Idén több mint felük mondja azt, hogy „most már csak a gyér,ékttek jut ajándék”, „csak azt veszik, ami úgy iskell”, hogy „szegényesebb lesz az ünnep”. „Jó, ha a vacsora szép lesz” — mondja a kétgyerekes anya. „Elfelejtjük a diós bejglit meg a régi szokásokat” — így a fiatalokkal együttélő nagymama. Ezzel együtt sokan hangsúlyozzák, hogy szolidan azért majd ünnepelnek, hogy apró figyelmességekkel fogják az értékesebb ajándékokat pótolni. Az igazi szorongató gond szinte mindenki számára a lakás és a rezsi. Itt is elkezdődött a takarékoskodás (gyengébb égőt használnak — ha szabályozható —, kevesebbet fűtenek, ritkábban fürdenek, a mosógép helyett kézzel mosnak). De a takarékoskodás lehetősége korlátozott, és ha jön a számla, fizetni kell. A húsz család közül eddig egyetlenegynél sem kapcsolták ki a villanyt vagy gázt, és kilakoltatás sem fenyegette őket. Valami megoldást mindig találtak. Könnyedén, úgy, hogy a számlákra nem kellett különösen figyelni, csak három családnál képesek gazdálkodni. Négy család azért nem került sosem zavarba, mert mindig gondosan számoltak, fizetéskor, nyugdíjkézbesítésnél előre félretették a pénzt. (Még csak az kéne, hogy erre ne jusson — megölném magam, ha odáig jutnék öregségemre —, mondja egy idős asszony.) Hat helyen úgy sikerült a számlát kifizetni, hogy más kiadásokon takarékoskodtak. És hét családban ismerős mér az a helyzet, hogy halasztást, részletfizetést kérnek, eladnak valamit, így igyekeznek a foglalás veszélyét elhárítani. Eddig tehát a családok jó harmada volt e szempontból veszélyeztetett. A jövő azonban sötétebb. A húszból mindössze kettő néz nyugodtan a további változások elé, a többiek szoronganak. A többségnek fogalma sincs, mi lesz vele, ha tovább emelkedik a lakbér és a rezsi, vagyha meg kell venni a lakást. „Szociális segélyt kérünk”, „lemegyünk csövesnek”, „lakbérsztrájkba fogunk”, „még 1000 forint lakbéremelés, és fizetésképtelenné válunk” — ilyenek mai elképzeléseik. Terveket alig szőnek — s ha igen, nem nagyon bíznak a sikerben. Igazán optimista csak egy fiatal család: hisznek a vállalkozási lehetőségben, és ettől remélik felemelkedésüket. További három, eleve nem jómódú, átlag alatt élő, de a fiatalabb korosztályhoz tartozó nem tapasztalt romlást saját helyzetében, és még némi javulást is el tud képzelni. Más a helyzet a szegényekkel és a volt stabil középréteggel. Az nem meglepő, hogy az a négy család, amely — hétfokú létrán számolva — önmagát a legszegényebbnek tartotta, ma is, 2—3 év távlatában is így ítéli meg sorsát: eddig sem kaptak semmit, ezután sem remélnek semmit. A többieknek volt vesztenivalójuk, és csúsznak is lefelé. A legfigyelemreméltóbb annak a hét családnak a helyzete, amelyek a stabil alsó középosztályhoz tartoztak, hivatalnokok, középszintű vezetők, szakmunkások, ők két-három éve a létra 4—5. fokáról indultak. Mára mindannyian a harmadik, átlag alatti fokra helyezik magukat, és úgy látják, hogy a következő két-három évben végképp lesüllyednek. Szoronganak a rezsi növekedésétől, a gyerek továbbtanulásának akadályaitól, és főként — ha megrendül a cég, vagy ha politikai „tisztogatás” lesz — munkájuk elvesztésétől. Közelkép a szegényedésről írta Ferge Zsuzsa szociológus Kopik a karácsony Gy. Balázs Béla felvétjeibe Kiadták az utolsó ötven könyvüket A döntéshozóik közül sokan úgy vélik, hogy ezek megalapozatlan panaszok, hiszen vannak még tartalékai a lakosságnak. Sajnos, a tényállás az, hogy e tartalékok már évek óta fogynak. A többség vagy már nem takarékoskodik, vagy sose tette. A megtakarított pénzek — ha egyáltalán voltak — fogynak. (Hárman kifejezetten állítják, hogy félértek mindent.) A többletmunkák megszerzése nehezedik, a nyugdíjasoknak lassan lehetetlenné válik. Érthető, ha szaporodnak a szegénységre jellemző védekező stratégiák, a kölcsönkérés (szomszédtól, ismerőstől), a zálogosítás, a nélkülözhető holmik eladása, segélykérés. A húsz család közül mindössze négy van, amelyek — esetleg azért, mert a szülők segítenek — még ne kezdték volna alkalmazni az utolsó 2—3 évben ezeket a „végső eszközöket”. És így is megállapítható: a segélyre való rászorultság másfélkétszeresen meghaladja a tényleges kérések számát. Többnyire a büszkeség tartja vissza őket. A legszomorúbb az, amikor idős emberek kénytelenek megválni egy életen át gyűjtött főincseiktől (egyikük utolsó 50 szépirodalmi könyvét 250 forintért adta el), illetve amikor már nincs mit áruba bocsátani (két család jutott idáig). M ÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG ORBÁN VIKTOR Az ellenfél nem ellenség Azt hiszem, senkivel sem kellene megbékülnöm, mivel senkit nem utálok. Az más kérdés, hogy akadnak politikai ellenfelek, olyan emberek, akik más véleményen vannak, mint én. De természetesen őket sem gyűlölöm. Velük megbékélni sem kell, hiszen ők nem ellenségek, hanem legfeljebb ellenfelek. Vannak persze olyan emberek is, akiket nem kedvelek, de irántuk sem érzek gyűlöletet. A megbékülés nem jelentheti azt, hogy elveimet feladom, s mindenkivel egyetértek. Inkább arról van szó, hogy a szembenállást a keresztény humánum keretei között tartjuk. Vagyis nem engedhetjük meg, hogy egymással antihumánusan viselkedjünk. VASÁRNAP, 1990. DECEMBER 23. NÉPSZAVA Nincs társadalmi közakarat A nehéz jelen és a kilátástalan jövő alakítja azt, ahogyan ma a politikai helyzetet látják. Az bizonyos volt, hogy a rendszerváltás gazdasági nehézségekkel jár együtt. De azért ezt — sokunk reménye szerint — ellentétes nézte a nagyobb szabadság, a társadalmi ügyekben való közös részvétel lehetősége. A húsz közül azonban csak öten válaszoltak ilyen értelemben arra a kérdésre, hogy mi jó történt az országban az elmúlt 2-3 évben (esetleg csak utalva a rendszerváltásra, a kommunista párt eltűnésére). Heten bizonytalanok, és nyolcan kifejezetten elutasítók. „Semmi jó nem történt...”, „ ... az erdélyi menekülteket befogadják, de az itteni magyarokkal nem törődnek ...”, „még eddig nem vettem észre különösebbet. ..”, „csalódtam a rendszerváltásban ...” — ezek a visszatérő vélemények. És ennyi szorongással, enynyi reménytelenséggel nehéz a válságból kilábalni, nehéz a társadalmat és a gazdaságot újjáépíteni. Bizonyos, hogy csodát tenni a legjobb gazdaságpolitika sem lenne képes. De azért a nyomasztóan rossz politikai közérzetnek politikai okai is lehetnek, melyekről — immár a kérdőívektől függetlenül — érdemes szót ejteni. Az egyik legfontosabb negatív tényező, hogy nincs társadalmi közakarat a gazdasági hanyatlás terheinek megosztására. A politika és a társadalom elfogadja, hogy továbbra is elsősorban a gyengéknek kell viselniük. Az ideológia az, hogy ma a gazdagok gazdagodása, a vállalkozók védelme szükséges ahhoz, hogy holnap az ország egésze emelkedjen és a gazdasági növekedés áldása mindenkihez eljusson. Anélkül, hogy most itt részletesen érvelnék, csupán leszögezem, hogy — sok máshoz hasonlóan — ez az ideológia is hamis. Az utóbbi években kellemesen gazdagodó Angliában vagy USA- ban a társadalom harmada tovább szegényedett. Emellett valószínűleg nemcsak a magyar társadalom felét-kétharmadát lenne célszerű igyekezni meggyőzni arról, hogy helyzetük további romlása szükségszerű, és áldozatvállalásuk a nemzet érdekét szolgálja. Hasonló érvekkel hathatnának azokra az állami tisztviselőkre, országgyűlési képviselőkre, miniszterekre is, akiknek egyre sikeresebben hasítanak ki növekvő részt az egyébként csökkenő nemzeti jövedelemből. És talán annak sem most van az ideje, hogy új és régi vállalkozók, menedzserek további adókedvezményekkel, költségként elszámolt luxusgépkocsikkal bizonyítsák: elérték már az „európai” színvonalat. Érdemes tudni, hogy például minden személyi használatban lévő vállalati gépkocsi tetemes adókiesést okoz. Ha a gépkocsi árát használóik jövedelemként kapnák meg, ez után mintegy 50 százalék adót fizetnének, cégük pedig további 43 százalék társadalombiztosítási járulékot. Vagyis egy „olcsóbb”, másfél millió forint értékű autót alapul véve, csaknem hárommillió az állami és társadalombiztosítási veszteség. Egyesek talán még emlékeznek rá, mennyit háborogtunk a korábbi rendszer káderjuttatásain, szolgálati gépkocsik, luxusüdülések miatt. Hányszor mondtuk el, az ilyen juttatások helyett kapjanak a vezetők annyi fizetést, amennyiből vehetnek maguknak taxit, gépkocsit, nyaralást. S aki még emlékszik erre, most csodálkozhat, hogy e régi szép szokások nem mentek ki a divatból, hanem szélesedő körben és növekvő szinten termelik újra önmagukat — anélkül, hogy ma bárki szót emelne ellenük. Természetesen nem állítható, hogy az ilyenfajta adóveszteségekből megoldhatók alapvető szociális problémáink. Ám felmérhetetlen lenne a politikai és gazdasági elit másfajta magatartásának erkölcsi hatása. A karácsony talán megfelelő alkalom arra, hogy a fent lévők, a változások igazi haszonélvezői elgondolkodjanak a társadalom sorsán, azon, hogy a mai válságból társadalmi szolidaritás nélkül, erkölcsi normák nélkül aligha lesz kiút. Félő azonban, hogy ezúttal is mással lesznek elfoglalva. 5&&ÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG? CSURKA ISTVÁN A betyárság ellen perelek Hadd válaszoljak Ady Endre Magyar jakobinus dala című versének utolsó két strófájával: „Meddig lesz még úr a betyárság És pulyahad mi, milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók? Bús koldusok Magyarországa. Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a mienk lesz. Hogyha akarunk, ha merünk." Az én minden perem ez ellen a betyárság ellen irányult. Amivel meg lehet békélni, az az, hogy ki, mit tett az elmúlt rendszerben vagy — hogy magunkat pontosabban fejezzük ki — a félig elmúlt rendszerben. Amivel nem lehet, az az, amit azért tesznek egyesek, pártok csoportok, erők — nyilvánosak és titkosak —, hogy ez a nép ma se akarjon és ma se merjen. Én azt szeretném, hogyha egy nagy, egyre terebélyesedő és egyre hatalmasabb hullámokban támadó akarat lenne az úr ebben az országban.